Gróf Teleki Sámuel

Höhnel "Lajos"
Ludwig Ritter von Höhnel 1857 augusztus 6-án született Pozsonyban. Katonai pályára lépett,

Ludwig Ritter von Höhnel

az osztrák flotta sorhajókapitánya és térképésze lett, ilyen minőségben találkozott Telekivel Rudolf főherceg ajánlására. Teleki expedíciója után 1892-ben William Castor Chanler amerikai mágnással a Kilimandzsáró és a Kenya hegy környékét járta be, 1905-09 között pedig a monarchia hivatalos delegációját vezette Etiópiában, ahová a Panther nevű cirkálóval érkezett meg (a hajónak is ő volt a kapitánya). A Panther parancsnokaként (és ekkor már admirálisként) járt Óceániában is nem sokkal később. 1907-ben a Sankt Georg cirkáló kapitányaként részt vett 1907-ben a Jamestown alapításának 300. évfordulójára rendezett ünnepségen, majd a Kaiser Karl IV cirkálón Brazíliában és Uruguayban járt majd az Argentina megalakulásának a 100. éfordulójára rendezett ünnepségen vett részt a hajóval. Nem sokkal ez után visszavonult, és Bécsben élt 1942 március 23-án bekövetkezett haláláig.

Zanzibár és Kelet Afrika

Höhnel így ír erről:

"Arra is kellett most már gondolnom, hogy a kellő erőket kikutassam, és az expedíció számára derék vezetőkből álló törzset biztosítsak. E tekintetben nagy megelégedésemre, rövid idő alatt nagyobb eredményt értem el, mint Martinnál, amennyiben ugyanis sikerült a Thomson útleírásából ismeretes maszaiföldi elefántcsont-kereskedőben, Dsumbe Kimemetában úti terveink iránt érdeklődést keltenem. E férfiú véletlenül éppen ekkor Zanzibarban időzött, ahová őt néhány hitelezőjének nógatására a szultán elhívatta, hogy végre nyilatkozzék, miként szándékozik a nem csekély összegre rúgó adósságait törleszteni. Amint jelenlétéről tudomást szereztem, azonnal hozzá siettem és felszólítottam, bocsátkozzék velem tárgyalásokba, vagy miként Kelet-Afrika partjain mondják: sauri-ba; e meghívásomnak eleget is tett. Dsumbe Kimemeta, parti néger, úgynevezett „mrima”, előkelő arabok öltözetében, tekintélyes kísérettel másnap már meg is jelent hotelemben. Azon terem ajtaja előtt, amelyben vendégeimet várni szoktam, az emberek először is levetették szandáljaikat; azután Dehnhardt úrral, aki szíves volt tolmácskodni és a négerek közül a tekintélyesebbekkel egy asztalnál helyet foglaltam; a rabszolga nép a padlóra guggolt le. Kimemeta eleinte meglehetősen bátortalannak mutatkozott, még akkor is, midőn már a szivarkákat és a sörbetet is behozták, amivel a társaságot megvendégeltem, hogy az alatt fel nem tűnő módon megfigyelhessem. Az elefántcsont-kereskedő arca a himlőhelyektől el volt egészen torzulva; jobb szemén is meglátszott a betegség nyoma; e helyett bal szemének tekintete erős akaratot és értelmességet árult el. A társaságnak még egy másik tagja is, név szerint Issza ben Mádi, egy Komoro-szigeti néger, aki a szultán hadseregében kapitányi rangot viselt, kiváló intelligenciája által feltűnt; ez az ember később, persze csak előkészületeink tartama alatt, igen becses szolgálatokat tett nekünk; ezért is őt már itt mutatom be.A sauri alatt egymással csakhamar megegyeztünk. Dsumbe Kimemeta késznek nyilatkozott mint vezető, a Maszai-földre irányuló expedícióban részt venni; mivel pedig rám határozottan kedvező benyomást tett, nem haboztam és meglehetősen tetemes pénzösszeggel rábírtam, hogy maradjon még Zanzibarban mindaddig, amíg Teleki gróf meg nem érkezik."

