a Spanyol Köztársaság zászlaja

A spanyol polgárháború a középiskolai tankönyvekben alig több, mint egy lábjegyzet, és a második világháborúról szóló számos népszerűsítő kiadvány is csak annyit jegyez meg róla, hogy Franco csapatai végül legyőzték a Spanyol Köztársaságot. Egy időben pedig itthon nagy kultusza volt a köztársasági gondolatnak, vagy a Nemzetközi Brigádoknak, amelyek a munkásmozgalmak nemzetközi elkötelezettségét jelképezték. Tény, hogy a spanyol polgárháború valóban helyszíne volt az új típusú harcmodornak és az új fegyverek kipróbálásának, de kár lenne ezt a történeti eseményt, a maga bonyolultságával és összetettségével, mindössze egy mondattal elintézni. Jelen posztunkban arra vállalkozunk, hogy az eseményekről részletes, ám korántsem teljes képet nyújtsunk a polgárháborúról azok számára, akik kevésbé ismerik a spanyol történelemnek ezt a fontos pillanatát.

 

Pártok, és mozgalmak Spanyolországban a polgárháború előtt

A spanyol polgárháború történetében számos mozgalom, párt, és tömörülés neve fog szerepelni, amelyek áttekintése elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy megértsük a különböző események, és politkusok mozgatórugóit, (bár a történelemórákon a legutáltabb részek közé tartozik az, amikor egy történelmi esemény szereplőit, mozgalmait horizontálisan tekintik át). Spanyolországban a polgárháború kitörésének pillanatában számos erő működött, amely többnyire egy-egy kérdés mentén határozta meg magát, így az is előfordulhatott, hogy az egymás oldalán küzdő felek bizonyos pontokon gyökeresen eltérő nézeteket vallottak. 

a karlista mozgalom zászlaja

A spanyolországi monarchisták maguk is két részre oszlottak. Az ún. karlisták, akiket Don Carlos trónkövetelőről neveztek el még a XIX. században, a spanyol uralkodócsalád tőle származó ágát látták volna szívesen a spanyol trónon. A mozgalom különösen spanyolország északi, északkeleti részén, valamint Navarrában volt különösen erős. A másik nagy monarchista mozgalmat az ún. alfonziánusok jelentették, akik XIII. Alfonz 1931-es távozása után az uralkodó visszatérésétől várták Spanyolország helyzetének jobbra fordulását. Mindkét monarchista mozgalom hagyományosan jó kapcsolatokat ápolt az egyházzal, valamint a hadsereg különöbző tisztjeivel.

a Falange zászlaja

Fontos szerephez jut majd az 1933-ben José Antonio Primo de Rivera által alapított Falange Espanola, amely eredetileg egy kicsiny párt volt. 1934-ben egyesül a JONS (Juntas de Ofensiva Nacional-Sindicalista) nevű mozgalommal, amely révén erős szociális színezetet kapott a mozgalom. Egészen a polgárháborúig a pártot egyfajta megosztottság jellemezte az inkább "nemzeti" alapon gondolkodó, és az inkább "szociális" alapon gondolkodó politikusok között. Franco 1937-ben tette hivatalos mozgalmává a Falange-t, és ekkortól kezdve a szociális gondolat mindinkább háttérbe szorult a pártban.

A jobboldali pártok közül a legnagyobb sikert a CEDA érte el, amikor 1933 novemberében megnyerte a választásokat. A CEDA - Confederación Espanol de Derechas Autonomás (Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja), legismertebb politikusa pedig Gil Robles volt. A Spanyol Köztársaságban többen számítottak arra, hogy a párt 1936 februári vereségét követően Robles vezetésével megvalósul egyfajta jobboldali diktaktúra Spanyolországban, de erre végül nem került sor. Ezt követően pedig a mozgalom szépen lassan elhalt, és a követői csatlakoztak az egyre erősödő Falange-hoz.

Az 1933-as jobboldali választási siker egyik másik kovácsa a Radikális Párt (Partido Republicano Radical) volt, amely elnyerte a kormányzati szerepet is. A kormányzásuk azonban csak kárára volt a pártnak, a sorozatos korrupciós botrányok miatt végül szakadás is bekövetkezett, amikor a párt liberálisai 1934-ben kiváltak, és megalakították a Unión Republicana-t. Ez a párt egy jobboldali párt volt, amely azonban már a Népfrontban vett részt.

a Katalán Baloldal (Esquerra) zászlaja

A Népfront egy választási szövetségként indult, amely a baloldali pártokat, és mozgalmakat volt hivatott összefogni, hogy a jobboldallal szemben sikert érjen el az 1936-os váalsztásokon. Az 1933-as baloldali választási vereséget követően jött létre az Izquierda Republicana (Köztársasági Baloldal) nevű párt, amely főleg a városi kis-, és középrétegekre építette szavazói bázisát.

 

a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) zászlaja

A másik fontos ereje a Népfrontnak a PSOE (Partido Socialista Obrero Espanol), vagyis a Spanyol Szocialista Munkáspárt volt, amelyben azonban egyidejűleg több mozgalom is létezett, amint az majd a későbbiekben a kommunistákhoz fűződő viszonyból ki fog derülni. A polgárháborúban fontos szerep jut majd a Spanyol Kommunista Pártnak is (PCE - Partido Communista de Espana), amely a szocialistákkal együtt a polgárháború második felének kormányzóereje lesz. Az 1930-as évek második felétől a Komintern európai stratégiájának megfelelően az együttműködést keresték a polgári pártokkal, azzal a nem titkolt cállal, hogy később átvegyék tőlük a hatalmat. Jellemző vonása volt a kommunista pártnak az is, hogy a centralizáció, és a központosított irányítás híve volt. A baloldalon megtalálható volt még egy országosan kicsiny, de Katalóniában erősebb baloldali párt, a POUM (Partido Obrero De Unificación Marxista - Marxista Egyesülés Munkáspártja), amely a kommunizmus trockista irányvonalához állt közelebb.

