"Wen Jiabao kínai miniszterelnök nemrégiben a Financial Timesnak elmondta, hogy nem lát esélyt arra, hogy Kína húzza ki a többi országot a pácból. Arra szólította fel az USA-t, hogy tartsa magát korábban tett ígéretéhez, vagyis őrizze meg hitelességét és vállaljon garanciát a kínai tulajdonban álló eszközök biztonságosságára."
(Portfolio.hu, 09.04.08)

A 2. ópiumháborútól a japán-kínai háború kitöréséig terjedő időszak a kínai történelem talán legvitatottabb korszaka. Ezt kísérelem meg összefoglalni, úgy, hogy a  fajsúlya miatt kénytelen vagyok kétfelé bontani. Ami pl. azt jelenti, hogy a korszak gazdaságáról ebben írok, a külpolitika és az udvar eseményeiről javarészt a következőben.

Elég valószínű, hogy ezt a kort érdemes újragondolni az elmúlt 25 év (Deng 1992-es shanghai beszéde óta) gazdasági csodájának tükrében - ugyanis ezt javarészt pont azon eszközök révén érte el, melyektől Kína olyannyira igyekezett megvédeni magát a 19. században. De a Japánban és Oroszországban párhuzamosan zajló történésekre is egyre gyakrabban kitérek, hisz a szálak hamarosan úgyis összeérnek. Az 1850-es években mindhárom ázsiai nagyhatalom megkapta a maga pofonját a nyugati hatalmaktól : Kína a 2. ópiumháború, Japán megalázó incidensek és szerződések, Oroszország pedig a Krími háború formájában. Leginkább csak rajtuk múlt, hogy hogyan reagálnak.
1861-1908 : Cixi (régensi) uralma
1864 : a Taiping-felkelés vége
1868 : az 1. kínai gőzhajó vízrebocsátása
1869 : a japán polgárháború vége, a reformok kezdete
1875 : Tong Zhi császár halála, Cixi 2. puccsa
1884-85 : háború a franciákkal
1894-95 : a kínai-japán háború
 
2 háborús vereség, a még zajló Taiping-lázadás, a 24 tartományból 16 felkelők kezén, jelentős területi veszteségek északon,  ugyan milyen csapás jöhet még ?
 
A következő évben Mandzsúriában meghalt az államügyekkel nem törődő, és kicsapongó életet élő beteg Xian Feng (1851-1861) császár. Testvére, Gong herceg, szövetségesei  segítségével puccsot hajtott végre a kijelölt régensi csoport ellen, és az elhunyt császár egyetlen fiának (egyben örökösének) anyját -Cixit- neveztette ki régenssé. Papíron ez kettős régensséget jelentett : a másik illetékes az özvegy császárné volt, de őt egyáltalán nem érdekelte az uralkodás (Tong Zhi = Együttes Uralkodás)
Cixi fokozatosan teljhatalomra tett szert, mely 1908-ig tartott. Neve az elkövetkezendő 50 évben elválaszthatatlan Kína fokozatos összeomlásától. De az új (gyerek)császár (Tong Zhi 1861-1875) haláláig még nem volt annyira meghatározó a személyisége -mert, lévén a császár anyja, elég megalapozott volt régenssége- mint később, így végre rátermett vezetők kerülhettek hatalomra.
 
Előttük óriási feladatok álltak : leverni a lassan kifulladó Taiping-felkelést, helyreállítani a gazdaságot, majd megkísérelni a modernizációt.
 
A Taiping-hatalom közben konszolidálódott (a képen a "Mennyei Király" trónja), de kezdte elveszíteni társadalmi bázisát, hiszen a populista ígéreteiket nem tarthatták be. A háromszög egyetlen nagypályás és eddig passzív résztvevője -a nyugati barbárok- aktivizálódása új dimenziót vitt a konfliktusba. Az ideológiailag több ponton is rájuk támaszkodó taiping vezetés idáig messze elkerülte Shanghai környékét, sőt, mivel pont a kínai tea- és selyemexport bázisait uralták együtt is működtek a külföldiekkel. Ráadásul, Hongnak egyik nyugati oktatásban részesült unokaöccse (Hong Rengan) egy olyasmi átfogó modernizációs programmal rukkolt elő, mint a később megvalósuló Japáné lett. Erre esély persze  nem adódott, már csak azért sem, mert miután az angolok és a franciák lerendezték a mandzsu kormányzatot, piacuk stabilitását féltve mégis felléptek a felkelők ellen, noha közvetlenül nem akartak beavatkozni.
 
