Finnország és az Orosz Birodalom

 
Az oroszt beengedni az országba annyi, mint a tüzet szabadjára ereszteni, a németet annyi, mint a tűzoltókat riadóztatni- finn mondás, melyet a 20. század eseményei ihlettek. De áll-e ez vajon az azt megelőző idő ama szakaszára is, melyet a finnek az Orosz Birodalom fennhatósága alatt éltek le?
Finnország semlegességét (azaz teljes függetlenségét) csak 1989 októberében ismerte el hivatalosan a Szovjet-Orosz Birodalom (Gorbacsov). Az ezt megelőző 176 év során mindössze 1920 és 1939 között volt objektíve is független Finnország a reátornyosuló keleti szomszédjával szemben.
Az első részben Finnország meghódításának előzményeit, azaz a finn területeket közvetlenül érintő svéd-orosz konfliktusokat igyekszem összefoglalni -melyek mintegy „megalapozták” a későbbi finn-orosz viszonyt-, majd a Finn Nagyhercegség az Orosz Birodalmon belül elfoglalt helyzetét illusztrálni néhány példával, valamint bemutatni -a balti gazdasági környezet tükrében-, a  Finnország által befutott gazdasági fejlődési pályát az elmaradott Oroszország kötelékében, mely a rendkívül kedvezőtlen indulási feltételek ellenére lehetővé tette a felzárkózást az európai átlaghoz 1914-re és szerkezetét tekintve megfelelő alapokat teremtett a 2. világháború. utáni sikersztorihoz. 

 
A Birodalom visszavág
 
A 17. század 2. évtizede nagyon fontos időszak Svéd-Finnország és Oroszország viszonyát illetően. Ez idáig szinte mindig a kisebb húzogatta a nagyobb bajuszát -elvétve még előfordul utána is- de az orosz polgárháború lezárultával és a Romanov-dinasztia 1613-as hatalomra jutásával elkezdődik az erőviszonyok fokozatos megváltozása.  
Ekkoriban, 1617-ben teremtette meg a sztalbovoi békeszerződés keretein belül II Gusztáv Adolf a finn országrész stabil és jól védhető keleti határait. A dolog érdekessége, hogy az ereje teljében levő Svéd Királyság jelentős megszállt területekről (pl. Novgorod) mondott le. Ennek oka -amint azt Gusztáv Adolf a szerződést követő országgyűlésen kifejtette- hogy Oroszország erőforrásai területe, gazdagsága és egyéb adottságai miatt annyira kiterjedtek, hogy a látszat ellenére hasznosabb lesz inkább jó kapcsolatban maradni vele. A reákövetkező 3 évszázad mindegyikében akadt valaki, akinek igencsak épülésére szolgált volna ezen intelem.
Az 1655-ben kezdődött svéd-lengyel-orosz háborút lezáró békeszerződés legfontosabb jellemzője, hogy a hatalma és kiterjedése csúcsán levő svéd nagyhatalom már nem képes újabb orosz területek átadásának kikényszerítésére.
 
