A Kínai gazdaság 1820-ban még nem csak messze a legnagyobb kibocsátással rendelkezik a világon*, de a világ össztermelésének egyenesen a harmadát adja, majd ez az arány a dinasztia bukása idejére 9 % alá zuhan (OECD).
 Az a gazdaság zuhan ekkorát, mely előtte gyakran nem csak a legnagyobb összteljesítményű, de  mindig az egyik legfejlettebb is volt..

  
A nagy uralkodó, Kangxi által lefektetett gazdaság- és belpolitikai irányvonalakat követték tehetséges utódai -Yongzheng (1723-1735) és Qianlong (1736-1796)- császárok is. Sőt néhány téren még rá is tettek egy pár lapáttal. Ilyen volt pl. a kínai kultúra és a tibeti lámaizmus látványos támogatása, vagy a neokonfuciánus hagyománytisztelet kihangsúlyozása. A külpolitika is a megkezdett úton haladt tovább : nyugat felé területek bekebelezése, déli irányban hűbéres államok, északon viszont a jószomszédi viszony.

(A földrajzi objektumok elnevezéseinek mai változatát használom a nemzetközi standardnak elfogadott pinyin formában, kivéve a széles körben meghonosodott városneveket - pl. Kanton, Peking, stb.)
 
 A sárkány és a medve
  
Ázsia akkori két szupernehézsúlyú bokszolója egymásnak máig kölcsönösen leghosszabb határvonallal bíró szomszédai is, ami bőven adott volna lehetőséget konfliktusokra. Ráadásul a sok ezer km-es közös határok mentén számtalan olyan nép élt, melyeket könnyen fel lehetett volna használni terjeszkedés ürügye céljából. Mégsem ez történt, sőt Oroszország egy évszázadra Kína legjelentősebb (gyakorlatilag egyetlen komoly) exportőre lett.
A Nyercsinszki békeszerződés (1689) után bő másfél évszázadon keresztül nem volt katonai jellegű konfliktus a két birodalom között, háborúra pedig egészen 1900-ig (a Boxer-lázadásig) nem került sor. Az Orosz Birodalom volt az egyetlen állam a földön, mely iránt Kína valamely tiszteletet érzett (méretei és a cár korlátlan hatalma miatt) és tanúsított, sőt kvázi egyenrangú partnernek ismerte el - ezt kifejezendő borultak földre a kínai követek Anna cárnő előtt 1731- és 1732-ben. Az oroszok még Pekingbe is küldhettek karavánokat, de ottani orosz kolónia (akik saját ortodox papokkal, templomokkal is rendelkeztek) és a kínaiak között a diskurzus latinul folyt, a jezsuiták közvetítésével.
  
A Bajkáltól délre fekvő Kjakhta városa lett észak „Kantonja”, ahol (a sokkal erősebb) Kína 1727-ben még a mandzsúriai határ számára előnytelen kiigazításába is belement. Nagyrészt itt összpontosult az áruk cseréje, melyek forgalma dinamikusan bővült. Eleinte nagyobb súlya volt a selyemnek és a papírnak, de a kínai export legjelentősebb tétele fokozatosan a tea** lett, melyből 1800-ban már 8 M rubel értékben szállítottak.
Oroszország fő terméke a szibériai szőrme volt, de exportáltak textilárut és ónt is. A legjövedelmezőbb orosz exportcikk az elefántcsont volt, azaz a mamutagyar, ami a kínaiak egyik legkedveltebb gyógyszer-alapanyaga volt. A kínai kivitel mennyisége úgy harmadával haladta meg az ooroszét, így rengeteg ezüst áramlott Kínába. A Kelet-szibériai kormányzóság fővárosa (Irkutszk) hamarosan az ország egyik legmagasabb életszínvonallal rendelkező városává vált.
  
 Az aranykor  vége
  
Kínának a 18. századi legnagyobb horderejű eseménye a gazdasági boom mellett (és azzal összefüggésben) a demográfiai robbanás lett. Ennek egyik következménye a han lakosság kül- és belföldre irányuló kolonizációja volt, ami a birodalmon belül elsősorban a más etnikumú tartományok felé irányult. Ez a tény és az, hogy (nem utolsó sorban a betelepülés miatt) a kormányzat egyre jobban beleavatkozott ezek irányításába, a 18. sz. közepétől mindenfelé egyre terjedő lázadásokhoz vezetett. Mivel e tartományok (Taiwantól Yunnanon és Tibeten keresztül a Balhas-tóig) egyben természetileg a legjárhatatlanabb vidékei voltak az országnak, ezek sorozatos pacifikálása irreális mértékben megterhelte a költségvetést : pl. csak az 1770-es évek első felében 2 év állami bevétele ment el a hadjáratokra***. És mind ez pont a 18. sz. azon utolsó harmadában, amikor egyéb területeken is megfordultak az eddig pozitív tendenciák.
 