Fent az UGT, alul az CNT zászlója

Nagyon fontos szerep jut a polgárháború során a két legnagyobb spanyolországi szakszervezetnek, amelyek vidékenként eltérő befolyással bírtak, de a polgárháború kirobbanásának első pillanataiban sikerrel akadályozták meg a köztársasági államrendszer azonnali összeomlását.

Az egyik az UGT (Unión General de Trabajadores - Általános Munkásszövetség), amely elsősorban a szocialistákhoz kötődött, amelyet 1888-ban alapítottak. A másik fontos szakszervezet pedig az 1910-ben alapított CNT (Conffederación Nacional De Trabajo - Országos Munkakonföderáció) volt, amely elsősorban az anarchista, és anarchoszindikalista eszmékből nőtt ki. A két szakszervezet a harmincas évekre százezreket tuddhatott a soraiban, de míg az UGT Spanyolország északi és középső vidékein volt erősebb, addig az anarchista CNT inkább a spanyol tengerparti területeken rendelkezett nagyobb befolyással. 
 

A pártok, és mozgalmak rövid, nem különösebben érdekfeszítő, ám a történeti események megismeréséhez elengedhetetlenül fontos áttekintése után térjünk rá a polgárháborút megelőző eseményekre.


Primo de Rivera diktatúrája

Az első világháborút megelőzően Spanyolország egy gyengülőfélben lévő, gyarmataitól az 1898-as spanyol-amerikai háború után lényegében megfosztott ország volt. A XIX. század második felében itt is megindult az iparosodás, amelyben fontos szerepet játszott a külföldi tőke, de az ország gazdasága alapvetően még ekkor is a déligyümölcs-kivitelre épült. Az iparosodás nem egyenletesen érte el az országot, sokkal erőteljesebb volt Katalóniában, valamint Spanyolország északi részén, amely a Vizcayai-öböllel határos, itt ugyanis a nehézipar számára adottak voltak a megfelelő ásványkincsek.

Miguel Primo de Rivera

Az iparosodottabb vidékeken rohamosan terjedt a két nagy szakszervezet, az UGT és a CNT befolyása, és egyre nőtt a feszültség a központi kormányzat és a munkafeltételekkel elégedetlen szakszervezetek között. A regionális különbségeknek, vagyis a baszk és a katalán területek anyagi gyarapodásának jelentékeny szerepe volt abban, hogy növekedett a madridi kormánnyal szembeni helyi ellenállás, a gazdagabb vidékek ugyanis joggal érezték úgy, hogy a korrupt és tehetetlen madridi kormány csak elpazarolja a központi büdzsébe befizetett erőforrásaikat. Az első világháborúból Spanyolország szerencsésen kimaradt, ami az iparosodott területek gyorsuló fejlődésével, és a spanyol export növekedésével járt együtt, a munkabérek azonban nem tartottak lépést ezzel a fejlődéssel. Az orosz forradalom hírére, majd a háború végét követően bekövetkező gazdasági visszaesések és elbocsátások hatására 1917-20 között számos munkásmegmozdulásra került sor, amelyeket azonban a hatóságok kíméletlenül elfojtottak. Egyik fél sem volt válogatós, ami a módszereiket illeti: a szakszervezetek felfegyvezeték a munkásokat, míg a rendőrség pedig fizetett bérgyilkosokat alkalmazott a szakszervezeti vezetők lelövésére.

Mindezalatt pedig 1920-től Spanyol Marokkóban folyt az ún. 3. Rif-háború (1920-26), amelynek során 1921. július 20-án az Abd el-Krim vezette marokkóiak harcba bocsátkoztak a spanyol alakulatok ellen, és iszonyatos vereséget mértek rájuk. A vereség csaknem tízezer spanyol katona életébe került, további négyezren pedig fogságba estek. A pletykák szerint mindez azért történt, mert a hadügyminiszter Szent Jakab ünnepén jelentős győzelemről akart beszámolni, és ezért a spanyol alakulatokat vezető Silvestre tábornokot folyamatosan ösztökélte a csatára (a tábornok a csatavesztés után öngyilkos lett). A felháborodás óriási méretű volt, a király vizsgálóbizottságot állított fel, amelynek jelentését azonban alaposan cenzúrázni kívánta. Az eredményeket azonban a felháborodott hadsereg már nem várta meg: 1923. szeptember 15-én Miguel Primo de Rivera, Barcelona kormányzója, a hadsereg támogatásával diktárorrá nyilvánította magát. Az uralkodót, XIII. Alfonzot, mint államfőt, a helyén hagyta.

Primo de Rivera diktatúrájának kezdetben azért akadt számos támogatója, mert azt remélték, hogy a Spanyolországot szétfeszítő gazdasági, társadalmi és regionális problélmákat egy erőskezű vezető majd meg fogja oldani. Egyik nagy eredménye volt a marokkói háború 1926-os lezárása, amelyet francia segítséggel ért el. Próbált tárgyalni a szakszervezetekkel is, elsősorban az UGT-vel, hogy az általános munkafeltételeken javítson. Diktátorként azonban a katalán nyelv és a katalán kultúra háttérbe szorításának volt a híve, ami értelemszerűen sértette a katalánok érzékenységét. A szakszervezetekkel történő egyezkedése pedig elfordította tőle az őt kezdetben még támogató gazdasági szereplőket is, míg a szakszervezetek felé pedig nem volt képes olyan engedményeket tenni, amely azokat a támogatójává tette volna. Intézkedései egy idő után már inkább csak a látszatnak szóltak (pl. kiváltatta a szegények ingóságait a zálogházakból, a költségvetésben figyelmen kívül hagyták az államadósságot stb.).

