Az ogadeni háború Etiópia és Szomália háborúja volt 1977-78 között. Mint a legtöbb lokális háború a hidegháború alatt, az események jóval túlmutattak két fejletlen ország konfliktusán, és azért is érdekes, mert a háború pont 30 éve zárult le. Nyilván a konfliktusról magáról még csak - csak hallottak itt Magyarországon, de a részleteiről alig. A következő postsorozat célja ezeknek a részleteknek a feltárása lesz.

Ogaden

Ogaden Etiópia keleti, döntően muszlim szomáliak lakta tartománya. Pontosabban ma már nem annak hívják, hanem Etiópia 1995-ös közigazgatási átalakítása óta szomáli régiónak. De az elnevezés tulajdonképpen lényegtelen. Európai szemmel nézve a konfliktus teljesen logikus és érthető okok miatt következett be: a szomáli kisebbség lakta területeket az anyaország vissza akarta szerezni. Afrikában azonban a dolgok nem ennyire egyszerűek. Nagyszomália létrehozása létező eszme. Ez még nem is meglepő, hiszen Európa is tele van hasonló eszmékkel Nagy Albániától kezdve Nagy Románián át Nagy Magyarországig. Azonban Afrika nem nemzeti, hanem törzsi alapon szerveződik mind a mai napig, vagyis ez a Nagy Szomália inkább a szomáli törzsek egyesítését jelenti, nem pedig a szomáli nemzetét, mert ilyen lényegében nem létezik. A különbség megértéséhez érdemes egy pillantást vetni Szomália mai helyzetére: az állam gyakorlatilag felbomlott, legalább 4 törzsekhez köthető frakció gyakorolja a hatalmat az állam különböző részein. Hogy Afrika nagy részén miért ez a helyzet, az egy érdekes kérdéskör, de túlmutat ezen a poszton. Vizsgáljuk inkább jobban meg a kérdéses területet. Ogaden maga Szomália legnagyobb részéhez hasonlóan egy meglehetősen kopár, száraz terület, ahol földművelésre csak a néhány állandó és néhány időszakos folyó mentén van lehetőség. Lakossága ennek megfelelően eléggé ritka (kb. 10 fő/km2), és nagyrészt legeltető állatenyésztésből él. ( Ez az életmód egyébként a szomáliakat rettegett szomszédokká tette a környező földművelő népek körében, mert előszeretettel rabolták ki szomszédaikat. ) A terület gazdasági jelentősége tehát minimális, infrastruktúrája szintén minimális, geológiailag ugyan nincs túlzottan kikutatva, bizonyos nyersanyaglelőhelyek már ismertek, de bányászat szintén nem folyik a térségben.  Nyugodtan mondhatjuk, hogy nagyjából egy értéktelen félmillió km2-ről van szó.

Ogaden Etiópiához kerülése is egy érdekes dolog. A gyarmatosítás előtt egyértelmű határokról nem beszélhetünk. Ogadennek bár szomáli lakossága volt, de a történelme folyamán többször került etióp fennhatóság alá. A muszlim szomáliak, és a kopt keresztény amharák illetve tigrék ennek ellenére viszonylag békében éltek egymás mellett, a vallási különbségek nem okoztak komolyabb konfliktusokat (Mohamed direkt kiemelte, hogy Etiópia ellen nem szabad dzsihádot folytatni). Voltak ugyan háborús időszakok, de ezek nem szabták át érdemben a befolyási övezeteket. Az újkorra a magasföld keresztény, a sivatagos partvidék muszlim uralom alatt maradt. Míg az előbbi hol központosítottabb, hol feudális anarchiába süllyedő, de mindvégig legalább de jure egységes Etióp Császárság maradt, az utóbbi térségben nem volt egységes központi hatalom. A hátországban a szomáli törzsek viszonylag függetlenül legeltethettek és rabolgathattak, a partvidéki városok meg hol függésben voltak valamelyik térségbeli hatalmi központtal szemben (zanzibári szultán, jemen, stb.), hol független városállamként léteztek. Tehát Szomália maga nem volt egy egységes állam sohasem, ezzel szemben Etiópia igen, csakhogy ő meg etnikailag nem volt egységes. Az uralkodó elitet az amharák adták, Eritreában és az ország északi részén tigrék laktak/laknak, délnyugaton sidamák, délkeleten és középen pedig a 16. század óta oromók. Ogaden pont az oromó vándorlás előtt tett szert jelentőségre, itt emelkedett fel az Adalnak nevezett állam, amely Etiópiát is megpróbálta uralma alá vonni, és csak portugál segítséggel tudták megverni az etiópok. (Ezekről az eseményekről a későbbiekben szintén várható pár poszt). Az oromo vándorlás után ez az állam gyakorlatilag megszűnt.
Összefoglalva: Ogaden egy szomáliak lakta terület, amely ugyanakkor történelmének jelentős részében etióp uralom alatt állt. Vagyis a modern etióp és szomáli államnak is akadtak történelmi vagy etnikai érvei amellett, hogy a terület kit illet.

