Dalmácia története az 1814-es Habsburg uralom alá kerüléssel újabb fordulatot vett. A háborús pusztítások már lényegében az Oszmán Birodalom egy évszázaddal korábbi visszaszorításával megszűntek, így a tartomány ismét békében élhetett. A felvilágosodás, a liberális szabadságeszmék és a nacionalizmus terjedése viszont újfajta kihívást jelentett a tartománynak. A konzervatív Habsburg birodalom hatalmának alapját a régi rend biztosította. Ez Dalmáciában a korábbi időszakokra is jellemző, a városi előkelők, és a nemesség hatalmának konzerválását eredményezte, ami természetszerűleg nem egyezett a lakosság nagyobb részének az érdekeivel. Dalmáciában ráadásul emögött etnikai konfliktus is meghúzódott, mivel a (valójában részben szláv, vagy dalmát eredetű) tartományi elit olasz nyelvű volt, magát olasznak tekintette, a lakosság nagy része viszont délszláv (horvát, vagy szerb). Az osztrák uralom alatti Dalmácia története tehát nem háborúkról, hanem politikai küzdelmekről szól. A fontosabb politikai törésvonalak a tarka etnikai viszonyok miatt elsősorban a nemzetiségek között keletkeztek, de nem ez jelentette az egyetlen választóvonalat, és jelentős változáson mentek keresztül a 19. század folyamán.

Etnikai viszonyok


Dalmácia modern kori etnikai viszonyai erre az időszakra már kialakultak, a lakosság kb. 5% olasz, 16-18%-a szerb, 76-78%-a pedig horvát volt. A tartomány életében azonban az olaszok abszolút felülreprezentáltak voltak: egyrészt szinte kizárólag városokban éltek, így a városi lakosságon belül 5%-nál jóval magasabb volt a számarányuk. Ráadásul ezen belül is elsősorban a tehetősebb polgárságon belül képviseltették magukat. Az olasz lakosság egyébként meglehetősen vegyes eredetű lehetett: a dalmáciai olasz kisebbség inkább a velencei uralom alatti elit leszármazottjának tekinthető, mintsem egy etnikailag különálló kisebbségnek: az olasz családok jelentős részének voltak szláv felmenői. Érdekes dolog tanulmányozni a helyi temetőket: 1945 után sok olasz család családneve egyszerűen megváltozik szlávvá. Az olasz nyelvű lakosság tehát nem feltétlenül a velencéből idekerült olaszok, vagy a helyi latin nyelvű dalmátok leszármazottja, inkább egy társadalmi réteg vált etnikai réteggé, egyszerűen azon oknál fogva, hogy az elit nyelve az olasz volt. A dalmát kisebbség ugyanakkor erre az időszakra eltűnt. Az eredeti latin nyelvű lakosság már a középkorban a városok falai közé szorult, illetve a szigetekre, ekkorra már nyelvileg asszimilálódtak az olaszok és a délszlávok közé társadalmi helyzetüktől függően.
 

A három főbb horvát dialektus. A Csa (chakavian) az eredeti dalmáciai nyelvjárás.

A horvátok a tartomány lakosságának döntő többségét tették ki, azonban ők maguk nem voltak egységesek. A tartomány horvát lakossága ugyanis legalább három különböző területről származott. A horvátok ugyanis az önálló horvát királyság megszűnése óta meglehetősen eltérő fejlődésen keresztülment területeket laktak. A velencei, a magyar / Habsburg, ill. az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt élő katolikus délszlávok (=horvátok) között ekkorra jelentős kulturális különbségek alakultak ki. Egy másik különbséget a beszélt nyelvjárás jelentett (ami nem esett egybe az előbb említett kulturális hatásokkal). Amikor Dalmáciát a 18. század végén újratelepítették, a be (illetve vissza) települő lakosság egy része a szigetekre és Isztriába menekült délszlávokból állt, másik része viszont Boszniából származott, és a Habsburg uralom alatt álló horvát királyság területéről is érkeztek telepesek. Ezek a különbségek a későbbi politikai törekvésekre is kihatással voltak, és szerepet játszottak abban, hogy a horvátság sem volt politikailag egységes.


A dalmáciai szerbek szintén a 18. század elején, a 17. század végén települtek be a visszafoglalt területekre, ők is Boszniából érkeztek. A katolikus Velence is határőrnek alkalmazta őket, ugyanúgy, mint a Habsburgok. Jelentős számban inkább a hátországban éltek, elsősorban Knin környékén észak - Dalmáciában, illetve Cattaro (Kotor) környékén, a tartomány déli végén.

