A politikus politizál, a tüntető tüntet, a cenzor pedig cenzorkodik - bizonyos értelemben mindenki joggal teszi a dolgát, amíg kibírhatatlan sérelem nem éri a köz ügyét. Így március 15-e után sokan kardot rántanának a médiatörvény ellenében és vice versa, ha lenne egyáltalán kardjuk, a lovakat pedig nem lopták volna el a románok vagy legalábbis nemzetünk valamelyik vélt ellensége. Lehet hát hivatkozni az elődökre, de hiába: Petőfit és Kossuthot aligha emlegetné bárki egy lapon sajtószabadság-ügyben, ha alaposan tisztában lenne a történtekkel. Ha. Legendák cáfolata alant, avagy százhatvanhárom éves tanmese arról, hogy minden viszonylagos, még a szabadság (oppardon': szabadosság) is.

 

„Sajtószabadságot, csak ezt ide! /Ez oly nagy, oly mindenható ige /A nemzetben, mint az Isten „legyen”-je / A melylyel egy mindenséget teremte” – írta volt költőnk még 1848 februárjában, s ahogyan azt illik, kellően túlzásokra ragadtatta magát. Tisztában volt azzal, hogy eszméi a cenzúrázott sajtóban nem jelenhetnének meg a maguk teljében; hogy a királyokat fel lehet akasztani, ha már épp van kötelünk, de a politikai agitáció nélkül a forradalom ügye egy lépésnyit se mehet előre. Idézzünk másokat, más korból: Zemplén vármegye egy fiatal követe 1832-ben az ottani közgyűlés színe előtt úgy vélte, hogy két út lehetséges:  „Vagy nyomtatási szabadság vagy a szabadság elnyomása.” S tette hozzá rögtön:  „Út közép itt nincs, én a sajtó szabadságára voksolok”[1] Tizenhat év múlva a pozsonyi országgyűlésen már lesték a szavait; közvetlen eszmetársa, Szemere Bertalan (mecsoda’ pályaív, megint..) 1845-ben a borsodi megyegyűlésen szintén nem kertelt, mikor követi beszédét mondta: „A teendők sorában a legfontosabb a sajtószabadság, amely a szabadságnak s nemzeti fejlődésnek föltétele”. [2] Jegyezzük meg egyelőre ezeket a szavakat. 


Ajrópa' itt van

 

Ha már Kossuthnak az elhíresült március 3-i beszédére utaltunk: sok fontos politikai üggyel szemben akkor és ott a sajtóról meglehetősen óvatosan, többértelműen fogalmazott. Szemere addigra már kidolgozott egy sajtótörvény-tervezetet, de ahogy az a tervezetekkel lenni szokott: száz meg száz vita közepette gyakran elsikkadnak az országgyűlésben, s még az is időbe telik, hogy a sajátjaikat meggyőzzék vele. Hiába fogadták másnap nagy örömmel Kossuth beszédét pesti ifjaink a Nemzeti Körben; másnap azonnal követségbe küldték hozzá Irányi Dánielt, mert a sajtószabadság, „mint az egész alkotmányt megerősítő boltozat”, hiányzott az elképzeléseiből. [3] Az ifjúság szerint. Fogalmaznánk ma is így… legtöbben már az elején elveszítenék a fonalat.

 

Node próbáljuk magunkat visszarepíteni 1848 márciusába, be egyenesen Pozsony városának egyik nyitott ablakán. Kossuth épp a márciusi ifjak egyik küldöttjét, Vasvári Pált fogadja, már a „pesti lárma” (© Lajos, 1849, március 15., az egyéves évfordulón) után. Milyen lehetett a hangulat, meddig hűlt le a levegő, mikor a leendő kormányzó, legfőbb honvédparancsnok a fiatal író, későbbi futára szemébe vágta: az országgyűlés elég erős eltiporni a fővárost, ha az parancsolni próbál neki”. Nem hirtelen indulatból beszélt: előtte, amikor Irányival tárgyalt, alaposan megfontolta a fiatalok követeléseit, éppenséggel azért,  „nehogy másutt dictálják a sajtószabadságot, nem itt, a törvényes helyen”, azazhogy Pozsonyban. [4] 

Haverok, buli...

