De 1842-ben ettől még fényévekre vagyunk.

Kína messze legnagyobb parasztfelkelésének részleteibe igyekszem nem belemászni, mert azok nélkül is jól érthető annak kimenetele és következményei, de a 2. ópiumháborúnak nevezett bohózatéba igen, mert sokat elárul a kínai vezetés szemléletéről és az európaiak hozzáállásának változásáról. Az időszak főbb  eseményei :

 

1842 : az 1. ópiumháború vége, a Nankingi békeszerződés

1851-64 : a Taiping-felkelés

1853-56 : a Krími háború

1856-1860 : a 2. ópiumháború

1858 : Az Aiguni békeszerződés (az oroszokkal)

 

Előtte azonban ismét egy kis orosz téma - vajon, mi köze lehet a jelenlegi legnagyobb címletű rubelbankónak a mandzsu Kínához ?

 

Az ópium háborúk között zajlott a krími háború is, így a Brit oroszlán és a Gall kakas nagyjából egy időben tépázta meg a Medvét és a Sárkányt is. De, mivel az utóbbiról Nankingban kiderült, hogy csak papírból van, a Mackó kinyújtotta keleti mancsát felé. Ez azért is logikus volt, mert az 1. ópiumháború fő haszonélvezője pont az a két hatalom volt, melyek nyugaton mindent megtettek, hogy megakadályozzák Oroszország (balkáni) terjeszkedését. Dél-kelet Szibéria* megszerzése, teljesen egy rendkívüli egyéniség tevékenységének eredménye, aki végül az Amur grófjaként halt meg.

 

A „hasznavehetetlen folyó” -

 

jellemezte I Miklós cár a közel 3.000 km hosszú Amurt, mely mellékfolyóival ma az orosz-kínai határ közel 100 %-át alkotja (pl. a legkeletibbet az Uszuri). A Mandzsu-korban pedig a Kelet-Szibéria és Kína közötti választóvonal kulcselemét jelentette. A Nercsinszki békeszerződéssel (1689) Kína megszerezte az Amur északi partvidékét is (Dauria), és a folyón való hajózást is megtiltották. De azt az oroszok amúgy is hajózhatatlannak vélték (mint ahogy a Szahalint is félszigetnek hitték), így a körülötte fekvő hatalmas területek iránt sem érdeklőttek.

1847-ben I Miklós a kaukázusi és török-háborúk 38 éves háborús hősét Nyikolaj Muravjov tábornokot nevezte ki Kelet-Szibéria főkormányzójának, aki korábban már többször bizonyította kreativitását és feddhetetlenségét. 2 évvel később a hivatalos tiltás ellenére expedíciót indított, mely kiderítette, hogy mégis csak hajózható az Amur, a Szahalin pedig sziget, majd a folyó torkolatában megalapította Nyikolajevszk városát. Ez a békeszerződés nyílt megszegése volt, a külügyminiszter tajtékzott, de a cár Muravjov mellé állt :

„ahol egyszer már felhúzták az orosz zászlót, ott többé már nem vonhatják le”

 

Az események Muravjovot igazolták : kitört a Taiping-felkelés, és 1852-ben Perry sorhajókapitány behajózott Nagaszakiba. Az orosz keleti külpolitika a Muravjov kijelölte irányba fordult, így 1853-ban az orosz lobogó is követte az amerikait. De ekkor Kína nagy szerencséjére kitört a Krími háború, mely során a nyugati barbárok az északiak ellen fordultak. Nem sokáig örülhettek. 1854-ben egy addig Kelet-Szibériában soha nem látott esemény történt – a kínai kormányzat teljes döbbenetére. Muravjov úgy döntött, hogy megerősíti a csendes-óceáni kikötőket, és egy 75 bárkából álló flottát hajózott le az Amuron – rajta tüzérség, gyalogság, kozák lovasság, élén egy helyben épített gőzhajó, az Argun. Ismét jól számított.