Amikor 1860-ban a taiping csapatok megközelítették Shanghait, a kínai és a nyugati kereskedők kiötlötték a megoldást. Nyugati vezetésű és felszereltségű, igazi nemzetközi  összetételű zsoldossereget állítottak fel, élén egy „condottieri”-vel, aki biztosította a zsoldot, a megfelelő részt a zsákmányból és az esetleges szabad rablásokból. Hangzatos neve a „Legyőzhetetlen Sereg” lett (a képen), legnevesebb vezetője pedig Charles G. Gordon őrnagy (a később Szudánban hősi halált halt istenített brit hős). Ez a haderő (és más, bérelt tüzérségi egységek) segített a tartományi szinten felállított, megújult vezetésű modernizált kínai seregeknek a felkelők fokozatos visszaszorításában. 1864-ben pedig visszafoglalták Nankingot is, ahol a háremhölgyei között élő „Mennyei Király” menekülés helyett megmérgezte magát.
Leverték a többi felkelést is, melyekkel a Taipingok együttműködni soha sem voltak képesek, de a hatalmas nyugati muszlim területek elszakadását egyelőre nem tudták megakadályozni.
 
A háború következményei tragikusak voltak. Több tízmilliónyi halott, az anyagi veszteség felmérhetetlen, a belkereskedelem leállt, a gazdaság a tönk szélén, pusztító árvizek, de a legmaradandóbb hatása a központi hatalom összeomlása és a dinasztia tekintélyének eltűnése lett. A központi irányítást már inkább csak az ország északi része felett sikerült úgy-ahogy helyreállítani, amivel megteremtődtek az alapok az ettől kezdve fokozatosan kialakuló „hadurak” rendszeréhez.
 
 
Az államháztartás szanálása és a mandarinok ír réme.
 
A Taiping-lázadás végére az ország gazdasága és a központi irányítás szinte lebénult. A felkelést csak úgy lehetett leverni, ha tartományi szinten fogtak össze a vezető rétegek, teremtették meg az erőforrásokat, és találták meg a valóban hozzáértő katonai vezetőket, akik meg kellett tanuljanak együttműködni a külföldiekkel is. Így alakult ki az új -kvázi technokrata- réteg, belőlük lettek az első hadurak :   Zeng Guofan, Zuo Zongtang és Li Hongzang. Utóbbi lett a kor legkreatívabb kínai vezetője, aki társaival együtt világosan felismerte Kína hatalmas lemaradását, sőt az udvarban is érvényesíteni tudta elképzeléseik egy részét.
 
Kínának idáig nem volt külügyminisztériuma, hiszen „külügyei” sem voltak. 1861-ben állították fel, élére természetesen Gong herceg került, aki inkább a nyitottságot képviselte az udvarban (persze ez azért nem volt európai értelemben vett minisztérium)
 
A mg-i adókat kb. 30 %-kal csökkentették, az öntözőcsatornákat és a gátakat lehetőség szerint rendbehozatták, sőt a pénzügyeket is sikerült új alapokra helyezni - nagyrészt a külföldi barbárok révén. Még a felkelés első éveiben egy új -forgalmi- adófajtát vezettek be, a „lijin”-t (kicsit hasonló az ÁFA-hoz), melyet a belkereskedelemben szállított hazai termelésű áruk után kellett fizetni, de az átütő eredményt a külkereskedelmi vámok hozták.
 
A kereskedelem volt az ipari forradalom fő mozgatórugója, így ez kellett volna legyen Kína megerősödésének és modernizációjának legfontosabb eszköze is.
 
