Az argentin események 1943 után érdekes fordulatot vettek. 1943-ban puccs döntötte meg Ramón Castillo kormányzatát. Castillo maga is egyfajta diktatúrát akart bevezetni, de a konzervatív párt az 1944-es választásokon nem őt, hanem a nyíltan angolpárti Robustiano Patrón Costas-t akarta indítani, ez pedig a jobboldal jelentős részének nem tetszett. A katonai puccs, amelyet az argentin hadsereg vezérkari tisztjeiből szerveződött GOU hajtott végre, a saját oldaláról döntötte meg a kormányzatot, az argentin jobboldal ekkora ugyanis két részre szakadt. A hagyományos konzervatívok nem láttak kivetnivalót abban, hogy a befektetések döntően külföldiek, az ország gazdasága a mezőgazdaságon alapszik, és a legfontosabb kereskedelmi partnerei az angolszász országok, az USA és Nagy Britannia. Az ő prominenseik voltak a legfontosabb argentin tőkések és nagybirtokosok. A GOU, és a konzervatív párt másik része viszont máshogy képzelte el a jövőt, az ország fejlődésének zálogát a hazai iparban, a gazdasági függetlenségben látták, és a nagy többségük szimpatizált az európai autoriter rendszerekkel, főleg Mussolini Olaszországával. A GOU és a konzervatívok között tehát alapvető ellentétek húzódtak egy sereg kérdésben, így az előbbiek hatalomra kerülése majdnem a teljes korábbi politikai elitet a diktatúra ellenzékévé tette. Ebben a helyzetben nyilvánvalóan új támogatókat kellett a katonáknak találniuk, és ezt a réteget a GOU egyik fontos tagja, Juan Domingo Perón a munkásságban vélte megtalálni.

Juan Domingo Perón

Perón 1895-ben született, parasztcsaládban. Szigorú katolikus nevelést kapott, majd 1911-ben katonai iskolába került, azt elvégezve pedig a hadsereg tisztje lett. 1939-ben, első felesége halála után egy évvel Európába került, mint katonai megfigyelő, és szolgálatot teljesített többek között Spanyolországban, Olaszországban, Németországban, Franciaországban, Jugoszláviában, Magyarországon, és Albániában is. Főleg Mussolini rendszere nyűgözte le, ugyanis amikor ott járt, egy ereje teljében levő, gazdaságilag prosperáló, komolyabb belső problémáktól nem sújtott országot látott - persze nem látott a felszín mögé. Sokat tanult Mussolinitól a tekintetben is, hogy hogyan kell a tömegekkel bánni. Fontos azonban megjegyezni, hogy bár az európai fasiszta rendszerek szimpatizánsa lett, de ő maga nem volt fasiszta: nem hirdetett idegengyűlöletet, és ő maga nem törekedett katonai diktatúrára sem.


 

 

