Jose Calvo Sotelo emlékműve

Előző posztunkban bemutattuk a polgárháború előtti viszonyokat, és egy olyan országot, amelynek politikai porondján a helyzet pattanásig feszült volt. A lázadás kirobbantására az ürügy Calvo Sotelo képviselő meggyilkolása lett. 

 

A tábornokok lázadása 

A spanyol polgárháború kirobbantásának kezdetét általában a tábornokok felkelésével szokták azonosítani. Ez arra utal, hogy a lázadás főszervezői a spanyol hadsereg magasrangú tábornokai voltak. A lázadás legfőbb alakja José Sanjurjo volt, a szervezés nagy részét viszont egy másik tábornok, az Északi Hadsereg későbbi parancsnoka, Emilio Mola végezte el. A felkeléshez megnyerték a korábbi vezérkari főnököt, Francisco Francót is, akit a kormány elmozdított hivatalából, és a Kanári-szigetekre vezényelte.

A tervek szerint a lázadást Spanyol Marokkóban kezdték volna el, majd mintegy 24 órával később, mikor Mola rejtjelezett táviratban kiadja a jelszót a lázadás megkezdésére, valamennyi spanyol laktanya fellázad, az ottani tisztek pedig megkísérlik hatalmukba keríteni az állomáshelyüket, elfoglalni a legfontosabb kommunikációs eszközöket (elsősorban a rádiót), valamint megszállni a stratégiai pontokat, és elfogni a lázadás ellenzőit.

Luis Bolín, az ABC londoni tudósítója

Luís Bolín, aki egyébként az ABC nevű spanyol lap londoni tudósítója volt, tevékeny szerepet játszott a lázadás nemzetközi hátterének a megszervezésében, így szerzett fegyvereket Németországból, és tárgyalt a németekkel is. Azt a repülőt is ő szerezte meg, amely 1936. júl. 18-án Londonból felszállva útba ejtette Las Palmast, ahol felvette Franco-t, majd letette őt a Francia Marokkóban lévő Casablancában júl. 19-én hajnalban.

Július 17-én délután a melillai parancsnok, Romerales tábornok tudomására jutott az összeesküvés terve, ám nem tudta letartóztatni lázadás gyanújába keveredett tiszteket, ehelyett azok tartóztatták le őt, annak ellenére, hogy így a terv felborult. Az összeesküvők elfoglalták a város fontosabb épületeit, a szakszervezeti aktivistákat, akik ellenálltak, agyonlőtték, majd a lázadás végeztével ugyanígy cselekedtek Romerales tábornokkal, és a helyi polgármesterrel is. Miután Melilla a lázadó Seguí ezredes birtokába jutott, értesítette a ceutai, és a tetuáni helyőrségeket is, akik szintén akcióba léptek. Ceutában Yagüe egységei már sokkal olajozottabban szerezték meg a város feletti ellenőrzést, a köztársaság helyi képviselőinek esélye sem volt az ellenállásra. A marokkói lázadás július 18-án ért véget, mikor az utolsó köztársasághoz hű egységeket is legyőzték a tetuáni repülőtéren, illetve a kormányzósági palotában. A köztársasági reakciókra jelelmző történet, hogy a lázadás pillanatában a tisztek által amúgy utált marokkói vezérkari főnök egy kaszinóban kártyázott, és Madridból értesítették őt a lázadás kitöréséről.

Casares Queiroga

A Népfront-kormány miniszterelnöke ekkor Casares Queiroga volt, aki nem csak nem volt elég határozott, hanem a lázadást sem vette elég komolyan. Mikor július 17-én este értesítették a lázadás kitöréséről, elment aludni. Visszautasította a szakszervezetek azon ajánlatát, hogy fegyverezzék fel őket, és így vegyék elejét a spanyolországi lázadásnak. Másnap pedig a kormányzati kommunikáció azt a látszatot igyekezett erősíteni, hogy valójában semmi baj nem történt, csak egy helyi, korlátozott kiterjedésű lázadásról van szó. Queiroga pl. vakon megbízott a Sevillában tevékenykedő Queipo de Llanóban, aki azonban a felkelés oldalára állt.

A lázadásban általában a tisztikar nagyobb része a felkelőkkel tartott, számíthattak a helyi csendőrség és a helyi falangista erők segítségére. A kormánypárti erők pedig a lázadások kirobbanásakor többnyire ott voltak sikeresek, ahol a hadsereg parancsnoka kellően erőskezű és megfelelően lojális volt a kormányhoz. Ahol lehetett, végül besegített a két szakszervezet, a CNT és az UGT is, mivel a tétovázó kormánnyal szemben úgy tűnt, hogy az erőt ők jelentik a lázadó tábornokok ellenében. A két szakszervezet a rádión keresztül általános sztrájkot hirdetett. Casares Queiroga kezéből kicsúszott az események irányítása, és júl. 19-én lemondott. Utódjául Azana Martínez Barriót nevezte ki, aki egy komprommisszumos ötlettel állt elő, a kormányába jelentős számú jobbközép politikust hívott meg, és próbált tárgyalni Emilio Molával is telefonon.