A diktátor szép lassan elvesztette támogatását, és a király, valamint a hadsereg sem támogatta többé. Az 1929-es világválságot tetézte az, hogy abban az évben Spanyolországban egy különösen rossz mezőgazdasági évet zártak, és az export visszaesett. Az infláció növelésével és új közmunkaprogramok indításával próbálta  megállítani a gazdasági összeomlást, de erre a beszűkülő külföldi források miatt nem volt már lehetőség. Mikor a diktátor a hadsereg vezetőinek támogatásáról érdeklődött, nem kapott pozitív választ, ezért két nappal később, 1930. január 28-án lemondott, és Párizsba távozott. Az egykori diktátor ott próbálta kezeltetni cukorbetegségét, ám romló egészségi állapotán már nem tudtak segíteni, és 1930. március 16-án meghalt. 

XIII. Alfonz

A király de Rivera távozása után annak egyik ellenfelét, Berenger tábornokot nevezte ki miniszterelnöknek, aki azonban alig egy évig tudott csak kormányozni, és 1931. február 18-án lemondott. Utódjául négy nappal később Aznar admirálist nevezte ki a király, ennek a kabinetnek azonban a legfőbb feladata az volt, hogy lebonyolítsa az 1931. április 12-re kiírt önkormányzati választásokat. Ennek során azonban a nagyobb városokban szinte mindenütt a monarchiaellenes erők győztek, Sanjurjo tábornok pedig közölte a királlyal, hogy sem a hadsereg, sem a csendőrség támogatására nem számíthat. A király így levonta a szükséges konzekvenciákat, és április 14-én lemondott, majd külföldre távozott.

 

A Második Köztársaság első évei 

Niceto Alcalá Zamora

A király távozása idejére a monarchiaellenes erőknek sikerült lényegében egységfrontot létrehozniuk, és az új kormány akadálytalanul vehette át az ország irányítását, köszönhetően a közöttük létrejött San Sebastián-i paktumnak. A miniszterelnök Niceto Alcalá Zamora, egy liberális ügyvéd lett. 1931 júniusában sor került az általános választásokra, ahol a PSOE 117 mandátumhoz jutott. A radikális szocialisták 59 mandátumot szereztek, Azana Republikánus Akciója 27-et, a katalán baloldali republikánusok Luis Companys vezetésével 33-mat, a Radikális Párt 89-et míg Alcalá Zamora jobboldali republikánusai 27-et. A köztársaságellenes jobboldali erők mindössze 57 képviselői helyet szereztek. Alcalá Zamorát a miniszterelnöki székben Manuel Azana váltotta, Zamora pedig a Második Köztársaság első elnöke lett. A cortés 1931. december 9-én jóváhagyta a második Spanyol Köztársaság alkotmányát.

A köztársaság első hónapjaiban számos egyházellenes lépésre került sor. Ezeket a lépéseket a politikusok részben az egyház hatalmának letörésére használták, részben mint a progresszivitás egyik fontos mérföldkövére tekintettek. Tudni kell, hogy abban az időben a lakosságnak nagyjából 20%-a volt rendszeres templomlátogató a statisztikák szerint, ami azonban vidékenként jelentős eltéréseket mutatott. A társadalom egyes rétegei azonban különös féltékenységgel tekintettek az egyház rendkívül jelentős vagyonára, és az ehhez a vagyonhoz képest igen csekély társadalmi szolidaritására. A baloldali lapok és politikusok számos példát hoztak fel az egyház negatív szerepére, így pl. a vidéki analfabetizmus fenntartását is részben az egyháznak tulajdonították: a vidéki egyházi iskolákban nem tanították meg írni-olvasni rendesen a gyerekeket, nehogy a szocialista szerzők műveit tanulmányozhassák, helyette a katekizmust magoltatták be. Az egyház ugyanakkor fenntartott a gazdagok számára elitiskolákat is, amelyek elvonták az állami oktatástól a privát szponzorációt, így a tanárok és az értelmiségiek körében az egyházellenesség fokozottabban volt jelen. Májusban egy spanyol bíboros köztársaságot támadó körlevele, valamint egy taxisofőr köztársaságpárti felkiáltása után történt megverését követően, (amely egy monarchista klub előtt történt), zavargások törtek ki. A zavargások célpontjai a templomok voltak, és mintegy 20-30 templomot gyújtottak föl, (az egyház ennél többről beszélt), valamint felgyújtották a királypárti ABC nevű lap szerkesztőségét is. A kormány látványosan nem volt hajalndó bevetni a csendőrséget a zavargások megfékezésére.

A következő lépés az állam és az egyház teljes szétválasztása volt, amely magában foglalta az egyházi birtokok lefoglalását is. A földbirtokokért nagyjából két éven keresztül kapott kártérítést az egyház. Nyilvántartásba vették Spanyolország valamennyi szerzetesét (ekkoriban 35 ezer pap, 20 ezer szerzetes és 60 ezer apáca volt Spanyolországban), a vagyonukat pedig elkobozták, meghagyva nekik annyit, amennyi az adott közösség fenntartásához elengedhetetlenül szükséges volt. Lehetővé tették a válást és a polgári házasságot. A jezsuita rendet feloszlatták, mert tagjai személyes hűséget fogadtak a pápának, és ezt mai szóval nemzetbiztonsági kockázatnak tekintették.

A centralizáció hívei pedig hevesen reagáltak a köztársasági kormány által Katalóniának adott autonómiára is. 1932. szeptember 9-én lépett életbe az alkotmány, amelyet megerősítettek egy helyi referendummal is, igaz, az anarchista szakszervezetek bojkottja miatt a részvétel nagyon alacsony volt. Nem járt sikerrel azonban a hasonló autonómiát célzó baszk törekvés.