A GOU hatalomra kerülése után Perón a Munkaügyi és Népjóléti államtitkárság vezetője lett. Ez a pozíció tökéletes volt a karrierépítéshez. Az adott időszakban a munkásságnak komolyabb politikai képviselete nem létezett, a szakszervezetek súlytalanok voltak, a munkásság legnagyobb része pedig igen alacsony életszínvonalon élt. Tökéletes volt a helyzet tehát ahhoz, hogy demagógiával és némi osztogatással Perón támogatókat tudjon szerezni, és az 1943-46 közötti tevékenysége nagyrészt erre is épült. Az is a kezére játszott, hogy a GOU maga eléggé heterogén társaság volt, és hamar felbomlott, a katonai diktatúrának a három éves fennállása alatt három vezetője is volt, a harmadik, Edelmiro Julián Farrell alelnöke maga Perón lett. Perón népszerűsége nagyon gyorsan nőtt a szegények körében, de ezzel együtt az ellenségeinek a száma is. Az ellenzék természetszerűleg nem bízott benne, de saját katonatársai is egyre inkább tartottak tőle a népszerűsége miatt. A szövetségesek győzelme a második világháborúban ugyanakkor szükségessé tette, hogy az országban újra választásokat tartsanak, ami lehetővé tette Perónnak, hogy demokratikus úton megszerezze a hatalmat. A junta megpróbálta ugyan kivonni a forgalomból 1945 októberében, de Perón ekkor már túl népszerű volt ahhoz, hogy ezt megtehessék, elfogása tüntetésekhez és tiltakozásokhoz vezetett, pár nap múlva kénytelenek voltak szabadon engedni. Ekkor Perón lemondott az alelnökségről, és kilépett a hadsereg kötelékéből is. Az 1946 februári elnökválasztáson már mint független indult, de komoly (ugyanakkor heterogén) pártszövetség szerveződött köré, így a választásokra két fő politikai tömb alakult ki: az előző postban említett Demokratikus Szövetség, amelynek a fő ereje a radikálisok voltak, és a frissen megszerveződött Peronisták. Az argentin politikai élet ezen a ponton elszakadt az ideológiáktól, és két tömb puszta küzdelmévé vált. Mindkét tömb ugyanis egymással ideológiailag is szembenálló irányzatokat tömörített. A peronisták körében (ekkor még) jól megfértek egymással a baloldali szocialista, és a radikális jobboldali mozgalmak, a Demokratikus szövetségben pedig a piacpárti liberálisok a kommunistákkal.

 

Perón és Evita

A peronista program egyfelől egy erősen baloldali ihletésű gazdasági program volt, amely tartalmazta a közszolgáltatások, és a külföldi kézben levő nyersanyagkitermelés államosítását, a munkanélküliek számára közmunka biztosítását, a fejletlenebb régiók fejlesztését, általában véve az állami közvetett vagy közvetlen befolyás erősítését. - gyakorlatilag mindent, amit a szovjet típusú szocializmus gazdaságfejlesztési elképzeléseit jellemzte, mindössze annyi volt a különbség, hogy Perón nem akart mindent állami kézbe venni. Ugyanakkor tartalmazott erősen jobboldali elemeket is, mint a latin-amerikai argentin vezető szerep megerősítésének szükségességét, a külföldi tőke ellenességet, a hadsereg fejlesztését, stb. Gyakorlatilag egy tipikusan populista program volt, amely mindenkinek ígért valamit. Köszönhetően a saját (és Eva Duarte - Evita - a második felesége, akit 1945 októberében vett feleségül) népszerűségének, 56 - 44 arányban megnyerte az elnökválasztást, ezzel demokratikus úton hatalomra került. 