José Giral

Mola azonban nem alkudott meg, Barrio pedig alig tizenkét órával a kinevezése után lemondott. Azana következő kinevezettje José Gíral egyetemi professzor lett, aki elrendelte a munkásszakszervezetek felfegyverzését, és rendeleti úton feloszlatatta a hadsereget.

 

A lázadás sikere területenként eltérő volt. Sevillában Queipo de Llano, a határőrség parancsnoka vette át a hatalmat, miután a sevillai katonai körzet ingadozó tábornokát letartóztatta. Szerencséjére a városban tartózkodott egy gyalogezred, amely díszszemlére készülődött. Az ezredest előbb köszöntötte a lázadás oldalán, majd félrehívta, hogy megbeszéljék a dolgokat, de az ezredes a kormányhoz akart hű maradni, így őt is letartóztatta, ahogy később a többi ellenálló tisztet is.

Queipo de Llano

Mindezalatt Queipo de Llano emberei fegyvereket osztottak szét a helyi falangisták között, majd elfoglalták a rendőrséget és a kormányzói palotát, ahol a rendőrfőnököt és a kormányzót is agyonlőtték, a rendőrségtől pedig megszerezték a megfigyelt baloldaliak kartotékjait. A munkások és a szakszervezetek ugyan megpróbáltak általános sztrajkot hirdetni és barrikádokat emelni, de az egymással vitatkozó anarchista és kommunista vezetők nem tudtak hatékonyan együttműködni, így Sevilla a lázadók kezére került. Málagában a lázadók nem tudtak elég erőt öszpontosítani a felkeléshez, így a helyi, kormányhű csendőrök és a munkások végül a laktanyába szorították vissza a lázadókat, ahol azok megadták magukat. Almeríában a köztársasághoz hű kormányzó megtagadta a munkások felfegyverzését, de szerencséjére a Lepanto nevű romboló időben érkezett a város kikötőjébe, célbavette a csendőrparancsnokságot, így azok megadták magukat. Jaén szintén a köztársaság oldalán maradt, miután kormányzója lefegyverezte az összes városi alakulatot, és a szakszervezeteknek juttatta a fegyverkészletet. Cádiz azonban elesett, miután a helyiek kiszabadították a börtönből Varela ezredest, sőt a déli partvidéken így a nacionalisták fontos hídfőhöz is jutottak. 

Emilio Mola, a "Direktor"

Északon Oviedo parancsnoka, Aranda ezredes személyesen győzte meg a szakszervezeteket és a helyi kormányzót a hűségéről, sőt, azt szorgalmazta, hogy a helyi munkások vonuljanak Madridba segíteni a társaiknak, majd miután megszerezte az egész várost, átállt a felkelés oldalára, és kivégeztette a kormányzót. Santander városában a katonák nem akartak fellázadni, így nem került sor harcokra, ahogy nem került sor harcokra Pamplonában sem. Emilio Mola július 19-én reggel kinyilvánította a hadiállapotot, és nem volt erő Navarrában, amely megkérdőjelezte volna a tevékenységét. San Sebastiánban Carrasco ezredes csaknem eljátszotta ugyanazt, mint kollégája Oviedóban, ám mesterkedéseire a köztársaságiak hamar rájöttek, így a CNT segítségével a várost rövid fegyveres harcban tartották meg a köztársaság oldalán. 

Burgosban a legcsekélyebb ellenállás sem kísérte a lázadást, a kasztíliai város később a nacionalisták egyfajta központjává is vált, Madrid elfoglalásáig itt székeltek a legfontosabb hivatalaik. Megszerezték a rendőrség által a baloldaliakról és a szakszervezetisekről gyűjtött kartotékokat, és kivégezték őket. Valladolidban a lojális és a lázadó erők között harc tört ki, amely utóbbiak győzelmével végződött. Zaragozában, ahol a helyi CNT-nek mintegy 30 ezer tagja volt, viszont a helyi katonai vezető, Caballenas tábornok a lázadók oldalára állt, súlyos harcok törtek ki. Végül a katonai fölény érvényesült, és Zaragozát a köztársaságiak elvesztették. Valenciában a város körüli bizonytalanság mintegy két hétig tartott, a város parancsnoka ugyanis habozott, nem fegyverezte fel a munkásokat, de nem is csatlakozott a lázadókhoz, a helyi szakszervezet azonban végül nem várta ki a tábornok döntését, és ostrom alá fogta a laktanyát, amit végül elfoglaltak. 

Luís Companys,
a Generalitat elnöke

Barcelonában a CNT és az UGT hiába kérték a helyi parlament vezetőjét, Luis Companyst, hogy fegyverezze fel őket, ő erre nem volt hajlandó. A szakszervezetek így önállóan kezdtek el cselekedni, elfoglalták a fegyverraktárakat, valamint a kikötői munkások hatalmukba kerítettek néhány felfegyverzett hajót. A lázadás nem is váratott sokáig magára. Július 19-én a közkatonáknak rumot osztottak, majd kiegészítették őket a falangista egységekkel, és a lázadók elindultak, hogy hatalmukba kerítsék a várost. A szakszervezetisek és a munkások azonban felkészülten várták őket, és Barcelona utcáin tűzharc kezdődött (ezen a napon lett volna gyébként az ún. népi játékok megnyitója, ahol a náci Németország olimpiáját bojkottáló országok sportolói vettek volna részt, így a város dugig volt külföldiekkel).