A kamcsatkai Petropavlovszknál az azt elfoglalni igyekvő 6 hajóból álló brit-francia egység súlyos vereséget szenvedett, majd az újonnan alapított Nyikolajevszket is sikerült megvédenie. Keleti pozíciói megerősödésével és a Krími háború 1856-os lezárásával az orosz vezetés úgy döntött, hogy -a taipingoktól vereséget szenvedett és éppen a 2. ópiumháborút vívó- Kínát kész helyzet elé állítja. 22.000 katonát vezényeltek az Amur mellé, és 2 hadihajó cirkált állandóan rajta. 1858-ban (az oroszok által 1689-ben elvesztett) Aigunban kötötték meg a békeszerződést, melyben (és az azt kiegészítő 1860-as pekingiben) Oroszország megkapta nemcsak Dauriát, de az Uszuritól keletre fekvő területeket is : egészen Koreáig.

 

Muravjov 1860-ban még megalapította Vlagyivosztokot, majd az Amur grófja címmel és az államtanács tagjaként vonult vissza, majd telepedett le Párizsban. 1881-ben halt meg. Sajnos, azt már nem érhette meg, amikor egy másik nagy egyéniség -Szergej Witte gróf- feltette a koronát művére, megkezdve 1891 május 19.-én a világ leghosszabb vasútvonalának építését : Vlagyivosztokban.

A jelenlegi legnagyobb értékű Rubel bankón, az 5.000 címletűn (= kb. 33.000 Ft.), Muravjev-Amurszkij gróf habarovszki emlékműve látható (ebbe a városba internálták később az utolsó kínai császárt is 1947-től).  

 

 

Az 1. ópiumháború kimenetele nem csak a dinasztia tekintélyére mért súlyos csapást, de egyben az újkori kínai történelem egyik korszakhatárát hozta. Azt hihetnénk, hogy a megalázó vereség és az egyre rosszabb gazdasági helyzet végre rádöbbentette a politikai vezetést, hogy komoly reformokra lesz szükség. De nem így történt.

 

A legnagyobb bajok a gazdaságban törtek a felszínre. A túlnépesedés, a növekvő adók (melyet az erősödő ezüst/rézpénz árfolyam is tovább súlyosbított) és a csökkenő hivatalnoki fizetések következtében úgy 2 évtizede romló életszínvonalhoz társult a mindent elborító korrupció és az elsikkasztott gátkarbantartási pénzek hiányában egyre pusztítóbb árvizek**. A háborús jóvátételi kötelezettség újabb adóemelést és fizetéscsökkentést vont maga után. Új „iparág” is létrejött : a rabszolga-kereskedelem, mely során munkásokat (kulik) és kislányokat gyűjtöttek össze (nagyrészt megtévesztéssel ill. erőszakkal) és exportáltak a világ különböző tájaira.  Noha a „szállítási veszteség” néha a 30%-ot is elérte, a kínai hatóságok is érdekeltek voltak az üzletben.

Az elégedetlenség országszerte nőtt, de nem a „nyugati barbárokkal”, hanem a mandzsukkal szemben. Már csak a szikra kellett a robbanáshoz.

 

Az 1. ópiumháborút lezáró Nankingi szerződés következtében a kínai külkereskedelem bő 2/3-a  átterelődött Shanghai-ba. Kiépül a "Bund" (a kép a 20. század elején készült), mely a nyugati világban lassan fogalommá válik. Ettől kezdve az eddig elég jelentéktelen városka a kínai gazdaság és kereskedelem fővárosa, és Ázsia első

számú bevásárlóközpontja lesz – egészen a maoista hatalomátvételig.

 

Ellenben délen, a Kanton körüli tartományokban jelentős rétegek estek el eddigi jövedelmeiktől a kereskedelem lezsugorodása miatt. Kereskedők, szállítók, nyersanyagtermelők és feldolgozók, valamint akik az ő keresletüket elégítették ki. A gazdasági visszaesés itt volt a legszembetűnőbb.