A hadsereg megpróbálkozott egy lázadással, 1932. augusztus 10-én Sanjurjo tábornok proklamációt bocsátott ki Spanyolország felosztása ellen, de a zendülést Madridban könnyedén elfojtották, így a tábornoknak menekülnie kellett. A helyenként bohózatba illő elemeket tartalmazó összeesküvés tapasztalatai később arra a hibás következtetésre késztették a spanyol köztársasági kormányzatot, hogy az 1936-ban kirobbanó nacionalista lázadás nem lesz veszélyes.

Súlyos gondokat okozott a köztársaságnak a tőkekivonás: az amúgy is a gazdasági világválság hatásaitól szenvedő Spanyolországból mintegy 250 millió dollárnyi tőke távozott. A nagyobb cégek és vállalatok, valamint a külföldi tőkések igyekeztek kimenteni a vagyonukat az országból. Az ipari törvényekkel bajlódó Azana később úgy mentegette magát, hogy az ennek megakadályozására szolgáló intézkedéseinek a nagy részét a királypárti hivatalnokok szabotálták.

A kormányzat előtti problémák közül kétségtelenül a földkérdés volt az, amelyre ugyan számos ötlet és elgondolás született, de hatékony megoldás egy se. Ennek részben az volt az oka, hogy Spanyolországban a földbirtok-szerkezet merőben eltért az ország különböző tájain: Galíciában pl. a törpeparcellák voltak jellemzőek, Baszkföldön a földek közösségi művelése terjedt el, Katalóniában sok volt a szőlőbirtok, és az egyéb nagybirtok, míg a kasztíliai területeken a nagy latifundiumok terjedtek el. A spanyol vidéken braceroknak hívták a zselléreket, akik általában rendkívül nyomorúságos körülmények között éltek, és éhbérért dolgoztak napi tíz-tizenkét órát, többnyire komfort nélküli ablaktalan vályogkunyhókban laktak. A bracerok között időnként kitörő felkeléseket a csendőrség verte le. A hatalmas zsellértömeg azonban a kormányzattól várta anyagi gondjainak megoldását, és földosztásban reménykedtek. A kormány azonban végül nem sajátította ki a nagybirtokokat, hanem földvásárlás útján próbált földet osztani, ami azt jelentette, hogy az igénylők körülbelül 1%-át sikerült földhöz juttatni.

a ház a tűz után

A köztársasági kormány ráadásul szembe került a radikálisabb változásokat akaró szakszervezetekkel. A sztrájkok és megmozdulások során azonban a kivezényelt csendőrség, illetve a hadsereg is gyakran a sztrájkolók vagy a tüntetők közé lövetett. 1933. január 8-án például több kisebb felkelésre is sor került Katalóniában és Andalúziában, ahol az anarchisták megszállták a közhivatalokat, majd megadásra szólították fel a csendőrséget, amely azonban szinte mindenütt elbarikádozta magát, és megvárta az erősítést. Casas Viejas-ban a megérkező erősítés bekerítette az anarchistákat, akik megadták magukat, kivéve egy Seisdedos nevű tagjukat, aki a saját házában a családjával együtt elbarikádozta magát. A csendőrség erre leöntötte benzinnel a házat, majd rágyújtotta a családra, amelynek minden tagja tűzhalált halt az egyik lány kivételével. Ez az esemény jelképpé vált, és növelte a feszültséget a baloldali táboron belül, hozzájárulva a kormánypártok 1933-as vereségéhez.


Vereségtől a Népfrontig 

José María Gil Robles

1933 őszén a hullámok összecsaptak Azana miniszterelnök feje fölött, és benyújtotta lemondását a rendezetlen földkérdés, valamint a megszaporodott baloldali (és persze jobboldali) támadások miatt. Az 1933. november 19-én megtartott választások azonban a köztársaságpárti erők számára döbbenetes végeredményt hoztak. A választásokat 117 mandátummal a CEDA, egy ekkor jobboldali, jobbközép, katolikuspárti szervezet nyerte. A karlistáknak és a monarchistáknak 35 képviselőjük volt, 29 képviselőt küldött az Agrárius Párt, 24-et a konzervatív Katalán Liga és 104-et a jobboldali Radikális Párt. Az Azana vezette republikánusok mindössze nyolc(!) mandátumot szereztek, a Republikánus Párt pedig 60-at.

A CEDA választási taktikája győztesnek bizonyult: a kormány folyamatos kritikája mellett a monarchista témákat meghagyták a karlistáknak és a deklaráltan monarchista pártoknak, noha a CEDA vezetője, Gil Robles nem titkolta királypártiságát,  pl. 1933 júniusában Fontainebleau-ban találkozott XIII. Alfonzzal. Roblest rendszeresen a Jefe címmel nevezték, ami hasonlított Hitler Führer megnevezésére.

Gil Robles egy madridi óriásplakáton

Mégsem a CEDA alakított kormányt, az államfő, Zamora ugyanis olyan rossz viszonyban volt Gil Robles-szel, hogy nem őt bízta meg kormányalakítással, helyette a jobboldali Radikális Párt vezetőjét, Alejandro Lerroux Garcíát bízta meg. A CEDA eleinte külső támogatást nyújtott, majd 1934. október 1-től három miniszteri tárcát is elfogadott a kormányban.

 

A Lerroux-kormány intézkedései gyakorlatilag kimerültek az előző kormány döntéseinek visszavonásában. Ez jelentős munkanélküliséget eredményezett, ugyanis az állásban tartást immár nem garantálta semmi. Az anarchisták, a szakszervezetek, és a kormányzat között a feszültség egyre nőtt. A szocialisták rendre figyelmeztették a köztársasági elnököt, hogy amennyiben Gil Roblest nevezi ki miniszterelnöknek, úgy fegyveres harc fog kirobbanni az országban.