A belpolitikában az 1770-es évektől jelentős változások kezdődtek el. Az államhatalom túlzott koncentrációja és Qianglong császár egyre autokratikusabb módszerei következtében a bürokrácia nagyon felduzzadt, amit súlyosbított, hogy a kormányzásban 1775-től visszatértek a -Ming-dinasztia bukását nagymértékben elősegítő- kegyencekkel történő rendszerhez. Az „eredmény” az államigazgatás költségeinek felhízlalása (amihez hozzájárult még a császári udvar esztelenül növekvő pazarlása is), valamint a korrupció általánossá válása lett.
 Az utolsó hódítások és vereségek leapasztották a tartalékokat, noha az intenzíven gyarapodó népesség mg-i szükségletei a csatorna-munkálatok**** jelentős karbantartását és bővítését igényelték volna. A legnagyobb csapást ezekre a megerősödött korrupció jelentette, ugyanis a pénzeket tartományi szinten egyszerűen ellopták. Elkezdődött az árvizek évszázada. Kiadásai növekedésére a kormányzat az adóterhek növelésével, a hivatalnokok jövedelmének csökkentésével és rendeletek özönével reagált, ami az utolsó csepp volt a pohárban, és az etnikai alapú felkelésekhez csatlakoztak az általános paraszti megmozdulások is. Ezek aztán 1795-től átcsaptak a mandzsu kor első nagy parasztháborúiba.
  
 Így érkezett el Kína ama bizonyos 19. század küszöbére - immár Jiaqing (1798-1820) császár uralkodása alatt. Olyan általános válságról, mint ami a megelőző dinasztiák bukásait okozta, ekkor még szó sem volt. Ellenben már a negatív folyamatok kezdtek dominálni és strukturális reformokra lett volna szükség. Ezt a kormányzat nem ismerte fel, ugyanis a rendszer még működött, az adók befolytak, az ezüst ömlött külföldről, a hadsereg intakt és engedelmes, a társadalmi bázis pedig még szilárd volt, és -ami a legfontosabb- a dinasztia tekintélye ekkor még megkérdőjelezhetetlen. Az elmúlt 150 év fénye eltakarta a baljós árnyakat. Pedig még ezen sötét hazai árnyaknál is baljósabbak közeledtek - a tenger felől. 

Úgy jött létre a 18. századra a világ legnagyobb gazdasága Kínában, hogy a kézművesipar intenzív fejlődésével egyben az egyik legnagyobb exportőrré is vált. Csakhogy az ország lényegében nem importált (Oroszországot kivéve), így az ezüst legfőbb elnyelőjévé vált (ez adta a mandzsu-kor pénzügyi alapját is). Ilyen asszimetria tartósan nem maradhatott fenn.  
  
 A „nyugati barbárok”
  
Az első komolyabb európai kísérletet a hivatalos kereskedelmi kapcsolatok felvétele céljából a holland Kelet-indiai Társaság küldöttei követték el 1655-ben, de hiába jutottak el egészen a császárig, semmilyen eredményt sem tudtak elérni.
Az 1720-as években jött létre Kantonban a kínai kereskedők kartellje, a Gonghang (Cohong), mely 1754-ben megkapta az európaiak felé irányuló export monopóliumát, majd -miután a britek megpróbálták megkerülni őket Xiamanben és Ningbo-ban- az állam 1757-ben az európai kereskedők (az oroszokat kivéve) beszerzéseinek lehetséges forrását jogilag is erre a társaságra korlátozta . A kereskedelem igazi haszonélvezője (1834-ig, amikor elveszítette monopóliumát a kínai import felett) a brit Kelet-indiai Társaság lett, mely profitjának legfőbb forrásává immáron a tea import vált (noha kínai részről ez csak 1 volt a jelentős exportcikkek közül). A problémát maga a Gonghang léte okozta, hiszen egyrészt monopol-eladó volt, másfelől kereskedői és a helyi mandarinok többféle jogcímen még sarcolták is a brit vevőket. Az áldatlan helyzeten javítandó, a brit kormány 1793-ban nagykövetet küldött Pekingbe.
  
