A nagy medve fogadott kisbocsa

Noha az iparosodás látványosabb szakasza az orosz vámok bevezetése utánra esik, de a folyamatok elindulásában és megerősödésében meghatározó szerepe volt a birodalmi piac létének, vámmentességének és közelségének(*8), mely felállás a finn gazdaság az oroszénál jóval ütemesebb fejlődését indukálta. Tehát, hogy a hatalmas, de az eligazodást és a bürokráciát illetően labirintus-szerű birodalmi piacra való -a belkereskedelem előnyeit maximalizáló- bejutáshoz gyakran elég volt a nyugati kultúrkörnyezethez tartozó Finn Fejedelemségben beruházni, továbbá, hogy kialakulhatott azon munkamegosztás, melyben a finn gazdaság az alap nyersanyagok importját a nagyobb hozzáadottértékű feldolgozott termékek exportjával viszonozta.

 
A pénzügyek területén is hasonló, a finneknek kedvező asszimetria alakult ki Finn- és Oroszország között, mint a reálgazdaságban. Első lépésben az 1840-es években -miután Oroszország áttért az ezüstalapra- a Finn Bank rubel-bankjegyeket kezdett kibocsátani, az állam pedig többé nem fogadta el adófizetésnél a svéd bankókat. A krími vereség(*9) után Oroszország fel kellett függessze a papírpénz ezüstre váltását, de a cár beleegyezett, hogy a Nagyfejedelemség saját ezüstrubelt bocsáthasson ki, melyet markka-nak hívtak. Végül pedig a 70-es években Finnország áttérhetett az aranyalapra -a francia frankkal megegyező névértékkel- de Oroszországban a század végéig még megmaradt a formailag ezüst, de facto pedig papíralap. Tehát a Finn Fejedelemség II Sándor uralkodása alatt-és engedélyével egyenesen az orosz pénzügyek megroppanása közepette- kialakította a saját független aranyalapú pénzügyi rendszerét.
 
Társadalmi-politikai vonatkozásban sem voltak egyenlőek a felek, orosz nem viselhetett közhivatalt a Fejedelemségben, nem léphetett be a finn hadseregbe, míg egy finnek lehetősége volt ezekre a Birodalomban, és éltek is vele. Ráadásul az adóteher is jóval alacsonyabb volt Finnországban.
 
A két fél közt fennálló reálgazdasági, pénzügyi és társadalmi asszimetria a finnek részéről az országnak és a nép öntudatának jelentős megerősödéséhez, majd az oroszok lenézéséhez  vezetett. Orosz oldalon ezek további muníciót adtak a fokozatosan erősödő, majd a 19. sz. végére dominánssá váló szlavofil és pánszláv mozgalmaknak(*10), akik viszont a finneket sorolták az alacsonyabb rendűnek tartott „rothadó” Nyugathoz és céljuk a fejedelemség beolvasztása és eloroszosítása volt. A „Nyugat”-ban nem is tévedtek, hiszen Finnország egyre inkább a nyugati gazdaságba és kultúrkörbe integrálódott és tempósan idegenedett el Oroszországtól. A vihar kitörése várható volt, de a roppant kedvező előzmények miatt keleti irányba egyre szemellenzősebbé váló finneket mégis nagyon meglepte.
 
Keleten a helyzet megváltozott
 
A Berlini kongresszus döntéseit az orosz nacionalisták úgy értékelték, hogy kiragadták kezükből a zsákmányt (a Balkánt) és figyelmük egyre jobban a finn autonómia felé fordult, de nyomásuknak III Sándor sem engedett.
A vízválasztó dátum 1894, II Miklós trónra lépése, az ekkor kezdődő időszak harc az autonómiáért és a nemzeti identitásért. A felállás alapjaiban megváltozott. Egyrészt a nacionalista körök már ideológiai alapon is ellenzik a fejedelemség aktuális státuszát, másfelől pedig a cár nemcsak túl gyenge ellenállni, de nincs is szándékában. Ráadásul az orosz állam megújult irányítási rendszere is a finnek ellen dolgozik, hiszen most már kormányszervek és hivatalnokok sokaságával kell megküzdeniük -a cár vagy egy kegyence helyett-  akik nagyrészt mind a beolvasztás pártján állnak.
Az a kíméletlen és hataloméhes Nyikoláj Bobrikov lett a Nagyhercegség főkormányzója 1898-ban, aki számára a finnek beolvasztása már ideológiai alapon is természetes volt :
 
„Oroszország tekintélye megköveteli, hogy Finnország új ruhát öltsön, mégpedig olyat, hogy abban külföldön is orosznak véljék”.
 