Lerroux nem maradt sokáig hivatalban, 1933. október 8-án Diego Martínez Barrio váltotta, egészen 1933. dec. 16-ig, amikor is ismét Lerroux lett a miniszterelnök. 1934. ápr. 28-án őt Ricardo Samper e Ibanez váltotta, majd 1934. okt. 4-én harmadszorra is Lerroux vette magához a kormányrudat.

1934. okt. 5-én azonban általános sztrájk tört ki, amely a baloldali erők felkeléséhez vezetett. A katalán Esquerra Luis Companys vezetésével, azonban a CNT támogatása nélkül lázadt fel. Az anarchista szakszervezet támogatása nélkül azonban a jobbodlali kormány könnyen elfojtotta az akciót, ahogy a Largo Caballero vezette szocialisták felkelése is kudarcba fulladt Madridban. Asztúriában azonban az UGT és a CNT ott volt a harcok megszervezésénél. Mintegy 50 ezer munkás lépett akcióba, és elfoglalták Oviedot. A kormány és a vezérkari főnök, Francisco Franco a gyors cselekvés mellett döntött, és a marokkói Spanyol Idegenlégiót vezényelte a harcok elfojtására, amelyet brutális kegyetlenséggel vérbefojtottak. A marokkói harcosok ekkor váltak hírhedté, a rif törzsek közül toborzott katonák nem egyszer kiherélték az ellenfeleiket, az asszonyokat és a gyerekeket pedig megerőszakolták, és megcsonkították. A jobboldali sajtó szerint a felkelők templomokat gyújtottak föl, papokat bántalmaztak, és élve sütöttek meg, és a húsukat árusították, valamint apácákat erőszakoltak meg, de ezek közül az események közül valójában nem történt meg egyik sem. A felkelés vezetőit, Azanát, Caballerot bebörtönözték, Luis Companyst pedig halálra ítélték, Zamora azonban a halálos ítéletek végrehajtását megtagadta.

1935 áprilisában, a kormányátalakítás után a CEDA négy miniszteri tálcát kapott, maga Gil Robles pedig szintén a kormány tagja lett hadügyminiszterként. Lerroux azonban belebukott a Straperlo-botrányba, amely jól jelezte, hogy a Radikális Pártban a korrupció minden szintre beépült. Az utódja Joaquín Chapaprieta Torregosa lett, aki azonban csak 1935. december 14-ig volt miniszterelnök, mert a CEDA megvonta tőle a bizalmat. Az utódjául kinevezett Portela Valladares kormányában Robles már nem volt jelen. A hadsereg berkein belül ekkor majdnem kitört egy újabb lázadás, de ezt a vezérkari főnök Franco leállította. A Valladares-kormány jószerivel már csak ügyvivői tevékenységet látott el, 1936 januárjában pedig a cortés feloszlatta önmagát.

A Népfront-taktika az 1930-as években terjedt el, mikor a Komintern a kommunista és szocialista pártokat arra ösztönözte, hogy a liberális, a baloldali és a centrista pártokkal összefogva próbálják megakadályozni a fasiszta pártok térnyerését. Ennek egyik első és sikeres helyszíne éppen Spanyolország volt. A választási koalíció 1936 januárjában jött létre, elnökének pedig Azanát választották. A Népfrontban egyesültek a jobboldali republikánusok, a szocialisták, a komunisták és a POUM. Az előző választással ellentétben az anarchista CNT nem tüntetett távolmaradásával, hanem a Népfront támogatására buzdított. A Népfront így végül 4,654 millió szavazatot kapott, amivel megnyerte a választást, a jobboldali erők 4,503 millió szavazatával szemben. A mandátumok sorsa a parlamenti matematika miatt aránytalanul alakult. A népfrontból a PSOE 88 mandátumhoz jutott, a baloldali Republikánus Párt 79-hez, a kivált jobboldali republikánusoknak 34, a kommunistáknak 14, a Katalán Baloldalnak pedig 22. A Népfront ellenfelei közül a CEDA 96, a monarchisták 13, a karlisták 15,  a Katalán Liga 11, a Radikális Párt pedig 8 helyhez jutott.

Az eredmények után Gil Roblest a monarchisták egy puccs vezetésére kérték fel, azonban ő ezt váratlanul visszautasította, és alkalmatlannak találta magát. Ezután a jobboldaliak, és pl. Franco is, megpróbálta rábeszélni Valladores miniszterelnököt, hogy ne adja át a hatalmat, de ő ezt nem vállalta, és február 18-án lemondott, átadva a hatalmat a Népfront-kormánynak.

 

A Népfront-kormánytól a tábornokok lázadásáig

A később jelentős erővé váló Falange részben azért is válhatott tömegméretekben szimpatikussá, mert a jobboldal erői úgy vélték, hogy a tradicionális Spanyolország visszaállításához szakítani kell a parlamentáris eszközökkel. Az 1934. októberi lázadás arról győzte meg a jobboldal vezetőit, hogy a baloldal mindenre képes a hatalom megragadása érdekében. Az így szerzett tapasztalatok pedig mindkét oldal előtt világossá tették, hogy a fegyveres összetűzés kirobbanása nem várathat magára sokáig. A Falange egy kis fasiszta párt volt, amelyet José Antonio Primo de Rivera, a diktátor egyik fia alapított 1933-ban. Később egyesült a nacionalista-szindikalista JONS-szal, és így megalakult a Falange Espanola de las JONS. Egyik fő támogatója a multimilliomos Juan March volt, aki a vagyonát dohánycsempészettel alapozta meg. A nacionalista Spanyolország pénzügyi hátterét főleg ő teremtette meg, azután, hogy megszökött a börtönből, és külföldre menekült. A CEDA választási veresége után a Falange taglétszáma már 30 ezer főre duzzadt. A Falange ideológiája meglehetősen ellentmondásos volt, egyfelől a hagyományos autoriter tradicionalizmus és katolicizmus jellemezte, ugyanakkor, főleg kezdetben, erős szociális vonásokkal is rendelkezett, és gyakran bírálták a kizsákmányoló tőkéseket. Mind a Falange, mind pedig a karlisták ekkor már nagyban folytatták tagságuk felfegyverzését.