 „Az angolok országából érkező hódolati adó átnyújtói ” -
 

ilyen és ehhez hasonló feliratok voltak a Lord Macartney által vezetett küldöttséget Peking felé szállító folyami dzsunkákon. Kína csak az Orosz Birodalmat volt hajlandó egyenrangú félnek elismerni, mindenki mást pusztán vazallusi státuszban(*5) kezelt. Mindamellett a megbeszélések barátságos hangnemben folytak -sőt, a császár az udvar teljes ledöbbenése mellett megelégedett egy mély meghajlással is- de se a Gonghang megszüntetését(*6), se más kikötők megnyitását nem érték el. A hivatalos válasz az volt, hogy Kínának nincs szüksége importcikkre, mert mindent elő tud állítani. Ami igaz is volt - nagyjából ez idáig.
  
 A „kulcsdeviza”
  
Az újkori Kínai és a Brit Birodalom nem csak óriási kiterjedésében hasonlított egymásra, de abban is, hogy egyikük ezüsttermelése sem fedezte távolról sem a gazdaság pénzigényét . 

Következésképpen a britek (és a megjelent amerikai konkurencia) legsúlyosabb gondja mégsem a Gonghang volt, hanem az áru-, és így a pénzforgalom egyiránya. Még a brit pamutipar termékei sem voltak versenyképesek Kínában (maga Kína nagyobb mennyiségű ilyen terméket exportált Európába, mint importált), és így tehetetlenül kellett nézzék a rengeteg ezüst Kínába szivárgását. Ráadásul a kitört napoleoni háborúk felborították a világkereskedelmet, a brit kormány pedig megtiltotta, hogy brit érmével fizessenek kínai áruért, hiszen még a Sterling ezüstkonvertibilitását is fel kellett függesszék 1804-ben. Ezen ugyan valamennyire segített, hogy India jó felvevő piac volt, és az ottani pénzbevételekkel lehetett szépíteni a dolgon, de az alap probléma megmaradt.
  

Két dolgon törték a britek a fejüket : az egyik az ezüst helyettesítése valamilyen áruval, a másik pedig magának a tea-készítés mikéntjének a megszerzése (a japán export jelentéktelen volt). 1823-ban sikerült kicsempészni teamagot és csemetét, majd  1836-ban meg is jelent az "Assam" tea Kalkutta piacain. Az ezüst kiváltása érdekében a 18. sz. végén valóságos piackutatásba kezdtek, végül a következő század elején döntöttek a Társaság vezetői az ópium mellett.
Kína az ópiumot már a Ming-korban is ismerte, de csak gyógyításnál használták. A Macaut megszerző portugálok tanították meg őket annak élvezeti funkciójára, és kezdték el exportját is, mely úgy évi 200 láda (1 láda kb. 65 kg ópium) körül stabilizálódott, mivel inkább csak 1-2 déli tartományba jutott. 1729-ben a kormányzat betiltotta az egész birodalomban, így mennyisége le is csökkent.

Ellenben az 1757-ben alig 3000 katonával Plassey-nél kivívott brit győzelem nem csak India későbbi sorsára volt olyan nagy hatással.  Az itt, Bengáliában megszerzett területek  kiváló mg-i adottságokkal rendelkeztek, és hamarosan el is kezdték az ópium (meg később a tea) termesztését és exportját  - noha ez átlagosan még pusztán évi 400 láda szintjén maradt.
  
A Kína irányába tanúsított ekkorra már offenzívvá vált hozzáállásnak más oka is van. A 18-19. századok fordulóján 180 fokkal változott meg Európa szemlélete. Ennek előzménye, hogy Kína nem csak, hogy nem volt hajlandó a széleskörű kölcsönös kereskedelemre és az államok közti egyenrangú kapcsolatokra, de az ekkoriban Pekingben járt vagy csak oda készült (de addig el sem jutott) delegációkat továbbra is a régi, „császári” stílusban kezelték. Ez számtalan diplomáciai válsághoz vezetett, noha a rugalmatlan európaiak is hibásak voltak. A megerősödött európai nagyhatalmak egyre kevésbé tolerálnsak, különösen azért, mert már szemmel látható a fejlettségbeli előnyük. Így Kínára ettől kezdve mint egy  lemaradó középkori birodalomra kezdenek tekinteni, melyet meg kell gyengíteni, majd kihasználni.
Az ópiumban ehhez a legtökéletesebb eszközre tettek szert.
 