Majd 100 évvel II Gusztáv Adolf zseniális helyzetértékelése után, a Nagy Északi Háborúban szárazföldön és tengeren elszenvedett svéd vereségek következtében I Péter cár 1713-ban 8 éves időtartamra megszállta a finn országrészt (noha megtartani nem állt szándékában). Ez lett az újkori finn történelem legmeghatározóbb „élménye”, az ún. „nagygyűlölség” kora.
A finnek nagyon keményen védekeztek. Az éppen Törökországban időző királyuk által kinevezett és az orosz haderő bemasírozását tétlenül néző fővezért (Lybecker) halálra ítélték és a finnországi fővezérség Gustaf Armfeltre szállt, aki olyan kemény csaták megvívására kényszerítette a sokszoros orosz túlerőt, hogy fővezérük -Golicin- azt mondta, hogy Poltava óta nem vívtak ilyen nehéz küzdelmet. Végül az orosz szárazföldi (Napué) és tengeri (Hankoniemi 1714) győzelmek lezárták a reguláris háborút. Az oroszok hadi-stratégiai okokból elpusztították az ország egy részét, a megszálló hadsereg ellátására újabb adókat vetettek ki, megbénult a kereskedelem és éhínségek törtek ki. Általánossá vált a fosztogatás és az erőszak (nagyobb kozák egységeket is bevetettek a hadszíntéren).
A finnek az aktív és passzív ellenállást választották, az erdőségekben szabadcsapatok szerveződtek, a közép és felső szintű közigazgatás megszűnt. Az oroszok megtorlásul finnek ezreit deportálták Oroszországba vagy igyekeztek besorozni a hadseregükbe (ezt újabb korosztályok felnövésével tovább ismételgették), a hivatalokba pedig jobb híján balti németeket és svéd hadifoglyokat ültettek.
A finn országrészt leginkább XII Károly dán-norvég kalandorpolitikája szolgáltatta ki ilyen sokáig a megszállásnak, ugyanis I Péter cár már a kezdetektől kész volt a békekötésre, méghozzá -a katasztrófa súlyához mérten- visszafogott feltételek szerint. Ez az oka annak, hogy míg XII Károly Svédországban mitikus, a finneknél negatív hős lett.
 A korszakot 1721-ben zárja le az uusikaupunki béke, melyben elcsatolják a dél-keleti részeket – Karjalát, melyet az oroszok „Ófinnországnak” neveztek. Ez a finn történelem első területi vesztesége.
 
1741-ben Svédország megpróbált revansot venni, de sima vereséget szenvedett és a finn területek  ismét orosz megszállás alá kerültek – ez a „kisgyűlölség” időszaka. Ennek során az oroszok jóval korrektebben jártak el, melyre a finnek is hasonlóan reagáltak, viszont Erzsébet cárnő megkísérelte az ország megtartását. Végül a finn oppozíció és az előző megszállás tapasztalatai következtében arra az álláspontra jutott, hogy ez csakis jelentős haderő állomásoztatása révén lenne megvalósítható, de ilyen formában nem lenne kifizetődő*. Ugyanakkor itt a finnek már felajánlották a fejedelmi trónt a cári család egyik tagjának, aminek oka, hogy ekkorra már felmerült a nemzeti függetlenség gondolata - nem utolsó sorban a svéd nacionalista törekvések következtében. 1743-ban a turkui béke okán a finn területeket végül kiürítik az orosz csapatok, de Karjala még megmaradt darabja és az ország lakosságának 10%-a is orosz kézre kerül.
 
Ettől kezdve az orosz északi politika fókuszában már Svédország „lengyelesítése” és/vagy keleti felének leválasztása állt - a hétéves háború után napirendre került az ország felosztása is Poroszország és Dánia bevonásával - sőt még az is előfordult, hogy orosz csapatok érkeztek svéd területre a dán fenyegetés elhárítására. Ugyanakkor  elkezdődött az ország szinte mindenre kiterjedő fokozatos megerősítése, mely során 1751-ben, Strömstadtban először jelölték ki és egyben véglegesítették is a skandináv országok lappföldi határait**. Finnország itt mondott le az északi tengeri kijáratról és Lappföld egy részéről (az északi bemélyedés) cserébe a Dániával való jó viszonyért és a tengerpart szabad használatáért (ezt a jogot az orosz hódítás következtében Dánia-Norvégia visszavonta).
 