Ekkoriban a kínai gazdaság szinte teljesen a faluközösségeken alapult, beleértve az áruk cseréjét is. Az 1. ópiumháború előtt az ezeken kívüli -azaz a valódi- kereskedelmi forgalom a becslések szerint a GDP alig 10 %-át tette ki, és ennek a 10 %-nak a városi termékek (porcelán, fémek, a nagyobb vállalkozások selyemárúi stb.)  még a tizedét sem. A hosszútávú verziójában a kereskedelem termékeinek mindössze 1/5-e vett részt, így ezt könnyű volt monopolizálni, melyet a 10 bejegyzett kereskedő csoport meg is tett. Ugyanakkor ezek tőkeereje kicsi volt (miként a pénzkölcsönzőké is), kivéve az abszolút elitet, a külkereskedelmet a Nankingi szerződésig kizárólagosan, közvetlen állami felügyelet mellett bonyolító kantoni Gonghangot. (A privát gazdasági szervezetek úgy 90 %-át Kína dél-keleti negyedében jegyezték be.)
A kereskedelmet gátló tranzakciós költségek legnagyobbika a pénzügyi rendszer kuszasága volt. Az ezüst funkcióiról vita folyik, de az kétségtelen, hogy rengeteg külföldi típusa volt forgalomban, és mivel az ezüstimportot a 19. sz. elejétől teljesen az amerikaiak kezdték dominálni (ezt főleg a latin-amerikai piac és ezüst miatt tehették*), az ezüstdollár lett a standard, amiből kb. 1,5 ért 1 liangot. Az árfolyamok, miként a termékárak is országszerte nagy eltéréseket mutattak.

 

A Tiencsini Békeszerződés után várható volt a külkereskedelem rendkívüli felfutása, ami átlag évi 5%-os növekedéssel meg is történt : volumene 1890-ben már 480 M liang, az állami bevételek bő ötszöröse. Úgy 1865-től az ópium, mely mennyisége nőtt, de az egységára lezuhant, már csak a harmadát adja az importnak (1890-re pedig csak ötödét), melynek legnagyobb tétele fokozatosan a pamutáru lesz, és egyre inkább teret nyernek a fémtermékek is. Az export is lépést tart, élén a teával, a selyemmel   és a textilárukkal. A behozatal kb. 7 %-kal haladta csak meg a kivitelt -ez a Nankingi Szerződés előtt a 18%-ot is elérte. (Kína külker egyenlege úgy 1820-tól lett negatív). Ekkora forgalmat precízen mérni és ellenőrizni kellett, amire a korrupt, és modern ismeretekkel nem rendelkező kínai adminisztráció nem lett volna képes.

Következésképpen felállították a külföldiek (a „külügyminisztérium”-nak alárendelve) a „Tengeri Vámfelügyeletet” 1861-ban, melynek vezetője két év múlva a brit Sir Robert Hart lett. Majd 50 éven keresztül töltötte be ezt a posztot, sőt évtizedekre ő lett a legbefolyásosabb külföldi Kínában. Igazgatta a kikötőket, felügyelte az áruforgalmat, és beszedette azt az 5%-os importvámot, melyet még anno a Nankingi szerződésben határoztak meg Kína javára. De, ezen túl megpróbált segíteni a modernizációban is. Terveket dolgozott ki egy modern pénz- és postarendszer, sőt flotta felállítására. Az udvar természetesen nem fogadta el egy alantas barbár segítségét, hiszen olyan mélyre mégse süllyedhettek ebben, mint a „törpe majmok” (a japánok).
Olyan eredményesen dolgozott, hogy 1890-re már a vám lett a központi kormányzat legfontosabb bevétele, olyan, melyet nem tudtak megdézsmálni a korrupt mandarinok. (Ugyan, a földadó összegszerűen úgy felével nagyobb volt, csak hát annak legnagyobb része felett a tartományok rendelkeztek.) Az adórendszer többi eleme még mindig az Európában sok évszázada túlhaladott kvázi „adóbérleti” formában működött.
Az állam éves bevételeinek alakulása (országos szinten) millió liang ezüstben (vagy taelben) :
 
                               A taipingek előtt      1890-1895
Gabonaadó                       30                      32
sóadó                               5                        3
importvámok és illetékek      0                       22
lijin (belforgalmi adó)           0                       15
hivatali címek eladása          1                        5
Összesen                          36                     87
 
 Az állami bevételek folyamatosan nőttek, míg a népesség nem. Ugyanakkor ez már nem az az állam, ami a felkelés előtt-alatt volt, hanem -a Taipingok leverésének módszerei miatt- jóval decentralizáltabb. Az új „hadúri” csapat hatékonyabban szervezte meg tartományaik közigazgatását, és ők álltak élére a modernizációnak is. Központi szinten pedig elengedhetetlen segítséget jelentett a zord ír által felügyelt folyamatosan növekvő volumenű, és be is folyó importvám. Az egyre több megnyittatott kikötő vonzotta a kínai vállalkozásokat és munkásokat, újszerű képzettségekre kellett szert tenni, elkezdett kialakulni a kínai polgárság csírája.
 