A laktanyákból kitóduló katonaság nem jutott el a városközpontokig, a barrikádok ugyanis ezt megakadályozták. A csendőrség vezetői kivártak, ám mikor látták, hogy a lázadás vesztésre áll Barcelonában, csatlakoztak a szakszervezetekhez.

A katonák elfoglalták a Ritz Hotelt, a Colón Hotelt és a telefonközpontot, de be is szorultak az említett épületekbe, miután azokat körülvették a köztársasághoz hű erők. A munkások végül ágyúkat is szereztek, és a katonák közül egyre többen álltak át az ő oldalukra. A barcelonai lázadást irányító Goded tábornok is megadta magát, és rádióbeszédben kérte erre a társait is. (Őt augusztusban kivégzik hazaárulásért). Július 20-án reggelre Barcelonában az utolsó lázadó egységek is megadták magukat.

a CNT-FAI egyik plakátja

A madridi események hasonlóan alakultak, mint a barcelonaiak. A két nagyváros ellenőrzése a lázadók számára lehetetlennek bizonyult, és a helyi szakszervezetek elegendő erővel rendelkeztek ahhoz, hogy együttműködve a kormányhoz hű erőkkel, elfojtsák a lázadást. Madridban a lázadás sikertelenségéhez az is hozzájárult, hogy sokáig senki nem vállalta a felkelés vezetését. Végül július 19-én délután Fanjul tábornok beszédet mondott a katonák előtt a madridi Montana-laktanyában.  A laktanyából kitóduló katonák azonban hamar visszaszorultak, mert Gíral előzőleg már szétosztotta a város fegyvereit az UGT és a CNT embereinek, így a Montana-laktanyát körülvették. Végül több rohammal, július 20-án foglalták el a laktanyát, mészárlást rendezve a katonák között, akik hiába adták meg magukat.

A polgárháború egyik első, jelképpé nemesedő ostroma Toledóban zajlott le. Az Alcázarban ekkor katonai iskola működött. A helyi nacionalista vezetők élén Moscardó ezredes állt, aki alig pár kadéttal és falangistával tartotta magát az Alcázarban, a Toledóba érkező mintegy nyolcezer milicistával szemben, akik vegyesen munkásokból és csendőrökből álltak. Moscardónak az ostrom kezdete előtt sikerült még a helyi fegyverkészleteket a fellegvárba menekítenie. 

Augusztus elejére nagyjából kirajzolódott az egyes területeket hovatartozása. Az ország nagyjából négy sávra volt osztható: északon, a baszk és az asztúriai tengerparton a köztársasághoz hű erők kerekedtek felül, a munkásszakszervezetek és a baszkok segítségével. Ettől délre, kelet-nyugati irányban Galíciától Navarráig a nacionalista lázadók országrésze következett, amelyet szilárdan a kezükben tartottak, olyan városokkal, mint La Coruna, Salamanca, Burgos, Pamplona és Zaragoza. Ettől délre viszont csaknem a teljes országterületet a köztársaság ellenőrizte, beleérve a Földközi-tenger partját, Katalóniát, Aragónia jelentős részét, valamint a délkeleti területeket. Ettől délre pedig a nacionalisták szereztek egy fontos hídfőállást Andalúziában. A kormány ellenőrzése alatt maradt mintegy 350 ezer négyzetkilométer, míg a nacionalisták 175 ezer négyzetkilométert szereztek meg.

Spanyolország 1936 augusztus-szeptember

(piros: köztársasági zóna, kék: nacionalista zóna, zöld: nacionalista szerzemény 1936 szeptemberéig)

 

José Sanjurjo tábornok

A tábornokok lázadása tehát meglepte a köztársasági kormányzatot, de a lázadás célja, hogy a meglepetés átütő erejével megszerezzék az uralmat az egész ország felett, sikertelen maradt. Mikor július 20-án  José Sanjurjo tábornok búcsút vett Portugáliában a híveitől, hogy Burgosba repüljön, úgy gondolhatta, hogy a lázadás minden nehézség ellenére hamar győzni fog. A lázadás egyik emblematikus figurájának számító tábornok repülőgépe azonban a felszállás közben balesetet szenvedett, a tábornok pedig meghalt a lángoló gép roncsai között. Egyesek szerint egy francóista szabotőr végzett a tábornokkal, míg mások úgy vélik, hogy a meglehetősen hiú tábornok számos ruhával telített utazóbőröndje túlsúlyossá tette a gépet, amely így nem tudott felszállni. Bármi is az igazság, tény, hogy a tábornok halála megerősítette Franco vezető szerepét a nacionalisták között.

Mielőtt azonban a polgárháború további katonai eseményeire áttérnénk, szükséges, hogy áttekintsük a két fél hadseregét. A későbbi győzelem feltételei és a vereség okai ugyanis már a kezdetektől fogva megfigyelhetőek voltak mindkét oldalon. 

