2008.05.09. 09:00
A római - perzsa háborúk II: Carrhae utórezgései
A carrhaei győzelem a párthus királyt további lépésekre sarkallta. Először, a Surena hatalmas sikerére féltékeny uralkodó elfogatta és megölette sikeres tábornokát (ez, mint tudjuk, ritkán jó lépés). Majd a rómaiak mellé álló örmények ellen vonult. Örményországot még sikerült megszereznie, de a felbátorodott uralkodó ez után római területre, Szíriára támadt (51-ben), itt viszont már nem ért el komolyabb sikereket, Cassius Antigonea mellett megállította őket. Végül a küzdelem a status quo mentén ért véget pár év múlva, mivel egyik fél sem erőltette a további harcokat.
Római részről közben akadt más fontosabb probléma, jelesül Caesar és Pompeius polgárháborúja, így nem volt időszerű a csorba kiküszöbölése, a párthusok meg úgy gondolták, nem érdemes az oroszlán bajszát tovább rángatni. Úgyhogy inkább megnyerni próbálták maguknak a két polgárháborúzó fél közül az egyiket: Pompeiust. Na ez rossz választás volt, de nem lett messzeható következménye. Caesar ugyan nem felejtett, de még időben meggyilkolták, így a párthusok elleni hadjárata nem valósult meg. Az ismét kitörő polgárháborúban a párthusok megint az előbbi taktikát választották, és a nekik is szívességet tevő gyilkosok mellé álltak, még segédcsapatokat is küldtek nekik. Ez viszont megint nem volt jó választás, mert a philippi csatában (kr.e. 42) ők is vereséget szenvedtek. A caesariánusok győzelmével erősen érett a következő összecsapás.
A párthusok nem várták ki, amíg a birodalomban a rend teljesen helyreáll, és szövetségeseik veresége után szinte azonnal támadást indítottak (kr.e. 40-ben). Ebben szerepe volt Quintus Labienusnak, aki Brutusék embere volt a párthus udvarban. Lényegében egy tipikus áruló volt, aki persze a saját pecsenyéjét is sütögette, és párthus segítséggel próbálta a caesariánusok uralmát megdönteni, vagy ha nem megy, legalább saját országhoz jutni. Pacorus vezetésével a párthusok betörtek Szíriába, ahol Apamea mellett megverték a provincia helytartóját, Decidius Saxa-t, majd Labienus maga mellé állította a provincia római erőit. Ez után kettéosztották az erőiket, Pacorus elfoglalta Szíriát és Júdeát, (Türosz város kivételével, amit nem tudtak bevenni) Labienus meg Anatólia nagy részét. Könnyű dolguk volt, a polgárháború miatt alig tartózkodott római haderő a térségben. Természetesen a pár évtizeddel azelőtt megszerzett gazdag területekről se Octavianus, se Marcus Antonius nem kívánt lemondani, ezért Caesar néhány veterán legiójával egyetemben a térségbe küldték Publius Ventidius Bassust, hogy tegyen rendet. Ventidius tehetséges hadvezér volt, és először (kr.e. 39-ben) megverte Labeniust, felszabadította Anatóliát, a következő évben pedig Pacorust Szíriában. Vereségeik hatására a párthusok kivonultak, és ismét helyreállt a status quo (mint annyira sokszor fog még). Ventidius győzelmeit diadalmenettel hálálták meg, de Antonius váltotta fel hadvezérként, mert "túl sikeres volt". Szerencséjére nem jutott Surena sorsára.