Jellegzetes zanzibári épület. Az autókat most kicsit felejtsük el, így nézhetett ki a város központja Teleki ottjártakor.  (forrás: passz, google. de leszedem, ha a tulajdonosa tiltakozik)

"A legközelebbi posta, időközben, nekünk egy kis csapat szomálit hozott, akiket Teleki gróf Sir Richard Burton tanácsára, az expedíció számára megfogadott.

A fent említett ismeretes kutató Teleki grófnak nagyon szívére kötötte, hogy vigyen magával egy kis testőrcsapatot, amelynek azonban a nagy kísérettől elütő, meglehetősen idegen néptörzsből kellett lennie. Adenben tehát Teleki grófnak eszébe jutott, hogy személyes gárdáját szomáliaiakból alkossa, az ottani rezidensnek, Hunter őrnagynak ajánlatára tehát egy fiatal, még csak 24 éves, a Habr-Aruval törzsből származó szomálit fogadott föl, akit Dualla Idrisznek hívtak. Ezen ember, már, mint gyermek megismerkedett Észak-Amerikával; később, 6 éven keresztül, a Kongónál Stanleynek „truest and most fidele” kísérője volt; azon kívül, mivel urát európai útjaiban is mindig elkísérte, az ó-világról is meglehetősen tiszta fogalmat szerzett. Stanley szolgálatából elbocsáttatván, hazájában töltött rövid pihenő után ismét utazni ment, mégpedig vezetőként a James testvéreket kísérte el a Szomáli-félszigeti ismeretes expedíciójukban.

Dualla éppen visszatért ezen útjából Adenbe, midőn Teleki gróf vele ott találkozott; bár Dualla Idrisz az úti szolgálataiban megtakarított jelentékeny szerzeményeiből már régen képes lett volna – bájos kis felesége mellett – nyugodt és gondtalan életet folytatni: mégis késznek mutatkozott egy újabb expedícióban való részvételre."

És az expedíció szervezéséről:

"Most rám egyéb tekintetben is változatosabb napok virradtak; Teleki gróf, ajánló leveleket hozott magával; a különböző hivatalos személyiségeknél látogatásokat kellett tennünk, amit én mindeddig nem cselekedtem meg. Egyik napon, természetesen őfenségénél, Szajid Bargas szultánnál is tisztelegtünk, aki is kegyes volt a legnagyobb részvéttel kívánságaink iránt érdeklődni, és bennünket teljes erejéből való támogatásáról biztosítani. Ezen kihallgatás alkalmával, a többi között dr. Gregory d'Arbelával, a szultáni háremorvossal is megismerkedtünk. Elképzelhető, milyen értékes volt ránk nézve az ország ura ily bizalmas emberének barátsága, akit egyébként a sokévi itt-tartózkodás, bámulatos nyelvismeretén kívül, a zanzibari viszonyok legalaposabb ismerőjévé tett.

Miként már említettem, útitervünket Európából való elutazásunk előtt csak nagyjából, általános vonásokban állapítottuk meg; felszerelésünk összeszerzésénél tehát csak arra számítottunk, hogy az valamely afrikai útra legyen alkalmas; csakis most, mégpedig Teleki megérkezte után az első napokban, eszeltük ki azt a tervet, amelyet későbben pontról pontra szerencsésen végre is hajtottunk. Erre azután nyugodt megfontolással haladhattunk utunkon előre; szándékainkat határozott pontokba foglaltuk és szükségleteinket Matthews generálissal a lehető legalaposabban megbeszéltük. Mindenekelőtt szerződést kötöttünk Dsumbe Kimemetával, amelynél fogva a néger késznek mutatkozott 2000 dollár fejében az expedíciónak bármily tartalmú útra szolgálatába állni. A szükséges csereáruk bevásárlásánál neki kellett az intéző szerepét játszania és azoknak az itteni szokások szerinti becsomagolására ügyelnie; mindezt azonban rögtön nem kezdhette meg, mivel még előbb haza, Pángániba kellett mennie, hogy ott saját ügyeit rendezze, bizonyos számú embert az expedíció számára megfogadjon, és a teherhordó állatokul szolgáló szürke szamarak bevásárlását, előkészítse.