A hatalmi viszonyok Szomáliában manapság



A status quo kialakulása

Az Afrika szarvának nevezett térség gyarmatosításában három európai nagyhatalom vett részt: az angolok, az olaszok és a franciák. Más - más szempontok játszottak viszont szerepet abban, hogy a térségen belül melyik területet ki szeretné megszerezni. Az angolok számára gazdasági jelentősége nem volt a régiónak. Afrikában eleve igen nagy gyarmatbirodalommal rendelkeztek, és a szegény vidék nem rendelkezett semmilyen fontosabb erőforrással, amely őket érdekelte volna. Ugyanez igaz a franciákra is. Az egyedüli jelentősége a térségnek így csak a stratégiai fekvése volt mind a franciák, mind az angolok számára, ahonnak a Vörös tengert ellenőrizni lehet. Ezért csak a fontosabb pontokat szállták meg: a franciák a mai Dzsibutit, amely a Vörös tenger bejáratánál fekszik és stratégiai pont, az angolok pedig az ettől keletre fekvő partvidéket (észak Szomália). Az olaszok ezzel szemben, mivel lekéstek Afrika felosztásáról, és fiatal államként nagy gyarmatbirodalmat akartak ők is, fantáziát láttak az egész térségben. Gyarmatosították Eritreát, és a kelet szomáli partvidéket, majd Etiópiával is megpróbálkoztak, de a félelmetes olasz hadsereget 1896-ban Aduánál az etiópok megverték, így a nagy múltú ország gyarmatosítása lekerült a napirendről pár évtizedre. Etiópia így a kontinens egyetlen független állama maradt, amely státuszát a nemzetközi közösség is elismerte. Etiópia kapcsán még egy dolgot szükséges megjegyezni: a 19. századi ország fennhatósága a mainál jóval kisebb területre terjedt ki, gyakorlatilag ugyanolyan gyarmatosító politikát folytattak, mint az európaiak, és terjesztették ki az uralmukat a szomszédos területekre. A mai határaik így alakultak ki.
 

Olasz kelet - Afrika

1936-ban az olaszok ismét megtámadták Etiópiát, és ezúttal sikerrel, és annektálták az országot. Nem kísérte nagy nemzetközi taps a dolgot, Mussolini nemzetközi népszerűsége kb. eddig a pontig tartott, de ekkor még senki sem akarta a status quo-t visszaállítani. A következő években az olaszok átszervezték, és nagyjából az etnikai határok mentén húzták meg a közigazgatási határokat. Ogadent egyesítették a szomáliai területeikkel, amely szerepet játszott abban, hogy a szomáliak között kialakult a nagy Szomália eszme. Gyakorlatilag olasz uralom alatt ez majdnem adott volt, leszámítva az angol uralom alatt álló észak Szomáliát, és Kenya keleti területeit, amelynek szintén szomáli lakossága volt. 1940-ben aztán Olaszország a németek mellett belépett a II. világháborúba. Természetesen itt is kitörtek a harcok, a túlerőben levő olaszok hamar kiszorították az angolokat angol Szomáliából (ezt ekkor egyesítették a szomáli területekkel), de egy év múlva azok sokkal komolyabb erőkkel tértek vissza, és a kelet afrikai olasz uralom összeomlott. Etiópia visszakapta a függetlenségét, majd a területeit is.  Amelyek Ogadent is magában foglalták, de ott közben az olasz uralom alatt a szomáli lakosság már más irányba kezdett húzni. (Egyébként nem csak Ogadenben alakultak szeparatista mozgalmak, az 1890-óta olasz gyarmat Eritrea 1950-es évekbeli Etiópiához csatolása után szinte azonnal ott is). 1960-ban angol és olasz szomália is függetlenné vált pár nap eltéréssel, és azonnal egyesült is, a függetlenné vált Szomáliában pedig azonnal felmerült, hogy a szomáliak lakta területeket egyesíteni kell. A konfliktus tehát adott volt, a kérdés csak az volt, hogy mikor eszkalálódik.