A túlsúlyossá vált Sárkány eltesped


A 19. sz. első 2 évtizede -nem utolsó sorban a napoleoni háborúk miatt- Kínában még inkább a viszonylagos nyugalom időszaka.
Az ország igyekszik kiheverni az egészen 1803-ig tartó 8 év parasztfelkeléseit, legyűrni a folytatódó etnikai jellegűeket, és a császár megpróbál lefaragni az állam központi kiadásaiból, amit a teljesen ellenérdekelt (hisz ők a fő haszonélvezői) felső elit sikerrel meggátol. Tovább mélyül az ország morális válsága, viszont a központi hatalom még erős, az export-bevételek nőnek, tartalékok még vannak.
De ez valójában csak a vihar előtti csend és az égbolt lassan elszíneződik.
Nagyjából az új császár, -a felelősségét amúgy komolyan vevő Dao Guang (1821- 1850)- trónra lépése idején szakad Kína nyakába a 19. sz. első felének 2 meghatározó válság-tényezője : az ópium és a túlnépesedés. Ezek a kormányzó elit inkompetenciája, tudatlansága és szűklátókörűsége miatt gyorsuló ütemben vezetnek a társadalmi robbanáshoz, valamint az állam és a gazdaság az 1860-as évekre majdnem teljessé váló összeomlásához.
  
 A demográfiai robbanásnak ez a végső, legintenzívebb szakasza Európában időben jó 50 évvel későbbre, az ipari forradalom utolsó hullámaira esett, amikor a mg. terményhozamait egyrészt már az ipar fejlesztései is növelik, másfelől pedig a későbbi hullámokban iparosodó perifériák rendelkeznek elég többlet gabonával. Kínában a hasonló népességszaporulat ellenére az utóbbi két tényező elmaradt, és a mg. megrekedt nagyjából az európai mg-i forradalom eredményei által is elért szinten.
 Míg a népesség növekedése a 18. században a gazdasági fejlődés szempontjából pozitív, a 19.-ben visszahúzó tényező lett. A mg-i termelés bővítésének intenzív módja elérte azt a felső korlátot, ahonnan továbblépni már csak az ipari forradalom eredményei révén lehetett volna, az extenzív módszert pedig az adott technológiával művelhető termőföld-mennyiség korlátozta. Ráadásul még a termelés hatékonysága is romlott, ugyanis a népszaporulat miatt a parasztok jelentős része felosztotta földjét fiai között. Az életszínvonal elkezdett csökkenni - nagyjából a 20-as évektől.
 Mindamellett a kézműves iparcikkek exportja dinamikusan bővül. Teából 1720 körül évi 13, míg 1830-ban már 360 tonnát exportálnak, a selyemkivitel 1750-hez képest 1830-ra az ötszörösére nő, az ezüst folyamatosan áramlik be. Tehát van még egy mankó, amire támaszkodni lehet, mert a külkereskedelem egyenlege masszívan szufficites.  
 Az ópium pont ez alól húzza ki a talajt.
  
  „Ha sötétvörös felhők jönnek a sárkánykapu felől, tájfun közeleg.” (kínai mondás)
  
 Kína bízott gigantikus gazdasági potenciáljában valamint vélt kulturális és társadalmi magasabbrendűségében, így az európaiak erősödő nyomására nem okos sárkányként reagált, hanem inkább a homokba dugta a fejét. A kihívások hatására -Japánhoz hasonlóan- még jobban bezárkózott. De a kaput aláaknázták és az nagyot robbant.
  
 Az ópiumbomba
  
 Kína pénzügyi rendszere az ezüstpénzen alapult. Mivel a saját készletek igen szűkösek voltak, az ezüst a Mandzsu-kor előtt elsősorban Japánból érkezett, majd a világ nagyobb részéhez hasonlóan a latin-amerikai Peso lett a standard, a Spanyol Birodalom széthullása után pedig a mexikói bányákból ezüstalapra helyezett  amerikai dollár vette át szerepét. Így aztán egyre több féle külföldi ezüstpénz került a forgalomba, ráadásul  ezeket gyakran fedezetül használták papírpénz kibocsátásához is. A közös nevező a liang (vagy tael, ahogy még ma is használják a hong-kongi tőzsdén) volt, ami kb. 36 g ezüsttartalomnak felelt meg. (Igazából jó kínai szokás szerint ezekből is több mértékegységű volt, bár úgy 15 %-os szóráson belül egymáshoz képest). 1 liang kb. 1,5 ezüstdollárnak felelt meg. Sőt, az árfolyamok földrajzilag is eltértek egymástól, így egy egységes pénzrendszer hiányában olyan káosz alakult ki, melyből inkább csak a pénzváltók profitáltak.  Kínai területen bank nem volt egészen a 20. századig. A pénzkölcsönzést a kereskedők végezték, a legtipikusabb az uzsorakölcsön volt.

Ugyanakkor a mandzsuknak sikerült, ami a Ming-eknek még nem, egységesítették a fej- és földadót (így a parasztnak már nem volt érdeke a lélekszám eltitkolása), majd pénzbelivé változtatták azt, melyhez az ezüstmuníciót az exportbevételek adták. A paraszt rézpénzben fizette az ezüstben megállapított adóját -az adott ezüst/réz árfolyam alapján-, a kereskedő pedig javarészt ezüstben. Mivel Kínába az ezüst addig mindig befelé áramlott, az árfolyama inkább lefelé mutató nyomás alatt volt, ami létkérdés a jövedelmét rézpénzben kapó föld- és kézműves számára.
 