Programja a finn autonómia eltörlése, a lakosság eloroszosítása, az önálló pénzügyi rendszer megszüntetése és a finn hadsereg beolvasztása volt. Az utolsó volt a legnagyobb jelentőségű, az előző főkormányzó, Heiden -korábban az orosz vezérkar főnöke- ezt szükségtelennek tartotta. Miután a sokkból magukhoz tértek, a rendek (noha őket senki sem kérdezte) elfogadták a katonai költségek jelentős növelését és azt, hogy a haderőt fel lehessen használni a Birodalom védelmére is (ezek végül is teljesen jogosak voltak), de elutasították a beolvasztást. De a cár is lépett és az 1899-es februári manifesztumban megerősítette az összbirodalmi törvényszabályozás primátusát az autonómiáé felett.
 
Megint a finn konokság
 
A finnek egy emberként fogtak össze és egy nemzeti mozgalom keretein belül 2-3 hét alatt 520.000 aláírást gyűjtöttek össze, melyben kérték a manifesztum összehangolását az alkotmánnyal. Ez elképesztő teljesítmény, hisz alig 1,5 M felnőtt élt az országban, de az 500 fős küldöttséget a cár nem fogadta(*11).  A finnek ezen össznépi akciója óriási európai visszhangot váltott ki. 1063 tudós, művész és író írta alá a Pro Finnlandia elnevezésű memorandumot és Trarieux szenátor vezetésével küldöttség vitte Szentpétervárra.
A cár végül nem fogadta őket(*12), de a februári manifesztum rendelkezéseit egyelőre nem ültették át a gyakorlatba.. Ellenben annak az új hadkötelezettségi törvényt érintő részét igen, melyet 1902-ben léptettek életbe. Az elrendelt sorozások ellentétben álltak a közösen kidolgozott 1878-as „hon- és trónvédelmi” törvénnyel és mivel az újabb félmillió aláírás teljesen hatástalannak bizonyult, egy titkos társaság jött létre, a Kagaal(*13). Ez a sorozások elszabotálását szervezte meg, de -ellentétben az elmúlt évszázadok oroszokkal szembeni nemzeti egységével- most a nemzet 3 felé szakadt. A többség, az „alkotmányosok” képviselték a korábbi ellenállás folytatását, az „engedékenyek” a kompromisszumot, a megalakult -magát szociáldemokratának nevező- marxista munkáspárt pedig természetszerűleg a cár ellen foglalt állást. Mivel a hivatalnoki réteg nagyobb része „alkotmányos” volt, a passzív ellenállás miatt jelentős részüket elbocsátották, de az „engedékenyek” hajlandóak voltak a helyükbe lépni. Ilyen az elmúlt orosz megszállások során elképzelhetetlen lett volna. A szembenállás eldurvult, barát nem állt szóba baráttal, rokon rokonnal. De végül sikerült a sorozásokat olyan hatékonyan elszabotálni, hogy a megalázott cár meghátrált. Ez egyértelműen az "alkotmányosok" érdeme volt és így belőlük (és az "engedékenyek" átpártolt részéből) kialakult a finn politika jobboldala.
A cár most már engedett Bobrikovnak és szinte korlátlan diktátori hatalommal ruházta fel, melyre a finnek nagyobb része ismét a passzív ellenállás folytatásával reagált, de az orosz szorítás tovább nőtt. De 1904 nyarán Eugen Schauman lelőtte a diktátort, majd végzett magával. Ugyan indoka elsősorban személyes volt, de így is istenített nemzeti hős lett. A tett, hozzá Oroszország japánoktól elszenvedett következő évi veresége és az 1902 óta tartó gazdasági válság valamint az azok nyomán kitörő zűrzavar rákényszerítette az orosz vezetést a lapok újraosztására.
 
A Birodalomban kitört sztrájkok -az egyre izmosodó baloldal szervezésében- átterjedtek Finnországra is. Ehhez csatlakoztak az „alkotmányosok” is (a létrejött jobboldali polgári pártcsoportulás), de a marxista szocialisták, orosz mintára forradalommá igyekeztek transzformálni a munkabeszüntetéseket. A helyzet kezdett eldurvulni, mindkét oldal gárdákat állított fel : vöröset ill. fehéret. Olyan konfliktus magvait vetették itt el, mely végül a finn történelem legvéresebb polgárháborújába torkollt - olyanba, melyhez képest a vele nagyjából egyidejű magyarországi vörös- és fehérterror „némi nézeteltérésnek” tekinthető csak. A helyzetet, jobb híján (igaz, messze nem önszántából) a cár mentette meg : 1905 novemberében hatálytalanította a februári manifesztumot és a főkormányzó diktátori hatáskörét. Finnország ismét megmenekült.
 
