Viszonylag régen volt már, hogy az albán történelemmel foglalkozó sorozat első része megjelent , így elnézést azoktól, akik vártak a folytatásra. Nem is részletezném túlzottan az ott leírtakat. Hősünk születése idején (amelyet 1405-re tesznek, de lehetett bármikor 1403-1412 között) már eléggé zűrzavaros viszonyok uralkodtak a mai Albánia területén. A Kastrioti család (a nevük arra utal, hogy Kastriot településről származnak , nem pedig arra, hogy bárki is kasztrálva lett volna közülük ) ekkoriban közép, és észak Albánia egyik legerősebb családja volt. György (Gjegj) apja, Gjon (János) sikerrel használta ki a szerbek rigómezei veresége (1389) utáni zűrzavaros időszakot, és sikerrel terjesztette ki a hatalmát az Adriai tengertől egészen Gostivarig (ma Macedóniában van), illetve Prizrentől (Koszovó) Tiranáig. Anyja, Vojsava Tripalda származása egy érdekes kérdés, de a név határozottan szláv csengésű, szóval édesanyja valószínűleg szerb lehetett, ha nem, akkor pedig bolgár. Ahány forrás, annyi verziót olvastam ezzel kapcsolatban. Ez (mármint anyjának szerb származása) a mai események fényében érdekes dolog, de akkor nem volt az: maga a Kastrioti család is azzal alapozta meg a hatalmát, hogy részt vettek a szerb állam hadjárataiban, többek között az első rigómezei ütközetben.

 

A zűrzavaros időszak egyébként nem biztos, hogy szerencsés kifejezés. A szerb uralmat elvben a török váltotta fel, de az oszmánok 1402-es ankarai veresége után csökkent a török nyomás is a Balkánon, és ez az időszak kedvezett az albán hadurak terjeszkedésének. Ennek az időszaknak azonban hamar vége szakadt: II. Murád szultán, miután megszilárdította a hatalmát, hozzálátott a balkáni oszmán uralom stabilizálásához, sikerrel.

 

Annak ellenére, hogy az ankarai vereség miatt egyedülálló lehetőség nyílt arra, hogy a muszlim betolakodókat kiverjék a Balkánról, erre egyik helyi hatalom sem volt képes. Az ismételt török terjeszkedésnek pedig az alapvetően csak helyi szinten erős uralkodók nem tudtak ellenállni. A térségben érdekelt regionális hatalmak szintén túl gyengék voltak: Velence nem volt érdekelt szárazföldi terjeszkedésben, Bizánc gyakorlatilag Nagy Konstantin városának közvetlen környezetére redukálódott néhány egyéb várost leszámítva, és Magyarországon is jelentősen meggyengült a királyi hatalom Nagy Lajos idejéhez képest (ekkor ugye Zsigmond a király). A harcok ekkor még többnyire a Balkán középső, és déli területein zajlottak, a katolikus Európát meg nem nagyon érdekelte, hogy a görögkeleti Balkánon mi történik.

 

Kastrioti János több vereséget is elszenvedett, és folyamatosan szorult vissza krujai várába. Az egyik ilyen vereség után 1421-ben gyerekeit is át kellett adnia túszként, így került György fia is a szultáni udvarba a bátyjaival együtt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy janicsárkiképzésen kellett részt vennie, és áttérnie az iszlám hitre - ez utóbbi amúgy is elengedhetetlen feltétele volt a karriernek. Török részről ezze próbálták a vazallus államok uralkodóinak gyerekeit agymosni, és országaikat betagolni a birodalomba - ez persze nem mindig jött be, lásd még itt. Karrierben György, akit "új hazájában" Iskender bey-nek neveztek el meglehetősen sikeres volt: gyorsan emelkedett a ranglétrán, és az 1430-as években sikeres katonai karriert futott be, források szerint 5 ezer fős lovasságnak parancsolt, és különböző egyéb címeket is megszerzett: szpáhi lett (és földbirtokot, timárt kapott), majd Kruja (a család legfontosabb erődítménye) környékének kormányzója, 1440-ben pedig Debar Szandzsákbégje. Annak ellenére, hogy látszólag jól betagozódott az ottomán államszervezetbe, a családjával, és földijeivel továbbra is tartotta a kapcsolatot. Apja többször követséget küldött hozzá, ahol megtárgyalták az éppen aktuális helyzetet. Az 1430-as években több felkelés is kirobbant a török uralommal szemben albán földön, ezekben azonban nem vett részt, valószínűleg úgy ítélte meg, hogy nem érett még arra a helyzet, hogy ő is fellázadjon.