A talpraállási kísérletnek nagy lendületet adott III Gusztáv*** trónra lépése 1771-ben. A felosztás előtti lengyelországiéhoz hasonló orosz befolyás további erősödését Gusztáv bel- és külpolitikai lépésekkel hiusította meg. III Gusztáv az 1772 aug.21.-edikei (már az évszám is önmagáért beszél) államcsínye**** révén megmentette Svéd-finnországot az orosz alávetettségtől. Ennek során megváltoztatta az alkotmányt, mellyel visszaállította az abszolút királyi hatalmat és rögzítette, hogyaz uusikaupunki béke 7. §-a, mely az orosz befolyást legalizálta, nincsen érvényben. Továbbá ez az alkotmány definiálja először konkrétabban a finn autonomiát is - végig erre hivatkoznak majd a finnek az orosz medve mancsai között is.
Ráadásul, kihasználva az éppen zajló orosz-török háborút, 1789-ben hadat üzent Oroszországnak. Két kisebb szárazföldi és egy elsöprő tengeri győzelem (Ruotsinsalmi) után végül a területi status quo, de a politikai be nem avatkozás alapján kötik meg a békét a felek.
Ugyanakkor az a tény, hogy itt még csak az északi orosz haderőre sem tudtak a svédek megsemmisítő csapást mérni (kivéve a tengeri ütközetet) megerősítette a turkui béke után kialakult finn álláspontot, hogy talán jobb lenne önként elébe menni az elkerülhetetlennek és a finn szellemi elit elkezdi az ország mentális felkészítését a mindenki által rettegve várt orosz fennhatóság eljövetelére.
 
Svédország nem engedelmeskedett a tilsziti béke -Angliával szembeni- kontinentális zárlatot elrendelő határozatának, sőt a korlátolt IV Gusztáv Adolf annyira gyűlölte Napoleont, hogy a vele szövetséget kötött I Sándor cárt még személyében is megsértette. Így a békeszerződésnek megfelelően az orosz csapatok 1808 feb.21.-én átlépték a finn határt.
I. Sándor cárnak nem állt szándékában a hódítás, de még az invázió sem, pusztán a napoleoni szövetség kötötte. Azaz, a hadjárat célja nem a finn területek megszállása, hanem egy, a svéd anyaországra mérendő csapás volt.
A védelem terhe szinte teljes egészében a finnekre hárult, akik ennek ellenére szívósan küzdöttek és beindult az irreguláris ellenállás is. Következményképpen az orosz hadseregnek nem maradt ideje a Stockholm elleni „jégmenetre”. Ugyanakkor a cár arra jutott, hogy az előzetesen bekalkulált balkáni térnyeréséhez Napoleon nem fog hozzájárulni, amiért is a finn területek annektálása mellett döntött inkább, melyet a következő évben a haminai béke(*5) szentesített.
 
Az aranykor
 
„A finn nép felemeltetett az önálló államisággal bíró nemzetek közé” – mondta I Sándor cár az 1809-ben összehívott országgyűlés zárszavában és ez csakugyan így történt.
Itt, Porvoo-ban nem csak a finn rendek, a svéd-finn -ún. „gusztáviánus”-alkotmányba foglalt ősi, vallási és minden más egyéb önrendelkezési jogai lettek megerősítve, de Finnország teljes körű autonómiát is kapott az Orosz Birodalom keretein belül, saját országgyűléssel és kormányzattal, hozzá egy külön szerv, mely a finnek javaslatait közvetlenül a cárnak terjeszti elő, sőt Oroszország állampolgárait  még jogokkal sem ruházta fel Finnországban. A finnekből álló kormányzati tanács -a szenátus- mellett állt a cári hatalmat képviselő főkormányzó. A közigazgatás nyelve, a svéd maradt, a finnek vállalhattak bármilyen hivatalt Oroszhonban, de az oroszok a fejedelemségben semmilyet sem.
A cár még a finn hadsereg feloszlatásához is hozzájárult, úgy, hogy a tisztek halálukig megkapták a fizetésüket. A Napóleon elleni háborúhoz finn önkéntes csapatok csatlakoztak, amely gyakorlat ezután rendszeressé válik, mi több, egyre nagyobb létszámú finn áll majd be az orosz hadsereg tisztikarába - köztük a leghíresebb, Mannerheim.
 