 „Ha megvizsgáljuk, hogy honnan ered ezeknek a tatároknak a nemzetsége, azt találjuk, hogy ősapjukat egy fehér róka és egy sárga kutya nemzette; ugyan mi más származhatott ebből a nászból, mint egy szörnyeteg ?”

 

Gazdasági programja mellett Marxé is elbújhatott volna. A földek egyenlő felosztása, majd kommunákba olvasztása, és ott a magántulajdon megszüntetése, valamint a „feleslegek” beszolgáltatása. Ez később ugyan nem bizonyult túl nyerőnek, de bölcsen nem erőltette a dolgot, sőt még kis piros könyvet sem írt róla – szemben egy követőjével, aki pont egy évszázaddal később meg is valósította a gyakorlatban ezt a koncepciót az egész országban (az ismert „eredménnyel”).

Azért ő természetesen egyenlőbb volt a többieknél, így nagy háremet tartott, és helyben lenyakaztatta, aki nem ereszkedett térdre előtte (kései utódja kis túlzással ezekben is követte). Mindenesetre igen tehetséges szervező volt, a néhány ezres kezdő csapatot alaposan felkészítette a harcra, a későbbiekben pedig nagyon ügyesen választotta ki a hadvezéreit. Átütő erőt jelent majd a fanatikus bányászok tömeges csatlakozása, ugyanis az ostromoknál vakmerően alagutakat fúrnak, aláaknázzák és felrobbantják a falakat.

 

A fegyveres lázadás 1851-ben robbant ki, és miután végül csak sikerült legyűrniük az ellenük küldött kisebb császári seregeket, robbanásszerűen továbbterjedt. 1853 elején -sorozatos győzelmek után- a bányászok megkoronázták eddigi munkájukat, és Nanking (ekkor Kína 2. legnagyobb városa) falai két helyen is leomlottak. A hatalmas hordszéken, 36 ágyassal bevonuló Hong megtette fővárosának, és a rohamtempóban, tízezer munkással felépített óriási „Tiltott Városban” rendezte be udvartartását. A város egészen 1864-ig a felkelés központja maradt.

A taiping haderő ekkor már többszázezres volt, a hadműveletek több irányban folytak, és amikor 53 májusában egy hadsereg indult Peking ellen, a fővárosban pánik tört ki. Gazdagok tízezrei menekültek vidékre és a tábornokok egymás után jelentettek beteget. Végül két, a taipingok számára ismeretlen tényező mentette meg a helyzetet : a megérkezett kőkemény mongol lovasság valamint a beköszönő tél. A felkelők nem szenvedtek döntő vereséget, és rendezetten visszavonultak. Ha ezt a hadjáratot komolyabban előkészítik, akár győzhettek is volna, és az új dinamikus, tehetséges vezetés valószínűleg Kína javára szolgált volna.

Időközben az egyik alvezér -a külföldi iskolákban tanult Yang***- profin megszervezte a közigazgatást, így a taiping társadalmi bázis tovább bővült.  1856-ban az összpontosított (de alacsony harcértékű kínai parasztokból álló) császári haderő döntő vereséget szenvedett, utána pedig a taipingok kiterjesztették hatalmukat a leggazdagabb országrész egészére.

 

Ez nem csak 1 nagy vereség volt, hanem beláthatatlan folyamatok elindítója lett, ugyanis kiderült, hogy a mandzsu állam képtelen leverni a lázadást. Helyi, tartományi szinten kellett összefogjanak az arisztokrácia, a kereskedők, a hivatalnokok és a hadvezérek, hogy megteremtsék a forrásokat, és hatékonyabb haderőket állítsanak fel, flottákat építsenek, rendet teremtsenek. A taiping-hatalomnak is szüksége volt pihenésre, és belső hatalmi harc is dúlt, így a nagyjából 1860-ig terjedő időszak nagyobb összecsapások nélkül telt el. A császári udvarnak ez alatt lehetősége sem lett volna beavatkozni az eseményekbe, ugyanis éppen értelmezési vitába keveredett a világ két legerősebb hatalmával.

