Finnország ipari felzárkózását annak a 2 régiónak keretei között célszerű nézni, melyeknek tagja volt : Skandinávia és az Orosz Birodalom.

A balti-tenger országai a 19. század közepén ipari fejlettség (de nem a jövedelem) szempontjából tisztán ketté oszthatóak egy a tengert nyugat-keleti irányban átszelő vonallal. Az ettől délre fekvő Dánia, Poroszország és az orosz Baltikum ekkorra már jelentős fejlődésen ment keresztül, míg a 3 északi skandináv országot nem tudta magával ragadni az európai ipari áramlat. Sok szempontból hasonlítanak egymáshoz, gyér, de intenzíven növekvő lakosság (még Norvégiában is csak 13 % a városi lakosság aránya), harmatgyenge gabonatermesztés, de gyorsan fejlődő állattartás, rengeteg fa, de nincs említésre méltó pamutipar, szabad társadalmi felépítés…..de -ami igen fontos-, nincsen világpiacon  keresett ipari nyersanyag (fán kívül) és komolyabb ipari tradíció sem. Ill. Svédországra az utóbbiak nem igazak, de az ipari forradalom szempontjából mégis azok.

Az ipari felzárkózáshoz a 19.században az európai perifériák országai esetében szükség volt legalább 1 olyan versenyképes exportcikkre, mely elindítja a folyamatot, majd pedig  - ez vagy más újabb termék(ek) - képes lesz a húzóágazat szerepét is betölteni az áttörésig (mint pl. az úttörő ország esetén a pamutipar).

 

Svédországnak lenne, hiszen a 18. századi európai vastermelés 1/3-át adta, csakhogy Angliában a vaskohászatban a fát (faszenet) a koksszal helyettesítették, ellenben a svédeknek nincsen szenük, így ez az újítás a 19. századra padlóra küldi a svéd vasexportot. De ez az ország rendelkezik Európában a 2. legnagyobb erdőmennyiséggel, sőt  azokat keresztül szelő folyókkal is, így a faipar húzóágazat tud lenni, de egyben meg is gátolja, hogy a másik 2 országnál is az legyen. Végül a Bessemer-Martin- eljárással újra feléledhet a vas- és acélipar, melyből a fafeldolgozás és a vasútépítés kereslete világ- és exporthatalom-színvonalú szerszám- és gépipart hoz létre. Ilyen erős gépipar ilyen gyors kiépülésére a hasonló fejlettségű országok között nem volt példa, és a svéd gazdaság elkezdett robogni.

 

Norvégiának, mely perszonáluniót alkot 1905-ig Svédországgal, a halászat, az angliai nyersfa-export és a hajózás a hagyományos „ipara”, de míg az első nem indukál komolyabb keresletet más szektorok felé, a második pedig pont a svéd dominanciája miatt nem töltheti be húzószerepét, marad a harmadik. A hajózás adja meg a kezdeti lendületet, az építés és a szállítás. A hajópark 1850 és 1913 között ötszörösére nő és így a világon a 3. lesz (igaz még 1890-ben is csak 12%-a gőzhajó, de 1910-re már 60 %-a) és huzamosabb ideig az exportbevételek felét adja. Ezzel pedig egyedülálló gazdasági struktúra jön létre, uis a szolgáltatások a GDP felét állítják elő. De a hajózás az egész gazdaságot nem tudta átlendíteni az intenzív iparosodási szakaszba, az áttörést a természeti adottságokból adódó vízi energiák hasznosítás hozta meg. Az elektromosság révén -jórészt német és angol tőkével- épültek ki az alumínium-, vegyi és elektrotechnikai iparágak, melyek az akkori csúcstechnológiai ágazatokat képviselték

 

Dánia esete is tanulságos, ő azért került a másik, az iparilag fejlettebb csoportba, mert esetében maga a rendkívül fejlett mezőgazdaság jelenti az ipart és a ráépülő élelmiszerfeldolgozás, valamint termékeik széles spektrumú exportja. Ez tölti be a lendületet adó és az áttörést hozó funkciót is - egyedüliként a világon (ez még Hollandiának sem sikerült). A titok, hogy Dániának ez miért sikerült -és nem szenvedett el folyamatos cserearányromlást- a mg. szerkezetében rejlett. A farmergazdaságok termelését, értékesítését és finanszírozását az országot lefedő szövetkezeti mozgalom segíti és hangolja össze, melyek bekapcsolódnak a feldolgozásba is. Így a dán mg. mindig képes rugalmasan váltani és követni a világpiac változásait, és folyamatosan megy elébe az újabb és nagyobb hozzáadottértékű termékek iránti keresletnek. Végül a mg. igénye indukálja és forrásai lehetővé teszik egy erős pénzintézeti szféra és némi, inkább csak a hazai piacra termelő ipar kialakítását is.