Etiópia a II. világháború után
 

Hailé Szelasszié, eredeti nevén Tafari Makonnen, alias Ras Tafari, Etiópia császára, a korábbi Négus.

1941-ben visszatért az országba Etiópia Császára, Hailé Szelasszié. A bonyolult etnikai, vallási, és társadalmi viszonyok között meglehetősen nehéz helyzetben kellett lavíroznia. Az amúgy is szegény országban számtalan érdek került szembe egymással. A parasztság földosztást, az értelmiség demokratikusabb kormányzatot, a hatalmon levő nemesi származású elit a hatalmának konzerválását akarta, és ott volt még Eritrea és Ogaden, ahol a helyi lakosság nem volt annyira oda az etióp császár uralmáért. Ráadásul az uralkodó már meglehetősen idős volt, a lakosság jelentős része tartott is attól, hogy a halála után visszarendeződés kezdődik. A hetvenes években ráadásul az első olajválság is meglehetősen nehéz helyzetbe hozta az etióp gazdaságot, amely energiahordozó függő volt, és agrárexportőr. Mindennek a tetejébe az évtized elején nagy szárazság pusztított, amely tömeges éhínséghez vezetett. Az addig is meglevő elégedetlenségi mozgalmak ettől felerősödtek, és a hadseregben is megjelentek. 1974-ben a hadsereg tisztjei egy mozgalmat alapítottak, ez lett a Derg (tanács), kb. 120 taggal. Az idős és beteg császártól egyre több pozíciót szereztek meg, majd 1974 szeptember 12-én megbuktatták és bebörtönözték a császárt, és átvették az ország teljes irányítását.

A független Szomália

Az olaszok veresége után az ország brit megszállás alá került, de a britek maguk sem

Mohamed Siad Barre, Szomália császáradiktátora

voltak biztosak abban, hogy hogyan tovább. Nagyjából három lehetséges forgatókönyv merült fel: a függetlenség (bár előtte Szomália soha nem létezett), az angol uralom, illetve olasz Szomália visszaszolgáltatása az olaszoknak. Az ország északi része (angol Szomália) függetlenségpárti volt inkább, délen viszont sokan voltak hívei az olasz uralomnak, ugyanis az gazdasági prosperitást hozott a területnek. Az ENSZ 1948-ban tért vissza a kérdésre, és úgy döntöttek, hogy 1) Ogaden Etiópiához kerül, 2) olasz Szomáliát pedig 10 évre az olaszok kapják meg, ők működtetik az adminisztrációt. Ez a 10 év jelentős fejlődést hozott, és nagyjából nyugalomban telt el. A függetlenség ugyanakkor komoly problémákat hozott a felszínre: Egyrészt az 1948-ban szőnyeg alá sepert Ogaden kérdést. A lakosság többsége úgy érezte, hogy az is az ország része, ezzel párhuzamosan Etiópia megítélése picit rosszabb lett, mint Románia magyar megítélése a két világháború között (keresztény területrabló disznók). Ugyanakkor ezzel párhuzamosan kiütköztek az ellentétek az északi és a déli országrész között is. Ez sem volt igazán meglepő, hiszen angol ill. olasz uralom alatt más közvetítő nyelvet használtak, más gazdasági rendszer volt érvényben, stb. E két felmerülő probléma egyébként jelzi a bevezetőben vázolt paradoxont: egyfelől felmerült a "minden szomálit egy országba elv", de másfelől megjelent a szeparatizmus is az északi és a déli országrész (gyakorlatilag a különböző törzsek) között. A szeparatizmus leküzdésére, vagy elcsendesítésére a központi kormányzat elővette a Nagy Szomália eszmét, amellyel a lakosságot egy külső ellenség ellen próbálta hergelni hogy a törzsi ellentéteket tompítsa. A 60-as évek közepén határkonfliktusok törtek ki (pontosabban provokáltak ki) Etiópiával és Kenyával is, de a határok nem változtak. Az egyre feszültebb belpolitikai helyzet, ahol a különböző törzsek / klánok egymást próbálták kiszorítani a hatalomból aztán 1969-ben egy katonai puccshoz vezetett Mohamed Sziad Barre vezetésével. A hatalmat a legfelsőbb forradalmi tanács vette át, a kvázi demokrácia 10 évvel a függetlenség után megszűnt az országban.