Európa legradikálisabb parlamenti reformja
 
A pártok megegyeztek a politikai rendszer alapvető átalakításáról és olyan egykamarás(*14) parlamentet hoztak létre, melyre minden 18 év feletti állampolgár szavazhatott - a nők is ! A jobboldal azért ment bele a választójog kvázi korlátlan kiterjesztésébe, mert feltételezték, hogy a cári hatalom féken tartja majd az esetleg a vártnál erősebb szocialistákat - azzal persze nem számoltak,hogy mi lesz, ha annak helyébe egy kommunista hatalom kerül. A választási eredmény döbbenetes lett. A „alkotmányosok” teljes vereséget szenvedtek, így a finn néppárt 24, a svéd pedig mindössze 26 helyet kapott a 200-ból, az „engedékenyek” maradéka (kiket most már ófinneknek neveztek) 59-et, a marxista szociáldemokraták viszont egyenesen 80-at. (a maradékot kispártok).
A pártok Oroszországgal kapcsolatos álláspontja egyértelmű volt. A két jobboldali néppárt az „alkotmányos” tradíciójuknak megfelelően körömszakadtáig védi az autonómiát, az „ófinnek” (a volt engedékenyek) inkább kompromisszum-készek, az egyre radikálisabban osztályharcos szocialisták ellenben a szerint viszonyulnak az orosz fennhatósághoz, hogy merre lendül az inga a cári hatalom és a forradalom helyzete között – nem véletlen, hogy Sztálin és Lenin itt találkozott egymással először.
 
Amikor a medve doppingol
 
1905 után az orosz gazdaságban eddig példátlan konjunktúra vette kezdetét, melyhez jelentősen hozzájárultak az 1906-os Sztolipini reformok(*15) is. Nagyjából ekkorra értek be a kormány több évtizedes óriási méretű vasútépítési programjának multiplikátor hatásai, ekkorra épült ki annyira a bankrendszer, hogy a gyarapodó hazai forrásokat összegyűjtve tulajdonosként koordinálja az újabb beruházásokat, és nem utolsósorban mostanra érte el a beáramlott külföldi tőke mértéke azt a szintet, hogy mindezen tényezők együttes hatására beindult az orosz nagyipari áttörés. Az ipari termelés rohamtempóban, évi átlagosan 6 %-os mértékben nőtt, az Orosz Birodalom kibocsátása pedig (az 1902-ben kezdődő nagy válság ellenére is) 1900 és 1913 között 2/3-ával bővült.
 
Oroszország ilyen mértékű gazdasági megerősödése a cári hatalom háttérbeszorulásával is együtt járt, miáltal az offenzív nacionalizmust immár kizárólagosan az újonnan felállított parlament, a kormányzat és a bürokrácia képviseli ezentúl, tehát a finnek utolsó mentsvára -a cárra való közvetlen hatás lehetősége- is elveszett (a népszavazások és a Pro Finlandia is ilyen eszközök voltak, ha emlékszünk).
 
Beolvasztás
 
1910 június 30.-án a finn autonómia megszűnt létezni, életbelépett „az összbirodalmi törvényszabályozási rend”, de még az eredetinél is keményebb formában. Ezentúl a Nagyhercegséget érintő törvényeket a Dumában hozzák (ahová persze a finnek is küldhetnek képviselőt) és az oroszok is megkaptak minden állampolgári jogot Finnországban. Az utóbbi tette lehetővé, hogy oroszokkal helyettesítsék az „engedetlen” finn köztisztviselőket -kihúzván ezzel a talajt a passzív ellenállás lehetősége alól- , akiket sorra ítéltek börtönre vagy száműztek Szibériába az „egyenjogúsítás” megsértése címén. Ugyan a katonai hozzájárulást tovább emelték, de a finneket annyira megbízhatatlannak tartották, hogy az orosz hadseregbe nem sorozták be őket. Ráadásul 1914 elején nyilvánosságra került az orosz kormányzat eloroszosítási programja, melyet a cár is jóváhagyott. A helyzet teljesen kilátástalannak tűnt.
 