 

  

A Taiping-felkelés nyugodtabb időszakában 1856 és 1860 között zajlott az az összecsapás, mely végleg egyértelművé tette Ázsia nagy fejlettségbeli lemaradását.

Az 1. háború eredménye Japánt megdöbbentette, és az elit felmérte az erőviszonyok végzetes eltolódását (bár a reformokba csak a 2. után vágtak bele). A kínai elit viszont egészen érdekesen értékelte a történteket.

 

 

- mondta Yi Ying, kantoni mandarin, aki ezzel egyben a többség véleményét is tolmácsolta. A háború eseményeit úgy kezelték, mintha azok meg sem történtek volna. A Nankingi egyezmény szerintük komolyabb kitételeit –pl. az 5 kikötő megnyitását- ahol lehetett megpróbálták elszabotálni, sőt a jelentéktelenebbnek ítéltek közül néhányra még pozitívan is tekintettek. Ilyen volt a külföldiek területenkívülisége vagy a Shanghai koncessziós terület örökös bérbeadása, mert ezek a szituációk korábban a teljesen merev adminisztrációnak csak „felesleges bosszúságokat” okoztak.

Így Kantonba továbbra sem engedték be a kereskedőket, sőt minden, az egyezmény betartását kérő felhívás vagy érdemi válasz nélkül maradt, vagy utóbb letagadták azt. Úgy tűnt, hogy ez a módszer működik is, hisz semmilyen retorzió sem érte őket. Nem tudták, hogy a barbárokat éppen egy valódi háború köti le teljesen –a krími (1853-56)-, sőt ők még bővíteni is szeretnék koncesszióikat. De a párizsi béke után megint ráértek  foglalkozni Kínával,

 

 

Ye Mingchen mandarin -a két dél-nyugati tartomány kormányzója- 1855-ben lett kantoni császári megbízott, és a már bevált módszer szerint továbbra sem engedte be a külföldieket Kantonba. Sőt, mikor azok a nankingi szerződésre hivatkoztak, ő provokatív közönnyel reagált, és fogadni sem volt hajlandó őket. 1856-ban kiváló ürügyet nyújtott a Krímben épp felszabadult briteknek és franciáknak : kalózkodás vádjával (jogszerűen)letartóztatta egy állítólag hong-kongi bejegyzésű hajó 12 kínai tengerészét. Követelések, visszautasítások, fenyegetőzés. Végül 3 brit hadihajó kezdte lőni a Kanton falait és Ye rezidenciáját, aki kertjében a becsapódó lövedékek közt egy fa alatt nyugodtan olvasott – prezentálva megvetését. Végül a britek eredménytelenül visszavonultak.

 

Időközben Hong-kongban megpróbálták megmérgezni a külföldi kolóniát. A megbízott kínai pékek túlbuzgósága tette lehetővé, hogy időben kiszúrják a kenyerekbe berakott szükségtelenül sok arzént. Angliában nagy botrány lett belőle, de a parlamenti válság és az indiai felkelés miatt még várni kellett a megtorlással.

 

1857 decemberére Seymour admirális vezetésével felvonult az egyesített brit-francia flotta. Bevette Kantont (Yet Kalkuttába deportálták), majd a szokásoknak megfelelően észak felé vették az irányt. A tengerparti városokat most békén hagyták, hiszen azok már működő vagy reménybeli koncessziók voltak, inkább nyílegyenesen Tiencsinbe hajóztak. Tiencsin Peking kikötője, de nem a tengerparton fekszik, hanem a Pei folyó partjain, mely összeköti a várost a tengerrel, de a víziutat a nagy Dagu-erődrendszer (a mai „Tanggu város” szabadkereskedelmi zónában) zárja el. Ez azért létkérdés, mert Peking és Tiencsin közt nincsen semmilyen természetes akadály sem.

