Highslide JS

A 16. századi konstantinápolyi spanyol diplomáciáról a korabeli birodalmi, francia és angol követségek mellett nagyon kevés szó esik.

Spanyolország, a Katolikus Király birodalma, a katolikus hit ellenségeinek: a protestánsoknak és a muszlimoknak kérlelhetetlen és eltökélt ellensége, egy kompromisszumokra képtelen militáns állam. Ez a kép él V. Károly, de főként II. Fülöp Spanyolországáról, mind a történeti köztudatban, mind pedig – sajnálatos módon még mindig igen erősen - a történészek jelentős részében. Pedig ez a kép valójában sokkal bonyolultabb, sokrétűbb, és egyben színesebb is. Az állam és a katolicizmus ellenségeivel szemben mereven elnyomó, de legalábbis agresszívan elutasító politika, amely nélkülözi a kor Európájában oly kifinomult módon alkalmazott diplomácia szinte teljes eszköztárát, dogmaként itta be magát a történelemírásba.
Pedig a spanyol diplomácia a kor színvonalához képest egyáltalán nem volt sem elhanyagolt politikai eszköz, sem pedig fejletlen adminisztratív rendszer. Sajnálatos módon azonban a 16. századi fülöpi diplomácia mégis elhanyagolt téma, és csak egyes részletei vannak feldolgozva, keleti, azaz az oszmánokkal szemben folytatott politika kutatása pedig még mindig jó részt a katonai és politikai események leírásában merül ki, de azokat a diplomácia eszközöket, és az azokat felhasználó embereket, amelyek és akik ezt a politikát irányították, illetve alakították, máig erős homály övezi. A legtöbb Spanyolországgal foglalkozó, amúgy igen jelentős és kitűnő munka, noha némelyikük a teljesség igényével lép fel, mélyen hallgat a keleti diplomáciáról, még csak említés szintjén sem foglalkozik vele, ezzel mintegy tagadva annak létét, de legalábbis jelentőségét.
Pedig Spanyolország Konstantinápolyban, illetve a oszmánokkal valamiféle kapcsolatban álló szomszédos államokban (például Velencében, Raguzában, az osztrák-Habsburg területeken) kitűnően kiépített és igencsak hatékonyan működő diplomáciai (és azzal elválaszthatatlanul összefonódó) kémhálózatot tartott fent. Bár ez a diplomácia a látványos követjárásokat és a korban egyre inkább jelentőssé váló állandó követséget az Oszmán Birodalomban nélkülözte – persze, mint majd alább kifejtem, véleményem szerint nem véletlenül-, egyáltalán nem volt gyenge és tehetetlen.
Az oszmánokkal szemben folytatott diplomáciai tevékenység azonban nem merült ki a hírszerzésben, a kémkedésben. A bonyolult politikai játszmákban közvetítőkkel folyó tárgyalások, közvetlen kapcsolatfelvételek, megvesztegetések, és talán még diverzánsakciók is szerepet kaptak.