Az ördög nyújt kezet
 
Ekkor robbant ki a világháború, melyben -hála az ”alkotmányosok” szervezte korábbi passzív ellenállásnak- a finn férfiak nem vettek részt, bár annak összes gazdasági és politikai hatása a finn lakosságot is érintette természetszerűleg. A finnek minden reményüket az orosz vereségbe helyezték(*16) Az ismét feléledő passzív ellenállás a megváltozott körülmények miatt kevésbé volt hatékony, a külpolitikában pedig a Németországtól várt segítség egyelőre általános ígéretekben merült ki.
Az oroszországi 1917-es fordulat hozta el a megváltást - a cárt követő ideiglenes kormány teljeskörűen helyreállította a finn autonómiát és elengedte a politikai foglyokat. Az előző évi választásokon ismét a baloldal szerzett többséget, de most politikai konszenzus alakult ki, hogy a fő cél az autonómia kiszélesítése. Ehhez a mensevikek nem voltak partnerek, így a szocialisták (a marxista szociáldemokrata párt) a bolsevikokkal lépett kapcsolatba, akik pozitív választ adtak az autonómia ügyében. Miután a bolsevikok támogatta finn baloldali többség elfogadta azt a törvényt, mely szerint a had- és külügy kivételével minden felségjog visszaszáll az országgyűlésükre, Kerenszkij feloszlatta azt és ebben a finn jobboldal is támogatta őt. Nagyot fordult a világ, a korábban az „alkotmányosok” néven a birodalmi ambíciók ellen körömszakadtáig küzdő jobboldal segít az orosz kormánynak megakadályozni az ebben neki korábban partner baloldal elszakadási törekvéseit.
 
„Végre pontot tehetünk a szocialisták bolsevikokkal közös mesterkedéseinek végére”
 
mondta Stählberg, az ország későbbi első elnöke. A jobboldal indítványozta a feloszlatási rendelet kihirdetését a parlamentben és hiába volt a baloldal többségben, az orosz főkormányzó szavazatával alkotmányosan szűnt meg az országgyűlés, mely termét az orosz katonaság le is zárta. A szociáldemokraták ezt nem fogadták el és kiváltak a kormányból is. Erőszakba torkolló sztrájkok és tüntetések kezdődtek, a rend felborult, így az új választásokon a szociáldemokrata párt elveszette abszolút többségét. Ekkoriban az a jobboldal, mely az „alkotmányosok” (tehát az ellenállók) szellemi utóda volt együttműködött az orosz hatalommal és vice versa. A városokban éhínség volt, az export megszűnése miatt a munkanélküliség pedig hatalmas lett, a baloldal egyre radikalizálódott és egyre kevésbé volt hajlandó az együttműködésre. Az államnak katonai ereje nem volt, ismét két gárda volt formálódóban, a polgári nemzetőrség, a Fehér és a szocialista Vörös.
Ilyen körülmények köszöntött be 1917 november 7.-e. Ennek hatására a szociáldemokrata párt a jobboldali parlament feloszlatását követelte és a szélsőségesek kezébe került szakszervezet országos sztrájkba kezdett, mely során a Vörös Gárda megszállta a telefonközpontokat és a vasútállomásokat. Több tucat békés polgárt öltek meg e közben.
 
Távozhatsz békében ?
 
A szocialisták parlamenti szárnya (utoljára még) felülkerekedett és -kihasználva az oroszországi káoszt- az országgyűlés 1917 november 15.-én nagy többséggel de facto kimondta(*17) Finnország függetlenségét.
A sztrájk alatti vérengzések következtében az új kormányt kizárólag az -amúgy is parlamenti többséget alkotó-  jobboldali pártok alakították meg, miniszterelnöke (és egyben az önálló Finnország első vezetője) az oroszokkal szembeni jogi harcok során nagy tekintélyt szerzett Svinhufvud lett.
A szocialisták önálló tárgyalásokat folytattak a szovjet kormánnyal és egyikük -a finn kommunisták későbbi hírhedt moszkovita vezetője-, Kuusinen, rávette a pártot, hogy egyezzen bele az orosz katonaság további állandó jelenlétébe. Az orosz bolsevikok követelték a forradalom kirobbantását, Lenin már október előtt üzent, hogy „föl, föl, azonnal!”, a szocdem kongresszusra érkezett Sztálin ezt megismételte.
A kormány nem mert tárgyalni a szovjettel, mert attól tartott, hogy a valószínűleg újra hatalomra kerülő fehérek megorrolnának. Végül Németország jelezte Svinhufvudnak, hogy kérje Lenintől a függetlenség elismerését. A bolsevikok meg akarják mutatni a világnak, hogy egyrészt Oroszországban ők a hatalom letéteményesei, másfelől ideológiájuk papíron támogatja a nemzeti önrendelkezést, így 1917 december 31.-én Szentpéterváron Lenin elismerte Finnország függetlenségét, melyet követett a legtöbb európai ország is.  
 
