Aurelianus által veretett érme Palmyra legyőzése után

Történetünket ott hagytuk abba, hogy az első római - Szasszanida összecsapás is döntetlennel zárult. A konfliktust lezáró Lucius Domitius Aurelianus kr. u. 270-275 közötti uralma már a birodalom 235-284 közötti anarchikus időszakának végét jelképezi. Ugyan teljesen neki sem sikerült ezt lezárni, de a birodalom egységét helyre tudta állítani. Róma tehát felívelő pályára állt, eközben Perzsia viszont éppen ellenkező pályát futott be: a Szasszanida államot megalapító Ardashir, majd a fia, I. Sápur után kevésbé tehetséges uralkodók kerültek a trónra. Ez leginkább azért érdekes, mert az előző háborús periódusban sem volt képes Sápur még egy polgárháború sújtotta Rómával szemben sem komolyabban területet szerezni. (Kétségtelen, hogy sikereket tudtak aratni, de ezt nem tudták hosszú távú nyereségre váltani). A Szasszanidák megjelenésével persze az kétségtelen, hogy a perzsa fél sokkal kezdeményezőbb lett, ezzel szemben Róma pedig egyre passzívabbá vált, a kérdés az volt, hogy ez így is marad e, vagy megváltozik.
Aurelianus számára eredetileg nem a perzsák okozták a fő fejfájást, hanem Zenobia palmyrai uralma. A sivatagi kereskedőváros komoly segítséget nyújtott a birodalomnak az előző háborúban, és így sikerült Sápurt megállítani. Azonban a sivatagi királyság ennek köszönhetően megerősödött, és az egyre inkább káoszba süllyedő birodalom keleti területeire teljesen kiterjesztette a fennhatóságát. Aurelianusnak 273-274-re sikerült a dolgot lerendeznie, elfogatta Zenobiát, és egy villába zárta Róma mellett, a palmyrai királyság ezzel római uralom alá került. Mivel Zenobia elfogása előtt a perzsákhoz fordult segítségért, és kapott is némi segéderőt I. Bahramtól, az akkori Szasszanida uralkodótól, Aurelianus 275-ben úgy döntött, hogy a keleti helyzetet fegyveresen kell rendezni, és a perzsákat be kell fenyíteni, nehogy még egyszer ilyet csináljanak. El is indult keletre, de 275 tavaszán, még Thrákiában egy összeesküvés során meggyilkolták. A háború elmaradt, mindeki mehet haza.
 

II Bahram érméjén

Postunk itt azért nem ér véget. 282-ben Marcus Aurelius Probus, az akkori császár több sikeres nyugati, germánok elleni hadjárat után szintén úgy döntött, hogy a keleti helyzet nem elég stabil, és valamit tenni kell. 282 őszén azonban úton kelet felé, Sirmium (Szávaszentdemeter, ma Sremska Mitrovica) mellett ő is elhalálozott egy összeesküvés következtében. Utóda, Marcus Aurelius Carus azonban nem adta fel e törekvést, folytatta a hadjáratot. 283-ban a rómaiak betörtek Mezopotámiába. A perzsa nagykirály, II. Bahram nem tudott érdemben ellenálni, mert a hadereje ekkor a mai Afganisztán területén volt lekötve. Carus hadereje végigrabolta Mezopotámiát, elfoglalta Ktésziphónt is. Azonban, az isteneknek úgy tűnik nem tetszett az aggresszív római magatartás, mert a hadjárat közben Carust villámcsapás ölte meg, a fia pedig gyorsan békét kötött, és kivonult. A perzsák elleni háború így már három császár életét követelte 10 éven belül. Na jó, ez csak vicc.
Látszólag a történelem ismételte önmagát. Róma ismét a perzsák ellen fordult, kirabolta a fővárost, aztán hazament, mondhatni a szokásos. Az is szokásosnak mondható, hogy az ellenfél egyéb elfoglaltságai miatt nem volt képes érdemi ellenállást kifejteni. Ami nem szokásos, az az, hogy erre miért nem volt képes. A 3. századig se róma, se a perzsák nem kényszerültek komolyabb háborúkra a határaik mentén élő barbárokkal szemben, ez a helyzet változott meg. A belharcok, polgárháborúk, trónkövetelők lázadásai eddig is előfordultak, de a barbár nyomás erősödésével egyre gyakrabban kényszerültek a két ország uralkodói arra, hogy a figyelmüket más ellenség felé fordítsák. Ezek természetesen a másik félnek kedveztek, (ha éppen ráért), és az általában ki is használta az alkalmat. A sok eldöntetlen háború, és a külső nyomás ellenére a két birodalom háborúi is egyre súlyosabbak lettek, egyre gyakrabban és intenzívebben próbálták a másik jelentette veszélyt semlegesíteni valamilyen formában.
Carus halála után a dalmáciai Gaius Aurelius Valerius Dioclest választották császárnak, aki