Az ifjú György a török udvarban egy tatár harcost győz le párbajban.

 

Ez a fajta pragmatizmus egyébként nagyon tipikusan balkáni: a vallásváltás, ha ezzel előnyök járnak, a kétszínű politika, stb. Fogunk még erre példát látni.

 

Kezdeti sikerek

 

György esetén a fordulópontot a Nis-i csata jelentette. 1443 őszén Hunyadi János, és I. Ulászló király keresztes hadjáratot indított a törökök ellen - ez a híres téli hadjárat. Ennek egyik legfontosabb ütközete zajlott a szerbiai Nis mellett, ahol is több napon keresztül, több ütközetben Hunyadi győzelmet aratott a helyi bégek seregei ellen, miután a várost elfoglalta. György ezt az alkalmat választotta a szembeszállásra, ugyanis több száz másik albánnal együtt szimplán leléptek valamelyik csata kezdetén, okozván ezzel némi zavart. Györgynek arra is volt esze, hogy a zűrzavarban megkeresse a szultán titkárát, és fegyverrel kényszerítse egy pecsétes papír kiadására, miszerint ő Kruja új kormányzója (a vár ura nem ő volt). Ez - mint azt később látni fogjuk - fontos volt, mert azt a várat erővel nem volt egyszerű elfoglalni.

 

A téli, vagy hosszú hadjárat Hunyadi legsikeresebb hadjárata volt, ugyanakkor a sikerekhez nagyban hozzájárult, hogy a török főerők ekkor Anatóliában voltak lekötve. A támadás időpontjának megválasztása szintén hozzájárult sikerhez. A meglepetésszerű magyar támadást a helyi erők nem tudták feltartóztatni, Nis, majd Szófia is magyar (vagy pontosabban keresztes) kézre került. Ennek hírére a szultán is ellene sietett, de több kisebb (és alapvetően magyar győzelemmel végződő) ütközet után a keresztesek visszafordultak, mielőtt elérték volna Drinápolyt (az akkori oszmán fővárost - ma Edirne, régebben Hadrianopolis). A hadjárat nem volt sikertelen, mivel az ennek hatására megkötött békében a szultán feladta Szerbiát, azonban a fő célt, a török kiszorítását nem sikerült - nem is lehetett elérni az adott erőforrásokkal. Hunyadi koncepciója, miszerint Európából ki kell szorítani a törököt, egyébként véleményem szerint alapvetően rossz volt. Habár ekkor még alig néhány évtizede uralta a török a Balkán nagyobb részét, de az államszervezetük nagyon sikeresen stabilizálta az uralmukat. Még ha a kulcspozíciókat sikerült is volna elfoglalni (amelyek alapvetően a tengerszorosok, és a mögötte fekvő thrákiai partvidék voltak - merthogy ezen keresztül volt meg a kapcsolat a Balkán, és Anatólia között), az egy teljesen másik kérdés volt, hogy hogyan sikerül azt keresztény kézen tartani. Annak nem volt realitása, hogy az országtól távoli területeket magyar igazgatás alatt tartsa, és akármelyik helyi hatalmi központot választja (Bizánc, Bulgária, szerbek, stb.), azok önmagukban túl gyengék lettek volna ahhoz, hogy a töröknek ellenálljanak, és ráadásul jó eséllyel az előbb felsorolt szereplők egymásnak is estek volna. Magyar szempontból leginkább az lett volna hasznos, ha Hunyadi egy pufferzónát hozott volna létre, amely magában foglalja Szerbiát, Boszniát, Havaselvét, és Moldvát, és amely a török támadásokat fel tudja fogni annyira, hogy ne tudjanak magyar területre törni. Kétségtelen, hogy voltak erre kísérletek, de ezek csak minimális területi nyereséggel jártak - de a témát felesleges is boncolgatni, mert erősen a "mi lett volna, ha?" kérdéskörbe tartozik, és nincs is sok köze Kasztrióta Györgyhöz.