A peronizmus gazdaságpolitikája

Perón hatalomra kerülése után azonnal neki is látott az addigra már koherens formában megfogalmazott gazdaságpolitikai elvek gyakorlati megvalósításához. Állami ipar, és infrastruktúrafejlesztési programok indultak, a minimálbér, és általában a bérek felemelésével jelentősen megnőtt a Perón egyik fő bázisának számító munkásság jövedelme (bár ez komoly inflációt is generált), bővült az államigazgatás, és komoly fejlesztésen esett át a hadsereg is.  Ezek tipikusan a szavazói rétegek jobb helyzetbe hozását célozták, termelés, vagy termelékenységnövekedés nélkül, de a puszta osztogatáson túl Perón hitt is abban, hogy egy mind a szocializmusnál, mind a kapitalizmusnál jobb rendszert tud létrehozni. Perón amit ígért, azt igyekezett is megvalósítani, csak ezzel volt egy apró probléma: nem nagyon akadt rá fedezet. A kezdeti időszakban az ország valutatartalékaira, és a mezőgazdasági jövedelmek átcsoportosítására alapozták a fejlődést, de ez ugyanarra az eredményre vezetett, mint a szintén ezt az eszközt alkalmazó szocialista országokban: az ország fő exportbevételeit képező mezőgazdaság teljesítménye visszaesett, ez az államnak is kevesebb elosztható bevételt jelentett, ami viszont visszavetette a fejlődést, és szociális problémákhoz vezetett, ez pedig aláásta a rendszer támogatottságát.
Az első ránézésre is nyilvánvaló, hogy a gazdaságpolitikai intézkedésekből eleve következett az, hogy Perón kísérlete nem lehet sikeres. A peronizmus (a kádárizmushoz nagyon hasonlóan) ugyanis gyakorlatilag az életszínvonal emelésének rendelte alá a gazdaságot, mert erre volt szüksége a rendszer legitimitásához. Az életszínvonal emelését (béremelések, árszabályozások, stb.) viszont pusztán adminisztratív eszközökkel nem lehet tartósan elérni, ahhoz gazdasági növekedés szükségeltetne. A kezdeti időszak az állami beruházások drasztikus növekedése, és a béremelések miatt igen gyors gazdasági növekedést hozott, de ez már az 50-es évekre kifulladt, elapadtak ugyanis az osztogatás forrásai. Ez a növekedés egyébként sem a gazdaság teljesítményéből következett. Nem csak ez volt az egyetlen probléma. Az erőltetett iparfejlesztés nyersanyagai is hiányoztak, úgyhogy az elvben importhelyettesítő gazdaságpolitika paradox módon az importfüggőséget is megnövelte. Perón ekkor a korábban ellenségnek deklarált külföldi tőkéhez fordult (már a második elnöki ciklusában), illetőleg, hitelfelvételekkel is megpróbált fedezetet teremteni, ez azonban a saját pártját is megosztotta, de, korábbi ellenséges nyilatkozatai miatt a befektetők sem nagyon bíztak benne.

Perón folyamatosan veszítette el a támogatóit: A hadsereg jelentős része eleve bizalmatlan volt vele szemben, és ott messze nem tudta annyira könnyen leváltani a nem 100%-ig hozzá hű embereket, mint a saját pártjában. A hagyományos konzervatívok egyik fő bázisa is a hadsereg lett, miután kiszorultak a mainstream politikai irányzatok közül. A meghirdetett földreform elmaradása, és a központosított terményfelvásárlás a teljes agráriumot szembefordította vele. A jusztícialistának nevezett peronista szocializmus pedig a katolikus egyházat is szembefordította a peronistákkal, holott kezdetben a fő támogatók közé tartoztak. Végül az osztogatás anyagi lehetőségeinek elapadása után a gazdasági helyzet a munkásságot, és a szakszervezeteket is elidegenítette a mozgalomtól. Perón 1955-re gyakorlatilag megbukott, ezt egy 1955 szeptemberi katonai puccs teljesítette be, az elnök lemondott, és elhagyta az országot.

A Perón nélküli peronizmus

Az adott helyzetben lehetőség nyílt arra, hogy az ország megszabaduljon a peronizmustól. Perón bukott politikus volt, aki már elvesztette a tömegek szimpátiáját, a hozzá kötődő ideológiát is bukottnak lehetett volna nyilvánítani. De miért is fontos ez? Az ország gazdaságára és politikai életére gyakorolt hatását tekintve a peronizmus igen negatív folyamatokat indított el: legitimálta azt, hogy az embereknek joguk van érdemi teljesítmény nélkül a jóléthez, legitimálta a durva állami beavatkozásokat a gazdasági életen, politikailag pedig a szereplőket a demagógiára, és szavazatvásárló politizálásra ösztönözte, hiszen adott volt a siker receptje. (Ebben a tekintetben a peronizmust a kádárizmussal könnyen párhuzamba lehet állítani). Ezeket a káros folyamatokat csak azzal lehetett volna leszerelni, ha a hatalmat átvevő katonák komoly, és használható programmal állnak elő, és azt meg is valósítják. De nem ez történt. Az 1955-58 között hatalmon levő katonai kormányzatok a konzervatív restaurációt tűzték ki célul, csakhogy, ennek a XX. század közepén már nem volt se realitása, se tömegtámogatottsága. A konzervatívok bázisát képező földbirtokos, és tőkés elit már egyetlen réteget sem tudott maga mellé állítani. A konzervatívok innentől kezdve demokratikus úton már nem voltak képesek megszerezni a hatalmat, csak a hadseregen keresztül.