Ezt fordította meg az ópium importja :
 1730 előtt :  évi kb. 200 láda         1830 : kb. 20.000 láda
 1770-1810 : évi kb. 4-500 láda      1850 : kb. 68.000 láda.
 1817-21 :    évi kb. 5.000 láda
  
1830 körül a 20.000 láda értéke már az éves állami bevétel  kb. harmadát tette ki, miáltal az ezüst elkezdett kiáramlani az országból. Például az 1800 és 1820 között beérkezett ezüsttel megegyező mennyiség távozott csak 1831 és 33 között, pedig hol volt még az ópium behozatali csúcsa.
Az exponenciálisan növekvő ezüstpénz-hiány miatt nemcsak a gazdaság -és így az államháztartás- állapota került válságba, de a parasztságé is. Míg 1 liang ezüst 1820 előtt kb. 1000 rézpénzt ért, 1845-re már 2.200-at. Ill. fordítsuk meg a dolgot : míg 1820 előtt a parasztnak 1 ezüstegységnyi befizetendő adójáért a jövedelméből 1000 rézpénzt kellett adnia, addig 1845-ben már 2.200-at.  
  
Hasonlóan katasztrofális hatásokkal járt a beáramló ópium az államigazgatásra és a társadalmi morálra is. Az előbbi már amúgy is alapvető reformokra szorult, hiszen szerkezete végtelenül centralizált volt. Ezzel az volt a gond, hogy ennek előfeltétele a  gyors információáramlás és a hatékony reakció, aminek viszont pont az ellenkezője volt igaz az országban. Következésképpen a kormányzat soha nem rendelkezett elég információval (és főleg nem időben), és az ellenőrzés hatásfoka is elégtelen lett, melyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a császári udvar soha sem tudott rugalmas, adekvát választ adni az újabb és újabb, korábban ismeretlen kihívásokra.
 Noha a kormányzat azonnal felismerte az ópium-beáramlás okozta veszélyt, és rendeletek sorával igyekezett visszaszorítani a fogyasztást, ezeknek semmilyen érdemi eredménye sem lett. Ugyanis a lokális hatóságok saját maguk is érdekelve voltak az üzletben. Legtöbb esetben ők vagy a katonák működtették ópium-barlagokat, ill. egyszerűen megkapták a sápot a kereskedőktől, majd abból tovább osztottak a fentebbi szinten álló hivatalnokoknak, ők meg a kormányzóknak.
  
 Kelet-Ázsia történelmének fordulópontja - az első ópiumháború
  
 Az udvarban több álláspont alakult ki a két véglet, a teljes tiltás ill. az adókivetéses legalizálás között. Abban mindenki egyetértett, hogy a baj nagyon nagy. Végül, egy olyan kvalitású kormányzó (2 déli tartományé) koncepciója győzött, amilyen elvétve akadt csak a mandarinok között. A megvesztegethetetlen Lin Zexu a teljes tiltás híve volt és már régóta ádáz harcot vívott a terjesztők és a korrupt hatóságok ellen, de úgy, hogy segítséget nyújtott a leszokáshoz is. A császár 1839-ben főbiztossá nevezte ki és a bűn fellegvárába, Kantonba küldte. Emiatt senki sem aggódott, hisz a hatóságok, a kereskedők és a britek mennyei harmóniában dokkolták be és küldték tovább az ekkor már évi közel 50.000 láda ópiumot.
Lin nem viccelt : a kínaiaktól az ópiumot elkobozta, a brit, portugál és amerikai kereskedőket pedig felkérte készleteik átadására. Mivel ez nem hatott, kínai szolgáikat eltávolítatta és  mintegy 350 külföldit takarítói és konyhai munkára fogott. Ezt mindössze 3 napig bírták és a brit kereskedelmi főfelügyelő (C. Elliot kapitány) utasítására beszolgáltatták az ópiumot. 20.300 láda gyűlt össze, tartalmukat oltatlan mésszel összekeverve megsemmisítették, a britek pedig visszahúzódtak Makaóra.
  