 

Kruja korabeli ábrázolása

 

György a következő pár hónapban nekiállt, hogy újra kiépítse hatalmát az egykoron apja által uralt területeken - amelyek ekkor részben török, részben velencei uralom alatt álltak. Fontos része volt annak, hogy visszatért keresztény (egészen pontosan katolikus) hitre. Észak Albánia nagyobb része tavaszra a kezére is került. György tisztában volt azzal, hogy a szultán nem fogja ölbetett kézzel nézni azt, hogy egykori hadvezére függetlenedik. Ahhoz viszont, hogy eredményesen fel tudja venni a harcot, szüksége volt szövetségesekre. Ezidőtájt a török még nem számolt le teljesen az albán nemességgel, így kézenfekvő volt, hogy első körben a nemzetségfők körében kell egy szövetséget létrehoznia. Ennek érdekében szervezte meg a lezhai ligát 1444 március másodikán kötöttek meg. A névadó város ekkor velencei uralom alatt volt - semleges terület a nemzetségfők szemében - a gyűlésen a résztvevők szövetséget kötöttek, a közös sereg vezérének pedig megválasztották hősünket. Igaz, hogy ennek a seregnek kb. háromnegyedét a kastriotik saját serege adta, de ez akkor is jelentős esemény volt, mert elvben egyesítette az albán nemzetségfőket.

 

A szultán válasza sem késett sokáig, már nyáron a lázadók ellen küldte egyik hadvezérét (egy bizonyos Ali pasát), viszont mindenki meglepetésére a Torvioll melletti csatában (Június 29) (itt most mondhatnék két másik albán települést, amelyhez közel van, de feltételezem sokaknak azok sem mondanának semmit, szóval maradjunk annyiban, hogy az Ohridi tó közelében vagyunk, a hegyekben) a liga csapatai megfutamították a törököket - gyakorlatilag csapdába csalták őket. A győzelemnek elég nagy visszhangja volt különösen Itáliában, és Magyarországon, és azonnal szövetségi ajánlatokkal keresték meg. Az albán felkelés sikere is hatással lehetett a Pápára újabb keresztes hadjáratot hirdetett, és megkezdődtek a tárgyalások a magyarokkal. A szultán ennek hatására ajánlott békét a magyaroknak, a magyarok meg ennek hatására rúgták ezt fel 6 héttel a megkötés után, majd bukták el a várnai csatát novemberben.. Egyébként György maga is elindult Várna felé, de az ekkor éppen a 16. századi Magyarország szerepét betöltő Szerbia fejedelme, Brankovics György feltartóztatta seregét. Ez az eseménysor sajnálatos módon viszont azt jelentette, hogy Szkander bég magára maradt..

 

Kruja várának romjai ma  (saját felvétel)

 

A következő két év a törökkel folytatott küzdelem jegyében telt. Annak ellenére, hogy érdemi külső segítségre nem számíthattak, azért bizonyos geostratégiai adottságokat kihasználhattak albán hőseink: Albánia kelet felől viszonylag elzárt, csak néhány hágón, és völgyön keresztül lehet megközelíteni. A török pedig ekkor még nem stabilizálta teljesen epiroszi, és rigómezei fennhatóságát se. Az albán ellenállást továbbra sem ítélték meg ettől függetlenül túl komolynak - viszont sokmindenki meglepetésére Györgyünk több győzelmet is aratott (1445 októberében Ohrid mellett, 1446-ban pedig Otonate mellett. A sikerekhez azért hozzá kell azt tenni, hogy az albánok nem a török fősereg ellen érték el a győzelmeiket - Murád szultán nem az albánokat tekintette fő ellenségnek.