Diocletianus

a nevét megváltoztatva, Diocletianusként lett a birodalom egyik legsikeresebb császára. Carus háborúját részben megörökölte, de II. Bahrammal hamar kiegyezett, a nagykirály ajándékot küldött neki, stb. úgyhogy ismét helyre állt a béke. 287-ben közben újabb fejlemények történtek keleten. III. Tiridatész, az arszakida örmény dinasztia az idő tájt egyetlen tagja visszatért Örményországba. A Rómában nevelkedett király hamar visszaszerezte a trónját, sőt, az örmény határokon túl is győzelmet aratott a perzsák felett. Sikerei közben 293-ban újabb nagykirály került Perzsia trónjára II. Bahram, majd a csak pár hónapig uralkodó fia, III. Bahram után: I. Narseh. Neki viszonylag hamar sikerült a hatalmát konszolidálnia (ez a perzsa állam esetén nem volt mindig egyszerű). Az örmény betörések, és az ország teljes függetlenedése nagyon nem volt ínyére, így 296-ban hadat üzent, és megtámadta III. Tiridatész országát. Ez nagyon is ismerős helyzet volt, amely annyiszor szolgált már hadüzetetként Róma számára. Narseh azonban ennél sokkal tudatosabban cseledett. Példaképe apja, I. Sápur volt, és célul is ugyanazt tűzte ki: megszerezni a római uralom alatt levő mezopotámiai és szíriai területeket, vagy akár még többet is. A perzsa támadás Tiridatészt készületlenül érte (az oroszlán bajszát ne húzgáljuk!), és a rómaiakhoz menekült, ezzel Örményország nagyon gyorsan perzsa kézre került. Diocletianus Gaius Galerius Valerius Maximianust, az egyik caesart (alacsonyabb rangú társcsászárát) küldte Narseh ellen. Ő Carrhae és Callinicum között megütközött Narseh hadaival, de vereséget

Narseh

szenvedett (a hely a jelek szerint el volt átkozva a rómaiak számára), és kénytelen volt visszavonulni. Antiókiában maga Diocletianus fogadta, és nyilvánosan megszégyenítette és leszídta (másfél mérföldet kellett gyalogolnia a császár mellett, miközben azt egy hordszéken vitték, és közben folyamatosan hallgatnia kellett a leb@szásokat), de mindezt pedagógiai célzattal tette. Galerius kapott egy második lehetőséget. 298-ban újabb csapatokat kapott, Narseh pedig nem nyomult tovább, így a kezdeményezés a rómaiak kezébe került. A kezdeti támadás elől a perzsák Örményországba vonultak vissza, amivel kétszeresen is stratégiai hátrányba kerültek. Egyrészt, feladták a mezopotámiai és szíriai hódításaikat, amelyekről tovább tudtak volna nyomulni nyugat felé, másrészt az örmény hegyek között nem tudott érvényesülni lovassági fölényük. Ennek az eredménye törvényszerű vereség volt, (a helyiek is a rómaiak mellé álltak) a rómaiak teljesen szétzúzták a perzsa haderőt két ütközet során. Hogy a vereség még súlyosabb legyen, a második csata során római kézre került Narseh tábora, abban pedig éppen ott tartózkodott a háreme, és a felesége is a gyerekeivel. A rómaiak előtt nyitva állt Perzsia, és a nagykirály, bár el tudott menekülni, de a családja fogságba esése miatt ő is a kezükben