 

A nacionalista zóna 

José Antinio Primo de Rivera egy idealizált falangista plakáton

Mint már említettük, a nacionalisták által elfoglalt területek központjává Burgos lépett elő, itt székelt ugyanis a terület igazgatásáért felelős katonai junta, melynek elnöke Caballenas tábornok volt. Ennek a szervnek a szerepe azonban hamar csökken, eleinte vélhetően Mola tábornok Francóval szembeni tartózkodása hívta életre, később azonban Franco minden területre kiterjesztette egyszemélyi befolyását. Ezzel elejét tudta venni annak, hogy a különböző nacionalista irányzatok, amelyek merőben más berendezkedésű Spanyolországot képzeltek el a jövőben, széthúzzanak. A Falange soraiba a felkelés után rengetegen csatlakoztak (Queipo de Llano a falangisták egyenruháját "életmentő mellénynek" titulálta, nem is ok nélkül), azonban a vezetőik többségét még 1936-ban, a polgárháború kitörése előtt letartóztatták. José Antonio Primo de Rivera, a mozgalom alapítója, a köztársaságiak kezén maradt, nem sikerült kiszabadítani, így átszállították Alicantéba, ahol perbe fogták, és november 20-án kivégezték.

A nacionalisták haderejének legütőképesebb alakulata kétségtelenül az Afrikai Hadsereg és a Spanyol Idegenlégió volt. Ezek a katonák többségében a marokkói bennszülött lakosságból lettek toborozva, és értettek a terepviszonyoknak megfelelő harcmodorhoz, képesek voltak lesből támadni, és volt már jelentős harci tapasztalatuk az 1920-26 közötti Rif-háborúkból. A spanyol hadsereg, amely korántsem volt mérhető egyik európai nagyhatalom seregéhez sem, megosztott volt, tisztikarának többsége azonban a lázadókhoz csatlakozott. Ez azt jelentette, hogy a 39 gyalogezredből 25, a 27 tüzérségi ezredből pedig 16 csatlakozott a felkeléshez. A hadifelszereléseket gyártó üzemek és gyárak többsége azonban a kormány kezén maradt.

Egy német Heinkel-51-es

A nacionalistáknak azonban volt két lelkes külföldi támogatója, amelyek támogatása nélkül a polgárháborút valószínűleg nem zárta volna sikerrel, az egyik Benito Mussolini Olaszországa volt, a másik pedig a hitleri Harmadik Birodalom. A németek 1936 nyarán már számos Junkers 52-est bocsátottak Franco rendelkezésére, amelyeknek nagy szerepe volt abban, hogy az Afrikai Hadsereg át tudott kelni Európába. A németek Heinkel-51-es gépeket is szállítottak a nacionalista hadsereg számára, sőt, újabb és újabb fejlesztéseiket biztosították Francóék részére, ami azt eredményezte, hogy a polgárháború során, néhány kisebb periódust leszámítva, végig a nacionalisták voltak légifölényben. A német pilóták által vezetett Condor-légiót november közepén szervezték meg. A németek Panzer Mark-I-eseket, 20 mm-es légelhárító lövegeket és 88 mm-es lövegeket is szállítottak már 1936 őszén a nacionalisták számára.

Egy továbbfejlesztett Fiat-Ansaldo könnyűharckocsi

Az olasz segítség nem csak repülőgépekből (Fiat-CR-32-esek, Savoia-81-esek) állt, hanem ők is küldtek harckocsikat (az általunk is ismert Fiat-Ansaldo típusúakat), sőt, Mussolini egy olasz egységet is megszerveztetett, amelynek a tagjait azonban többnyire kényszertoborzásból szedték össze. Az olasz alakulatok sikerei azonban, bár ezt a propaganda igyekezett másképpen beállítani, helyenként erősen emlékeztettek a második világháború olasz hadseregének teljesítményére.

Noha hivatalosan nem szerettek róla beszélni, Francóék győzelmét a maga módján elősegítette az Egyesült Államok is. Az amerikai tőke a XIX. század második felétől egyre jelentősebb mértékben volt jelen Spanyolországban, és az olyan cégek, mint az ITT, a General Motors, vagy a Ford jelentős tőkebefektetéssel rendelkeztek Spanyolországban. Az amerikaiak általában közvetítőkön keresztül, de rengeteg nélkülözhetetlen dolgot exportáltak Francóéknak, így többek között 3,5 millió tonna olajat. A General Motors és a Ford 12 ezer teherautót adott el Francóéknak (többet, mint az olaszok és a németek együttvéve), a Du Pont pedig 40 ezer bombát adott el német közvetítéssel, arról nem beszélve, hogy a nacionalistáknak jelentős hitelekkel segítettek.

Galeazzo Ciano olasz,
és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter

A pénzügyi hátteret elsősorban Luís Bolín, valamint Juan March szervezésének köszönhették. Bolín, aki, mint már említettük, az ABC nevű monarchista újság londoni tudósítója volt, Franco sajtófőnökévé nőtte ki magát, és számos fegyverüzletet ütött nyélbe, továbbá meggyőzte Galeazzo Ciano olasz külügyminisztert arról, hogy Olaszország hitelezzen Francóéknak. Juan March pedig a maga milliókra rúgó vagyonából mintegy 15 millió angol fontot adott a nacionalistáknak, de számos külföldi pénzintézetnél ő harcolt ki hitelt Francóék számára.