Ebben az 1860 és 1895 közti időszakban rendszeresek lettek az incidensek a külföldiekkel. Ezek fő oka a keresztény hittérítők -a Tiencsini szerződésből adódó- megjelenése volt, akik nagyobb  részben erőszakos, türelmetlen emberek voltak,  mélyen lenézték és semmibe vették a kínaiak kultúráját és szokásait. Katolikusok és protestánsok egyaránt fanatikus elszántsággal léptek fel a térítés érdekében. De gyakori félreértésekhez vezetett az is, hogy az árvaházak fizettek is a gyerekekért. Az események szokványos menete az lett, hogy a megölt, kirabolt stb. hittérítők után Kína kártérítést fizetett ill. újabb koncessziós területet adott. De ezek komoly kárt nem okoztak az országnak, ugyanis a jóvátételek összesen (kb. 6 M liang a japán háborúig) is alig ötödét tették ki a két ópiumháborút lezáró szummának, ráadásul a megnyitott néhány újabb város a gazdaságot serkentette. (1901 és 1842 között Kína 26 szerződést írt alá 12 hatalommal, melyekben összesen 73 koncessziót adott)
 
 
A 35 éves haladék
 
Az 1860-as években csökkent a Kínára nehezedő nyomás. Európa a saját háborúira figyel, Oroszország reformál, az amerikaiak és a japánok viszont saját honfitársaikat gyepálják. Ezeknek az eseményeknek a hatásai javarészt a 70-es évekre is áthúzódtak, valamint az oroszok és a britek Közép-Ázsiát igyekeztek felosztani, de 1879 és 1880 igen csúfos két év lett számukra. Az oroszokra a türkmének Geok Tepe körül, a britekre az afgánok Maiwandnál, a zuluk pedig Isandlwanánál mértek nagy port felvert kiadós vereséget.
 
A kínai vezetés két következtetést vont le, és ültetett át a gyakorlatba. Az egyik a külpolitikai fordulat volt. A döntés az lett,, hogy most már nem tehetik meg, hogy csak színleg tartják be a szerződéseket, hanem ellenkezőleg azok mindenre kiterjedő betű szerinti követése lett a cél.
 
Így az elkövetkezendő időkben nem okozhatnak váratlan katasztrófát, még akkor sem, ha időnként bizonyos követelésekkel állnak is elő
       
 - írta a külügyminiszter, Gong herceg egy memorandumában.
A másik pedig, hogy a haditechnikában óriási a lemaradás, és ezt sürgősen pótolni kell, de : a kínai tudományt véve alapul.  Az 1870-es évektől a japán háborúig a modernizációs projektek legnagyobb része  Li Hongzang égisze alatt zajlott  :
 
Közhivatalnokaink magasan képzettek az irodalom klasszikusainak értelmezése terén, katonai vezetőink viszont zömmel tudatlanok és korlátoltak. (…) Lebecsüljük a külföldiek találmányait, mint olyasmit, ami értéktelen számunkra, és amikor nehézségeink támadnak, arra hivatkozunk, hogy képtelenek vagyunk megtanulni ezek használatát. Nagy-Britannia és Franciaország nemrég még azt hitte, Japánnal is így bánhat el, ám annak az országnak a népe nem ijedt meg : az ifjúságának színe-javát külföldre küldte a gyárak és a hadiipar tanulmányozása céljából. A japánok a fegyvergyártáshoz szükséges gépeket vásárolnak és ma már saját hazájukban készülnek fegyvereik; gőzhajók és ágyúk építésére is képesek.
 