 „Ha sem magadat, sem az ellenséget nem ismered, minden csatában alulmaradsz” (Szun Ce)
  
 Hiába voltak elragadtatva az udvarban, Lin tudta, hogy a neheze csak most jön, és elkezdte Kanton megerősítését. Tolmácsok segítségével nyomon követte az angol újságokat, valamint könyveket is lefordítottak neki, miáltal –szinte egyedüli mandarinként- felismerte a Brit Birodalom valódi erejét. Példáját más kínai vezetők nem követték.
1840-ben a brit kormány Sir Gordon Bremer vezetésével egy többtucat hajóból álló flottát küldött Kínába. Egyik része Kantont vonta blokád alá, a másik pedig elindult észak felé, és útközben elfoglalta, teljesen kifosztotta, majd pedig felgyújtotta a Shanghai alatti Wangpang-öbölben, egy szigeten fekvő 50ezres Zhoushan (akkor : Dinghai) városát. Az eset nagy port vert fel a birt hadseregben és Európában is.
 A császár megdöbbent, és amikor a brit flotta (5 hadi, 3 gőz- és 21 szállítóhajó 3.000 katonával) megérkezett a Pekinghez legközelebb eső (ma : Bohai) öbölbe, hagyta magát meggyőzni a fenyegetett tartomány beijedt kormányzója által, hogy a britek követelései tkp. jogosak, a hibás az őrült Lin Zexu volt. Őt le is váltotta, és helyébe ezt a Qi Shant nevezte ki. Az pedig megegyezett Elliot kapitánnyal, hogy a tárgyalásokat Kantonban folytatják.
 A britek fellélegeztek, hisz a közelgő téli viharok miatt úgyis hamarosan vissza kellett volna fordulniuk. Különben sem lett volna sok keresnivalójuk errefelé, hiszen a Peking körüli tartományokban százezres haderő állomásozott. Ellenben délen alig volt reguláris katonaság - a városokat milíciák védték, melyek kiképzésének egyik alapeleme volt az ellenség megrémisztése arcgrimaszok segítségével.
  
Kantonban döbbenten hallgatták a kínaiak a britek békefeltételeit (pl. Hong-Kong átadása, kikötők megnyitása, stb.), de nem engedtek. 1841 január 7.-én a Nemesis gőzhajóval (a képen jobb kéz felől hátul)megerősített brit flotta támadásba lendült, és az Anson-öbölben megsemmisítette a dél-kínai hadiflottát, azután pedig szétlőtte a várost védő erődöket. A teljesen megzavarodott Qi Shan most már elfogadta a diktátumot, de ez egyik fél főnökeit sem elégítette ki. A feldühödött császár azonnal  hadat üzent az angoloknak, Qi Shant láncon vitette Pekingbe, majd Kanton élére unokaöccsét -Yi Shant- nevezte ki. Jelentős erősítés is érkezett a szomszéd tartományokból. A britek elkezdték az ostromot. A kínai tüzérség parancsnoka olyan rosszul állította fel az ágyúit, hogy azok el sem érték a tüzelő brit hajókat, de elfogadható magyarázatot talált rá :
  „Ütegeink szilárdan állnak a földön, míg a barbárokéi fel-alá bukdácsolnak a vízen. Ők mégis eltalálnak minket, míg mi melléjük lövünk. Ennek egy oka lehet, a hitetlenek boszorkánysága
  
A probléma megoldására a nők által használt éjjeliedényeket kiakasztatták az ablakokba, hogy azok tartalma semlegesítse a varázslatot.
Yi Shan 19. százai mandarinhoz méltóan oldotta meg a helyzetet (noha létszám szerint közel tízszeres túlerőben volt). 1841 május 27-én elfogadta a követeléseket, és megtoldotta 6 M ezüstdollár kártérítéssel. A császárnak ezt persze nem merte bevallani, hanem azt írta, hogy :
 „A barbárok megálltak a város kapujánál, mert az égen egy hatalmas fehér természetfeletti lényt láttak megjelenni.”
  
 De a Lord Palmerston vezette brit kormány -melyet a kínaiak teljesen ésszerűtlen magatartása is bátorított- most már többet akart, és emelte a tétet. Sir H. Pottinger személyében magas rangú megbízottat és erősítést küldött. 1841 nyarán 15 hadi-, 10 gőzös és 50 szállító-hajó és 9.000 katona indult Hong-Kongból északnak. Bevették a Taiwan magasságában fekvő Xiament, mely nyolcezres helyőrsége 1 napi ágyúzástól megijedt és elmenekült, majd célba vették Kína legérzékenyebb(*7), egyben tengerről legsebezhetőbb részét, a Jangce alsó folyásának környékét.
Zhoushant harcban ismét elfoglalták, Ningbo és Shanghai harc nélkül kapitulált.
1842 júliusában a flotta felúszott a Jangcén, és erejének demonstrálásához stratégiai fekvésű célpontot keresett. A folyó és a Nagy-csatorna találkozásánál fekvő mandzsu lakosságú Tingjian-ra esett választásuk, melyet kemény küzdelemben be is vettek. A britek elképedtek, mikor a lakosság a szemük láttára lett tömegesen öngyilkos . Majd felsorakoztak az ország kvázi központja, Nanking -a korábbi és későbbi főváros- előtt.
A kínaiak idegei eddig bírták, és 1842 augusztus 29.-én aláírták az első Kínára kényszerített szerződést. A Nankingi szerződés Hong-Kongot(*8) brit fennhatóság alá helyezte, további 4 kikötőt nyitott meg a (javarészt ópium-) kereskedelem előtt, a brit állampolgárokat kivonta a kínai törvények hatálya alól (területenkívüliség elve), a Gonghangot megszüntetik, és Kína 21 M ezüstdollár kártérítést fizet 3 év leforgása alatt. Ez utóbbi 1 év állami bevételének kb. harmada volt. Ugyanakkor Kína 5%-os vámot vethetett ki az importra.
  