 

Konfliktus Velencével

 

Az albán partvidék városai, Lezha, Durres, vagy éppen Skodra (Shkodër) velencei kézen voltak ekkor. Velence számára stratégiai jelentőségű volt az Adriai tenger feletti kontroll, és különösen igaz ez az albán partvidékre, hiszen ezek igen közel voltak az Otrantói szoroshoz, amely az Adria bejárata. Noha eredetileg jól jött nekik az albán felkelés, mert ezzel lényegesen biztosabb volt a partmenti városok hátországa, mintha azt a törökök ellenőrizték volna, György túlzott sikerei már nem voltak a köztársaság ínyére. A harcok kiváltó oka viszont egy romantikus történet volt: A lezhai liga két fontos szereplője, Lekë Zaharia, és Lekë Dukagjini egyaránt szerették volna feleségül venni egy harmadik Leka (az albán ë az tulajdonképpen egy a betű) Lekë Dushmani Irene nevű lányát. Hogy ez mennyire őszinte szerelem volt, azt nem tudni, mindenesetre Irene volt az egyetlen örököse apja birtokainak. Dukagjini (aki egyébként Skanderbég utóda lett az ellenállás élén) végül meggyilkolta egy rajtaütésben Zaharia-t. Így viszont annak Dagnum nevű erődje (uralmának központja) szintén gazdátlanná vált; a helyi lakosok pedig emiatt szembefordultak a szövetséggel, és Velence oldalára álltak. Mivel a kikötők birtoklása adott esetben kulcsfontosságú lehetett, ez jó alkalomnak tűnt arra, hogy hősünk, és az albán ellenállás kiterjessze ezekre is a fennhatóságát. Az albán erők hamar el is vágták a városok szárazföldi kapcsolatait, és ostrom alá vettek több várost; nem csak Dagnumot, hanem Lezha-t, és Durrest is. Velence azonban szintén nem volt kis játékos. Habár az olaszok harcolni jellemzően nem szeretnek, diplomáciában ott szoktak lenni. Velence fel is vette a kapcsolatot a törökökkel, hogy segítenek a "felkelés" leverésében - igy az albánok két tűz közé kerültek. György próbált szövetséget kötni több szomszédos hatalommal, de a törökök ellen meglehetősen kevés volt a jelentkező..

A küzdelem döntő ütközete a velenceiek és az albánok között 1448 Július 23-án zajlott le, az albánok átkeltek a Drin folyón, és Skodra mellett ütköztek meg a velenceiekkel. A csata döntő albán győzelemmel végződött, a velenceiek az erődeikbe szorultak be. A fő veszélyt ettől függetlenül a törökök jelentették, így az erődök elfoglalására nem maradt idő. A győzelem után nem sokkal a fő erőkkel Skanderbég a török ellen volt kénytelen vonulni, azok ugyanis ostrom alá vették Svetigrad-ot, amely az egyik Albániába vezető útvonalat őrizte. Az ostrom két hónapig tartott (Május 14-től Július 31-ig), de az albán fősereg nem tudta felmenteni az erődöt (önmagában az se kis teljesítmény, hogy odaértek), az erőd július végén megadta magát. A törökök ugyanakkor nem nyomultak tovább a fő erőkkel, mert közben Hunyadi is támadást tervezett - a török pedig megtudta ezt Brankovics György szerb despotától. Az albánok ellen küldött Musztafa pasa seregét ugyanakkor az első Oranik (Oronichea) melletti csatában az albánok nyerték, a török vezért is sikerült elfogniuk. Ugyan ezzel az albánok megúszták az inváziót, de a velencei erődöket (köztük Dagnumot ) nem tudták elfoglalni. Levonva a könzekvenciákat Szkanderbég békét kötött Velencével október 4-én - aztán elviharzott Koszovó felé, hogy odaérjen a rigómezei csatába - ez mint tudjuk nem jött össze, Hunyadi vereséget szenvedett Brankovics árulása miatt. A későn érkező albán erők csak annyit tudtak tenni, hogy felprédáltak némi szerb területet.