A spanyol hírszerzés

Ténylegesen spanyol diplomáciáról – természetszerűleg - csak II. Fülöp trónrakerülésétől (1556) beszélhetünk. Általában úgy tartják, hogy Károly diplomatái ugyanis – az „Imperium Christiana” politikájának megfelelően - nagyrészt nyugati irányultságúak voltak, a császárként a oszmánokkal folyatott tárgyalásokban értelemszerűen Ferdinánd keleti ügyekben képzettebb és tájékozottabb embereire alapozott. Így amikor a spanyol és az osztrák Habsburg-ág végleg szétválik Károly lemondásával, az ibériai kormányzat tulajdonképpen a keleti ügyekben képzett diplomáciai kar nélkül marad. De ez nem feltétlenül igaz. Már Károly idejében diplomaták, kémek és ügynökök garmadája árasztja el a mediterrán térséget, akik folyamatosan küldözgetik ilyen-olyan minőségű és jellegű jelentéseiket a császárnak. A fülöpi korszak hírszerzése, és az arra alapuló diplomáciai tevékenység tehát nem tekinthető előzmény és alap nélkülinek.
Ennek hatása majd két évtizedig érzékelhető: az ötvenes és hatvanas évek fegyverszüneti tárgyalásai, vagy legalábbis a spanyol tapogatózások – az eddigi kutatások alapján - kizárólag közvetítőkön, főként osztrák-Habsburg követeken keresztül folytak. Ebben a mintegy húsz éves periódusban azonban, amint majd az látni fogjuk, alapos munkát végeztek a spanyolok. Konstantinápolyt elárasztják a spanyol kémek, Fülöpnek, vagy legalábbis neki is dolgozó kettős, néha hármas ügynökök, ezzel együtt egy jól szervezett, és a jelek szerint nem is rosszul működő hírszerzőszolgálat alakult ki, mindez a császár diplomatáinak uszályában. Amikor tehát Giovanni Margliani 1577-ben az oszmán fővárosba érkezik, széles kapcsolatrendszer és sok információ segíti a fegyverszüneti tárgyalásokban. Véleményem szerint ezek legalább annyira segítették küldetésének sikerét, mint a történelmi események szabta kitűnő tárgyalási körülmények.

Egy önkéntes ügynök: Salamon doktor

Mint ahogy már említettem, a spanyol állam hírszerzőszolgálata sokféle ember szolgálatait vette igénybe: kalózok, kereskedők, renegátok, foglyok, akik otthonukkal leveleznek, dragománok, azaz portai tolmácsok, mindegyikük megfizethető, de nagy részük éppen ezért nem igazán megbízható.
Akad azonban sok olyan spanyol szolgálatba álló személy, akik tevékenységükkel akár hosszú évtizedeken keresztül is jobban támogatták a megbízóik érdekeit, mint sok hivatalos követ. Konstantinápolyban, az oszmán fővárosban az általunk tárgyalt időszakban két ilyen illetőt emelhetünk ki: Horembej dragomán, aki valószínűleg nápolyi származású renegát, és egy bizonyos Salomon Natan Aschanasi, a „kandiai orvos”, akit a források egyszerűen csak Salamon doktorként említenek.
Salamon doktor Szokollu Mehmed nagyvezír orvosa, bizalmasa, a spanyolokkal kötendő béke, és így Giovanni Margliani békemissziójának egyik legnagyobb támogatója és szorgalmazója az oszmán udvarban. 1578. február 6-án II. Fülöpnek írt levelében röviden, udvariassági formulák egész özönébe burkolva beszámol arról a munkáról, amit a tárgyalások során végzett Horembej, tehát valószínűleg a spanyolok kérésére. Ha megnézzük az amúgy töltelékszövegnek szánt protokoll-betéteket, kiviláglik Salamon doktor eltökéltsége az ügy fontossága és sikere mellett : a szövegben többször is igen határozottan kijelenti, hogy őszintén és hűségesen kívánja szolgálni a spanyol királyt és ügyét, persze úgy, hogy azzal a szultánnak és patrónusának, Mehmed nagyvezírnek semmiféle kárt ne okozzon…
Úgy látszik, a spanyol fegyverszünetet ő maga is fontosnak és szükségszerűnek tartotta, és ezért minden befolyását bevettette nagyvezírnél, az események folyamatát és Margliani leveleiben többször is nagyon fontosnak titulált közvetítő szerepét tekintve, nem is sikertelenül.

Az első béketapogatózások – 1558-1559.