 A Nankingi szerződés rendelkezései közül Shanghai kikötőjének megnyitása járt (áttételesen) a legsúlyosabb hatással. Ez adta a gyutacsot és a gyújtózsinórt a hamarosan kialakuló társadalmi bombához, amely felrobbanása a kínai történelem messze legnagyobb és egyben legpusztítóbb hatású parasztlázadását eredményezte, a Taiping-felkelést.
  
Előtte álljunk meg egy kicsit, és nézzünk át a Sárga-tenger túlsó partjára. Ugyanis az 1. ópiumháború kimenetele nemcsak Kína, de Japán történelmében is mérföldkő.
Még az ópiumháború előtt, 1839-ben írta a korabeli japán politika legbefolyásosabb alakja (Tokugawa Nariaki) :

  „Mondhatnak bármit, a Qing-Birodalomnak hatalmas ereje van. Ezért a barbárok nem fognak könnyelműen támadást intézni ellene…Oroszország minden bizonnyal úgy fog dönteni, hogy először megszállja Japánt, majd továbbindul Kína meghódítására. Félelmetes és gyűlöletes helyzet ez !”
  
És alig telik bele fél évszázad , Kínának maga Japán adja meg a kegyelemdöfést : a Qing-kor legnagyobb katonai vereségének formájában.
A két országban nagyon sok idáig a hasonlóság az utóbbi bő 2 évszázad eseményeit illetően - azokat tekintve úgy 50 éves csúszással.
A 17. század Japánban is a káoszból a rendbe történő átmenetet hozta -ott úgy 50 évvel korábban (*9)- valamint egy intenzív gazdasági fejlődést és demográfiai robbanást : nagyjából a 18. sz elejéig. Ezután a folyamatok itt is stagnálásba fordultak át, majd jöttek a válságjelenségek is. A társadalmi, politikai rendszer stabil volt ott is, azzal az eltéréssel, hogy míg az utóbbi Kínában végtelenül központosított, addig ott decentralizált. A külföldieket ott is egy város (Nagaszaki) elkülönített részébe engedték csak be.
 Először Japán is az orosz nyomással szembesült, majd a 19. század elejétől az ő partjainál is megjelentek a britek. Japán is teljes elzárkózással reagált a próbálkozásaikra és az 1. ópiumháború eredménye őket is megdöbbentette. Ugyan -ellentétben Kínával- a japán vezetés megértette, hogy a helyzet életveszélyes lett, és gyökeres változtatásokra lesz szükség, de az ettől kezdve ott is egyre rendszeresebbé váló incidensekre ők sem a megfelelő választ adják, az erősödő válság ott is polgárháborúba torkollik, és az 1860-as évekre a japán állam is teljes válságba kerül.
  
A kínai vezetésnek az 1770-es évektől volt rá úgy 50 éve, hogy -nem is túl kemény- reformokkal elejét vegye a folyamatosan romló helyzetének. Erre már sok példa volt korábban, a Ming Hongwu vagy Kangxi sokkal rosszabb körülmények között hajtotta végre a konszolídációt. A gazdaság relatív hanyatlása egyértelmű volt, a politikaira és társadalmira rámutatott az értelmiség. Néhány erőtlen császári kísérlet kivételével mégsem történt semmi. Nagyjából 1820-tól a Taiping-felkelésig (1851) a háttérfeltételek drasztikusan romlottak a gazdaság stagnálása, a túlnépesedés, az ópium okozta társadalmi és államigazgatási válság és az ezüst kiáramlása miatt. De még voltak olyan tényezők, melyekre lehetett volna támaszkodni  -még (jól-rosszul) működő központi irányítás, a dinasztia tekintélye, erős kézműves ipar, alacsony adósságállomány stb.- és drasztikusabb átalakításokkal megfékezni a válságot. A tűzoltáson kívül megint nem tettek semmit sem.