Vezetésével nagymértékű állami beruházásokba kezdtek a fegyver- és hajógyártási ágazatokban. Ezek legjelentősebbjei a shanghai hajó- és fegyvergyár (1862), a mawei gőzhajógyár (1866) vagy az 1872-ben alapított Kínai Gőzhajózási Társaság, Shanghaiban (japán párja a Mitsubishi). 1887-ben Kantonban megnyitják a Haditengerészeti Akadémiát, Tiencsinben pedig a vasúttársaságot, és 1894-re megépül a vonal Shanghaig (Japánban ekkor már 3.200 km van). Bányákat tártak fel, acélgyárak épültek. A beruházásokban a külföldiekkel üzletelő, és így tőkét felhalmozott kínaiak, az ún. „komprádorok” is részt vettek (a század végére már több, mint tízezren vannak, összvagyonuk 4-5szöröse az éves állami bevételeknek). Ezekben bizony javarészt megelőzték a japánokat, akik pl. 1860-ban már csak 1/5 annyi szenet bányásztak, mint 200 éve, és ahol 1868-ban még javában dúl a polgárháború, és még kormányzat sincs, nem, hogy reformok.
Természetesen a sikeres nagyberuházások szinte kivétel nélkül külföldiek vezetésével vagy segítségével valósultak meg.
A legtöbbet a hadiflotta-építési programra költöttek, ami végül alapvető hibának bizonyult. Egyrészt az igencsak kérdéses harcértékű hajók a duplájába kerültek, mintha a britektől vették volna, másfelől ahogy haladt előre a projekt úgy kellett egyre több (és drága) külföldit alkalmazni.
(A hadiflotta-építéshez hasonló lett a maoista "iparosítás" is, csak ott orosz szakértők tízezrei töltötték be igencsak hálátlan szerepüket, és az "eredmény" is jóval gyatrábbra sikeredett. Ellenben az 1980-as évek elején pont a ló túloldalára estek át, ugyanis komplett japán gyárakat vettek meg, melyeket persze nem sikerült integrálni a hazai gazdaságba)
 
A másik probléma a tulajdonforma lett.
 
Japánban egyértelműen elhatárolták az állami és a magántulajdont a gazdaságban, a törvények pedig pontosan meghatározták az államigazgatás jogkörét ill. feladatait – ahogy azt a nyugattól egy az egyben átvették. A kkv-ok tisztán privátak voltak, a nagycégek pedig vagy államiak (a stratégiai ágazatokban), vagy javarészt az egyre erősödő „zaibacuk” részei, melyek együttműködtek az iparági stratégiában az állami vezetéssel. A magáncégek irányításába az állam természetesen nem szólhatott bele.
 
Kínában a hadiiparhoz köthető jellegű létesítmények kizárólag állami tulajdonban voltak, viszont  más iparágakban a tisztán polgáriak egészen sajátos „kínai konstrukcióban” leledztek. A tőkét a kereskedők/komprádorok adták, ill. néha az állam is besegített, de a működést felügyelték a mandarinok is. Ezzel kiválóan sikerült átültetni a mindent elborító korrupciót a lassan kialakuló modern ágazatokba (pl. a fellendülő textilipar) is, és biztosítani, hogy működésük fő szempontja gyakran ne a hatékonyságnövelés legyen. A független privát vállalkozások terjeszkedését a mandarinok akadályozták, a külföldi tőkével társulni nem lehetett , sőt a koncessziós területeken kívül azok beruházásait sem engedélyezték.
Ugyanakkor ezzel egy időben az orosz állam még kamatgaranciával is csábítja a nyugati tőkét, Japán pedig olyan hatékonyan használja ki hazai forrásait, hogy egyre kevésbé van rá szüksége.  
 
Az kérdéses, hogy a mg. átalakítása mennyire lett volna elengedhetetlen feltétele a modernizációnak, mindenesetre Japán ezzel, II Sándor cár pedig a jobbágyfelszabadítással (1861)  kezdte. Az Orosz Birodalom iparosodását a mg- termelés többletére és a külföldi tőkére alapozta, Japán javarészt a bányászatra és az intenzíven fejlesztett könnyűiparára (selyem- és textil). A kínai állam viszont a kereskedelemre kivetett vámokra. Míg az előbbinél a Sztolipini reformokkal (1906) végre sikerült összekapcsolni a mg-t és az ipari termelést, Japánban pedig az egyik legelső célkitűzés volt ez, Kínában a mg. nem lett se piaca, se finanszírozója az iparnak.  
 