De Sándornak még ez sem elég : egy olyan gesztust tesz, ami igen ritka a történelemben egy hódító részéről. Az 1811. dec. 23-i rendeletével visszacsatolja -immáron Finnországhoz - az összes előző háborúban (uusikaupunki és turkui békék) elvesztett területet, a teljes Karjalát, amivel Finnország keleti határa ismét az 1617-es sztolbovoi békében szentesített kiterjedését éri el. Továbbá megszünteti a svéd uralom alatt -a honvédelem miatti kényszerből- rendszeressé váló pótadót, amivel a finnek adóterhelése jelentősen csökken. Majd pedig úgy dönt, hogy az eddigi főváros, a kis Turku, nem méltó erre a szerepre és felépítteti - egy kis kikötő alapjain -  az új Helsinkit, mely létrehozását, Nagy Péterhez hasonlóan, saját maga is felügyeli.
 
A kialakított politikai rendszer keretei rendkívül kedvezőek a finn önrendelkezés szempontjából, de az esetleges cári önkény ellen garanciát egyelőre nem jelentenek, ugyanis a cár 1869-ig az alkotmány felett áll, kezeit annak paragrafusai nem kötik. Következésképpen az eszközök gyakorlati alkalmazása dönti majd el, hogy az inga merre lendül.
 
A Finnországot  be is járó I Sándor rendkívül népszerű uralkodó lett. Utóda, „az önkényuralkodó megtestesítője” I Miklós konstatálta, hogy a lengyel felkelés alatt a finnek nyugodtak maradtak, sőt még önkéntes katonai segítséget is küldtek, így ő is proaktív jóindulattal viszonyult az autonómiához, és vigyázott, hogy ne sértse meg érzékenységüket. Egyszer Helsinkiből jövet mondta a feleségének : „ha mindenhol ilyen jó hangulat lenne, akkor nyugodt lélekkel lehetne a jövőbe tekinteni”.
Ugyanakkor az ő idejében már jelentkeztek (majd egyre erősödtek) olyan szélsőségesebb körök, melyek nekiláttak volna Finnország fokozatos beolvasztásának. Az ilyen javaslatokat I Miklós és utódai, II és III Sándor rendre elsüllyesztették.
Az orosz arisztokrácia gyakran üdült Finnországban, sőt a cári család tagjai is, pl. a későbbi III Sándor nyaranta gyakran vitorlázott a szigetvilágban és aludt parasztkunyhóban, ahol a felesége főzött, ő vágta hozzá a fát. A cári uralom valószínűleg a Finn Nagyfejedelemségben volt a legnépszerűbb, az elhunyt cárokat őszintén meggyászolták, I és II Sándort különösen mélyen.
 
Az önálló állami lét szempontjából a 60-70-es évek további előrelépéseket hoztak. Az „állam éjszakája”, ti., hogy a finn országgyűlést 1863(*6) előtt nem hívták össze nem veszélyeztette az autonómia működését -tekintettel az abszolút önkényuralkodó cárok abszolút jóindulatára a hűséges, törpe alattvaló népükkel szemben és arra, hogy az amúgy is alacsony adókat sem szándékozták növelni- , de a parlament ettől kezdve szinte évente ülésezett. Sőt II Sándor 1869-ben új passzusokkal erősíti meg a Nagyfejedelemség alkotmányát, melyet az orosz jogtudomány nagytekintélye -Nolde- úgy jellemzett, hogy az megköti a cár kezét. Ez pedig az Orosz Birodalomban egyedülálló volt.
A közös döntés alapján 1878-ban általános hadkötelezettség (és sorsolás) alapján felállított kis hadsereg a „trónt és a hazát” védte, tehát csak finn földön volt köteles harcolni, kivéve ha a cári trón forogna veszélyben. Sőt ezen évekre esik a független pénzügyi rendszer megteremtése is.
Az 1881-ben meggyilkolt II Sándort nagyon őszintén gyászolták. Utóda, III Sándor személyesen is kötődött a fejedelemséghez, de uralkodása alatt már olyan erős volt a nacionalisták nyomása és finn-ellenessége -mely agresszív retorikai kampányokban és sorozatos törvénytervezetekben nyilvánult meg- hogy a cárt csak a halála mentette meg a finn alkotmányra tett esküjének megszegésétől. Összességében az idill (kisebb kilengésekkel, de azért egyensúlyban) II Miklós trónra lépéséig tartott, aki felkarolta a politikában dominánssá váló nagyorosz nacionalista erők finnországi törekvéseit, de a gazdaságilag egyre jobban megerősödő Finnország ellenállt.