 És Pozsony diktált: Landerer nyomdáját már lefoglalták Pesten, a mámornak vége lett, a megváltás pillanataira is csak emlékezni lehetett már. Ekkor, március 20-án nyújtotta be végre Szemere Bertalan a rohamtempóban véglegesített, ideiglenesnek szánt sajtó-rendelet-tervezetét. Nem mond- hatnánk, hogy az érintettek ko- molyan lelkesedtek érte: ko- rábban a cenzúránál is nagyobb akadályt jelentett az, hogy rendkívül magas kauciós díjat, 15 ezer forintot követelt meg a hatóság a lapindításhoz. Sze- mere javaslata nemhogy csök- kentette, hanem növelte ezt a díjat: húszezer forintra, jól meg- fontolt szándékból. Ahogy Kossuth fogalmazott a tervezet indoklásakor: „a politikai fejlett- ség nagyobb fokán, csak azon lapok fognak felállhatni, mellyek bizonyos politikai pártok határozott színt viselő organumai”. [5] Ökölbe szo- rítaná a kezét, Tisztelt Olvasó? Ne tegye, inkább gondolja azt, hogy százhatvan-valahány év alatt sem fordult nagyokat a világ. A realitásokkal számot vetni, néha vagy éppen nem ritkán pedig visszaélni velük: ez a mindenkori politikusok reszortja.

 

De térjünk vissza a rendelettervezethez: még a benyújtásakor, aznap, március 20-án el is fogadta az országgyűlés, úgy, hogy egy főleg liberális ellenzékiekből álló bizottságra hagyta rá az egyes lapszámok ellenőrzését, s ígéretet tett arra, hogy a tételes sajtóvétségeket a hamarosan megszülető sajtótörvényben fogják megnevezni, ez váltotta fel a szóban forgó rendeletet.  Kompromisszumos, ideiglenes megoldás, de mit szólt ehhez a pesti utca, illetve annak hangadója? Idézzünk az először március 19-én, frissen, engedély nélkül, amolyan forradalmiasan megjelent Marczius Tizenötödike című napilapból: „az eddigi eszme, eltiltás és elnyomás helyébe a gondolat és eszme ellen a terrorismus zsarnoki hatalma” lépett, Szemere, és kimondatlanul, Kossuth jóvoltából. Írták volt ezt március 22-én; a másnapi szám a „táblabíró politika védelmére szolgáló új censura” jelének nevezve a rendeletet, mely „szabadelvűségben száz évvel áll a Metternich-féle kormány erre vonatkozó rendeletei mögött”.

 

Nem folytatjuk; a radikális sajtó, amelyik el akarta adni magát (a Marczius Tizenötödikének ez szinte először sikerült a magyar sajtótörténetben, rikkancsokkal, előfizetők nélkül!), szóval, annak az újságnak, amit el akartak adni, közérthetőnek, elvszerűnek kellett lennie és véletlenül sem körülményeskedve kellett fogalmaznia. Ez volt a „forradalmi stíl”, amihez a mívelt’ francia a terjengősségtől mentes, ún. vagdalt írásmódot (style coupé) használta fel. Mintha Bolgár György tőmondatokban fogalmazna a Népszavában, Seres pedig ’reactiót’ emlegetne minden második napon. 1848 áprilisában Szemere tényszerűen fogalmazott: a megszülető sajtótörvény szigorát azzal indokolta, hogy a sajtó „valóságos hatalom, valóságos fegyver(…), szükséges volt azt körülírni törvényekkel, mellyek a jogot épségben hagyják, (de) alkalmazásának bizonyos határt tűznek ki”.  [6] Beidézhetnénk ide az említett, három évvel korábban elhangzott mondatát, de alighanem csak célzások nélkül: Szemere ennyi idő múltán egyre jobban kiismerhette a politikát, főleg pedig azokat az erőket, amelyek meghatározzák a működését.  Ilyen úri huncutságok sokakat viszont nem érdekeltek: Petőfi 1848 júniusában elvszerűen, szavahihető módon a „pozsonyi országgyűlés zsarnoki törvényének” [7] nevezte hazánk történelmének első sajtótörvényét, s ismételten a kaúció eltörlésére szólított fel. 

