Maurikiosz az első azon császárok sorában, aki reformjaival változtatásaival (inkább használjunk másik szót, ez nem cseng túl jól) hozzájárult ahhoz, hogy a szinte minden határa mentén háborúra kényszerülő birodalom valamelyest sikerrel álljon ellen a nyomásnak. Maurikiosz egyik legfontosabb törekvése volt az uralkodása során, hogy a kincstárat normális állapotba hozza. Ez egyébként nem tette népszerűvé, uralkodásának a korai szakaszában volt a legkedveltebb. Ráadásul voltak olyan húzásai is, amelyek felesleges garasoskodásnak tűnnek. A szlávok elleni háborúban egy alkalommal nem volt hajlandó kifizetni egy nem túl magas váltságdíjat tízezer fogolyért, akiket az avarok ez után kivégeztek (nem volt rájuk szükségük, nem épült a gazdaságuk különösebben a rabszolgamunkára). A sereggel ezen kívül is rendre nézeteltérései voltak a zsoldfizetés kapcsán - ez egyébként rávilágít a korabeli római haderő legfőbb gyengeségére, miszerint a katonai erő elsősorban a birodalom adóbevételeitől függött. Ennek biztosítására egyébként magasan tartotta az adókat. Takarékoskodása egyébként érthető, hiszen a birodalom ekkor már olyan 70 éve folyamatos háborúkat vívott, sokszor egyszerre több fronton, és Maurikiosz volt az, aki ezek egy részét sikeresen lezárta, másik részét pedig lezárni készült éppen.

A bizánci határok Hérakleiosz hatalomra jutásának környékén, pontozott vonallal a ténylegesen uralma alatt levő területek.


Fontos szervezeti reformokat is végrehajtott, ezeken belül a legfontosabb az exarchátusok megszervezése volt Észak-Afrikában és Ravennában. Az exarchátusok vezetői mind a polgári, mind a katonai szervezetet irányították az exarchátusokban, ami (megfelelően rátermett emberek kinevezése esetén) sokkal rugalmasabb kormányzást tett lehetővé a távoli, és/vagy veszélyeztetett területeken. Valószínűleg ennek a következménye az, hogy a longobárd terjeszkedés Itáliában jelentősen lelassult. A császár azt tervezte, hogy birodalmát a fiaira hagyja, mégpedig annak tetrarchia szerű megosztásával, mint annak idején Diocletianus, és ezzel teszi hatékonyabbá a nagy területű birodalom kormányzását. Végül pedig fontos megemlíteni, hogy igyekezett toleráns lenni a monofizitizmussal,  az eretneknek számító irányzatokhoz fűződő viszony kritikus belpolitikai jelentőségű volt.

A birodalom vezetése kétoldali nyomás alatt volt. Az ekkor a birodalomhoz tartozó Róma püspöke, a pápa ugyanis ragaszkodott a kalkhedóni irányzat kizárólagosságához, és e mögött sorakozott fel a nyugati területek (Itália, Észak Afrika), a Balkán, és Nyugat-Kis-Ázsia papsága, és lakossága. A kelet ugyanakkor nagyobb részt monofizita volt: Szíria, az örmények, Egyiptom. A kalkhedóni irányzat erőltetése a gazdaságilag kulcsfontosságú keleti területek lojalitását kezdte volna ki, a monofiziták iránti túlzott engedékenység a pápa nemtetszését váltotta volna ki. Nagyon ügyesen kellett tehát lavírozni ebben a helyzetben. 

Phókasz oszlopa Rómában

Sajnálatos módon a halála után az események eléggé rossz irányt vettek (itt a példa, hogy túlzottan megszorítani veszélyes lehet, még akkor is, ha egyébként a helyzet ismeretében szükséges). Uralmának megdöntője az a Phókasz lett, aki az előbb említett epizódban, amikor is a császár nem volt hajlandó fizetni a hadifoglyokért, a hadsereg delegációját vezette a császárhoz pénzt kérni. Egyébként egy (szintén) alacsony származású trákiai katona volt, akit a társai vezérnek tekintettek. 602-ben, amikor a császár elrendelte, hogy a sereg a Dunától északra, a mai Havasalföld területén teleljen át, nagyjából tőle indult a lázadás, amely végül Maurikiosz, és családja (illetve a sereg vezéreként szolgáló Péter nevű testvére) halálával végződött. A Konstantinápolyba bevonuló sereg Phókaszt császárrá koronázatta, így nem sokkal az után, hogy Perzsiában  ilyen történt, Bizáncban is trónbitorló foglalta el a birodalom trónját.