 

A köztársasági zóna és a Nemzetközi Brigádok 

A nacionalista hadseregnél lényegesen hosszabb áttekintést igényel. A háború kezdeti szakaszában a kormány elsősorban a szakszervezetek által felszerelt milíciákra tudott támaszkodni. Ezek a milíciák hatékonyak voltak a városon belüli harcoknál, ahol szűk területen kellett manőverezni, és a reguláris katonaság képzettsége kevésbé érvényesült. A nyílt terepen mozgó milicisták azonban a háború első felében számos súlyos vereséget szenvedtek. Ezek a vereségek nem annyira a veszteségek, mint inkább a harci morál szempontjából számítottak súlyosnak, és egyenesen következett abból, hogy a milíciákban résztvevők többségének nem volt semmilyen harci tapasztalata. Nyílt területen például a milicisták képtelenek voltak eleinte szabályos lövészárkokat ásni, sőt, semmilyen árkot nem ástak, így védtelenül vették fel a harcot a jóval képzettebb Afrikai Hadtesttel szemben. Az ellenséges nehéztüzérség, de még inkább a légitámadás gyakorlatilag harc nélkül képes volt szétzavarni a milícistákat. Számos problémát okozott az elégtelen fegyverzet is: a hadsereg készleteit ugyan megkapták, de ezek hamar elfogytak, és a különböző országokból ötletszerűen felvásárolt fegyverek egyszerűen nem tették lehetővé, hogy a katonák vagy az alakulatok egységes fegyverzetet kapjanak. Egyes alakulatoknál 15-20 fajta fegyvert használtak, olykor teljesen eltérő kaliberűeket, így a lőszer-utánpótlás is rendre gondokat okozott.

köztársasági milícisták

Nem kevés problémát okozott az is, hogy gyakorlatilag minden mozgalomnak és pártnak meg volt a maga milíciája, így az egyes igazgatási egységekben lévő pártok tagjai előnyben részesítették a saját pártjuk milíciáját (ez főleg a kommunista pártra és a milíciájára lesz jellemző a későbbiekben). A milicisták elvileg napi tíz pesetás fizetést kaptak, de a felszereléssel, mint azt már fentebb írtuk, több probléma is adódott. A centralizáció hiánya számos olyan helyzetet eredményezett, amikor megfelelő parancsnok híján a köztársasági alakulatok nem tudták eredményesen felvenni a küzdelmet a nacionalistákkal. A köztársaság pártjai közül a kommunisták voltak azok, akik a rend, a fegyelem és a hierarchia pártjának tüntették fel magukat (szemben pl. az anarchistákkal), és meg voltak győződve róla, hogy csakis az ő módszereikkel lehet eredményesen megvívni a polgárháborút. A köztársaság pártján álló hivatásos hadsereg és tisztikar éppen ezért tekintett szimpátiával a kommunista pártra és törekvéseire.

köztársasági milícisták

A fegyverek és a külföldi segítség terén a köztársaság már korántsem állt olyan jól, mint a nacionalisták. Nagy-Britanniában, főleg a monarchisták, valamint Bolín kampánya miatt, nem tekintettek pozitívan a köztársaságiakra, sőt, a nyugati sajtóban rendre kommunistákként jelentek meg, amit csak erősített a párt tényleges előtérbe kerülése, és az alig leplezett szovjet támogatás. Hasonló okokból nem számíthattak a franciákra sem, ahol a "vörös veszedelem" miatt többször is lezárták a határokat. A britek és a franciák kezdeményezték, hogy a polgárháború idején nemzetközi blokádot hirdessenek Spanyolország körül, hogy megakadályozzák a fegyverek behozatalát, de ez főleg a köztársaságiakat érintette hátrányosan, mert míg a francia határt többször is lezárták, addig Salazar Portugáliája akadálytalanul engedte át a fegyvereket, arról nem beszélve, hogy a német vagy olasz felségjellel ellátott hajókat a brit flotta nem akarta megállítani.

Largo Caballero kormányának első ülése

1936 őszétől kezdtek megérkezni Spanyolország területére a szovjet katonai tanácsadók, és a szovjet fegyveres segítség eszközei. A szovjet nagykövet Madridban ekkor Marcel Rosenberg volt, míg Barcelonában Antonov-Ovszejenko képviselte a sztálini Szovjetuniót, de fontos szerephez jutott Nyikolszkij (Alexander) Orlov is, aki az NKVD-t képviselte, és a titkosrendőrséget vezette. A szovjet segítségnek azonban súlyos ára volt. 1936. szeptember 13-án Largo Caballero, (aki Gíralt váltotta a miniszterelnöki poszton), valamint Juan Negrín rábeszélte a kormány tagjait, hogy a Nemzeti Bank aranytartalékát szállítsák biztonságos helyre, ahová a pénzügyminiszter jónak látja. Így szeptember 15-én Orlov embereinek a kíséretében, a legszigorúbb titoktartás közepette útnak indult a Spanyol Nemzeti Bank aranya a cartagenai kikötőbe, ahol a haditengerészet őrizetére bízták, (annak ellenére, hogy erről az illetékes miniszter, Prieto sem tudott semmit). A szállítmány végül október 25-én érkezett meg Odesszába. Largo Caballero, és Rosenberg abban állapodtak meg, hogy az arany pontos összegét a szovjetek fogják átvételkor megállapítani. A szovjeteknek azonban a szemük sem rebbent, mikor a köztársaságiakkal közölték a pontos árakat: 1936-os értéken 80 ezer dollárt számoltak föl a szállításért, 70 ezer dollárt az átpakolásért, és a tárolásért, és további 174 ezer dollárt évente az aranyrudak őrzéséért. Mikor kiszivárogtak az aranytartalék eltűnésének körülményei, a peseta értéke zuhanni kezdett, és az import (például a fegyverimport is) jelentősen megdrágult. A szovjetek segítsége főleg vadászgépekben (összesen 1409 darab), páncélosokban és fegyverekben nyilvánult meg, amelynek értékét természetesen folyamatosan levonták az aranyból.