A szovjet gesztus logikus volt. Teljesen értelmetlen lett volna a finnek nemzeti önvédelmi háborúba kergetésével ellehetetleníteni a bolsevikokkal nyíltan együttműködő finn baloldalt. Ellenben az így felszabaduló (ti., hogy a szocialistákat már nem terheli az orosz uralom lehetősége) energiákat szabadon lehetett felhasználni a kommunista hatalomátvételre, mely esetén a szovjet Finnország úgyis visszatérhet a birodalom keblére.
 
A pokol elszabadul - a finn polgárháború
 
„Ha akarjuk, ha nem, a bolsevikok rákényszerítenek bennünket a forradalomra” -
jegyezte fel naplójába az egyik mérsékelt szociáldemokrata politikus, utalva a szentpétervári nyomásra, melyet leghangosabban az onnan érkezett finn kommunisták képviseltek. Január elején a „szociáldemokrata” pártban a harcos kisebbség vette át az uralmat a Vörös Gárda segítségével és úgy döntöttek, hogy ezt kiterjesztik az országra is. K. Manner elnökletével felállították a Népi Bizottságot Helsinkiben, melynek egyik tagja Sztálin későbbi hű embere - O. W. Kuusinen volt.
Ekkor Finnországban még mindig 76.000 orosz katona állomásozott (beleszámítva a Helsinki előtt horgonyzó flottát is) és kivonásukra nem sikerült ígéretet kapni. Sőt, miután az alakulóban levő polgári nemzetőrség megkísérelte megállítani (sikertelenül) a kitörő forradalom megsegítésére küldött orosz hadfelszerelési szállítmányt, január 23.-án a szovjet hadügyi népbiztos (Podvojszkij) parancsot adott az itt állomásozó 42. hadtestnek annak lefegyverezésére. Sztálin pedig egyik beszédében Finnországot a leendő szovjet hatalmak közé sorolta.
 
Az iparosodás elterjedése óta igen ritka a fejlett világban, hogy egy ember tevékenysége  hosszabb időn keresztül és pozitív irányban olyannyira meghatározó legyen országa történelmének alakulásában. A finneknél ez előfordult.
 
„Arisztokratikus, elegáns lovassági generális, lényét tekintve meglehetősen csiszolt, a nők kedvence, aki szimpátiát érez a svédek és az oroszok iránt” -
jellemezte egy francia diplomata azt az embert, akit főparancsnoknak nevezett ki a kormányfő az előállt válságos helyzetben : a hazatért Gustaf Mannerheim-t (*18), az orosz hadsereg Szent György-renddel kitüntetett altábornagyát. Feladata a finn hadsereg felállítása, az orosz csapatok kiűzése és a vörös lázadás leverése lett.
 Mivel a vörös hatalom és az orosz haderő délen, a nagyobb városokban összpontosult, a felszabadító háború bázisának az észak-nyugati Pohjanmaa tartományt választotta Mannerheim, a központ az ottani Vaasa lett. 1918 január 28.-án támadást indított az ottani harci kedv nélküli oroszok ellen és le is fegyverezte őket. Ekkor a Finnországot megszállva tartó 42. hadtest deklarálta a hadiállapotot a két ország között, de a katonák nem igen akartak harcolni. Ráadásul a hamarosan elkezdődött breszti béketárgyalásokon a németek bevették követeléseik közé  az oroszoktól Finnország kiürítését is.
A békeszerződés aláírása (márc. 3) után a szovjetek eleget is tettek ennek, de a csapatok egy része maradt és beállt önkéntesnek a vörösök közé, valamint továbbiak is csatlakoztak hozzájuk a határon túlról. Így 2 szereplő maradt a porondon : az ország déli része (úgy Pori magasságáig) a lakosság felével és a munkásság támogatásával a vörösök, az északi rész pedig a fehérek kezébe került, akik a nagyszámú kisbérlőre(*19) tudtak elsősorban támaszkodni.
Helsinki és a nagyobb ipari központok ugyan délen voltak, de az értelmiség, a hivatalnokréteg a „szokásos”passzív ellenállást választotta - jelentősen leszűkítve ezzel a Népi Bizottság mozgásterét. Tovább erodálta annak támogatottságát, hogy a felbőszült gárdák másfélezernyi ilyen ellenállót gyilkoltak le. Ellenben a gyárakat működtetni tudták, ami a jelentős orosz kontingenssel együtt nagy előnyt jelentett. A fehéreknek viszont rendelkezésére álltak a jääkärik, azaz többezernyi olyan tiszt és katona, akiket Németország képzett ki a háború alatt és akik azt végig is harcolták a Baltikumban.
 Mannerheim azzal a feltétellel fogadta el a főparancsnokságot, hogy nem vehetnek igénybe külföldi (német) segítséget, de a háború mielőbbi lezárása érdekében végül mégis beleegyezett, azzal, hogy de jure az ő vezetése alá kerülnek. De egyben fel is gyorsította offenzíváját és április 6.-ára kemény harcban elfoglalta az erős vörös támaszpontot, Tamperét, és egyidejűleg megsemmisített egy újonnan érkezett nagyobb orosz egységet a Karjalai-szorosnál(*20).
Április 3.-án a Finn-öbölben partra szállt a von der Goltz tábornok vezette német haderő és a harapófogó déli szárnyát alkotva 12.-én már Helsinkinél jártak, melyet be is vettek. Az utolsó nagy csata április 29.-én volt, május 16.-án pedig a megmaradt vörös katonák letették a fegyvert és Mannerheim fehér lován belovagolt Helsinkibe.
 