A Hype kedvéért

 

Időben talán előreugrottunk, hiszen 1848. április 11-én Őfelsége, V. Ferdinánd, Magyarország  apostoli királya olyat tett, ami miatt később szégyenkezve visszakozott, aláírta a mindennél nagyobbra tartott, mai napig keretbe foglalt áprilisi törvényeket, melyekből tudvalevőleg nem engedünk ma sem, ha már éppen sörrel koccintunk is. Szóval a rendelkezések közt ott volt ez a bizonyos sajtótörvény is: előtte a pesti ifjak küldöttének, Pulszky Ferencnek sikerült elérnie Batthyánynál, hogy kaució összegét húszról tízezer forintra vigyék le. Aki figyelmesen olvasott eddig, annak nem lehet meglepő: előtte Pesten, a Városháza előtt máglyán égették el Szemere rendeletének szövegét…

 

A törvény utóéletét hosszan lehetne taglalni, úgy, hogy talán még nem is volnánk terjengősek. Ehelyett mégis csak pár momentumot érdemes megemlíteni. Elfogadása után néhány héten belül rohamosan nőtt a kiadott lapok példányszáma, 33-ról 86-ra. Jellemző a törvény szigorára, hogy Szemere még Kossuthnak sem engedte meg, hogy saját maga által szerkesztett lapjának alapítására a kauciót készpénz helyett takarékpénztári igazolásban tegye le. Perrendtartási kódex készült (ajánlhatnánk akár Szalai Annamária szíves figyelmébe…), amelyben megpróbálták körülírni, mi számít sajtóvétségnek vagy éppen felségsértésnek. A megyék gyakran követelték a kormánytól, hogy lépjen fel a ’lázítónak’ vélt cikkek ellen, szerencsétlenségükre azonban az igazságügy-minisztert akkor Deák Ferencnek hívták. Minisztersége idején mindössze kétszer adott utasítást sajtóper megindítására, egyszer az István nádor királlyá választásáról szóló álhírt közlő Marczius Tizenötödike, másszor pedig Táncsics felségsértőnek vélt állításoknak helyt adó lapja, a Munkások Újsága ellenében. Mielőtt még a sajtószabadság felkent bajnokának neveznénk nemzetünk nagy bölcsét: április 30-án sógorához, Oszterhueber Józsefhez írt levelében „üres declamatioknak” nevezte a fiatal pesti újságírók vádjait, súlyos szavakkal illette pedig azokat, akik „folyvást energiát, hatalmat, erős föllépést emlegetnek”, miközben „akarva felejtik, hogy az energia támogatására hangos szó nem elég, oda anyagi erő is kell.” [8] Ne legyen kétségünk: pontosan tudta, miről ír.

 

Híres bonmot-ját széltében-hosszában idézzük: a sajtótörvénybe szerinte egy mondatot kellene írni, mégpediglen azt, hogy ’hazudni tilos’. Aki viszont ideákat kerget, valószínűleg soha nem képes holmi kiegyezéseket megkötni.

 

Ha már a Marczius Tizenötödikét említettük:  az a bizonyos felségsértési per azután indult, hogy a kormány egyik üléséről hamisan tájékoztattak, azt állítva, hogy a májusi bécsi forradalom után a miniszterek István nádort „provizorikus királlyá” kiáltották ki. A fülest a politikába fejest ugró Nyáry Pál adta le a Marczius főszerkesztőjének, Pálffy Albertnek. Jött is hamar a válasz: Szemere államtitkára, Zoltán János rendőrök élén még aznap este megszállta a lap Ország úti nyomdáját (ma az ELTE Természettudományi Karának régi épületénél, a Múzeum körúton érdemes keresni a helyét), lefoglalta az aznapra felhalmozott nyomdai termést, a már szétküldött százötven példánynak pedig aprólékos gonddal utána ment. A lap már régóta szúrta Szemere szemét, korábban nyíltan támadták őt a szerzői, helyette Nyáryt követelték a belügyminiszteri székbe. Ő sem kerülte el azt, amit nem lehetett elkerülni: a történtek után a belügyminisztérium rendőri osztálya állandó megfigyelés alatt tartotta, egy ideig vissza is fogta közéleti tevékenységét. 