 


* Ugyanezt a konklúziót vonja majd le egy későbbi cár is a 20. században - a finn hadsereg kemény és több orosz vereséget eredményező 1939-es és 1944-es ellenállása során.
 
** A térképre nézve meglepő lehet, hogy se Svéd- se Finnországnak nincsen északi-tengeri kijárata. Ennek oka ezen szerződést megelőzően az volt, hogy noha gyakran megpróbáltak  szert tenni rá, de a logisztikai nehézségek miatt csak a dán hajóhad volt képes az államhatalom folyamatos érvényesítésére a tengerparton a századok során.
 
*** Gusztáv értelmes, dinamikus személyiség, méltó partnere Nagy Katalinnak, Nagy Frigyesnek és II Józsefnek. Komikus eset zajlott az 1783-as római látogatása során. Pápai audenciára várták éppen, mikor őt megelőzve, minden előzetes értesítés nélkül betoppant a mi II Józsefünk (senki sem tudta, hogy Rómába jött), akit így a személyzet III Gusztávként jelentett be (persze a Bécset megjárt pápa azonnal felismerte). Majd több napon keresztül a császár volt Gusztáv idegenvezetője a városban.
 
**** II Frigyes reakciója : „lehet, hogy Moszkva bosszúja késik, de el nem marad”.
 
(*5) Itt került Finnországhoz a tisztán svéd nyelvű Aland-szigetcsoport is.

A bejegyzés trackback címe:

http://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr58801320

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Syolos 2008.12.18. 19:44:46

Szuper bejegyzés, külön köszi az Aland (igazából Åland) témát említő mondatért, eddig nem tudtam, mikor kapták meg a finnek a svéd területet, és lusta voltam utánanézni :)

Axum 2008.12.18. 20:49:44

Én hiányolnám a Bernadotte sztorit :

"Jean Baptiste Bernadotte francia marsall, XIV. Károly János néven svéd, valamint III. Károly János néven norvég király 1818 és 1844 között, a Bernadotte uralkodóház alapítója.

Francia kispolgári családból származott. Sikeresen harcolt a francia köztársaság és a napóleoni háborúkban. 1810-ben az idős és utód nélküli XIII. Károly svéd király örökösévé tették meg, és rövidesen már ténylegesen ő uralkodott helyette. 1812-ben csatlakozott a Napóleon elleni koalícióhoz. Napóleon első menyasszonyát, Désirée Claryt vette feleségül. Egyetlen fia született, Oszkár koronaherceg, a későbbi I. Oszkár király."

Az ő trónra kerülésével adták fel a svédek Finnország bekebelezését és inkább lerohanták Norvégiát.

toriblog.blog.hu/2008/07/05/segedlet_a_marechal_eletrajzok_olvasasahoz

dr. Pascal 2008.12.19. 22:07:00

szívcsücsök egy poszt ez:)

tovább rombolja a mithrillből készült teuton-páncélba bújt finn nemesség és az alliterálva enekelve fát vágó, vagy rénszarvasos-eszkimó közemberek képét.

de nekem gyanús ez a nagy idill... bár, valóban jó messze voltak a tűztől és baromi nehéz lett volna folyamatos katonai jelenléttel, "tűzzel-vassal" az Orosz Anyácska és a cárevics szeretetére hangolni a rokonokat.

radiris 2008.12.20. 14:35:43

Axum,

Bernadotte-nak volt állítólag egy ifjúkori tetoválása, amely így szólt: halál a királyokra!

Syolos 2008.12.20. 21:58:36

Most nem azért, de miért lett törölve a kommentem? Amiért kijavítottam a szigetcsoport nevét? Vagyis nem is kijavítottam, csak leírtam svédül is...