 

Brankovics egy eléggé érdekes figura volt, de hiba lenne pusztán árulónak tartani. Nem szabad elfelejteni, hogy az első rigómezei csata után Szerbia alapvetően átjáróház lett, ugyanakkor nem vesztette el teljesen a függetlenségét. A helyzetét leginkább az Erdélyi fejedelemségéhez lehetne hasonlítani - azt sem véletlenül hívták tündérországnak. A szerbek, illetve Brankovics célja elsősorban az volt, hogy az önállóságukat megtarthassák a törökkel, és a magyarokkal szemben, így egyik fél túlzott megerősödése sem volt az érdekük. Hunyadival ráadásul kimondottan rossz viszonyban volt. Kétségtelen persze, hogy magyar szemszögből nézve ez nem volt túl hasznos, viszont Magyarországnak meg nem volt meg az ereje ahhoz, hogy ezen változtasson, és a szerb területeket (vagy annak egy részét) betagolja az országba, mert ahhoz nem csak Brankovicsot kellett volna megverni (ami ideológiailag nehezen eladható, mert egy keresztény uralkodót kellett volna legyőzni, a fő ellenség viszont a hitetlen török volt, és éppenhogy az összes keresztény uralkodónak kellett volna ehhez összefogni), hanem ez után a törököt is, majd pedig pacifikálni a lakosságot. Erre a magyar haderő, és államszervezet nem volt képes, de nem is volt erre komolyabb elképzelés. Kiszámíthatatlannak ugyanakkor utólag semmiképpen sem lehet mondani Brankovicsot, ugyanis döntései hasonlatosak a többi török vazallus, Havaselve, Bosznia, Moldva, és Erdély későbbi viselkedéséhez.

Folytatjuk

 

Kilátás a krujai várból. A vár egy kiálló magaslaton épült. Keletre áthatolhatatlan hegyek, nyugatra síkság: ideális, jól védhető stratégiai pont.(szintén saját felvétel).

 

A bejegyzés trackback címe:

http://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr623009860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Cymantrene 2011.07.08. 22:37:52

Jó. Várom a folytatást!

Kentaur67 2011.07.09. 18:20:16

örülök, hogy újra aktív vagy

kpetya 2011.07.11. 08:31:44

bocsi, hogy belekotyogok,
de a tímár az egy bőrös mester, amire te gondolsz az a timár lesz.

bloggerman77 2011.07.17. 00:12:36

Brankovics Szerbiája inkább az 1526-1541 közti Magyarországhoz hasonlítható.
Amúgy Brankovics ellen megideologizálható lett volna a fellépés, az orthodox vallása.
(Hiszen a körülzárt Bizáncnak is csak azzal a feltétellel igértek segitséget, ha a császár katolikus vallásra tér át...)

Ramos 2011.07.17. 23:01:43

@kpetya:
Benézve, de javítva, pedig.

Metin 2011.12.03. 17:59:49

@bloggerman77: Azért nagy kitolás, hogy Brankovics mindig úgy okoskodott: mi járjuk meg a végén

komodói uránusz 2014.02.23. 22:41:54

Kár hogy így félbemaradt a történet, érdekes lett volna a vége.

Márk Ilyés 2014.07.22. 21:08:12

Ezt az írást korrektnek vélem,de honnan veszitek,hogy Vojsava az szerb volt? A térségben voltak ekkoriban más "szlávok" is akik ekkor még nem voltak szerbek hanem később asszimilálódtak a szerbek közé. Egyébként a szlávos hangzású neve nem jelenti azt,hogy genetikailag is az lett volna. Dibra környékén éltek és élnek szlávosodott macedónok is akik csak nyelvükben lettek szlávok,de genetikailag nem.Az albánokhoz és a macedónok földrajzilag és kultúrálisan mindig közel álltak,érte őket erős szláv hatás,de ez max. csak a nyelvükre gyakorolt hatást, a genetikájukra és a tradícióikra kevésbé. Nemrég hallottam,hogy szerb soviniszták azt akarták elhitetni,hogy a macedónok genetikája hozzájuk áll közel.Ezt se akkor sem most nem hittem és nem is fogom elhinni,mert két teljesen más népről van szó,mind kultúrálisan,mind genetikailag és mind történelmileg is. Szóval az albánok és a macedónok nemigazán mondhatók szlávnak,a szláv népeknél idősebb regionális történelemmel rendelkeznek és a törökökhöz még annyi közük sincs mint a szerbekhez.