1558-ban Spanyolország külpolitikai helyzete elég zavaros. Az 1557-es franciák felett aratott saint-quentini győzelem kihasználását az államcsőd, illetve az azt követő pénzpiaci zavarodottság lehetetlenné tette, és Guise hercegének decemberi, Európa-szerte nagy visszhangot kiváltó bravúros ostroma Calais ellen pedig amúgy is megmerevítette a két hatalom frontvonalát.
A oszmánok elleni földközi-tengeri fellépés az állam politikájának, és ezzel együtt pénzének és katonaságának északi lekötöttsége miatt alapvetően reménytelen volt. Azt, hogy a spanyol pozíciók ekkor mennyire gyengék voltak a Mediterráneumban, jól mutatja, hogy 1558 nyarán érdemi ellenállás nélkül, tehetetlenül figyelik, ahogy a francia sürgetésre és kérésre érkezett oszmán flotta Pijále pasa parancsnoksága alatt kifosztja Dél-Itáliában Sorrentót, majd rajtaüt Menorcán. Fülöpnek tehát, hogy sikerrel, vagy részleges győzelemmel fejezze be a francia háborút, legalábbis fegyverszünetre van szüksége a Földközi-tengeren.
Így amikor II. Fülöp 1558. januárjában hírt kap arról, hogy Ferdinánd megbeszéléseket kezdett az oszmánokkal az 1547-es, később békeként aposztrofált fegyverszünetben megállapított, de 1550 óta nem fizetett adó visszamenőleges kifizetéséről, azonnal cselekedett. 1558. május 21-iki keltezésű levelében a Bécsbe induló Aguila püspökét igen részletes instrukciókkal látja el, hogy milyen feltételekkel hajlandóak a spanyolok csatlakozni az újabb megegyezéshez. A oszmánok azonban úgy tűnik, nem fogadták el a tervet, így az újabb 3 éves fegyverszünet a spanyol uralkodóra nem terjed ki.
Fülöp azonban újabb ijesztő híreket kap, ezúttal Spanyolországból: az inkvizíció Valladolidban egy „protestáns” mozgalomra csapott le. A fentebb említett oszmán flottaakció, a többi rossz hírrel együtt, végleg kétségtelenné tették az udvar számára, hogy néhány éves fegyverszünetet mindenféleképpen el kell érni az oszmánokkal szemben, hogy nyugaton szabadon mozoghassanak, ezért Fülöp lemondott az amúgy is sikertelennek bizonyult császári közvetítésről, és közvetlen eszközökhöz nyúlt: a genovai Francisco Franchis de Tortorinót, és a szintén itáliai Nicolo Seccót az udvar elkezdi felkészíteni egy konstantinápolyi tárgyalásra. Részletesen megtervezik az útjukat, és Fülöp felhatalmazza Seccót arra, hogy tíz, tizenkét, vagy éppen tizenöt éves fegyverszünetet írjon alá az oszmánokkal, amiért cserébe Rusztem pasa nagyvezír évi 8-10000 escudót kaphat. Ráadásképpen ha el tudják érni nála, hogy a következő évben a szultáni flotta ne fusson ki – láthattuk ennek a kitételnek a jelentőségét -, akkor ezt az összeget egyszeri 12-15000 ecudóval megemelhetik.
A tervek szépek, kidolgozottak. De jogosan felmerül az a kérdés, hogy az egész követséget a spanyol udvarban eleve mennyire gondolták komolyan. 1559. április 2-3-án ugyanis Cateau-Cambrésis-ben aláírják a francia-spanyol békét, és ezzel egy csapásra megszűnt Fülöp nyugati lekötöttsége. Secco tárgyalási terveit azonnal leállították, a követség útját pedig, nem sokkal a tervezett indulás előtt, lefújták. Alig pár hónap múlva pedig, még Brüsszelből, megindul a Dzserba elleni hadjárat tervezése. Fülöp tehát, amint szabad kezet kap nyugaton, azonnal kezdeményező szerepre tör a Mediterráneumban, és ezt a kezdeményezést kisebb-nagyobb megszakításokkal bár, de egészen 1577-ig ki sem adja a kezéből.

Folytatás a második részben

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr84363483

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.