Kaif · http://toriblog.blog.hu 2008.12.20. 23:57:31

A gyorsan eljáró kezű kartács nevében is elnézésed kérem, valahol hiba került a gépezetbe. A hozzászólásod visszaállíttotam.

maotai 2008.12.23. 19:07:57

@Axum:

Finnország 1809-ben végleg elvált a svédektől. Így Bernadotte-t nehéz lenne beilleszteni a poszt témájába :)

maotai 2008.12.23. 19:17:12

@dr. Pascal:
Elsősorban finn, azután angolszász és magyar történészek írásaira támaszkodtam.

promontor · http://jozsefbiro.blog.hu/ 2009.03.18. 19:23:52

Szuper cikk, sok újat tudtam meg belőle, főleg a XVIII. századi eseményekről. Különösen az lepett meg, hogy az orosz befolyás ilyen jelentős, a lengyelországihoz hasonlítható volt: azt tudtam, hogy a svédek folyamatosan gyengültek, de azt nem, hogy ennyire.

Az én ezzel kapcsolatos olvasmányaim szerint viszont a XIX. századi finn-orosz viszony árnyaltabb volt, nemcsak II. Miklóssal volt bajuk a finneknek, de az tény, hogy valóban egyedülálló helyzetük volt a birodalomban.

Annyit még hozzátennék, hogy ez az időszak nemcsak Finnországnak, mint országnak, hanem a finn nemzetnek is az ébredése, ez teljesen kimaradt a cikkből. Ebből a szempontból fontos megemlíteni, hogy a "finn" szó a cikkben az állam minden lakóját jelenti, legyenek azok svédek vagy finnek nemzetiség tekintetében. Ez annyiban kicsit félrevezető, hogy míg mondjuk a XIX. század elején az elit szinte teljesen svéd volt (ezért is volt a svéd a hivatalos nyelv), addig a század végére a finnek felemelkedtek, létrejött a finn nemzet, míg a finnországi svédek egy befolyásos, gazdag kisebbséggé változtak.

Még egy megjegyzés, szintén szóhasználatbeli: "Finnország itt mondott le az északi tengeri kijáratról és Lappföld egy részéről..." Ez a mondat egy 1751-es eseményre utal, szerintem ekkor Svédország mondott le ezekről a területekről, Finnország ilyen állami jogosítványokkal tudtommal még nem rendelkezett (sőt, sokkal kisebbekkel sem).

maotai 2009.03.19. 10:21:29

@promontor:
Köszi szépen,

Jogos, amiket írsz,
de, kénytelen voltam a finnek Oroszországgal kapcsolatos dolgaira szorítkozni, másfelől az utolsó bekezdésédet illetően télleg pontatlanul fogalmaztam, miként a "finnek" is egy leegyszerűsítés.

Üdv,

promontor · http://jozsefbiro.blog.hu/ 2009.04.07. 15:02:21

Egy friss cikk a Helsingin Sanomatból, az 1809-es porvoo-i országgyűlésről:

www.hs.fi/english/article/Russian+Emperor+riding+to+Porvoo+saluted+with+cannon+fire+and+tolling+of+church+bells+/1135244833002


Porvoo egyébként turistaként is megér egy fél napot, ha valaki Finnországban jár, Helsinkitől nincs messze és nagyon kedves város folyóparttal, faházakkal.

ireg85 2009.04.07. 18:18:51

Porvooban van eltemetve az az illető ( fi.wikipedia.org/wiki/Eugen_Schauman ), aki lelőtte az oroszosító Bobrikov főkormányzót.
És egy érdekesség: a finnországi Kajaaniban, itt van egy jelentős méretű (10 méter, 5 tonna, 500! éves tölgyfából készült) Trianon emlékmű (a neve Magyarok hangja), és azon a magyarokról emlékezik meg, akik a jelenlegi határokon kívűlre rekesztettek. www.kajaani.fi/Kaupunkitieto2/Nahtavyydet/Unkarilaisten-aani/

ireg85 2009.04.07. 18:22:16

Porvoohoz közel található Loviisa, melynek szintén egy magyar érdekessége van: Egy erődtorony, melynek Ungern a neve. Érdemes ide is elnézni, ha van rá lehetőség.