A magyar Nemzetközi Brigád zászlaja

Sok legenda övezi az ún. Nemzetközi Brigádokat. Ezek az alakulatok a köztársaságiakhoz csatlakozott önkéntesek voltak, megszervezésükhöz pedig Maurice Thorez, a Francia Kommunista Párt vezetőjének ötlete vezetett. A Nemzetközi Brigádok a későbbi kommunista propagandában is kiemelkedő szerepet játszottak, részei voltak a kommunista történeti pantheonban a munkásosztály fasizmus ellen folytatott állandó és végeláthatatlan küzdelmének. A Nemzetközi Brigádok tevékenységét ezért a kelet-európai és a marxista történetírás hajlamos volt túlbecsülni, pedig ezek az alakulatok sem rendelkeztek több harci tapasztalattal, mint a legtöbb munkásmilícia. A Nemzetközi Brigádok gyűjtőhelyévé Albacete kikötője számított, itt kaptak valami kezdetleges kiképzést, eleinte rendkívül pocsék egészségügyi körülmények között. A kiképzést a kommunisták igen hamar a befolyásuk alá vonták. A Nemzetközi Brigádok harcértéke azonban igen kétes volt, az alakulótéren végrehajtott gyakorlatokon kívül különösebb terepen alkalmazható kiképzést nem kaptak. A brigádok látszáma általában sohasem haladta meg a 18 ezer főt egyszerre, noha mintegy negyvenezer ember fordult meg a Brigádok harcaiban. A nemzetiségek között kb. tízezer francia, ötezer német és osztrák, 3500 olasz, háromezer amerikai, kétezer angol, és 1000 kanadai volt, Kelet-Közép-Európából 1500-1500 jugoszláv, csehszlovák és magyar érkezett. A külföldi országok közül még Mexikó nyújtott segítséget, amelynek mértéke azonban elhanyagolható volt.

A köztársasági lovasság egy katonája

A köztársasági zónában a központi kormányzat helyébe lényegében a szakszervezetek és a helyi védelmi tanácsok léptek. A szakszervezetek közül, mint már említettük, az UGT és a CNT járt az élen, de az erősödő baloldali mozgalmak között ott volt a POUM és a kommunisták is. Az egyes településeken a helyi védelmi bizottságok vagy forradalmi bizottságok szervezték meg a karhatalmat és a közigazgatást. Ezek a milíciák, különösen a háború elején, igen fogékonyak voltak az ellenség pártolásával gyanúsított emberek kivégzésére, a polgárháború elején a köztársasági zónában is számos atrocitást követtek el egyházi emberek vagy az ellenség pártolásával vádolt személyek ellen. Az északi sávban a végrehajtó hatalmat az ún. Euzkadi Köztársaság vette át, amely a baszk önkormányzatok gyűlésén alakult meg, és saját vörös-zöld-fehér zászlót használt. Katalóniában pedig Luís Companys próbált megegyezni a CNT-vel és az FAI-val. Az anarchisták számára kezdetben komoly lelkiismereti problémát okozott, hogy részt vegyenek-e a katalóniai és aragóniai szervekben, mivel filozófiájuk értelmében ők valójában az államot leépíteni, nem pedig működtetni szándékozták. Katalóniában így az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága vette át a végrehajtó hatalmat, míg a korábbi önkormányzat, a Generalitat fokozatosan háttérbe szorult.

 

A nacionalisták villámháborúja 

Fogságba esett baszk milícisták

Bármilyen kedvezően alakult is a helyzet Marokkóban, Francónak nagy fejtörést okozott a flotta. Az előzetes tervekkel ellentétben ugyanis a flotta  nem állt át teljes mértékben a nacionalisták oldalára. Ez annak volt köszönhető, hogy a matrózok jóval szervezettebbek voltak, mint a hadsereg közkatonái, és sok hajón a tisztek lázadási kísérletét le tudták szerelni. Így a flottának csak egy része jutott a nacionalisták kezére, a köztársasághoz hű hadihajók viszont ott cirkáltak a Gibraltári-szoros körül. Augusztus első felében így a Junkers-52-esek és a Savoiák által alkotott légihídon kezdődött meg a csapatok folyamatos átszállítása Marokkóból Spanyolországba. Két hónap alatt mintegy tizenkétezer embert tudtak légihídon átdobni, ezt követően pedig már a tengeri szállítást is meg tudták oldani. Maga Franco augusztus 6-án lépett spanyol földre.