Eközben feladatunk volt az expedíciónak Európából hozott felszereléseit 35 kilogrammos tehercsomókba osztani és elpakolni. Ez pedig nem csekély munkába került, mert sok volt a holmink, voltak sátraink, székeink, asztalaink, ágyaink, eszközeink, fűrészeink, baltáink, késeink, élelmi- és lövő szereink, csónakjaink, árbocaink, vitorláink, hajóköteleink, ponyváink és még száz más mindenféle tárgyunk, miként az, több évre terjedő afrikai útnál szükséges. Mivel pedig elég idő állott rendelkezésünkre, az egyes tárgyakat kellőleg összeválogatván, minden ládát külön-külön pakoltunk be, mindegyikét megmértük, elkönyveltük, elzártuk és végre a fő tartalmát mutató jellel elláttuk.

Ily módon az e célra külön kibérelt házban, amelybe csakhamar beköltözködtem, sok ideig erősen el voltunk foglalva; csakis midőn a nap a szárazföldnek kékellő hegyei mögött lenyugodni készült, csakis akkor fejeztük be napi munkánkat, hogy azután pompás, fehér maszkati szamarakon* sétalovaglásokat tegyünk és a nagyszerű környékben, mindig egyforma elragadtatással gyönyörködjünk.

Esténként gyakran voltunk valamely vendégszerető ismerősünk házába vagy a német hajók fedélzetére, vidám lakomára hivatalosak. Gyakran házunk lapos fedelén sétálgattunk, terveinket Issza ben Módival, aki részt vett társalgásunkban, újból és újból meghánytuk-vetettük mindaddig, míg őt az esti imára hívó müezzin-szózat körünkből el nem szólította; ekkor Teleki gróf gyakran a szextanst vette kezébe, hogy magát a hold- és csillagmagasságok, megfigyelésében begyakorolja; többnyire jóval éjfél után tértünk tehát csak nyugalomra."

Höhnel leírása hűen tükrözi, hogy mennyi mindenre oda kellett figyelniük.

Jellegzetes táj az Usambara hegységben (forrás: na.unep.net )

Az Usambara és a Pare hegységek érintése után hamar megérkeztek Tavetába, majd a helyi szultánnal való megegyezés után a Kilimandzsáróhoz. Itt három hónapos szünetet tartottak, amelyet vadászattal, a környék tanulmányozásával töltöttek, majd úgy döntöttek, megmásszák a hegyet. 

A Kilimandzsáró három csúcsa, NASA kép

Ez addig senkinek sem sikerült, így Teleki abban a reményben ment oda, hogy ő lesz az első. Sajnos nem így lett, csak 5310 méterig jutott, kevesebb, mint 600 méter volt hátra az 5895 méteres csúcsból. Ez akkor rekordnak számított, ilyen magasra még senki sem jutott. Végül Hans Meyer mászta meg először 1889-ben, Telekiék találkoztak is vele, miután az 1887-es kisérletéből hazafelé tartott.

A Kilimandzsáró Kenya felől

A Kilimandzsáró egy kialudt rétegvulkán, amely létrejötte az Afrikai Nagy Árokhoz kapcsolódik. Tulajdonképpen nem egy, hanem három vulkáni kráter van a hegy tetején, a Kibo, a Mawenzi és a Shira. A legmagasabb a Kibo, itt található az Uhuru csúcs (amely a kráterperem legmagasabb pontja), amely 5895 méteres magasságával nem csak Tanzánia, hanem egész Afrika legmagasabb pontja. Annak ellenére, hogy nagyon közel található az Egyenlítőhöz, a tetejét állandó jég borítja (igaz, a jégsapka visszahúzódóban van) Annak ellenére, hogy a hegy ilyen magas, megmászása elvben komolyabb hegymászófelszerelés nélkül is lehetséges, az egyetlen probléma a nagy magassággal, és annak élettani hatásaival van. A nagy hideg, az alacsony légnyomás és az oxigénhiány teszi a csúcs meghódítását embert próbáló feladattá.

Innen indultak tovább a Baringo tóhoz, amely a legutolsó ismert pont volt az expedíció útvonalán. ("Baringo na mdebele kidongo" volt az expedíció szervezésekor gyakran elhangzó mondat, amikor a teherhordókat toborozták, ami annyit jelent, hogy a Baringo tóhoz és kicsit távolabb).

folytatása következik.