Ellenben a nagyberuházásokhoz kellett volna csatlakozzon egy átfogó állami infrastruktúra-fejlesztés, a potenciális exportágazatok fejlesztése, valamint az oktatási és a politikai-közigazgatási rendszer reformja. Az utóbbiakhoz rendelkezésre is álltak volna külföldi tanárok, szakértők és a nyugati egyetemek - mint a japánoknál, akik ezrével alkalmazták őket, és küldték külföldre tanulni legtehetségesebb fiaikat. Japán 1871-ben hozza létre nyugati segítséggel az Oktatási Minisztériumot, és kezdi kiépíteni az országos rendszert, 1890-re pedig már a releváns korú gyerekek úgy 50%-a jár alapfokú iskolába, ahol elsősorban a nyugati tantárgyakat tanulják.  Kínából kb. 200 diákot ki is küldtek tanulni a 70-es években, de útjuk jórészt inkább kudarcnak bizonyult. Néhány nyugati ismeretekkel foglalkozó intézményt és hadiiparhoz szükséges szakiskolát létrehoztak ugyan, de ez persze kevés volt.
 
A vasútrendszer kiépítése adhatta volna a legnagyobb lökést a felzárkózáshoz - tekintettel a sokféle terméket előállító hatalmas, államilag egységes, de területileg nagyon fragmentált (pl. nagy árkülönbségek) piacra . Sőt, a megszaporodott természeti csapások tragikus következményeit is jelentősen csökkenteni lehetett volna.
Oroszországban a vasútépítés lett a modernizáció fő katalizátora, és a századfordulóra a világ 2. leghosszabb hálózata épül ki, melynek gyümölcsei pont akkor segítenek majd a nagyipari áttörésben (1906-1913), amikorra Kína már minden szempontból a padlóra kerül. II Sándor cár 1857-es proklamációja :
 
"Felismertük, hogy hazánk óriási kiterjedése nem nélkülözheti a megfelelő közlekedési rendszert....a legjobb, ha a saját és külföldi magántőkéhez fordulunk úgy, hogy kihasználjuk a nyugat-európaiak tapasztalatait."
 
Kínában a külföldiek gyakran fel is hozták a témát. A francia nagykövet javaslatára a külügyminiszter, Gong herceg (az egyik legnyitottabb vezető) válasza:
 
Tökéletesen értem, hogy önök Európában arra használják a vasutat, hogy egyik helyről a másikra jussanak. Kínában mi ugyanezt kordéinkkal tesszük. Igaz, sokkal lassabban utazunk, de hiszen mi nem is sietünk.”
 
Hiába tett meg mindent Li Hongzang (akit a modernizációs tevékenységéért tüntetett ki Viktória királynő a nevét viselő Nagykereszttel 1896-ban Londonban) egy vasúthálózat kiépítése érdekében, sokáig mindössze Tiencsint egy közeli szénbányával összekötő szakaszt tudott elérni, és ezt is csak 1881-re (Ázsiában ekkor már kb. 16.000 km, Oroszországban pedig 23.000 km vasút van). A mandarinok és a lakosság hozzáállása túlnyomórészt az volt, hogy az olyan felesleges dolgok, mint a vasút vagy a távíró teljesen értelmetlenek, ráadásul csak felzaklatnák a föld és a levegő szellemeit. Az utóbbi igaznak is bizonyult, amikor felállították az első vezetéket, majd a kábelekből a szél vérfagyasztó hangokat csalt ki, sőt a gyorsan rozsdásodó fém alkatrészekről vörös vízcseppek hullottak a földre. A levegő szellemei kevésbé zavarták a japánokat, akik a kínai háborújukig már 6.500 km távíróhuzalt helyeztek üzembe.
 
A politikai, oktatási és közigazgatási reformok még csak szóba sem kerültek. Még a legradikálisabb reformerek is a hagyományos intézményrendszerre alapozva próbálták volna modernizálni az országot. A kínai politikai és társadalmi berendezkedés fölényét pedig ékesen bizonyították a felfedező küldöttségek, akik leírták, hogy Európában minden a feje tetején áll : a politikai rendszer a néptől emelkedik az uralkodóig, a családot a feleség irányítja, az étkezésnél előbb jön a leves, sőt, amikor itt nappal van, akkor Angliában éjszaka. A külföldi gyógyszereket nem használták (az udvarban még a századfordulón sem merték), a nyugati orvostudományt pedig boszorkányságnak tartották. Ellenben Japánban a nyugati orvoslás elterjesztése kiemelt kormányprogram volt.
 