 

1858 májusa van, alig 2 éve, hogy a taipingok (noha előtte Peking alól visszaverték őket) döntő vereséget mértek az egyesített császári hadseregre; északon pedig 22.000 katonával és hadihajókkal a háta mögött pont ebben a hónapban –Aigunban- próbálja legalizálni hódításait a zseniális Muravjov főkormányzó. Ezért, miután a barbár flotta felhajózott a megerősítetlen Dagu-erődök között, császári megbízott érkezett, aki elfogadta az összes követelést (10 újabb kikötő megnyitása, keresztény misszionáriusok, követségek Pekingben, némi jóvátétel stb.), amit ma a Tiencsini egyezménynek nevezünk.

Megegyeztek, hogy a ratifikáció 1 év múlva lesz Pekingben, így az európai haderő visszavonult. A mandarinok nagyon elégedettek voltak, hogy megint túljártak az ostoba barbárok eszén. Ki is adták a történtekről az alattvalóknak a császári ediktumot :

 

„A barbárok egészen Tiencsinig merészkedtek hajóikkal. Követeink udvariasan, de határozottan tolmácsolták neheztelésünket; ez meggyőzte őket arról, hogy jobb, ha távoznak”

 

A következő évben meg is érkeztek a külföldi követek a Dagu-erődhöz (21 hadihajó és 2.200 katona kíséretében), és meglepődve vették észre, hogy a folyó el van zárva akadályokkal. Sehol egy lélek, csak járőröző katonák. Nagy nehezen sikerült előkeríteni egy alacsony rangú mandarint, aki csak kitérő válaszokat adott, meg azt az üzenetet is hozta, hogy a követek csak kíséret nélkül mehetnek tovább. Végül a diplomaták türelme elfogyott, és a hadihajókkal sorra áttörték a kihaltnak tűnő erődök falai közt fekvő vízi akadályokat. Ekkor lehullt az elit mongol tüzérséget rejtő álca. A erődök falairól össztűz zúdult a csapdába csalt európaiakra, akik súlyos károkat szenvedve visszavonultak Shanghaiba. Az udvar újabb közleményben tudatta a diadalt :

 

„A lázadó barbárok ördögi cselekedeteihez csatlakoztak a francia barbárok is; bűntetteik miatt rászolgáltak a halálra. Tanácsadóink meggyőztek bennünket, hogy mutassunk szigort, és a gyeplőt feszesen tartva zabolázzuk meg őket.”

 

Viktória királynő és kollégája, III. Napoleon, igen cvíder lett. Egy év múlva, 1860 áprilisában hadat üzentek Kínának.

Júliusban Ázsiában soha nem látott erejű hajóhad érkezett Dagu alá. Közel 200 hadi- és szállítóhajó, fedélzetükön 10.000 brit és bő 6.000 francia katona valamint a teljhatalmú megbízottak, Lord Elgin és Gros báró. A kínai haderő meg se próbálta akadályozni a partraszállást, és az európaiak könnyedén bevették az erődöket, majd bevonultak Tiencsinbe A kínaiak visszavonultak, és 1 hét múlva császári megbízott -Kuai Liang miniszter- érkezett, aki az összes követelést elfogadta, még azt is, hogy a két követ kísérettel Pekingbe menjen. Ám telt az idő, és nem történt semmi. Sőt, olyan pletykák keringtek, hogy Kuai Liang valójában semmilyen felhatalmazással sem rendelkezik, és csakugyan, minden módon igyekezett húzni az időt. Kiderült, hogy a kínaiak csak a téli viharokra várnak, melyek majd elsöprik a támadókat.

A bepipult barbárok erre továbbnyomultak, és Pekingtől úgy 20 km-re megálltak. Itt megint megjelentek a kínaiak, akik beleegyeztek, hogy  európai követséget fogadnak a fővárosban.  A Harry Parkes vezette küldöttség el is ment. Ám hamarosan néhányuk visszatért, és elmondták, hogy mindenkit börtönbe vetettek, csak ők tudtak megszökni.