A háborút innentől kezdve Antoniusnak kellett (volna) folytatnia. Judeában még rendet tett (a párthus hódítás párthus párti klienskirály hatalomba juttatását eredményezte, akire nyilván nem volt szükség a továbbiakban) kr.e. 37-ben, majd Örményországba vonult, amelyen keresztül próbálta Parthiát meghódítani, bizonyos kulcserődítmények elfoglalásával. Nem járt túl nagy sikerrel, a párthusok megsemmisítették az ostromgépeit, ezért vissza kellett vonulnia. Néhány év múlva újra próbálkozott, már kicsivel nagyobb sikerrel, de az éleződő ellentétei Octavianussal nem tették túl érdekeltté a további hadmozdulatokban, így ismét kivonult Örményországból, ami így visszakerült párthus fennhatóság alá. A furcsa háború egészen Kr. u. 1-ig folytatódott, ahol komolyabb hadmozdulatok már nem folytak, de formális béke sem zárta le azt. Kr. u. 1-ben végül létrejött a megegyezés, az addigi formális háborút felváltotta egy békekötés, amelyet Gaius Caesar (Augustus lányának fia, és akkor kijelölt örököse) és V. Phraates hozott tető alá (naná, hiszen Gaius eredetileg azért utazott keletre, hogy leverje a parthusokat). Ebben kijelölték a határokat, és a párthus uralkodó elismerte Örményország függetlenségét, és az ottani római befolyást. Párthus részről nem volt valami népszerű a megegyezés, de most ők húzták a 'polgárháború' kártyát, úgyhogy az egyezmény ez után évtizedekig érvényben maradt, egészen pontosan kr.u. 54-ig. A status quo innentől kezdve ez volt: az Eufrátesz mentén van a határ, ettől északra pedig garantálja mindkét fél az ütközőállamok függetlenségét (leginkább Örményországét), az ottani királyok kinevezéséhez pedig a római császár hozzájárulása kell. Ez Rómának meg is felelt, a perzsáknak viszont kevésbé. A fennálló rend felborításának szándéka így elsősorban a perzsákra volt jellemző a továbbiakban.
A Kr.e. 53 és kr.u. 1 közötti idöszak legfontosabb tanulsága az volt, hogy patthelyzet állt elő a két birodalom viszonyában. Számtalan ok miatt egyik sem volt képes a másik felé kerekedni, hiba lenne viszont azt gondolni, hogy ez főleg a két ország megközelítőleg azonos ereje miatt volt. Róma katonailag és erőforrásaikat tekintve messze a párthusok felett volt, azonban a közel keleti provinciáikban még nem tudtak megfelelő utánpótlási bázist kiépíteni, ahonnan eredményesen támadhatták volna a párthusokat. Ráadásul logisztikailag is meglehetősen nehéz dolguk volt, a fő ütőértől, a Földközi - tengertől ugyanis nagyon messze volt a front (amennyiben ők támadtak). Perjés Gézától átvett kifejezéssel élve a párthus állam valószínűleg túl volt róma akciórádiuszán. A másik fő ok, hogy a párthusok kombinált lovas harcmodora egyáltalán nem feküdt a rómaiaknak. Nem okozott ugyan lehetetlen feladatot a párthusok megverése, ezt a kezdeti riadalom után Ventidius bebizonyította, de nagyon nehéz feladat volt egy ilyen sereget kiiktatni, márpedig ez kellett ahhoz, hogy a perzsák erejét megtörjék. Párthus szemszögből viszont pont ez a harcmodor az, amely a védekezést könnyűvé, de a támadást nehézkessé tette: számszerűleg ugyanis lovasságból jóval kisebb haderő állítható ki azonos mennyiségű erőforrásból, és a hódítás szükségszerűen helyőrségek hátrahagyására, város és erődostromra, vagy akár az erők megosztására kényszerít. Ehhez a részleges katonai fölényüket biztosító nehézlovasságból nem tudtak elengendő erőt kiállítani, a gyalogság terén pedig egyértelmű hátrányban voltak. A tanulságokat persze akkor egyik fél sem vonta le. Úgyhogy a megkötött béke is csak ideiglenes nyugtot hozott.
folytatása következik
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Mentula 2008.05.09. 23:19:10
Quintus Labienus szerepe külön meglepett, már ha a Caesar kegyvesztett tábornokáról van szó, aki kicsit elvetette a mértéket a gall háborúban. Addig ismertem a sztorit, hogy átállt Pompeius seregébe, ami egy polgárháborúban még nem hazaárulás. De nekem novum, hogy személyes sértettségből full hazaáruló lett. Jellemző az egy hektárra eső tehetséges hadvezérek számát illetően, hogy rómaiak ellen renegát rómaiakat kellett alkalmazni :)
Mentula 2008.05.10. 11:31:05
Karikásostor - Sírásók naplója · http://sirasok.blog.hu 2008.05.10. 11:38:17
hami · http://toriblog.blog.hu 2008.05.10. 19:56:14
Töprengtem rajta egy ideig, hogy használjam e ezeket a kifejezéseket, majd úgy döntöttem fogom, mert különben túl sok lett volna a szóismétlés. :)
Az 'Örményországgal' nekem nincs különösebb problémám, mert Arménia magyar neve.
kommentek