A fegyelmezetlen vörös gárdák gyilkosságait, a hadifoglyok lemészárlását és egyéb kegyetlenkedésiket (a Népi Bizottság is megkísérelte őket felelősségre vonni) a fehérek egészen brutálisan torolták meg. Rögtönítélő bíróságok határozatai alapján több, mint 8.000 vöröst lőttek agyon, a vezetőket hazaárulással vádolták és felüket, 555 embert kivégezték, továbbá úgy 12.000 vörös halt meg éhínségben vagy járványban a fogolytáborokban.
 
A finn politika teljesen Németország irányába(*21) mozdult el és így Mannerheim -aki ezt túl veszélyesnek tartotta-  lemondott, amint felállt a stabil kormányzat. És csakugyan, mivel a finnek fő külföldi támogatója egyben a világháború fő vesztese is lett, az ország helyzete megrendült. Ezért Mannerheim (aki pl. Franciaországban nagyon népszerű volt) elvállalta a kormányzói posztot. A stabilizáció (a külügyi irányváltás és a választások) után végül is az új alkotmányban a köztársasági államformát választották és Mannerheim átadta a helyét az első finn elnöknek, a kormányzati formát kidolgozó Stählbergnek.
 
Finnország utolsó területi gyarapodása
 
„Szentpétervár elesett volna, ha a balti országok és Finnország is csatlakozik a támadáshoz” -
jelentette  ki később Lenin. De a finnek ismét a megszokott józanságukról tettek tanúbizonyságot, amikor az antant felhívása dacára sem csatlakoztak Judenics Szentpétervár elleni intervenciójához.
1920-ban elkezdődtek a béketárgyalások a szovjet kormánnyal és J. K. Paaskivi igen mérsékelt igényekkel(*22) lépett fel. Eleve lemondott pl. Kelet-Karjaláról, melyet a finn közvélemény mindenképpen meg akart szerezni. De megkapott egy ennél jóval praktikusabb területet, egy folyósót a Jeges-tengerhez : Petsamot.
A Tartui-békében (1920 okt. 14.-én)  Szovjet-Oroszország így az 1617-es sztolbovói határokat ismerte el, és azokat még gyarapította is Petsamoval. Ha megnézzük, hogy az 1809-ben orosz birtokba került Finnország 1811 karácsonyára visszakapta I Sándortól a korábban elvesztett területeit -ezzel érte el ismét a sztolbovói kiterjedést- , akkor úgy néz ki a dolog,  hogy az orosz-szovjet uralom során 2 alkalommal gyarapodott (igaz, másodszorra nem teljesen önként) az ország területe annak ismét függetlenné válásáig, amivel az elérte történelme legnagyobb kiterjedését.
 