Az elkövetkezendő események ugyan pont ezen elemek alól húzzák majd ki a talajt, de a játszma még messze nem dőlt el.
  


 *A mandzsu korban (az USA és Németo. megerősödéséig) az indiai és a francia gazdaság követte, azzal, hogy Akbar alatt India lehetett az 1.
  
 **A gyengébb minőségű teákat tömbösítve szállították (marhavérrel összeragasztva), de a másik, melyet bőrzacskókba csomagoltak, Európában a csúcs ínyencségek közé számított : ez volt az „Orosz Karaván” tea.
  
  ***Tovább rontotta a helyzetet, hogy a mandzsuk 1789-ben elszenvedték első háborús vereségüket, amikor Vietnámban államcsínnyel megdöntötték a nekik adót fizető dinasztiát, majd pedig tengeren és szárazföldön is legyőzték a kínai hadsereget (így jött létre a független Nguyen-királyság).
  
 ****Ezek jelentőségét Kínában nem lehet túlhangsúlyozni, az árvízvédelmen és öntözésen kívül a szállítás is nagyrészt vízen zajlott
  
 (*5) A György királynak címzett (amúgy jóindulatúnak szánt) választ így zárták :
 „Reszkess, engedelmeskedj és ne kövess el tiszteletlenséget
  
 (*6) Ezzel már megpróbálkozott egy brit, James Flint, aki Tiencsinbe utazott 1759-ben, de a benyújtott petíción úgy felháborodott ugyanez a Qian Long császár, h őt magát 3 évre bebörtönözte, a szöveget lefordító kínait pedig kivégeztette.
  
 (*7) A Jangce tengerhez közeli két oldalán fekvő mai Jiangsu tartomány és déli szomszédjának északi része volt a legtermékenyebb része Kínának. Az innen induló Nagy-csatornán át láttál el északot élelemmel, a fő közlekedési csomópontja volt Kínának. De az itteni számos nagyvárosba (köztük 2 volt főváros) koncentrálódott hagyományosan leginkább a kézműves-ipar is. A jelentős partmenti városok nagy tengeri kereskedelmi forgalmat is bonyolítottak. 
  
 (*8) A hong-kongi kopár sziget értékére úgy jöttek rá, hogy mikor a portugálok kemény vámot vetettek ki a Makaói átrakodással zajló ópiumforgalomra, a britek Hong-Kong öblében létesítettek úszó logisztikai bázist.
  
 (*9) Ott Peking 1644-es elfoglalásának az előzmények és a következmények szempontjából leginkább a Szekigaharai csata felelne meg 1602-ben.


 

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr7934548

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Syolos 2009.03.05. 21:28:47

Ez szerintem elírás:
"[..]de nem engedtek. 1941 január 7.-én a Nemesis gőzhajóval[..]"

Gondolom 1841 akart lenni (és a pont is lemaradt az évszám után, de az a kisebb baj).

Ha javítottátok, nyugodtan törölhető a komment.

(a poszt amúgy szuper, emlékszem, a törikönyvben kb két sor volt az ópiumháborúkról, és az ember nem értette - már aki egyáltalán belegondolt -, hogy hogyan is juthatott ilyen sorsra a nagy kínai birodalom)

Syolos 2009.03.05. 21:30:52

tovább olvastam, és még két helyen van elírva a dátum:

"[..]és erősítést küldött. 1941 nyarán 15 hadi-, 10 gőzös [..] Shanghai harc nélkül kapitulált.
1942 júliusában a flotta felúszott a Jangcén"

szomszédsrác 2009.03.06. 08:42:39

valóban hiánypótló .. de a belengetett japán szál miatt mostmár muszáj lesz a kinai sorozat befejezése után róluk is írni :D

hami · http://toriblog.blog.hu 2009.03.06. 09:31:46

@szomszédsrác:

Elviekben folyamatban van. Már november óta. Szerzőtől függ, mostanság sok a dolga.

Montet 2009.03.06. 15:26:41

Üdv! Én pont az ilyen egzotikus cikkekért kedvelem ezt a blogot! Nagyon jó cikk!

vizipipa 2009.03.07. 15:01:08

Nos, ez nagyon tetszett.
...tíz ujjat megnyal szmájli...
Várom a folytatást.

dudix 2009.03.12. 13:56:21

tényleg szuper a cikk, egy hibát találtam csak, 1731-1732-ben már nem I. Péter uralkodot Oroszországban, mivel 1725-ben meghalt, hanem Anna cárnő (1730-1740).
ja, és én is várom a folytatást!

maotai 2009.03.12. 15:43:10

@dudix:
Köszi szépen, majd javítom.