A következő időszak a polgári, és a katonai kormányzatok egymást váltásának időszaka. Az egymást követő katonai, és polgári kormányzatok vezetését itt most nem is részletezném, mert a mi szempontunkból nincs túl sok jelentőségük. A polgári kormányzatokat rendre a radikálisok alakíthatták (a peronista mozgalom be volt tiltva, így a peronista szimpatizánsok jelentős része is a radikálisokat támogatta), míg a katonai kormányzatok általában a konzervatívok visszatérését jelentették a hatalomba. A folyamatos politikai küzdelmek gyakorlatilag a hatalomszerzésről szóltak, hosszú, vagy akár középtávú elképzelése lényegében senkinek sem volt arról, hogy az ország gazdasági problémáit hogyan kellene kezelni. Ebben a helyzetben megszépült az 1945-55 közötti időszak, főleg annak első szakasza.

A peronista korszak ugyanis súlyos örökséget hagyott az utód kormányzatokra. Egyrészt adott volt egy elégedetlen munkásréteg, amelynek a reáljövedelme jelentősen csökkent a 40-es évek végi szinthez képest. Nyilvánvaló persze, hogy pont azt az időszakot venni kiindulási alapnak nem túl reális, csakhogy az érintettek érthető módon az akkori "aranykornál" nem akartak rosszabb helyzetbe kerülni. A szellem kikerült a palackból, és meglehetősen nehezen lehetett volna visszatuszkolni, de a korabeli argentin politikai elitből nem is akarta ezt senki komolyan megtenni. Arról volt szó ugyanis, hogy a munkásság közben a legfontosabb szavazójoggal rendelkező réteggé vált, úgyhogy ha valaki demokratikus úton hatalomra akart kerülni, akkor az ő szavazataikat kellett megszerezni. Katonai hatalomátvétel esetén pedig azért kellett odafigyelni erre a rétegre, mert rendre innen indult ki a polgári elégedetlenség. Ez gyakorlatilag egy mindenki számára rossz helyzet volt. A 45-55 közötti időszak magas juttatásait nem lehetett fenntartani, a reálbércsökkenés, és az infláció nyilvánvalóan rossz volt a munkásságnak (is). Ugyanakkor, ahhoz, hogy a helyzetből valamifajta kitörés lehetővé váljon, ahhoz egy átmeneti időszakban még komolyabb megszorításokat kellett volna azoknak a rétegeknek elszenvedniük, akik a peronizmus fő kedvezményezettjei közé tartoztak (munkások, állami alkalmazottak), és egyetlen politikai erőnek sem volt meg a képessége arra, hogy ezt a társadalommal megértesse. Az eleve utált konzervatív (katonai) kormányzatok privatizációs (a munkásság jelentős részét állami tulajdonban levő vállalatok foglalkoztatták), vagy esetleges bérbefagyasztási próbálkozásait rendre komoly sztrájkmozgalom kísérte. A polgári kormányzatok pedig azzal próbálták a népszerűségüket megalapozni, hogy engedtek a "nép" követeléseinek, csakhogy ennek általában nem volt anyagi alapja. Összességében azonban a peronista időszak "vívmányaival" nem szakított egyik kormányzat sem, még ha elemeiben időnként próbáltak is rajta változtatni.

Perón 1974-ben

Az adott helyzetben ismét Perón volt az, aki politikai programmal állt elő, még emigrációból: egy nemzeti tervezettel és egy társadalmi szerződésnek nevezett programmal. A nemzeti tervezet a korábbi időszakban már meghirdetetett argentin "nagyság" témát írta körül, a társadalmi szerződés pedig azt tartalmazta, hogy a bérfeszültségeket úgy kellene megoldani, hogy mindkét fél enged: a munkavállalók belemennek a bérbefagyasztásba, a munkaadók viszont nem bocsátanak el senkit, és belemennek az árbefagyasztásba. Perón igazából csak pár ponton változtatott a korábbi elvein (feladta például az importhelyettesítő iparágak erőltetett fejlesztését, illetve elfogadta a külföldi tőke bevonásának szükségességét), de az általa korábban is hirdetett erős állami szerepvállalást hirdette meg ismét.