 

(*8) Ez a pozitív hatás ugyanígy látványos a Baltikumban, de a lengyel területeken is. Az utóbbiak helyzete ebből a szempontból sok hasonlóságot mutat a finnekével. Itt is létrejön egy nagyrészt az orosz piacra termelő húzóágazat, a textilipar, Ez olyan jelentős, hogy a moszkva-környéki mellett Kelet-Európa legnagyobb ágazati központja. Ha hozzávesszük a tradícionális szénbányászatot és ahhoz kapcsolódó kohászatot valamint az intenzív vasútfejlesztést, akkor ipari szempontból a Kongresszusi Lengyelország jóval kedvezőbb helyzetből rajtolt, mint a Finn Nagyfejedelemség., de pozíciója idővel relative és abszolute is romlásnak indult a Birodalom nyugati, nemorosz tartományaihoz képest.
 
(*9) Mivel a finnek ebben a konfliktusban is Oroszország mellé álltak, a szövetségesek finn kikötőket is bombáztak.
 
(*10) A jóindulatú, de gyengébb akaratú II Sándor alatt egy sor kormányzati poszton váltotta fel nacionalista hivatalnok a liberálist.
 
(*11) II Miklós azt mondta : „ természetesen nem fogadom őket, de nem is haragszom rájuk”.
 
(*12) A lista láttán az orosz udvarmester : „aligha hiányzik innen egy híres ember neve is”. Ugyanakkor a lengyel ellenállási törekvéseket közel sem övezte ilyen szimpátia Európában. A vélemények fősodrának lényege az volt, hogy jórészt maguknak köszönhetik, ha romlott a soruk és amúgy sem képesek működtetni egy komolyabb államot. Sajnos, a 18-19. századi lengyel történelem eseményei bőséges muníciót adtak ezekhez. 
 
(*13) Ez nevét az oroszországi üldözött zsidó szervezetről kapta, kahal héberül társaságot jelent.
 
(*14) Európában ekkoriban a kétkamarás rendszer volt a jellemző, javarészt úgy, hogy csak az alsóházat választották demokratikusan. Pl. a francia nők csak 1944-ben kaptak szavazati jogot. A szavazati joggal rendelkezők száma a finneknél több, mint megtízszereződött.
 
(*15) Ezen reformok könnyítettek a parasztság terhein és elindították a tőkés viszonyok kialakulását mg-ban. Jelentősen nőtt a gabonatermelés (ennek exporttöbblete finanszírozta az iparosodást a külföldi tőke mellett), legfontosabb hatása azonban az volt, hogy összekapcsolta a mg-t az iparral, mint annak piacát és tőkeforrását.
 
(*16) Ismét kézenfekvő a lengyel analógia. Az antant háborús céljai között szó sem volt bármiféle független lengyel államról. Igaz az ő helyzetük még reménytelenebb volt, uis a központi hatalmak céljai között sem, tehát számukra az egyetlen esélyt azok olyan veresége jelenthette, melyben Oroszország nincs a győztesek közt.
 
(*17) Konkrétan olyan határozatban ruházta magára a parlament a legfelsőbb hatalmat, mely -a korábbival ellentétben- nem tett kikötést a kül- és hadügyek orosz fennhatóság alá rendeléséről.
 
(*18) Mannerheim alig tudott finnül, oroszul és más nyelveken sokkal jobban beszélt. Az orosz-japán háborúban önkéntesként vett részt és 1905-ben a mukdeni csatában tanúsított bátorságáért emeltek ezredesi rangra. Széles körűen művelt arisztokrata volt.
 
(*19) Ők alapvetően középparasztok voltak, akiknek bőven volt miért félni a kommunista uralomtól. Sőt, a zsellérek sem álltak mögéjük, mert a vörösök még a törpebirtokaikat is államosították.
 
(*20) Ez utóbbit még jó néhány alkalommal megismétli 1939 és 1944 között.
 
(*21) Egyenesen II Vilmos fiát, Oszkárt, hívták meg a finn trónra.
 
(*22) Itt megint csak a lengyel analógia vetődik fel, hiszen ők viszont egyenesen az 1772 előtti jellegű határaikat igényelték Párizsban és noha azt természetesen nem kapták meg, de még így is óriási orosz-ukrán-litván népességet csatoltak magukhoz.