A Kunewalder-ház, a Marczius Tizenötödike nyomdája

 

Hecclap lett volna hát a Marczius Tizenötödike, a forradalom lapja, a sajtószabadság friss hajtása, amibe Petőfitől Vasvárin át Görgei Artúrig (!) annyian írtak? Pálffy évtizedekkel később, élete végén úgy emlékezett vissza a régi időkre, hogy „ellenzékieskedése nem bírt a komolyság jellegével." [9] A lényeget talán még nála is jobban fogta meg Hunyad vármegye követe, gróf Gyulay Lajos, mikor a lapot jellemezte: „Elveit őkelmének nem lehet elfogadni, de mind a mellett szükséges hírlap, mert különben igen elhinnék magokat minister uraimék.” [10] Lehet ennél többet mondani ma, a médiatörvény vitájakor, szem előtt tartva Kossuth, Szemere és Deák, nota bene Petőfi idézett mondatait? Egészen biztosan; de van az úgy, hogy a lényeg nem csak a részletekben rejtezik.

 
 

[1] Idézi: Kósa Csaba: Kossuth, a hírlapíró. Budapest 2002. 12.

[2] Idézi: Bényei Miklós: Az első magyar sajtótörvény születése. Magyar Sajtó 1992/5

[3] Idézi: Závodszky Géza: Változások és kölcsönhatások 1848 tavaszán. Rubicon 1998/2

[4] Idézi: Kosáry Domonkos: Az utolsó rendi országgyűlés és a sajtószabadság. In: A magyar sajtó története. II/1. 1848-1867. Budapest 1985. 33.

[5] Idézi.: Uo. 45.

[6] Idézi: Uő.: A sajtótörvény. In: A magyar sajtó története. II/1. 1848-1867. Budapest 1985. 49.

[7] idézi:Uo.

[8] Idézi: Uő.: A radikális Marczius Tizenötödike. In.: A magyar sajtó története. II/1. 1848-1867.Budapest 1985. 96.

[9] Idézi: Uo. 88.

[10] Idézi: Uo. 106.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr42755826

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

BISMARCK 2011.03.21. 19:14:08

Kossuth pontosan tudta, hogy mit miért tesz a sajtó kapcsán. Tudta, hogy ki kell zárni a kibiceket mert csak kárt okoznak. Kritikát az fogalmazzon meg akinek megvalósítható építő ötlete és számon kérhető felelőssége is van.

NAR 2011.03.21. 22:46:48

@BISMARCK: Akkor a kommentelést elég gyorsan be kellene tiltani... A (szabad) sajtó dolga nem csak az építő kritika, hanem pl. a gazemberség leleplezése is. Vagy úgy gondolod, hogy Bernstein és Woodward uraknak nem kellett volna beszámolniuk a Watergate-ről, ha nem képesek irányítani az Egyesült Államokat?

aeidennis · http://dunaiszigetek.blogspot.com 2011.03.22. 11:08:33

Az ELTE Természettudományi kara 2001 óta Lágymányoson van, ami 1848-ban Duna meder volt. :) A Ludovikára gondolt a szerző?

Mindenki csak addig harcol a sajtószabadságért, amíg hatalomra nem kerül... nincsen ezen mit csodálkozni.

Petrus Augustinus · http://monarchista.blogspot.com 2011.03.22. 15:59:34

De a Ludovika az akkor már Ludovika volt; I. Ferenc király feleségéről nevezték el Ludovikának, és a király 1835-ben már meghalt. Ám ma valóban ott van a Természettudományi Múzeum.

BISMARCK 2011.03.22. 19:39:36

@NAR:

Nem ua.
Amiről most beszélsz az tényfeltáró újságírás, erre szükség van, de ez is felelősséggel jár.

Minorkavidor 2011.03.22. 20:21:01

Jó cikk! Pardon, poszt! Külön öröm, hogy feléled(?) tetszhalott állapotából a töriblog! Jő a tavasz!

- duplagondol 2011.03.23. 00:12:23

@aeidennis: a Természettudományi Kar lesz az, mondjuk úgy, hogy a régi helyén. Szöveg javítva, az észrevételért köszönet!

bosza66 2011.03.24. 16:27:08

Jó az oldal,most találtam rá,ezután nézni fogom.

Santolunes 2011.04.16. 08:26:20

Bravó csak így tovább....