Az otthoni helyzet azonban közben megváltozott 1955-höz képest. Az elmúlt majd két évtizedben a mindenkori kormányzat folyamatosan görgette maga előtt a problémákat, ami szélsőséges szervezetek létrejöttéhez, és megerősödéséhez vezetett. A még mindig igen különböző irányzatokat tömörítő (és hivatalosan tiltott, de bizonyos szervezeteken keresztül létező) peronista  mozgalmon belül kettő ilyen is létrejött: A Montonero-k, és az Argentin Antikommunista Szövetség. A peronista szervezetek radikalizálódása, és Perón aktivizálódása az 1966-óta hatalmon levő argentin katonai kormányzatot arra kényszerítette, hogy átadja a hatalmat, de egyúttal engedélyezték a peronista párt indulását is a választásokon (amely így újraalakult Juszticialista Párt néven), az egyetlen kikötés az volt, hogy Perón maga nem indulhat. Az 1973-as választásokon Dr. Héctor José Cámpora, a peronista párt jelöltje nagy fölénnyel nyert, és mindössze fél éves tevékenysége alatt elérte, hogy Perón is hazatérhessen, illetve indulhasson a választásokon. Ekkor lemondott, és új választást írtak ki.

Perón hazatérésekor azonban hirtelen fellángoltak az ellentétek a peronista mozgalmon belül. Az Ezeiza repülőtéren óriási ünneplő tömeg fogadta, de, az AAA néhány tagja tüzet nyitott a tömegben levő Montonerokra. Az incidensnek több, mint 10 halálos áldozata volt, és ez az esemény az akkori peronista mozgalom felbomlását vetítette előre. Valójában persze idő kérdése volt, hogy a jobboldali és a baloldali szárny mikor esik egymásnak, hiszen komoly érdekellentétek feszültek köztük.

Perón nagy fölénnyel nyerte az 1973-as választásokat, talán sohasem volt olyan népszerű, mint ekkor. Csakhogy közben egyre gyakoribbakká váltak az összecsapások a baloldali, és a jobboldali radikálisok között. Az idős, betegeskedő Perón 1974 július 1-én meghalt, a programjának a végrehajtására már nem jutott ideje. Kérdés persze, hogy ez a tény jó volt-e, vagy nem Argentínának. A kétségtelen tekintélye alkalmas lehetett volna arra, hogy a szélsőséges csoportok egymás elleni támadásai csökkenjenek, a közrend helyreálljon, de a peronista gazdaságpolitika ismételt felújítása nem sok jóval kecsegtetett. Utóda harmadik felesége, María Estela (Isabel) Martínez Cartas de Perón lett. (Egyébként zárójelben meg kell azt jegyezni, tudott élni az öreg. Evita, a második felesége 24, Isabel, a harmadik pedig 35 évvel volt fiatalabb nála). Perón halálával a pártját összetartó tekintélye is elenyészett, a felesége már nem tudta kontrollálni a mozgalmat, és a tagok egy része nem is fogadta el legitim utódnak. Ez persze a terrorista mozgalmak tevékenységének ismételt megerősödéséhez vezetett, és az országban egyre kaotikusabb viszonyok álltak elő. Végül a tarthatatlan helyzetre hivatkozva ismét a katonák vették át a hatalmat 1976 március 29-én Jorge Videla tábornok vezetésével. Argentína mindezidáig legutolsó katonai kormányzatának hatalomra kerülésével új időszak köszöntött be. Perón már halott volt, nem kellett attól tartani, hogy ismét visszatér.