Az Afrikai Hadsereg alakulatainak átdobása közben bontakoztak ki a harcok északon: a köztársaságiak megkísérelték visszaszerezni Zaragozát, míg Mola tábornok csapatainak az volt a legfőbb célja, hogy az északi köztársasági területet elvágják a francia határtól. Az északi támadás fő iránya San Sebastián és Irún volt. A két várost a tengerről lőtték a nacionalista kézen lévő hajók, valamint német gépek is bombázták. Irún térségéért így rendkívül kemény harcok bontakoztak ki, mert a köztársasági csapatok nem akarták feladni a vidéket, annak ellenére sem, hogy soraikban voltak vitás kérdések. Az anarchistákat végül házról-házra szorították ki Irúnból, és éppen ezért vesztették el végül a térséget. A baszk nacionalisták és az anarchisták között ugyanis viszály támadt, mert előbbiek nem támogatták utóbbiak harcát a felperzselt föld taktikája miatt. A baszkok tárgyaltak az ellenséggel San Sebastián megadásáról, így fegyveres összecsapás bontakozott ki, amelynek az lett a vége, hogy a baszkok valamennyi anarchistát lelőtték, San Sebastiánt pedig szeptember 14-én elfoglalták a nacionalisták, elvágva a köztársaságiakat a francia határtól. 

José Enrique Varela ezredes

Augusztusban végül támadásba lendültek az Afrikai Hadsereg katonái is. Franco elsődleges hadicélja az volt, hogy összeköttetést teremtsen a nacionalisták két fő területe között, a másik pedig, hogy Andalúziát biztosítsa a csapatai számára. Az andalúziai hadműveleteket Varela ezredes irányította, akinek csapatai augusztus második felében elfoglalták Granadát és Cordóbát is.

Juan Yagüe ezredes

A déli egységek főparancsnokának Franco Yagüe ezredest tette meg, aki hihetetlen sebességgel tört északi irányba. A portugál határ mentén északi irányba törő csapatok augusztus 10-én foglalták el Méridát, augusztus 15-én pedig Badajozt. Mindkét városban erős milicista sereg volt, amely létszáma meghaladta a támadókét, de az afrikai katonák harci morálja, kiképzettsége sokkal erősebb volt, és a tapasztalatlan milicistákat elszórt légitámadásokkal is szét tudták zavarni. Méridát egy Anita López nevű asszony szervezte védősereg védte, de eredménytelenül, egyetlen éjszaka alatt elfoglalták a várost, Lópezt pedig főbe lőtték. Másnap ugyan megkísérelték a milicisták visszafoglalni a várost, de támadásukat könnyen visszaverték. Badajoz elfoglalásánál hétezernél is több milicistát győzött le Yagüe egysége. Az afrikai katonák nem ismertek kegyelmet: a templomokba menekülteket bent a templomokban lőtték agyon, míg a foglyokat összeterelték a városi arénába, és ott géppuskázták le őket. Yagüe ezután Madrid felé vette az irányt. Szeptember 3-án Talavera de la Reinánál mintegy tízezer milicista próbálta útját állni a támadóknak, ám Yagüe egy átkarolással próbálkozott, ami elegendőnek bizonyult az ellenséges sereg teljes összeomlásához.

Francisco Franco (balra), és José Moscardó (a kép jobb szélén)

Yagüe alig 100 km-re volt Madridtól, amikor Franco azt parancsolta, hogy forduljon délnek, és mentse fel Toledóban az Alcázart. A döntés ellen tiltakozó Yagüét Franco leváltotta, és Varelát nevezte ki a helyére. Az Alcázart még mindig tartotta Moscardó ezredes, akit július 23-án még azzal is megzsaroltak, hogy kivégzik a fogságban lévő fiát, Luis Moscardót, ha nem teszi le a fegyvert. Moscardót azonban hiába zsarolták ezzel, fiát pedig egy hónappal később valóban kivégezték. Varela csapatai azonban megközelítették Toledót, és szeptember 28-án elfoglalták. Másnap a helyszínen Franco és Moscardó újságírók előtt játszották el a később nevezetessé vált jelenetet, mikor a megjelenő Franco számára Moscardó ezredes azt jelentette: "Sin novedad en el Alcázar" ("Nincs semmi jelentenivaló az Alcázarban").

A köztársasági haderő partraszállása Ibizán

A köztársaságiak a Baleár-szigeteken próbálkoztak ellentámadással, Ibizát elfoglalták, de a mallorcai partraszállás, annak ellenére, hogy a támadóknak volt légi és tengeri támogatása is, valamint létszámfölényben voltak, nem sikerült.

 

Az Alcázar elfoglalása után a gyors nacionalista sikerek alapján mindenki azt gondolta, hogy a polgárháború heteken belül, még 1936-ban véget fog érni. Hogy ez végül miért nem így történt, és miképpen alakult a küzdelem a nacionalisták, és a köztársaságiak között, azt a következő posztunkban fogjuk részletezni.

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr961676860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

FunkTazmagora 2010.01.25. 21:07:55

Szép részletes poszt lett

A spanyol polgárháború remek lehetőségnek ígérkezett a németek és a szovjetek számára,hogy hadászati eszközeiket,járműveiket kipróbálják,ill. fejlesszék.
A GM és a Ford nem csak a spanyoloknak,hanem a németeknek is adtak el járműveket (pl:terepjárókat,3 tengelyes teherautókat).
Sőt a Volkswagen terveinek elkészülte előtt,a nácik elgondolkoztak azon,hogy egy Opel modellt (azt hiszem az Olympia-t) www.autogallery.org.ru/opela35.htm gyártsanak népautóként.Csak drágák lettek volna a gyártási költségek,így letettek róla.
Ezzel 1kicsit elkalandoztam,de nem baj.. :)

A falangisták oldalán harcoltak magyarok? A magyar külpolitika hogy viszonyult a spanyolországi eseményekhez?