 

Az orosz Baltikum (a lakosság 7 %-a német) iparilag annyira fejlett volt már a 19. sz. harmadánál is, hogy nem volt szüksége külön húzóágazatra.

 

Míg a dán felzárkózás a világ élvonalába egyenletes volt, a svéd és a norvég robbanásszerű, mely igazán csak az 1890-es évektől gyorsult fel, de akkor páratlan ütemmel. Mivel az utóbbi 2 ország kifejezetten egymás konkurenciája volt a sok hasonlóság miatt, a szintén hasonló adottságokkal rendelkező, de hátrányosabb helyzetű Finnország vajon mi módon léphet az iparosodás útjára ?

 

 

Finnország az orosz hódítás idején, alig 800e lakossal (16%-a svéd)  és mindössze 5 %-os urbanizációs szinttel a szegény európai országok közé tartozott, össze se lehetett vetni Svédországgal vagy az orosz Baltikummal. Még a gabonatermesztés is csak ettől kezdve kezd meghonosodni, de a zord természeti feltételek miatt egyrészt aránytalanul nagy kapacitást köt le (még 1913-ban is a keresők 2/3-át), másfelől ez a 60-s évektől stagnálni kezd és az intenzív népszaporulat miatt az ország még importra is szorul.

Hagyományos exportáruja -az anno a brit királyi flotta hajóit és köteleit is borító- kátrány volt. Termelésében pl. a 17. században a világelső, majd fokozatosan felváltja helyét a nyersfa. Más ipari terméke -egyáltalán ipara- vagy olyan az európai piacon versenyképes nyersanyaga, melyre jelentős kereslet van, nincsen. A szarvasmarha-tenyésztés és vajkészítés mindig is fontos szerepet töltött be, és kivitelük jelentősen nő is a 19. sz. harmadától, de számottevő exportmennyiséget nem lehet elérni a sokkal erősebb versenytársak (Dánia, Hollandia, stb.) miatt : pl.1910-ben a vajexport mindössze a svéd 50-, ill. a dán 10 %-a.

A feldolgozott fával ugyan ez a helyzet : a ny-európai piacon a svéd és kisebb mértékben a norvég konkurencia háttérbe szorítja logisztikai és technológiai okok miatt. Oda 1913-ban a teljes kivitel 70 %-a fa, de ebből csak 9% a feldolgozott. És a nyersfa piacán egyre nő az orosz nyomás. Ráadásul a fafeldolgozás -azaz a papír- és celluóz készítés- még Svédországban is csak a kezdeti lendületet adhatta csak meg, Norvégiában pedig – pont a svéd konkurencia miatt -  még azt sem. Intenziv vasútépítésről (pl ez az orosz iparosodás motorja) szó sem lehet a skandináv országokban (Svédo. némileg kivétel) a természeti adottságok miatt. A külföldi tőke számára pedig a gyér lakosságú és komolyabb ipari tradícióval nem rendelkező ország egyáltalán nem vonzó.

Ugyanakkor az analfabetizmus a legapróbb falvakra is kiterjedő egyházi oktatásnak köszönhetően szinte egészen eltűnt a század végére és ez, valamint a feudális struktúrák teljes hiánya minőségi, rugalmas munkaerő-kínálatot tesz lehetővé.

A kedvező társadalmi szerkezet ellenére mindez nem sok jóval kecsegteti Finnországot az iparosodási kilátásait illetően.

 

 

A megoldást az orosz birodalmi piac nyújtotta.

A felülről vezényelt orosz iparosítás sajátossága, hogy egyrészt a külkereskedelme az 1 vh előtt szinte végig szufficites volt, másrészt másik forrása -a sztolipini reformokig- túlnyomórészt a külföldi tőke. Így az ezen forrásokból eszközölt beruházások és a növekvő belső kereslet első számú haszonélvezői a Birodalom nyugati, egyben vámközös perifériái lettek.

Az első lépcsőben a vámmentes és amúgy is olcsó orosz gabona tette lehetővé, hogy az óriási komparatív hátrányban levő finn gabonatermelés kapacitásait átcsoportosítsák a hatékonyabban művelhető és munkaintenzívebb szarvasmarha-tenyésztésbe és vajkészítésbe, melyeknek korlátlan és vámmentes piaca lett Oroszország. Az előbbi állománya az 1824-es 624 ezerről 1907-re 1.492 ezerre, a vaj exportja pedig 1860 és 1913 között 1,8 tonnáról 12,6 tonnára nőtt. Ez végre mozgásba hozta az addig tetszhalott finn gazdaságot és elősegítette a valódi húzóágazat felpörgetését.