Perón szobra Rosarioban

A peronizmussal a baloldali demagógia szele csapta meg Argentínát. Hiába nem tartotta Perón magát, és az általa kitalált rendszert annak, végső soron részben ugyanazokat a mechanizmusokat alkalmazta, mint a baloldali mozgalmak. Ennek következtében az argentin gazdaság fejlődése nagyon rossz irányt vett 1945 után. A bajokat tetézte az, hogy 1955-ös bukása után sem sikerült a peronizmus okozta gazdasági krízist érdemben korrigálni, a gazdaság fejlődésének új irányt adni megfelelő karizmatikus és erős politikus, illetve politikai program híján. Ráadásul a peronizmus a politikai palettát is átrajzolta: gyakorlatilag egy olyan mozgalom jött létre, amely a társadalom széles rétegeibe ágyazódott be, és ideológiailag igen eltérő hátterű mozgalmakat, és személyeket tömörített. Egyaránt volt jobboldali, és baloldali, de legfőképpen populista. Ami kétségtelen, hogy a politikai siker, de a gazdasági kudarc ("elkúrás") fontos receptje is.

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr51965692

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

SteveNo1 2009.03.24. 09:11:55

Az argentin viszonyok engem nem csak a Kádár-kori magyar viszonyokra emlékeztetnek, hanem a jelenlegi "gyurcsányista" politikai kultúrára is. Az ország teherbíró képességét meghaladó életszínvonal biztosítása az inaktív rétegek számára, a tényleges gazdasági teljesítményt figyelembe nem vevő szociális juttatások bizony tényleg tönkrevágják (-vágták) a gazdaságot nemcsak Argentinában, hanem nálunk is!

Tökéletes a párhuzam a történelmi példák, és a jelenlegi magyar valóság közt, gratulálok a szerzőnek a párhuzam kibontásáért.

"Aki nem tanul a történelemből, az arra ítéltetik, hogy újra elkövesse ugyanazokat a hibákat, amit mások már elkövettek egyszer"

Montet 2009.03.24. 10:00:39

Üdv Mindenkinek! Valóban döbbenetes a párhuzam. Fontosnak is tartom ezt bemutatni, én ugyanis komolyan gondolom a régi római mondást Historia est magistra vitae. Ennek ellenére bízom benne, hogy a kommentek visszafogottak lesznek, és a történelem kerekedik felül bennük az aktuálpolitikai anyázás helyet. Végül egy kérdés, felvetés: Vajon Kádár ismerte-e a Peronizmust? Merített-e belőle, elemezte hatásait?

herrbert74 2009.03.24. 13:27:55

Nekem is az jutott eszembe rögtön, hogy nem a kádárizmussal, hanem a gyurcsányizmussal kell párhuzamot vonni. Nagyon jó poszt!

hami · http://toriblog.blog.hu 2009.03.24. 14:18:37

@herrbert74:
A "gyurcsányizmust" ne keverjük ide, ilyen igazából nincsen. A rendszerváltás utáni osztogatás kádári módszer igazából, nem új dologról van szó. A párhuzam inkább az , hogy perón bukása után a polelit ugyanúgy folytatta a peróni politikát, mintha mi sem történt volna.

@Montet: Pontosan a Historia est magistra vitae ihlette a postot.

@SteveNo1: Argentínában nem inaktívakra fordították az összegeket, de a kádárizmus alatt itt sem.

Sigismundus · http://csakugyirkalok.blog.hu/ 2009.03.24. 19:27:45

Hát én nem tudom ki miben lát Peron és Gyurcsány hasonlóságot, de itthon én az elmúlt három évben azt láttam hogy a lakosság egy jelentős része rengeteget tiltakozott azért mert a kormány kevesebbet akart adni neki mint eddig..
Egész komoly tiltakozó akciókra emlékszem, a 'Megszorítások' ellen, szóval Kádárral igen de azon túl kivel van hasonlóság ?