A Népfront-kormány első hónapjaiban az államfőkérdés volt napirenden. Zamorát a népfrontos politikusok nem érezték a sajátjuknak, annak ellenére, hogy ő megakadályozta Gil Robles hatalomra jutását. A jobboldaliak pedig éppen emiatt nem bíztak benne, így végül 1936. május 11-én Zamorát Azana váltotta a köztársasági elnöki pozícióban, a miniszterelnök pedig május 13-től kezdve Casares Quiroga lett.

Azana ellen  azonban sikertelen bombamerényletet kíséreltek meg a köztársaság kikiáltásának évfordulóján rendezett ünnepségen. Nem sokkal később egy szélsőjobboldali csendőrtisztet lőttek le, majd annak temetésén összecsaptak a falangisták és az ifjú szocialisták. A falangisták és a baloldali csoportok egymást érő agressziója a tavasz folyamán egyre nőtt. Megkísérelték megölni a cortés alelnökét, valamint később Largo Caballerot is, a kormány pedig ezt követően lépésekre szánta el magát, bezáratta a Falange madridi székházát, és bebörtönözte José Antonio Primo de Riverát.

A polgárháború közvetlen előzményeként azonban mégis egy másik eseményt szoktak felhozni. 1936. július 12-én José Castillo hadnagyot, egy szélsőbaloldali érzelmű rendőrt falangista fegyveresek meggyilkoltak. Ezt követően társai meg akarták büntetni a tetteseket, azonban nem jutottak a nyomukra, helyette viszont megölték Calvo Sotelo-t, noha ő korábban az erőszak ellen szólalt fel. A jobboldali szervezetek számára azonban a képviselő halála ürügyként szolgált a lázadás kirobbantására.

Hogy a spanyol polgárháború miképpen robbant ki, és katonai eseményei hogyan alakultak, azt a következő posztunkban fogjuk részletezni.

A bejegyzés trackback címe:

http://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr451597017

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Pirandellus 2010.01.14. 19:58:02

Csak most bukkantam rá. Egészen kiváló. (Bunuel kapcsán régebben foglalkoztam a tárggyal.)
Tán 1-2 mqgyarul is megj. könyv címét megemlíteném, pl. Anthony Bevor könyvét vagy mást.
Mégegyszer: igényes! szuper!
Üdv

peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2010.01.14. 20:06:48

jó poszt, érdekes rávilágítani a főleg csak címszavakban ismert események gyökerére.

Moavija 2010.01.14. 20:08:23

Jó post. Remélem a folytatás is hasonlóan színvonalas és akár részletekbe menőbb lesz...bár ez utóbbi reményem erősen szubjektív.

tothh · http://polizis.blog.hu 2010.01.14. 20:23:00

Üdvözlet!

Szerintem is kiváló a poszt, és hasznos, hogy ilyen események (amelyek közvetetten a magyar politikához - ld Gerőék szerepe - is kapcsolódik)

Csak így tovább!

THL

Elder 2010.01.14. 20:42:03

Nagyon jó!Csak egy kérdés:Gil Roblestől miért
féltek annyira a szocik?

latte · http://midterms.blog.hu 2010.01.14. 20:55:14

Király poszt, várom a folytatást, a Hódolat Katalóniának meg az Akiért a harang szól után kíváncsi vagyok egy történész mit mond az eseményekről.

Getz 2010.01.14. 21:00:11

Sajnos nem találkoztam még a bloggal, de így elsőre Ctrl+D... :D

Valóban nagyon keveset tanítottak a polgárháborúról. Azt is az éppen aktuális rendszerre szabva. Néhány hősies szót Lukács tábornokról meg brigádokról, a nácibarát Franko-ról illetve halvány foszlányok Hemingway életrajza kapcsán. Az előzményekről szinte semmit.

Ha megengedsz annyi pontosítást. Tudom a fasizmus egy általánosító gyűjtőfogalom lett, de hagyjuk meg azt az olaszoknak. Francot a fasiszták és a nácik is támogatták, de összességében a spanyol jobboldali ideológiájára a fasizmus ellenében a falangistát érzem helyénvalónak (még ha nem is annyira elterjedt kifejezés mint a másik kettő).

we 2010.01.14. 21:01:34

Na ja, a Hódolat Katalóniának c. könyvet én is ajánlom. A postból teljesen kimarad a FAI, pedig érdemes lenne megemlíteni.

Lille havfrue 2010.01.14. 21:06:45

Kösz az összefoglalóért, várom a folytatást. (A spanyolok nem emlegetik ezt a korszakot, pl. Galíciában, El Ferrol-ban, ahol Franco született, sem esik sok szó róla.)

Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.01.14. 21:15:16

@Pirandellus:

Igen, Antony Beevor: A spanyol polgárháború. Budapest. 2002. Európa Kiadó egyike volt a poszthoz felhasznált irodalomnak, de van itthon néhány osztályharcos szellemben fogant mű is, legalábbis én erősen ezt éreztem a José García-féle Spanyolország a XX. században című munkán.

Beevor könyvének az egyetlen nagyobb hibája szerintem, hogy a kronológiai eseménysoron sokak számára nehéz kiigazodni az ő műve alapján.

Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.01.14. 21:20:19

@Elder:

Valószínűleg azért, mert Robles sohasem rejtette véka alá, hogy céljai eléréséhez minden eszközt képes lenne bevetni. A demokráciát, és a parlamentarizmust többször nevezte átmeneti állapotként, (a pontos idézet most nincs előttem), no meg valószínűleg az sem keltett iránta bizalmat, hogy a tömeggyűlései, pártjának az ifjúsági szervezete erősen emlékeztethette a szocialistákat a nácik rendezvényeire, annak ellenére, hogy maga Robles a nácik hatalomra jutása után, azok egyházellenes intézkedései, és retorikája miatt, távolságtartóbbá vált az eszméiket illetően.

huta9020 2010.01.14. 21:20:58

És még azt mondják, hogy az interneten csak szemetet lehet találni...
Kösz.

Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.01.14. 21:21:14

@latte:

A Hódolat katalóniának Orwelltől kötelező olvasmány a kor megismeréséhez, egyúttal talán érthetővé is teszi, hogy miért utálta meg annyira a kommunistákat is.

Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.01.14. 21:22:57

@Getz:

Az észrevétel jogos, de nem állítom, hogy a következő részben nem fogom elkövetni ugyanezt a hibát, a könyvek nagy része ugyanis egyszerűen a fasizmus szót gyűjtőfogalomként kezeli. A '89 előtti kiadványokról nem is beszélve.

Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.01.14. 21:25:18

@we:

Upsz, a FAI tényleg kimaradt. Elnézést. :)
Igaz, sokszor együtt tárgyalják a CNT-vel.

ÁkiBáki (törölt) 2010.01.14. 21:38:05

Nagyon jó!
Csodálom is, hogy ketrecbe került, de hát hibázhatnak ők is:-)

"the dragon" · http://kigondoltam.blog.hu/2013/08/26/elrendezett_hazassag 2010.01.14. 21:51:00

Azért azt illő lett volna jobban hangsúlyozni, hogy a köztársaságiak - mint az a zászlajukból egyértelműen kiderül - nem csak Francoékkal álltak hadilábon, de a heteroszexualitással is...

kispista 2010.01.14. 22:10:08

@DSI Builder: '89 előtti könyvet illendő lenne megfelelő kritikával kezelni. Főleg mert tudjuk, hogy miért a fasizmus szó terjedt el a nemzetiszocialista helyett (Mert azt az "ideológiailag kevésbé képzettek" összekeverhették a szocializmussal, nem is alaptalanul).

proletar 2010.01.14. 22:39:53

nem a postra reagálnék, csak annak kapcsán kérdezem a szakértőktől: a "hódolat Katalóniának" '89-es kiadásán ez olvasható - VISSZATÉRÉS... Második könyv

Létezik első könyv? Miről szól? Megjelent magyarul is?

Lucilius 2010.01.14. 22:59:29

"Berenger tábornokot nevezte ki miniszterelnöknek, aki azonban alig egy évig tudott csak kormányozni, és 1931. február 31-én lemondott."

Február mióta 31 napos? :-)

mangorlo 2010.01.14. 23:13:03

van egy csomo 36-37 es ujsagom keppel a polgarhaborubol. ha van valami spec ami erdekel szkennelek parat. vannak szetbombazott varosok, meg vannak korabeli cikkek is

GeoThrasher 2010.01.14. 23:41:18

@latte:
igen, bármennyire is elismert író Hemingway, a fent nevezett könyv nekem erősen elfogultnak tűnt

Nagyon korrekt cikk, grat.

Ja és végre kiderült, hogy kiről nevezték el az Espanyol stadionját, a Stade de Luis Companys-t :)

butyko 2010.01.15. 01:48:53

Anekdota:

A Gestapo emberei számonkérik Picassotól a Guernica c. festményt:
-Ezt maga tette?
-Nem.-válaszol Picasso:
-Ezt maguk tették!

Zigi 2010.01.15. 08:53:10

@DSI Builder: Remek a cikk, de, izé, mikor is mondott le Berenger tábornok? 1931. február 31-én? :))

mithrandir 2010.01.15. 09:25:16

Jó olvasni egy ilyen, alaposságra és tárgyilagosságra törekvő írást egy olyan eseményről, amely mindkét "oldal" mitológiáját és hívószavait a mai napig meghatározza (Talán csak Che Guevarához mérhető módon)

Szóba került Hemingway. Én íróként sem magasztalom túlzottan, de ez egyéni szocprobléma. Az viszont manapság már köztudott, hogy Moszkva által fizetett társutas volt. Objektivitásáról ennyit.

Más.
Tényként kezeli a posztoló, hogy az Egyház ellen elkövetett atrocitások koholtak voltak. Ez csak az extrém módon túlzó állításokra (pl. emberevés),
vagy pedig általában a súlyos atrocitásokra (papok legyilkolása, apácák megerőszakolása) vonatkozik?

Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.01.15. 10:49:44

@Zigi:

Köszi, az febr. 18 akart lenni. :)

Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.01.15. 10:52:01

@mithrandir:

Az extrém módon túlzó állításokra feltétlenül igaz, ugyanakkor a súlyos atrocitások többsége is koholt volt, a nacionalistákkal szimpatizáló újságok, lapok, a polgárháború előtt, és alatt is nagyobb számokat adtak meg. Az azonban tény, hogy a polgárháború első napjaiban, hónapjaiban az egyházat több súlyos atrocitás érte, de erről majd igyekszem többet is írni a következő részben.

mithrandir 2010.01.15. 11:12:22

@DSI Builder:

Ebben bizonyára igazad van, de magad is jelezted a korábbiakban, hogy a rendelkezésre álló forrásmunkák többsége pedig az ellenkező irányban elfogult.
Elérhető egyáltalán pártatlannak tekinthető forrás?

dzsihangir 2010.01.15. 11:26:05

A XX. század propagandájának alapvető vonása, hogy alegtöbb esetben valós eseményeket nagyítanak fel. A legmókásabb az egészben, hogy ez alól nincs kivétel, ezt a módszert nemzeti és politikai hovatartózás nélkül mindkét fél alkalmazta. PL. az ember-szappan története elősször a brit lapokban jelent meg 1916 környékén.

Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.01.15. 11:29:14

@mithrandir:

Van, pl. Beevor könyve elfogulatlanak tekinthető.

tucano 2010.01.15. 23:11:36

Tavasszal láttam a tv-ben, hogy egy öreg olasz anarchista mesélte, hogy Sztálin a magyar kommunistákkal nyíratta ki az anarchistákat, egészen megdöbbentő sztorikat mesélt a Nemzetközi Brigantikról. Ha lehet kérlek, vagy van anyagod, a Moszkvából vezérelt történetekre, akkor ne hagyd ki! Egyébk remek anyag, várom a folytatást!

Drang 2010.01.18. 00:19:11

@butyko: Ja, kár hogy a valóságban másként történt:
www.mult-kor.hu/cikk.php?id=770
Bár gondolom, a következő részben erről is lesz szó.

vén betyár 2010.01.18. 12:32:03

@latte: Nagyon alapos és érdekes ismertető.A folytatásban nyilván szó lesz SZU beavatkozásáról is /a magyar vonatkozásokkal együtt/, a nemzetközi brigádokról, a vereségről és utóhatásairól.Nagyon várom.

bloggerman77 2010.01.20. 21:23:02

@tucano:

ez a "Brigantizás" kissé erős.

Az, hogy Gerő mit tett-vett arrafelé, az egy dolog.

Hogy több több tízezer önkéntes, - és nem fizetett zsoldos (Condor Legio) vagy sorkatona (olaszok) - érkezett a világ minden tájáról (USA, Mexikó, Ausztrália, Európa szinte minden országa), az viszont tény. És őket sértik az ilyen megnyilvánulások.

FunkTazmagora 2010.01.20. 21:28:21

Gratulálok az oldalhoz! Valóban kevéssé ismert témákat érint.

Szerintem a Falange-ról többet is lehetett volna írni,illetve kérdéseim lennének ezzel kapcsolatban: a szélsőjobboldali mozgalmak általános jellemzőjének mondható a militáns jelleg és a nemzeti és társadalmi-szociális eszmék ötvözése.Bár ezek alapjában véve megegyeznek,elég nagy köztük a különbség (pl: hungarizmus,német nemzetiszocializmus és fasizmus között):vonásaiban a falangizmus inkább az olasz fasizmushoz állt közelebb,vagy inkább önálló eszmerendszert képviselt?
Ideológiája "csak" soviniszta,nacionalista volt,vagy tartalmazott rasszista (pl:fehér faj felsőbbsége,stb) jegyeket is?
Hogyan viszonyult a zsidókhoz?
A magyar külpoltika hogyan viszonyúlt Franco rendszeréhez?

Köszönöm ha válaszoltok,vagy ha esetleg valamilyen könyvet tudtok ajánlani.

tucano 2010.01.25. 10:07:50

@bloggerman77: Pont ezért lennék kíváncsi néhány háttértörténetre. Orwell is célzott arra, hogy Moszkvából milyen parancsokat kaptak a lelkes internacionalisták. Az interjúban, amit a tvben láttam azt mesélte az öregúr, hogy ment a csata, és mire visszaértek, magyar kommerek kinyírták a parancsnokukat. Igazából ismereteket szeretnék, nem sértegetni, de az nyilvánvaló, hogy Sztálin nem annyira a fasizmus, mint a másként gondolkodó baloldaliak elleni harcban jeleskedett. Vajon honnan lehetne erről információkat szerezni még?

Kullancs1983 2010.02.01. 18:46:25

@FunkTazmagora: "A nemzet egy teljes egység, melybe az összes egyén és osztály illeszkedik."

Az ideologia inkabb nemzeti semmint szocialista, de Spanyolorszag felfeudalis elmaradottsaga miatt eleg hangsulyos volt az is. Onmagukat mozgalomkent hataroztak meg, a partok letezeset mint a nemzetet megoszto tenyezoket elvetettek. Nem foglalkoztak sem fajelmelettel, sem zsidokerdessel, ez talan a Latin-amerikai ex-gyarmatoknak, es a jezsuitak hatasanak tulajdonithato, illetoleg hogy Spanyolorszagban csak keves zsido elt. Szimbólumuk a társadalom alapegységeit (egyén, család, lakóhely, foglalkozás, haza) jelképező öt nyílvessző egy, a földművelést és a munkát szimbolizáló járomban összefogva, emellett sötétbordó inget és fekete nadrágot hordtak mint egyenruhat.
Talan ennyi eleg is.

(Nincsenek ekezetes betuim!)

Bandibacsi34 2010.02.02. 04:05:01

Beria fia írta le a könyvében (Beria, my father), hogy igazából nem szívesen avatkozott be Sztálin Spanyolországban, de mivel Hitler és Mussolini már ott volt, ezért kénytelen volt. Az, hogy az anarchistákat (en.wikipedia.org/wiki/Revolutionary_Insurrectionary_Army_of_Ukraine), meg trockistákat (ugye Trockij még élt, és nem maradt csendben)üldözte, nem meglepő. Később Lengyelország (Molotov-Ribbentropp paktum), meg a tehetetlenségük miatt is magára hagyta a köztársaságiakat (Beria ezt állítólag ellenezte). Egyébként egy rakás szovjet pilóta és katonai szakértő is harcolt a kommunisták oldalán. Szóval nem csak Kondor légió meg olasz besorozottak mentek, de volt egy rakás jobboldali önkéntes is pl.
1940-41 ben Canaris lebeszélte Francot a világháborúba való belépésről
1945 ben Churchill akadályozta meg Spanyolország megtámadását, amit az angol baloldal erősen követelt.
1956-ban Franco is ajánlott fel csapatokat Mo megsegítésére az USA nak ha arra került volna sor.
Habsburg Ottó szerint Franco felmenői között is voltak katolizált zsidók (lsd. Imrédy)