Phókaszról a legtöbb forrásnak nincs jó véleménye, de ezen túl az eseményeket szemlélve is belátható, hogy követett el nagy hibákat. Amúgy sem az az arc volt, akit az udvari etikett komolyabban megérintett volna, hiszen nem tábornokként szolgált azelőtt, csak alacsonyabb rangú (de nagy hangú) katona volt. Intézkedéseivel a plebs szimpátiáját igyekezett elérni, csakhogy már uralma kezdetén szembesülnie kellett azzal, hogy II. Huszrau, Maurikiosz fogadott fia, veje, és perzsa nagykirály apósa halálát casus bellinek tekintve hadat üzent, és nekilátott, hogy a korábban római kézre került területeket visszaszerezze. Viszonylag könnyű dolga volt, hiszen Phókaszt elég sokan nem ismerték el legitim uralkodónak, többek között Maurikiosz tábornokainak egy része sem. Már a háború kezdetén perzsa kézre került a határvidék egy része, és folyamatosan támadták Bizánc szíriai és anatóliai területeit. (Volt erőd, amelyet Narszész, Maurikiosz tábornoka játszott át a kezére, miután segítséget kért tőle a bitorló ellen. Narszészt végül Konstantinápolyban elevenen égették meg, miután a császár biztosította, hogy nem esik bántódása, és a városba hívta, hogy rendezzék tárgyalásos úton a nézeteltérésüket. Ez az az eset, ahol nehéz megmondani, hogy az említett tábornok áruló-e, vagy nem.) 

De a birodalomnak kisebb gondja is nagyobb volt ennél, mivel megkezdődött ezzel egy időben egy évekig tartó polgárháború. A "császár" az ellene kitörő lázadásokat terrorral próbálta eltiporni, ami addig a birodalomban ismeretlen volt, ha az utóbbi évszázadokat nézzük. Mivel a perzsák keleten támadtak, és a nyugati határ az után, hogy 602-re majdnem teljesen megverték az avarokat és szláv szövetségeseiket, biztosnak tűnt, a Duna mentén állomásozó haderőt keletre csoportosította át, egyrészt, hogy az védekezzen, másrészt, hogy a keleten fellángoló lázadásokat leverje. Phókasz ugyanis igen szívélyes viszonyt ápolt a pápával, de ennek következtében az amúgy sem magas népszerűsége meredek csökkenésnek indult Szíriában és Egyiptomban. A bitorló brutális reakciói rengeteget ártottak, ez az az időszak, amikor a birodalom leggazdagabb tartományai végleg elidegenedtek Konstantinápolytól. A dunai kivonulás egyébként felhívás volt a táncra, amit az avarok, miután magukhoz tértek, ki is használtak (Erről bővebben itt lehet olvasni). 

Herakleiosz az általa veretett érmén

És hogy Phókasz helyzete még nehezebb legyen, az afrikai exarchátus élére kinevezett Hérakleiosz (aki a Bahrām elleni hadjárat egyik fontos tábornoka volt, egyébként kappadókiai örmény család leszármazottja) fellázadt ellene 608-ban, unokaöccsét, Niketas-t 609-ben Egyiptomba küldte, hogy a fontos tartományt - amelynek fontos szerepe volt a főváros gabonaellátásában - megszerezze. Phókasz hadvezére, Bonosos éppen a térségben tartózkodott, egy antiochiai lázadást vert le, és végeztetett ki tízezer embert, és Egyiptomba sietett. A császárt támogató erők többen voltak, és meg is verték volna a lázadókat, ha a helyi lakosság nem áll melléjük, így azonban Bonosos vereséget szenvedett végül. Ennek következtében a "császár" elvesztette a flottáját, és a hozzá hű seregek nagy részét.

Hérakleiosz fia, ifj. Hérakleiosz pedig partra szállt Thesszalonikiben, majd a császárvároshoz vonult, és a Phókasszal nyilvánvaló okok miatt elégedetlen patríciusok egy csoportja felajánlotta neki a koronát. A trónbitorló saját fiát, és elit testőrségét küldte ellene, de sokat elárul a "császár" elismertségéről, hogy ezek is átálltak, Herakleiosz lényegében harc nélkül hatalmába kerítette a várost, majd rövid párbeszéd után, ahol is a leendő császár a még hivatalban levő szemére vetette, hogy uralmára nem vet jó fényt, hogy harc nélkül övé lett Constantinus császár városa ("így uralkodtál, nyomorult?" - a bitorló azt válaszolta, "te majd jobban fogsz?"). Nos, a válasz most kitalálható, vannak dolgok, amelyeket nehéz alulmúlni. Mindenesetre az új császár saját kezűleg végzett a régivel, és ezzel el is érkeztünk egy újabb nagy formátumú császár uralkodásáig, és egyúttal az utolsó nagy római - perzsa összecsapásig. A keleti front helyzete közben rosszul alakult. A kezdeti években a bizánci sereg még úgy-ahogy kitartott, de 606-ban elveszett Dara, majd 609-ben a perzsák bevették Edesszát. Oda lett az erődített határ, a perzsák bármikor bárhová betörhettek, mint ahogy azt 609-ben bebizonyították azzal, hogy egy kisebb sereg látogatást tett a Márvány-tengernél.