A második stádiumban helyeződött át a hangsúly a fafeldolgozó ipar kialakulására. Finnország hagyományos exportcikke a birodalomba a nyersfa, melyet itt gazdaságosabban lehet kitermelni és szállítani. Ugyanakkor ennek 40 %-át még 1860-ban is kézzel fűrészelik, de mivel az orosz fafeldolgozás még ennél is elmaradottabb és -ami a legfontosabb-, hogy az orosz piacon a finn termékek védettebbek a svéd és a norvég konkurenciától. Az 1. gőzfűrész 1857-es üzembe helyezésével elindul és gyorsuló ütemben folytatódik a fafeldolgozás gépesítése, a papír- celluózipar kiépülése. 1913-ra az orosz export 40 %-a már papír, ellenben az európai kivitelnek mindössze 9 %-át teszi ki a legfontosabb finn ipari termék. A felhalmozódó anyagi és szellemi tőkék jótékony hatást gyakorolnak más iparágak kialakulására is, de a fafeldolgozás az általános multiplikátor szerepét – Svédországhoz és Norvégiához hasonlóan – itt sem képes betölteni.

A harmadik szakasz kulcsa ismét a vámmentes orosz piac, ugyanis megjelentek a külföldi (főleg svéd és német) befektetők, akik a birodalmi piac ipari vámjait a termelés Finnországba telepítésével szándékoztak megkerülni. De természetesen jelentős előnyt biztosított ezen kívül a finnek oroszországi kapcsolatrendszere és piacismerete is.

Így került sor olyan új iparágak felállítására, melyeknek jószerivel semmilyen helyi tradíciójuk sem volt : vas- és fémgyártás, porcelán-, tapétagyár, stb. Közülük is a leglátványosabban a textilipar fejlődött - pl. É-Európa legnagyobb textilgyára Tamperében jött létre. Ugyan a legjelentősebb továbbra is a fafeldolgozás maradt, de a létrejövő új ágazatok már képesek voltak pótolni annak elégtelen húzóerejét a multiplikációs hatást illetően és az ipar gyors fejlődésnek indult -elsősorban az orosz piacra alapozva- és kibontakoztak a kor legmodernebb átalakulási folyamatai.

Súlyos csapást jelentett az oroszországi vámhatár felállítása 1885-ben, egyes iparágak helyzetét alapjaiban rendítette meg(*7) : elsősorban a vas- és fémiparét, mely kivitele 1913-ig alig tizedére csökkent. Továbbá egy sor üzem termelését (köztük finn tulajdonúakét is) áthelyezték Szentpétervárra. De az ekkor már egyre több lábon álló, a fejlesztésre mind jobban fókuszáló valamint képzett és rugalmas munkaerővel rendelkező finn gazdaság képes volt áthelyezni a hangsúlyt a ny-európai piacra és így az orosz piac súlya 1913-ra 28 %-ra esett vissza.

1860 és 1913 között a finn export átlagos évi növekedése 3,2 % volt – szemben az európai 2,5 %-al és a finn gazdaság meghatározóan és jóval átlag felett nyitottá és exportorientálttá vált. Ugyan az 1.világháború előtt fejlettségben jelentősen elmaradt még a skandináv országoktól (pl az 1 főre jutó ipari termelés a fele a dánnak és csak harmada a svédnek), vagy az orosz Baltikumtól (pl. a finn foglalkoztatottak 17 %-a dolgozik az iparban és kereskedelemben, míg a letteknél a duplája) de szinte a nulláról gyorsan felzárkózott az európai átlaghoz, ráadásul struktúrája és rugalmassága megfelelő alapokat teremtett a további intenzív fejlődéshez.

(*7) Hasonló hatásokkal (és az elmúlt évtizedek legnagyobb finn g-i válságával) jár majd a szovjet exportpiac összeomlása is a 90-es évek elején.

 

(*8) Ez a pozitív hatás ugyanígy látványos a Baltikumban, de a lengyel területeken is. Az utóbbiak helyzete ebből a szempontból sok hasonlóságot mutat a finnekével. Itt is létrejön egy nagyrészt az orosz piacra termelő húzóágazat, a textilipar, Ez olyan jelentős, hogy a moszkva-környéki mellett Kelet-Európa legnagyobb ágazati központja. Ha hozzávesszük a tradícionális szénbányászatot és ahhoz kapcsolódó kohászatot valamint az intenzív vasútfejlesztést, akkor ipari szempontból a Kongresszusi Lengyelország jóval kedvezőbb helyzetből rajtolt, mint a Finn Nagyfejedelemség., de pozíciója idővel relative és abszolute is romlásnak indult a Birodalom nyugati, nemorosz tartományaihoz képest.