Politikai törekvések

Klemens Wenzel Nepomuk Lothar Fürst von Metternich-Winneburg-Beilstein a Habsburg abszolutizmus emblematikus figurája

A 19. század eleji Habsburg abszolutizmus a helyi kormányzatok hatalmának csökkenésével járt birodalomszerte (nem csak Magyarországon vagy Erdélyben). Az első dalmát politikai törekvések ugyanúgy, mint Magyarországon, elsősorban a Habsburg abszolutizmussal és centralizmussal helyezkedtek szembe. Ez egyaránt érdeke volt a nemesi elitnek, de a velük politikailag szemben álló polgári értelmiségnek is. Ugyanakkor a két irányzatot nyilvánvaló ideológiai ellentétek osztották meg, a társadalom felsőbb rétegeit tömörítő autonomisták egy sor kérdésben szemben álltak a főleg értelmiségi horvátokat tömörítő unioistákkal, leginkább a tartomány hovatartozásának kérdésében. Az abszolutizmus 'oszd meg és uralkodj' elven működő belpolitikája ugyanakkor a 48-as forradalmakig sikeresnek bizonyult, a birodalom perifériáján levő Dalmácia nem zavart sok vizet.

 

 

 

Unioizmus

Josip Jelačić, a horvátok első modern kori egyesítője
Niko Pučić alias Niccolo Pozza, az unioisták egyik vezetője

A forradalmak hatására ugyanakkor az unioista irányzat aktivizálódott, amelynek a központja Dubrovnikban volt. Az unioizmus fő politikai törekvése a nevéből következően az egyesülés volt a többi horvát területtel. 48-ban erre látszólag kedvező lehetőség nyílt, a központi hatalom meggyengült, és Horvátországban Josip Jelačić vezetésével a reformerek kerültek hatalomra, akik ugyanazt a polgári átalakulást támogatták, mint Kossuthék Magyarországon. Követelték az egyesülést Dalmáciával, és a horvát 48-as kiáltványt a Dalmáciában beszélt csa nyelvjárásban is kiadták. (Dalmácia egyesítése Horvát - Szlavón országgal szintén érdekes párhuzam Magyarország és Erdély uniójával.) Annak ellenére, hogy ezt mindkét tartomány támogatta, és ráadásul Jelačićék nem is kerültek szembe a Habsburgokkal, a forradalmak leverése után minden maradt nagyjából a régiben. (Dalmácia kapcsán nem akarnám részletezni az eseményeket, mivel azok nagy része a tartományon kívül zajlott. A horvátok mindenesetre ugyanazt kapták jutalmul, mint a magyarok büntetésül 48-49 után). Az események végül meggyőzték a horvát elitet arról hogy az országegyesítési törekvéseikben nem számíthatnak a Habsburgokra. 1867-re ez a felismerés a korábbi ellenséggel, a magyarokkal juttatta őket egy platformra, és a Kiegyezést megelőzően politikai szövetséget kötöttek velünk. Ezt végül az 1868-as horvát - magyar kiegyezés szentesítette. A Kiegyezéssel ugyanakkor nem sikerült elérni azt, hogy Dalmácia egyesüljön Horvátországgal. A tartománynak az osztrákok számára kiemelt stratégiai jelentősége volt, a birodalom tengerpartjának legnagyobb részéről nem kívántak lemondani. Az unió tehát nem került le a napirendről, de a magyarokban is csalódniuk kellett, mivel a Kiegyezés után nem tettek komolyabb lépéseket a horvát egység érdekében. Ráadásul a későbbiekben más (itt most nem részletezendő) események a horvátokat végleg eltávolították a magyaroktól. Miután nyilvánvaló lett, hogy a Habsburg birodalmon belül nem fog létrejönni a horvát unió, az unióisták a 19. század vége felé egyre inkább birodalmon kívüli megoldásban kezdtek el gondolkodni.