NAR 2009.03.24. 21:53:00

Szerintem ez az, ami igazán jellemző nem csak a Kádár-rendszerre, hanem a XXI. századi Magyarországra is: "Az ország gazdaságára és politikai életére gyakorolt hatását tekintve a peronizmus igen negatív folyamatokat indított el: legitimálta azt, hogy az embereknek joguk van érdemi teljesítmény nélkül a jóléthez, legitimálta a durva állami beavatkozásokat a gazdasági életen, politikailag pedig a szereplőket a demagógiára, és szavazatvásárló politizálásra ösztönözte, hiszen adott volt a siker receptje." Ha a történet vége az államcsőd, akkor nem túl jók a kilátásaink...

szomszédsrác 2009.03.25. 09:20:42

Kádáros vonal nekemis szemetszúrt .. Juteszembe megvettem magamnak Moldova Kádáros könyvét azóta azon röhögök pedig még csak az előszóig jutottam el 3 hónap alatt mindenkinek tudom ajánlani :D

Sakic19 · http://sakic19.blog.hu 2009.03.25. 11:28:46

A poszt sirály, de - igen, finnyás, gyökér, mta-s, stb vagyok - a Chile és az argentin is rövid i. A múltkor már felajánlottam hogy besegítek, ezek szerint a (maximum) 24 órás vállalás lassú?

Montet 2009.03.25. 12:43:17

Üdv Mindenkinek! A Perón és Gyurcsány hasonlóság-témával kapcsolatban én a következőket mondanám (a cikk olvasása alapján): Perón beindított egy olyan mechanizmust, amelynek fontos sajátsága volt, a fedezet nélküli szociális juttatások. Ez hasonlít a Kádár rendszerre, sőt abban is mutatkozik hasonlóság, hogy ezt hitelből fedezte. Viszont, ahogy a cikk írja Perón 55-ös menesztése után a hatalomra kerülők nem használták ki a váltást arra, hogy egyszer és mindenkorra szakítsanak ezzel a mechanizmussal, bár korábban látták Perón hibáját. Ebben is fellelhető a párhuzam, ugyanis sem az Antall-Boros, sem a Horn, sem az Orbán sem a Medgyessy, és sem a Gyurcsány kormány nem nyúlt a kádári örökséghez, nem lépte meg a szükséges kiigazításokat. Így lelhető fel párhuzam a posztperóni és a posztkádári időszak között.

hami · http://toriblog.blog.hu 2009.03.25. 15:21:05

@Sakic19:

Olyan korrektor kellene, aki még publikálás előtt átnézi a szöveget.

Carolus58 2009.03.28. 18:40:05

Sziasztok,

Szerintem nagyon téves és csak látszólagos párhuzamokra ad lehetőséget, ha megpróbáljuk a latin-amerikai totalitárius rendszereket, vagy akár demokratikus rendszereket összevetni a közép-európai verzióival. Kádár és Perón, vagy Pinochet, akár baloldali verzió - Castro, egyszerűen totálisan más közegben létezett/létezik. Az Ernesto Che Guevarra jelenség is teljesen egyoldalú, ha valaki a közép-európai kommunizmus ismeretében mond róla véleményt és fogalma sincs arról a világról, ami pl. egy motoros naplója c. filmből is kirajzolódik.
Talán a legjobb lakmuszpapír ez ügyben pont Fidel Castro - 1989 előtti évtizedekben egy egész kontinens ünnepelte őt, olyan országok társadalmi/értelmiségi elitje nézett fel rá, aki demokratikus/féldemokratikus, vagy akár elnyomott közegben éltek (pl. francia értelmiség, kolumbiai, chilei, argentin, mexikói, spanyol stb.)
Ennek a különbségnek az árnyaltabb áttekintése érdeében érdemes lenne pl. azt a témakört is körbejárni, amit Latin-Amerikában szimplán csak úgy hívtak, hogy "política del garrote".
De fontos azt is megtárgyalni, hogy a véreskezű Pinochet diktatúrából miként lett Latin-Amerika egyik legprosperálóbb gazdasága?

BxL 2009.04.08. 22:41:02

Sajnos a félelmetes hasonlóságok még nem értek véget ezzel a cikkel. Hónapok óta azon gondolkodom, hogy körül kéne járni, hogyan élték túl az argentínok az államcsődöt, mert lehet hogy ránk is ez vár hamarosan.

Ismét remek cikk, várjuk a folytatást!