 

Az európaiak megdöbbentek és szeptember 21.-én a Baliqiao hídnál C. Cousin-Montauban vezetésével (ezért lett "Baliqiao vicomtja") megsemmisítő vereséget mértek a gyalázatosan vezetett császári hadseregre. Az elit mongol tüzérség megsemmisült, a kínai veszteségek a 25.000 főt is elérhették. A császár még aznap elmenekült Mandzsúriába, testvére Gong herceg pedig üzenetet küldött a követekkel kapcsolatban :

 

„Ugyan mit számít néhány ember olyan hatalmas birodalomnak, mint Anglia vagy Franciaország ?”

 

A maradék kínai sereg a Nyári Palota (Pekingen kívül van,  és a képen csak töredéke látszik) felé hátrált, ahova be is vonultak az európaiak, majd teljesen kifosztották. De még mindig semmi hír nem volt a foglyokról, viszont a pusztítás közben találtak egy francia egyenruhát. Később Gong herceg egyik üzenetében utalt rá, hogy a követek esetleg megsérültek. Végül egy mandarin, aki valamilyen koporsókról beszélt, elintézte, hogy néhányat idehozzanak. Kiderült, hogy a foglyokat megkínozták, majd többségüket kivégezték. Parkes és a túlélők kiszabadulása után a felháborodott brit megbízott -Lord Elgin- elrendelte a palotakomplexum felgyújtását. Francia kollegája -Gros báró- hiába tiltakozott az értelmetlen és valóban barbár tett ellen.

A mandzsu császárok az évszázadok során felhalmozott kincseik túlnyomó részét Pekingben a Tiltott Városban ill. a Nyári Palotában helyezték el. Most az utóbbi értékek vagy Európába kerültek, vagy később a kínai fekete piacokon tűntek fel, esetleg elpusztultak a fosztogatás során, a maradék pedig megsemmisült a tűzben. Az utóbbi két pusztítás kárát értékét Lord Elgin később több millió (akkori) fontra becsülte.

 

Azt, hogy ez a császári udvarnak mekkora sokkot okozott, nem nehéz elképzelni. Nem is maga az anyagi veszteség, hanem a dinasztia presztízse és biztonsága. Gong herceg azt várta, hogy szokás szerint megfosztják a dinasztiát a tróntól. Nem értették, hogy ez miért nem következett be, és a békefeltételeket szó nélkül elfogadták. Az 1858-as Tiencsini szerződést erősítették meg(*4) 1860-ban Pekingben, kiegészítve a 10 kikötőt magának Tiencsinnek a megnyitásával. Szabad hajózás a Jangcén, követségek létesítése Pekingben és 16 M liang kártérítés. Ezek nem voltak súlyos feltételek, de volt egy, amelyik nagyon komoly következményekkel járt.

 

Az, amelyikben szabad hittérítést, missziók és templomok létrehozását engedélyezték a keresztény egyházaknak. Ezek ugyanis rendszeres konfliktusokba torkolltak, a nép meggyűlölte a külföldieket, így végül ez lett a boxer-lázadás legfontosabb kiváltó oka, amelyik –szemben a Taipinggal- egyenesen a külföldiek ellen irányul majd.

A most már pökhendi és a kínaiakat teljesen lenéző hatalmak részéről ilyen hosszú pórázra engedni az egyházat Kínában ostobaság volt, ugyanis egyenesen akadályozta legfontosabb céljaik (a kereskedelem és befektetések) biztonságos elérését.

Még ez évben megérkeztek az oroszok is, és velük a Pekingi szerződést írták alá, melyben hozzájuk csatolták az Uszuri-folyótól keletre fekvő területeket is. Tekintve, hogy az Aiguni-egyezményben ezeket még csak „közös” státuszúként határoztak meg, de azóta mintegy 40.000 orosz és kozák települt ott le.