Autonomizmus

Az autonomisták eredetileg az abszolutizmussal szemben szerveződtek meg, de a későbbiekben egyre jobban szembekerültek az unioistákkal. Az autonomisták ugyanis autonóm Dalmáciában voltak érdekeltek (mivel a párt tagjai elsősorban az olaszok, ill. a gazdag polgárság köreiből kerültek ki), a tartomány egyesítése Horvátországgal a hatalmuk végét jelentette volna. Gyakorlatilag az autonomisták voltak a klasszikus dalmát konzervatív párt, mivel a korábbi politikai elit hatalmának a fenntartása volt a céljuk. Támogatottságuk azért jóval magasabb volt, mint az olaszok számaránya, őket támogatták a szerbek is, akik szintén nem voltak érdekeltek abban, hogy horvát uralom alá kerüljenek, és volt támogatottságuk a horvátok körében is. Az unioisták radikalizálódására az autonomisták ugyanígy reagáltak. Az egyesítési törekvésekre válaszul az autonómisták az önálló dalmát nemzet létrehozását tűzték ki célul. Amikor a törekvés sikertelensége nyilvánvaló lett, ők is elkezdtek politikailag eltávolodni a birodalomtól: az olasz egység után egyre radikálisabb autonómia követeléseik voltak, és megjelent a körükben a tartomány Olaszországgal való egyesítésének gondolata.

Mivel mindkét fő politikai irányzat végső soron sikertelen maradt, egyik sem érte el a célját, Dalmácia további sorsa végül nem helyben dőlt el. A horvát nemzeti törekvések központja Zágráb volt, és a 19. század végére a horvát elit legnagyobb része már a kiválásban, és egy délszláv állam létrehozásában látta a helyzet megoldását.  A helyzet ennél persze kicsit bonyolultabb volt, mivel Dalmáciára Olaszország is igényt tartott, sőt, a kotori öbölre Montenegro is. (Ez utóbbi város környékén komoly harcok is folytak az első világháborúban, a tartomány többi részét viszont megkímélték a harcok.) Az első világháború után végül Dalmácia Jugoszlávián belül egyesült a többi horvát területtel, de Zadar/Zára Olaszországhoz került.

A tartomány helyzete a birodalomban
 

A Monarchia tartományai, Dalmácia az 5-ös

Dalmácia élete az Adriától és a hátországtól függött. Dalmácia elsősorban a kereskedelemből élt, nem volt se számottevő ásványi nyersanyaga, se sok termőföldje. Velence és Raguza megszűnése után éppen ezért a stagnálás időszaka következett, mivel a Habsburg Birodalom gazdasági rendszerébe nem nagyon lehetett beilleszteni. A központi kormányzat számára a térség periféria volt, a Birodalom gazdasága elsősorban a gazdagabb nyugati tartományokon alapult, Dalmáciának számukra nem volt különösebb jelentősége. A vasútépítés megindulása után Trieszt és Fiume lettek a legfontosabb kikötők, a messze délre nyúló dalmát partvidék kikötővárosai hozzájuk képest egyértelmű versenyhátrányban voltak. Bár a beköszöntő ipari forradalom, és a polgári átalakulás hatására a társadalom és a helyi gazdaság természetesen haladt a korral, de az első világháború időszakára Dalmácia már a Monarchia fejletlen térségei közé tartozott. Ezt tükrözi az infrastruktúra fejletlensége (vasútvonalak, utak hiánya), illetve az is, hogy a városodás megakadt. A századelőn a legnagyobb tartományi városnak, Zadarnak is csak kb. 30 ezres lakossága volt.

folytatjuk

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr34710247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pancer1 2008.10.14. 19:05:23

A három horvát dialektusos térképpel kapcsolatban kérdezném. Melyiket beszélik a nyugat-Magyarországon élő horvát kisebségek.?

lécci 2008.10.14. 22:39:07

Csak a lila! :)
Komolyan: Mindhárom (szorványban élnek, nem egyszerre, nem egy helyről jöttek)
A családneves poszt 1. részében van egy link a magyarországi horvátok nyelvéről. Ideteszem: www.croatica.hu/index.php?id=32

A 2. posztban pedig említve vannak a gradistyei horvátok, mint első érkezők (a miért meg a honnan)
hali :)

hami · http://toriblog.blog.hu 2008.10.15. 10:29:01

Éppen hogy nem a lila, hanem a kék! :) Csak a nyugat-Magyarország volt kérdés, ott viszont a csa nyelvjárást beszélték/beszélik. Nem tudom egyébként hogy miért (tippem van: amikor onnan a protestánsokat elzavarták, akkor Isztriából, ill. a tengermellékről hoztak a helyükre telepeseket). Olvastam is valahol, de nem voltam biztos benne, lécci linkje megerősített ebben.

Az más kérdés, hogy a bácskai és baranyai horvátok sokácok vagy bunyevácok, ők a sto nyelvjárást beszélik, mivel boszniaiak, ill. hercegovinaiak. A Dráva mentiek meg a szomszédos horvát területken beszélt kaj nyelvjárást.