Egy terület volt, ahol a kínai modernizáció lépést tartott az orosszal és a japánnal : élére itt is a legrátermettebb vezetők kerültek. Csakhogy a kínai udvar nem járult hozzá a rendszerszintű átalakításokhoz. A Li Hongzang vezette „technokraták” nem kaptak elegendő központi támogatást (bár ő az udvar legbefolyásosabb kegyence lett), a szükséges ismeretekkel nem rendelkező (de erre nem is törekvő) hivatalnoki réteg és a társadalom pedig kifejezetten ellene volt a „barbár praktikáknak és boszorkányságoknak”. Mindezek ellenére valamelyest rendbe tudták tenni a gazdaságot, az állami bevételek országos szinten több, mint megduplázódtak, az összeomlás veszélye elmúlt.
 
 
 
*Ennek oka a 18. századi Spanyol Birodalomig nyúlik vissza. A köztudatban ez gyorsan hanyatló és szegényedő államként él, pedig nem így volt. A század úgy középső  60 éve a viszonylagos  reformok kora mind a hazai gazdaságban, mind az amerikai birtokokon (ezek eredményeként épült ki a világ 2. legnagyobb hadiflottája is). Az egyik legfontosabb lépés a gyarmati közig. átszervezése mellett a pénzverés reformja lett.
Az 1720-as évekig az ezüstpezót kezdetleges kézi módszerekkel (kalapáccsal), privát verdékben készítették, így alakja sem volt azonos, és sokba is került. Ekkor államosították és modernizálták a pénzverdéket szerte a Birodalomban, miáltal kiváló minőségű ezüstpénz jött létre, amely Peso egészen a latin-amerikai gyarmatok függetlenedéséig (kb. 1820) megőrizte világstandard szerepét.
A 17. századtól az angol kereskedők egyre nagyobb teret nyertek a latin gyarmatokra irányuló áruexportban, és az így nyert ezüst nagy szerepet játszott a Sterling ezüstalapjában. De egyben ez -vagy ennek Spanyolországot is megjárt változata- fedezte a Kínából jövő áruimportot is (meg kisebb mértékben a francia és holland kereskedők ezüstje).
Az amerikai Függetlenségi háborúba beléptek a spanyolok is, így a latin-amerikai világ egyre inkább lezárult a britek előtt, ami folytatódott a napoleoni háborúk közben is. Fel kellett függeszteni a Sterling konvertibilitását, és ez egyenesen vezetett az 1. ópiumháborúhoz.
Helyükbe a spanyol szövetséges amerikaiak léptek, akik domináns szerepre tettek szert az Európai és az Amerikai kontinens közti kereskedelemben. Az ottani spanyol gyarmatok eleve nagy felvevő piaca volt  az észak-amerikai és a reexportált európai áruknak (hisz áru helyett inkább "ezüstpénzt" termeltek), de az amerikai kereskedők elkezdték a kínai termékek terítését is. Így végül az a helyzet állt elő, hogy ők európai, saját és kínai áruért cserébe latin-amerikai ezüstöt kaptak, amiért kínai terméket vettek, amit aztán otthon és Európában terítettek. Ezért aztán az ebből kiszorult britek fel kellett "találják" az ópium exportját.
A spanyol amerikai birodalom széthullása után a létrejött államok többsége összevissza formájú és ezüsttartalmú pénzt kezdett el verni, így egyre kevésbé fogadták el pénzeiket. Kivéve Mexikót, ahol amerikai segítséggel megőrizték a fegyelmet, ugyanis az USA erre alapozta pénzügyi rendszerének sarokkövét, az ezüstdollárt. 
Ezért fizethettek a kínaiak jó ideig (úgy az ópiumháborúig) nagyrészt mexikói ezüsttel az ópiumért.
Az 1820-as évektől új fajta fizetési módszer is terjedt Kantonban. Az amerikai merchant az árujáért váltót vásárolt Londonban, majd ezzel fizetett a kínai kereskedőnek, aki ezt az angolnak adta cserébe az ópiumáért, mert ő Kalkuttába akart pénzt utalni. (Igazából a kínai láncszem ritkább volt).
 
 
 

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr601018223

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

éjjelnap.pál 2009.04.13. 19:53:30

Látom még senki nem szólt hozzá, ezért ideírom, hogy nagyon érdekesnek találom a Kínáról szóló cikksorozatot, csak így tovább!

Faustb 2009.04.15. 18:13:50

Nekem is tetszett, csak még el kell olvasnom a 4/II részt is :)