 

Az ország leggazdagabb területei a taipingek kezén, újabb háborús vereség, területi veszteségek, a kincstár teljesen üres, a tartományok nagy része felett gyakorlatilag megszűnt a központi hatalom, a császár nem hajlandó (vagy nem mer) kimozdulni Mandzsúriából, sőt egy éven belül meg is hal, az örökös kisgyerek. Kínára, úgy tűnt, hamarosan rászámolnak.

 

Vajon mit csinált közben a másik két ázsiai nagyhatalom ?

A belpolitikailag és gazdaságilag kvázi konzerválódott Oroszország szinte minden irányban terjeszkedni igyekezett. Ez itt, keleten és a Kaukázus térségében sikerült is, de a Balkán elfoglalásának kísérlete a Birodalom „ópiumháborúját” eredményezte a Krímben.  A párizsi békefeltételek nagyon megalázóak voltak, viszont a mérvadó rétegek rádöbbentek hatalmas elmaradásukra(*5), minek következtében II Miklós halála (1855) valódi korszakhatár lett.

 

A „törpe majmok” – ahogy a kínaiak becézték őket (már nem sokáig)- szintén nem csináltak sok mindent. Illetve elsősorban rettegtek. Először Oroszországtól, majd a brit flottától is, melyről a hollandok olyan hírt hoztak, hogy 1842-ben Japán ellen készül. Az 1. ópiumháború után hatályon kívül helyezték azt a rendelkezést, hogy az esetleg megjelenő külföldi hajókra (a hollandokat kivéve) azonnal lőni kell, majd a sorozatos incidensek hatására még tovább mentek. A „bakufu” (a shogunátus) vezetése úgy döntött, hogy a „kokutai” (a nemzet valós formája) megőrzése érdekében igyekeznek teljesíteni a külföldiek követeléseit (és egy sor egyenlőtlen szerződést írtak alá), de úgy, hogy közben megerősítik a hadsereget és a veszélyeztetett tengerpartokat. Ebben ugyan volt ráció (pl. úgy tiltották meg az ópium importját, hogy elősegítették a többi áruét), de egyre csak romlott a helyzet, és az USA 1858-ban elérte a területenkívüliségi elvet. Így ez a stratégia sem jött be, és Japán 1860-ra teljes politikai válságba süllyedt. Ugyanis az ország külpolitikai státuszának és biztonságának ilyen drámai zuhanása alapjaiban ingatta meg a vezetés hatalmát.

 

 

*A hatalmas terület rendkívüli értéke az Usszuri folyó és az óceán közti rész. 

Először is Oroszország most már létrehozhatott 1 erős csendes-óceáni bázist ill. központot, melyekre idáig az éghajlat miatt nem volt lehetősége, mert így a legdélebbi partszakasz kb. 2000 km-rel került lentebb. A másik pedig, hogy ez a terület kiemelkedően gazdag szénben és színesfémekben : közülük több az országos termelés nagyobb részét adja.

 

** A Sárga-folyó csak 1841 és 1843 között háromszor lépett ki a medréből, de a legnagyobb árvíz 1855-ben volt, amikor egyenesen medret változtatott és kb. 400 km-rel odébb ömlött a tengerbe. Ilyen katasztrófa utoljára 1324-ben történt, majd 1938-ban ismét.

 

*** Őt a féltékeny Hong hamarosan meg is ölette.

 

(*4) Az aláírók közt voltak még a hivatalosan semleges Oroszo. és az USA. Bár az utóbbinak a Tattnal vezette hadihajója megsértette a semlegességet, ugyanis az ő tűzerejének fedezete alatt tudtak csak visszavonulni a bitek és a franciák 1859-ben a Dagu-erődök alól.

 

(*5) Londonból harmadannyi idő alatt ért az utánpótlás a Krímbe, mint az ország belsejéből.