Nagy Szomália



A két ország külpolitikai orientációja

A hidegháborúban minden helyi konfliktust a két nagyhatalom versengésének kontextusába kell helyezni. Ebben az esetben elég érdekes utat járt be mindkét ország, és természetesen mindkét szuperhatalom is. Szomália az 1969-es puccs után egyértelműen a szovjetek mellett kötelezte el magát. Már a demokratikus kormányzat alatt is jó kapcsolatuk volt a szovjetekkel, akiknek nagyon fontos lett volna egy szövetséges állam a térségben, mert így pozíciókat tudtak szerezni az Indiai óceán térségében. Ezt a kapcsolatot mélyítette el Sziad Barre kormánya, amelynek köszönhetően szovjet "tanácsadók" érkeztek az országba, és egy rakás fegyverhez is jutottak, amelyekre alapozva regionális szinten erős hadsereget hoztak létre. Etiópia ezzel szemben egyértelműen az USA mellett kötelezte el magát. Nyilvánvalóan a császárnak és az elitnek az hiányzott a legkevésbé, hogy a szocialista/kommunista ideológia teret nyerjen, mert az az azonnali bukásukat eredményezte volna. Etiópia tehát USA szövetséges lett, és az USA segített felfegyverezni a hadseregét.

A Derg etiópiai uralma

 

Mengisztu Hailé Mariam, az etióp Kun Béla

Az 1974-ben hatalomra jutott katonák hamar szembekerültek a társadalom legtöbb rétegével. Indításképpen több, mint 50 magas rangú kormánytisztviselőt (minisztereket, magas rangú hivatalnokokat) végeztettek ki, amivel természetszerűleg szembe kerültek a régi rend híveivel. 1975 Augusztus 22-én meghalt a fogságban levő császár is, akit az etióp társadalom nagyon tisztelt. Mivel elég zavaros volt, hogy mi történt, sokan azt gyanították, hogy meggyilkolták. (Valószínűleg nem ez történt, már idős és beteg volt, viszont nem kapott orvosi segítséget). A katonai junta népszerűsége a mélyponton volt, és több ponton is lázadások törtek ki az országban, a leghevesebben Eritreában, ahol a szeparatizmus már korábban is erős volt. Nem mellesleg a Dergen belül is komoly leszámolások folytak, egy évvel a hatalomra kerülésük után végül Mengistu Halie Mariam lett a Derg és az állam de facto vezetője. Ő a hatalom konszolidációját egy szocialista átalakítás keretében képzelte el, és felvette a kapcsolatot Moszkvával. A szovjet - etióp közeledés miatt az USA végül 1976 végén beszüntette a katonai támogatását. Az etiópok ezzel a szocialista táborba kerültek, de, Szomália már eleve ott volt, ami meglehetősen pikánssá tette a helyzetet. Sziad Barre ugyanis ekkorra már jócskán túl volt a hatalmának konszolidálásán, a hadsereg fejlesztése is lezajlott, és arra készült, hogy Ogadent megszerezze. A szovjetek ugyanakkor nem szerették volna, ha a két ország egymásnak esik, inkább egy kelet afrikai szocialista tömbben gondolkodtak. Sziad Barrénak nagyon nem jött jól az etióp irányváltás, de még maradt tere a lavírozásra. Etióp kollégája ugyanis még messze nem volt túl a hatalmának konszolidációján, és éppen polgárháborús helyzetbe taszította az országot, amelynek a katonai potenciálja így elég erősen lecsökkent. Az etióp vörös terror egészen 1977-ig tartott, a helyzetet közelről szemlélő szomáli diktátor pedig kihasználta az alkalmat, és erősen támogatni kezdte az ogadeni szeparatista mozgalmat, nem csak fegyverrel, hanem katonákkal is. A WSLF (Western Somali Liberation Front - Nyugat Szomáli Felszabadítási Mozgalom) már 1975-től kezdve támadásokat intézett kormányzati pozíciók és katonai állások ellen. A hatalom megszerzésével elfoglalt Hailé Mariam nem nagyon tudott erre reagálni, amire fel 1977 július 13-án a szomáli hadsereg átlépte a határt.

folytatjuk :)

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr29655750

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Eaven 2008.09.09. 21:17:52

Mindig a legjobb résznél van vége!

Bögöy (törölt) 2008.09.09. 22:13:17

Így csinálják ezek a bunkók, mint a szappanoperákat, ott vágják el, ahol izgalmas.

hami · http://toriblog.blog.hu 2008.09.09. 23:15:35

Pár nap és jön a folytatás.

Bögöy (törölt) 2008.09.10. 18:57:51

Ugyanez volt a raguzás részben, ott is pont amikor a nőkről volt szó, akkor hagyta abba...

makimajom? 2009.09.16. 13:36:51

várjuk a folytatást!