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr61857634

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: C. G. E. Mannerheim 2010.08.04. 07:26:27

Már régóta irogatok egy posztot, amiben fontos szerep jut Mannerheimnek. Ehhez megpróbáltam röviden összefoglalni, ki is volt ő, de a tömör fogalmazás sosem volt erősségem: a szöveg kezdett elburjánzani és egy idő után feladtam. Úgy döntöttem, megérdem...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sanpellegrino Chinotto 2009.01.28. 00:04:31

Huh!
Ez a Finn sorozat nagyon jó lett.
.
Egyébként Mannerheimről élveznék egy bővebb posztot is.

maotai 2009.01.28. 21:31:17

@Sigismundus: Köszönöm, ha érdekesnek találtátok (de a kritikákat is)....a további részek kívül esnének a címben foglalt témakörön.

konus 2009.01.29. 14:22:46

Már nem azért hogy kötözködjek de amikor azt írtad hogy a krímí háborúban a szövetségesek finn földet is bombáztak,az nem teljesen igaz mert 1840 ben még a repülőt nem találták fel.Ettől eltekintve nagyon jó cikk(komolyan).

maotai 2009.01.29. 14:46:29

@konus:
Köszi,
(hajóágyúkra értettem)

Damavend 2009.01.30. 18:14:53

@maotai:
profi munka; élvezet olvasni. GRATULA!!

dr. Pascal 2009.01.31. 16:23:26

herzig poszt :)
viszont: mik is voltak FinnO. követelései 1920ban? Lemaradt a (*22) magyarázata (amely lábjegyzetek szerintem nagyon szerencsétlenül tördelték meg a szöveget)

maotai 2009.02.01. 14:40:11

@dr. Pascal:
Köszi, javítottam.
Amúgy a követeléseik nagyjából csak azok voltak, amiket megkaptak. A küldöttséget vezető Paaskivit (aki a 2.vh. után 10 évig volt az ország elnöke) sokszor támadták is emiatt utána. De, haát ugye az 1939-es események megmutatták, h jól döntött.

qkelius6 2009.02.03. 18:17:32

hmm végre egy megfelelő oldalra leltem :D Még Szovjetuniót, még Kínát, még sok érdekes postot...

Ja, s ha lehet valaki írhatna a Karibi térségről is.

Janco70 2009.02.14. 19:24:22

Nagyon köszönöm, lebilincselő sorozat!!!!

Szívesen olvasnék Finnország 2.vh utáni történelméről is.

cellimega 2009.03.28. 21:55:15

Maotai,
gratulálok. Annyira más írásaid stílusa, mint amit az ember magyar nyelven megszokott! Öröm olvasni.

22.lábjegyzethez kapcs.: fehéroroszra gondoltál, gondolom.
Oroszo-ban 1921 után is maradt még 1.2 m lengyel. (Nagy részüket kiirtotta Sztálin 1932-33 és a nagy terror idején).
Kelet-Lo. 43%-a lengyel volt (Wilno környéke pl.). A litvánok, fehéroroszok és ukránok sokkal hosszabb ideig éltek lengyel, mint moszkvai (orosz) uralom alatt, tehát a történelmi jog alapján a lengyelek ugyanúgy igényt tarthattak e területekre, mint az oroszok.
Oroszok szinte egyáltalán nem éltek Lo-ban.

ireg85 2009.04.07. 19:53:39

"Már nem azért hogy kötözködjek de amikor azt írtad hogy a krímí háborúban a szövetségesek finn földet is bombáztak"


Az angol hajók végigbombázták a finn partvidéket. (Kokkolaban például emlékmű a tengerparton, valamint kiállítva az angolok egyik partraszálló "csónakja" az úgynevezett Angolparkban.)

ireg85 2009.04.07. 19:57:13

@cellimega: A fehérorosz egy érdekes kérdés (ma is). De egy viszont biztosan igaz, Litvánia a történelem egyik legnagyobb - nemzetileg életben maradt - vesztese.

ireg85 2009.04.07. 19:59:54

Jaj, még egy érdekesség, csak itt ahogy visszamentem a szövegen, eszembe jutott: a Parlamentben ki volt állítva egy Mannerheimről készűlt festmény, a két világháború között, kíváncsi lennék, mi lett a sorsa?!

cellimega 2009.07.05. 09:43:34

még az jutott szembe, hogy a lengyel győzelmek (1920 aug Visztula, szept Nyemen, okt-ben is folytatták az előretörést (Minszk)) döntően befolyásolták a balti államok és Finno. sorsát is. Hiszen a lengyelektől elszenvedett vereség Lenin világforradalmi törekvéseit hiúsította meg.
süti beállítások módosítása