SchA · http://katpol.blog.hu 2010.01.25. 21:35:57

Kiváló cikk, címlapot érdemelne! Mikor jön a folytatás?

Botfülű Suzan Boyle hasonmás · http://zoltanatya.blog.hu 2010.01.25. 21:36:45

@FunkTazmagora:
Az Opel Olympia valóban nagy szériájú (szinte) népautó volt. A poszt nagyon jó, gr. várom a folyt köv-t Guernica, ellenségek közös sírba temetést és főleg az érrdekes, kevésbé közhelyszámba ment részleteket, mint ebben a posztban is.

manókomment · http://kakofon.blog.hu/ 2010.01.26. 00:34:50

:)
jó forrás még ehhez a témához George Orwell "Hódolat Katalóniának" c könyve, ebben kimerítö részletességgel ír többek közt a korabeli média politikai manipulációiról és az azóta is tényekként kezelt dezinformációról. nem vagyok penge töriböl, de arra kifejezetten emlékszem, amikor pl a "munkások végül ágyúkat is szereztek" részröl ír a barcelonai harci eseményeknél, melyben (a POUM miliciában) részt vett és ahol nem használtak ágyukat, vagy az 1400-akárhány szovjet repülö, ami szintén propaganda volt, mint még rengeteg dolog, amit összeirkált akkoriban a sajtó. mindenki igyekezett magát fényezni, az ellenoldalt demonizálni és a propagandát fegyverként bevetni, ennek pedig aztán a külföldi (vagyis nemzetközi) sajtó is (több-kevesebb szervezettséggel) felült alaposan. ilyen tekintetben is modern háború volt.

bloggerman77 2010.01.26. 03:55:40

Tisztelt szerző úr

azért a Panzer Mark I,-et olvasva efacsarult a kis szívem. :)

Pz I., vagy PzKpfw I. (Azon belül is Pz IA :) )
Sokat nem értek vele Francoék a két 8mm-es géppuskával, házilag átbarkácsolták őket egy 20mm-es gépágyúra. :)

APImásik 2010.01.26. 10:24:53

@bloggerman77:

:)
gondolom a szerző angol forrást használt, ahol a német panzereket angolosítják és a saját tankjaikhoz hasonlóan mark 1,2,3-4esítik, szóval ebben nincs semmi hiba.

a panzer1a pedig 36ban nem volt rossz..., kb. minden tankos nemzetnek hasonló gépeik voltak...
mondjuk 37-38ban már kiderült, hogy annyira nem frankó...:) és jött a panzer 2,2a és a többi kispanzer... gondolom, ha a polgárháború 43ban tör ki, akkor panzer V-t kapnak franco-ék frankón... a köztársaságiak meg t34/85-t... vagy js1-t...

nekem nagyon tetszett ez a poszt, mert érthetően és élvezhetően tálal egy olyan témát, ami össze és vissza van kutyulva, aminek se füle és se farka.
köszönöm! és nagyon várom a folytatást.
lesz a végén egy fotó a közös emlékműről? /legyemmá... léccciii...:)/

Attus Germanicus · http://attus.hu 2010.01.26. 14:33:41

Köszi, érdekes leírás, bár nem állítom, hogy minden tábornok nevét megjegyeztem :-)
Egy apróság: az Euskadi szerintem szimplán "baszk"-ot jelent baszk nyelven, tehát helyesebb lenne szimplán a "Baszk Köztársaság" kifejezést használni. De ez igazából lényegtelen :-)

imres 2010.01.26. 16:37:16

Kinn vagytok a Mandiner-en. Ott talán nincs annyira heterogén társaság. Lehet, hogy kisebb létszámú, de műértőbb - szerintem.

eMM2 2010.03.29. 12:30:34

@APImásik:
A PZ I-ekkel ott értek el valamit ahol nem volt ellenséges páncélos, páncélelhárítás vagy esetleg egy nagyobb féltégla.:)
Ahol szembetalálkoztak az orosz T-26-al ott esélyük sem volt a 45mm-es lövege ellen hiába az is könnyűtank kategóriába tartozott de micsoda különbség..Mondjuk azt nem tudom hogy abból milyen számban kaptak a köztársaságiak de kaptak.Tellett az aranyból,nekem igazán az aranylopós sztori texxik ez annyira oroszos.Vagy inkább szovjetes.Lekorrumpáljuk a vezetőket(meggyőzzük ha jóindulatú vagyok) hogy adják át az aranykészletet "megőrzésre" oszt búcsút is mondhattak neki gondolom.Azt is el tudom képzelni hogy a vadászrepülőket,tankokat és egyéb hadfelszerelést valóban "aranyárban" számláztak az elvtársak,kb a súly alapján átszámolva.Egy T-26-os 9.6 tonna akkor levonunk 9.6 tonnát az aranyból.:)
süti beállítások módosítása