Piero della Francesca freskója 1452-ből: Csata Herakleiosz és Huszrau seregei között.


610-ben vagyunk, és már semmi sem emlékeztet arra, ami 10 évvel ezelőtt a birodalom volt. A Balkán felett megszűnt a birodalom fennhatósága, miután a haderőt Phókasz kivonta onnan. Itália már évtizedek óta longobárd nyomás alatt volt, ezen még Maurikiosz sem tudott változtatni. Keleten elveszett az erődített határ, a perzsa betörések, és a lázadások, ill. azok leverése okozott óriási pusztítást, Egyiptom is harcok színtere volt nemrég. Konstantinápoly maga is eléggé feldúlt hellyé vált Phókasz tevékenységének köszönhetően, de mindennek a tetejébe még földrengés is sújtotta. A helyzet annyira rossz volt, hogy az új császár, ifj. Hérakleiosz már azon gondolkozott, hogy átteszi a birodalom központját Karthágóba, észak Afrika volt ugyanis az egyetlen hely, amely biztonságban volt. Erről csak Szergiusznak, a konstantinápolyi pártriárkának sikerült lebeszélnie.

A császárnak mindent újra kellett teremtenie. A hadsereg elveszett, a védelmi vonalak elvesztek, az adóbevételek drámaian csökkentek, ráadásul két irányból is komoly veszély fenyegette a birodalmat, keletről a perzsák, északról az avarok, és a szlávok veszélyeztették a létét. Tíz év építőmunka kezdődött, miközben a perzsák tovább nyomultak. 611-ben a perzsák, Sahrbaraz tábornok irányításával elfoglalták Antiochiát és Emesa-t. A rómaiak megpróbáltak némi ellenállást kifejteni, így a perzsa előrenyomulás lelassult pár évre, 612-ben Hérakleiosznak sikerült visszafoglalnia Caeasarea-t Kappadókiában, a következő évben Tarszoszból indulva Antiochiát próbálta visszaszerezni, de nem járt sikerrel. Mivel a birodalom Anatólia felől volt képes csak ellenállást kifejteni, ezért a perzsák más irányba mentek. Nem volt sürgős nekik Konstantinápoly elfoglalása, Huszrau úgy gondolta, hogy a birodalom úgyis szétesik, Hérakleioszt sem tekintette másnak, csak egy trónbitorlónak.

Az anatóliai harcok után a perzsák délre fordultak, és (a városban élő zsidók segítségével) elfoglalták Damaszkuszt 613-ban, majd Jeruzsálemet 614-ben. A Szent Keresztet keletre szállították, a nagykirály udvarába. Jeruzsálem elfoglalása után a város zsidó lakossága a perzsákkal közösen nekiállt a keresztény lakosságot lemészárolni. Nem kis lélektani csapás volt ez. A következő években a perzsák tovább nyomultak Afrikába, elfoglalták Egyiptomot, majd Kirenaikát, egészen Tripoliszig nyomultak (a mai Tripoli, Líbia fővárosa). 615-ben a perzsák megint megjelentek a Márvány-tenger partján Kalkhedónnál, de Isten büntetésével fenyegetve, és egy békeajánlattal a sereg vezérét rá tudta a császár venni arra, hogy visszatérjen Huszrauhoz, aki emiatt őrjöngött. Elég nagy ziccert hagytak ki.