Galerius érméje

volt. A rómaiak egészen Médiáig, és a Tigris folyó mögött fekvő Adiabenéig nyomultak, és persze elfoglalták Ktésziphónt, ami már ekkora hagyománnyá kezdett válni. 299-ben végül béketárgyalások indultak meg a két fél között, és Róma bizonyos feltételek mellett békét kötött, és visszaszolgáltatta a nagykirály családját. A feltételek pedig a következőek voltak:

• A Tigris lett a határ Örményországtól délre. Ennek következtében az észak mezopotámiai perzsa satrapiák a Tigris és Örményország között római fennhatóság alá kerültek: (Ingilene, Sophanene (Sophene), Arzanene (Aghdznik), Corduene, és Zabdicene).
• Örményország maga ismét római kliensállam lett, és határait Perzsiával szemben Ziatha erődjénél húzták meg (ez egyébként fogalmam sincs, hogy hol lehet). Tiridatész természetesen visszakerült a trónjára.
• Kaukázusi Ibéria szintén római kliensállam lett, ahol a királyok kinevezéséhez szükséges Róma beleegyezése.
• Római kézre került Nisbis erődje. Az erődnek stratégiai jelentősége volt, mert használatával lényegesen keletebbre tolódott a római akciórádiusz. Ezen kívül azt is kikötötték, hogy a két ország közötti kereskedelemnek is Nisbisen keresztül kell folynia.

III. Tiridatész (Trdat örményül)

Narseh kénytelen volt a feltételeket elfogadni, emiatt persze nem lett otthon népszerű. Hamarosan a fia váltotta, a veszteseket kevés helyen tűrik meg. Ami a háborúskodás ezen szakaszában érdekes, az az, hogy a római győzelem tartós eredményeket hozott. Majdnem száz évig a megszerzett területek római uralom alatt maradtak, tehát a korábbiakkal szemben bebizonyosodott, hogy lehetséges Mezopotámiában területet szerezni. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy római részről végre felismerték, hogy könnyebb a térséget kontrollálni, ha azt nem a földközi tengeri partvidéken fekvő városokból próbálják, hanem a határövezetben felépítendő erődökből. Nisbis római kézre kerülése ezért nagyon fontos. A római területszerzésnek más stratégiai és kulturális eredményei is voltak: Perzsia maga került nagyon kellemetlen stratégiai helyzetbe, ugyanis a pufferzóna nagy része, amely elválasztotta eddig egymástól a két birodalmat, nagyrészt római kézre került. Nem csak Örményország, hanem azok az észak - mezopotámiai satrapiák is, amelyeknek nem perzsa lakossága volt, és inkább függő viszonyban voltak Perzsiától, mint közvetlen uralma alatt. A sarokba szorult Szasszanida államnak valamit tennie kellett, hogy a sebezhető helyzete megszűnjön (Ktésziphón alig pár száz kilométerre volt a határtól), ezért nem véletlen, hogy amint lehetőségük nyílt rá, rögtön megpróbálták visszaszerezni ezt a zónát. Ugyanakkor Róma előtt megnyílt a lehetőség, hogy végleg kivégezze a birodalmat, amennyiben be tud rendezkedni a megszerzett területeken. A következő postokban természetesen majd kiderül, hogy mi lett ennek a folytatása, de most nem lövöm le a poént. :)
 

Kép Tiridatész megkereszteléséről

A kulturális hatásokról: a római győzelem után nem sokkal 301-ben Örményország hivatalosan is keresztény lett, és a kaukázus többi államalakulata is követte. Diocletianus ugyan még utoljára megpróbálkozott Rómában a kereszténység kiírtásával, de nem járt sikerrel. Egy évtized múlva már Rómában is keresztény ember lett a császár. Diocletianus keresztényüldözéseinek ugyanakkor volt egy fontos következménye: az üldözött keresztények egy része keletre menekült, a frissen megszerzett területekre, majd onnan tovább a Szasszanida birodalomba. Nisbis például fontos keresztény központtá is vált. (A határövezetben valszeg nem erőltették a keresztényüldözést). A kereszténység terjedése, és a hamarosan kereszténnyé váló Róma viszont így vallási síkon is szembekerült a zororasztriánus Perzsiával.
folytatása következik

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.