A helyzet tehát drámai volt, olyannyira, hogy a korábbi hadszervezetet már nem lehetett fenntartani. Az elmúlt évszázad bizánci hadszervezete az állam adóbevételeire épült, és az abból fizetett zsoldosseregre. Azzal, hogy a birodalom gyakorlatilag mindent elvesztett Észak-Afrikán és Anatólián kívül, az adóbevétel is drámaian lecsökkent. Már akkor sem volt elegendő forrás arra, hogy a perzsákkal szemben kellő haderőt állítson ki az ország, amikor Hérakleiosz átvette a hatalmat, de a folyamatos területveszteségek miatt a helyzet csak romlott. Ebben a helyzetben kézenfekvő volt a megoldás, olyan seregre volt szükség, amely nem pénzért, hanem valami másért harcol, nagyjából ez volt az alapgondolata annak a reformnak, amely hozzájárult ahhoz, hogy a birodalom ismét komoly haderőt tudott kiállítani. Ez pedig a thema-rendszer bevezetése volt. A példát az exarchátusok jelentették, ahol a vezető mind a polgári, mind a katonai közigazgatás feje volt. Ezek közé a themák köré szervezték meg a haderőt, amelynek a vezére a thema élére kinevezett stratégosz volt. A katonaságot pedig az thema területén letelepített katonák adták, akik a szolgálatért cserébe földet kaptak használatra, ezért cserébe pedig katonai szolgálattal tartoztak, ha a császárnak szüksége volt rájuk. A themákat Anatóliában alakították ki, mivel ez volt a birodalom egyetlen területe, amely nem került se avar/szláv, se perzsa megszállás alá, bár az utóbbiak betörései pusztították. Végül, hosszas szervezőmunka után 622-re a császár fel tudta állítani az új seregét. A birodalom ismét képessé vált arra, hogy átvegye a kezdeményezést.

Themák 650 körül

 

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr41168600

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Secundus 2009.06.23. 10:20:20

Egyre izgalmasabb!!! :)
De két megjegyzés :(
1. Még mindig nem vagytok következetesek a nevekkel. Ha ragaszkodtok a "hivatalos" állásponthoz, akkor mindineki neve latinos alakban (Sergius, Mauricius, Bononus, Péter=Petrus sb., bár, mivel a nyelvi fordulat Hérakleiosz nevéhez fűződik, ő maradhat. Igaz, császári neve: DOMINUS NOSTER FLAVIUS HERACLIUS AUGUSTUS PIUS volt - lásd pénzeit). ha viszont a "bizantológus" irányzat a "nyerő": mindenkit görögül (tehát Szergiusz=Szergiosz) :D:D:D:D
2. Phocas (Phókasz) oszlopa nem Konstantinápolyban, hanem Rómában(!) áll (lásd képaláírást), ugyanis valami hihetelne módon puszi pajtások voltak Nagy Szent Gergely pápával (mindketten kalkhédonista orthodoxok voltak), s bukása után sem távolították el (pedig mind Hérakleiosz, mind későbbik fia, IV Kónstantin - az utolsó császár, aki Rómában járt! - ezt kérte.)

lécci 2009.06.23. 10:33:46

@Secundus: Szia! A szerzőnek nem volt módja olvasni előző észrevételeidet (előzőleg folytatlólagosra betárazta a három részt), érkeztével szerintem válaszolni fog. Tehát nem direkt van, hogy nem szól ;-)

Viszont a "hivatalos" álláspont - mint korábban szó volt róla a helyesírási szabályzat alapján - nem elrendelően 'latinosít'. Ez a Te "hivatalos" álláspontod.

lécci 2009.06.23. 10:39:37

@lécci: Egy szerzőtől elvárható következetesség a saját maga választotta 'alkalmazása' iránt, ha ettől eltér, az kifogásolható.
"Hol látsz Te itt olyat ?" (szélesszájú béka)

lécci 2009.06.23. 10:40:50

@lécci: (bocs kimaradt egy szó) helyesen:
Egy szerzőtől elvárható következetesség a saját maga választotta írásmód 'alkalmazása' iránt,...

Secundus 2009.06.23. 11:13:25

@lécci: Köszönöm, igazad van :) Én csupán egyértelműsítést kértem (Ha Hérakleiosz, akkor Szergiosz - nem Szergiusz - bár ez már tényleg szőrszálhasogatás). A "hivatalos"-t nem véletlenül tettem idézőjelbe. :) Viszont az írásmód, a valóban "hivatalos" Havas-Hegyi-Szabó: Római történelem (Osiris, 2007) írsmódja is szerint is a latinos alak. (Ez azért talán tényleg egy "komoly" könyv:D) Amúgy pedig a blogoló úgy ír, ahogy akar.:):):)
A kommentekben a gondolatimat fejtem ki, ha válaszol rá valaki válaszol :D Nem kötelező:D
A blogot pedig azért olvasom, mert teszik, s ha véleményem, vagy gondolatom van, megírom. Ha nincs, akkor nem.
(Viszont Phocas/Phókasz oszlopa tényleg Rómában van :D)

dr. Pascal 2009.06.29. 18:17:12

olyan unalmas lesz lassan az
"újabb remek poszt!"
szófordulattal kezdeni, de isten neki! :)

ez a thema téma ( :D ) akkor béta kiadású feudalizmus lehetett?