A "Mandzsu-kor" sorozatban részletesebben szó volt már  mindegyik Kínában újonnan megjelent nagyhatalomról, kivéve azt, amelyik a 19. század végétől a legmeghatározóbb szerepet játssza majd. 

Az 1. kínai-japán háború (1894-95) alaposan átrendezte a távol-keleti hatalmi viszonyokat –kiiktatván a játékból a modernizálódni nem tudott/akart szereplőt-, de még inkább előkészítette a terepet a két iparosodott ázsiai nagyhatalom közötti összecsapáshoz. Azonban a nagy játszma végső nyertese és a csendes- óceáni térség igazi „nagykutyája” mégsem közülük kerül majd ki, sőt nem is a Japánt támogató Brit Birodalom lett az, hanem az 1898-ig magát külpolitikailag kvázi szerényen meghúzó Egyesült Államok.
 
 
 1898 Kínában és a világpolitikában is mérföldkő, sőt a kettő komolyan össze is függ. Az előbbi esetében a „reformpuccs” kudarca véglegesíti a külföldi hatalmaknak Japán (mindenkit megdöbbentő) elsöprő győzelme után kialakult álláspontját, ti. hogy Kínával mint önálló tényezővel többé már nem szabad számolni. A világ hatalmi térképe pedig alapjaiban változik meg azzal, hogy a német gazdaság teljesítménye kb. ekkorra éri be a britét, ebben az évben szavazzák meg Tirpitz 1. flottatörvényét, valamint hasonló horderejű esemény, hogy a spanyolok elleni háborújával kilép a porondra egy új, a világ legerősebb gazdaságával bíró hatalom - ráadásul a tengerek urával való szoros együttműködésben.
 
Mostanára az imperialista hatalmak felosztották az egész 3. világot, már csak a legnagyobb falat maradt, Kína. John Hay amerikai külügyminiszter meg is szondázta a másik 6 vezető hatalmat, hogy ők garantálnák-e érdekszféráikon belül a kereskedelmi egyenlőséget, de a briteken kívül elutasító vagy kitérő válaszokat kapott. Magyarul terítékre került az ország területi felosztása. De az USA elkötelezte magát Kína területi integritásának védelmére, felállítva a „Kína-elvet” - amely úgy lett az ázsiai politikájának sarokköve, mint a Monroe-doktrína a latin-amerikaié -,  majd felsorakozott mögé Anglia is. Ennek persze érvényt is kellett tudni szerezni, ami elsősorban az amerikai hadiflotta dolga lett. Ahogy ma ennek csendes-óceáni egységeinek fő feladata Kína féken tartása, úgy 100 éve területi egységének biztosítása volt.
 
Nézzük meg, milyen út vezetett idáig (mely során vázolnám a hadiflotta kiépülésének néhány jellemző eseményét is), hogy Kína államának összeomlásakor, sőt felosztásának küszöbén amerikai védőernyőre tett szert, ami fél évszázadig, a trumani kormányzat 1947-es katasztrofális következményekkel járó döntéséig tartott (ekkor állították meg a kommunistákat már legyőző Csang Kaj-Seket, majd kényszerítették hosszú fegyverszünetre, mialatt Sztálin megerősítette Maot a kapitulált japán hadsereg fegyverzetével és kiképzőivel).
 
Idén, júliusban a kínai áruexport meghaladta a németét, így először lett világelső. Ezen termékek messze legnagyobb piaca az USA, melynek ugyanakkor Kína a legjelentősebb import- és a 3. exportpartnere. Sőt, magasan Kínáé a világ legnagyobb külkereskedelmi többlete is : tavaly 296 mrd USD, és ennek 90 %-a Amerikával szemben keletkezett. Pedig elég szerényen indult....  
 
1784-ben egy áruval megrakott vitorlás vetett horgonyt Kantonban, melyet maga G. Washington bocsátott útjára (és írta alá a megbízó levelét) azzal -amint azt La Fayette márkinak megírta-, hogy Kínán keresztül törjenek ki a britek kereskedelmi zárógyűrűjéből.  
Az Empress of China lett az Egyesült Államok első  hajója, mely kikötött Kínában .
A függetlenség elnyerése után az ebbe beletörődni képtelen britek amerre csak tehették, igyekeztek elzárni az amerikai kereskedők útját. Ők pedig, ahogy próbáltak újabb lyukakat találni a hálón, úgy „botlottak bele” Kínába, ahol a britekkel egyenrangúan léphettek fel…. Azaz egyformán kiszolgáltatott pozícióban. Viszont a jenkik sokkal rugalmasabbak tudtak lenni a kínaiakkal való kapcsolatok során (nem kellett királyuk hivatalos képviselőinek tekinteni magukat, stb.), így egyre nagyobb szeletet tudtak kihasítani a tortából. 1792-re már Amerika lett Kína 2. kereskedelmi partnere.

A legjelentősebb amerikai áru a latin-amerikai ezüst lett, annak mindenféle formájában : érme, rúd, stb. (4.I. rész függeléke). A következő a Ginzeng-gyökér legkeresettebb típusa, mely Mandzsúrián kívül az Appalache-hegységben is nagyszámban nőtt, a 3. pedig a szőrme, azon belül pedig az irokézek kínai exportjának legjövedelmezőbbje, a vidrabunda. Az Empress of China jelentős haszonnal (20 %) adta el ezeket a termékeit, de az igazi meglepetés az lett, hogy még többet keresett a cserébe magával vitt kínai árukon - Washington az elsők között vásárolt belőlük. A kereskedelem ugrásszerűen bővült, 1790-re, már az USA importjának 1/7-ét tette ki.

"A nemzeti (állami) bevételek számottevően magasabbak, mint korábban képzeltük, méghozzá a kínai kereskedelem miatt"

- mondta ennek fő támogatója, Washington, miután elnökké választották (1789-ben). És mivel az új állam bevételeinek legnagyobb része a vámokból folyt be, ezek legjövedelmezőbb távol-keleti forrása kétségtelenül érdemben hozzájárult ahhoz, h az ország az amerikai történelem legnagyobb hatású gazdaságpolitikusa, az A. Hamilton által felvázolt úton indulhasson el (államhatalom, aktív iparfejlesztés, nemzeti bank, stb. kontra föderalizmus és agrárium). Az amerikaiak hasonló árukat vettek, mint a britek (tea, porcelán, pamut, selyem, bútor, stb), de cserébe nem ópiumot adtak, hanem ezüstöt és normál árukat. Ezért, amikor az ópium ára összeomlott az 1. háború után, a britek domináns helyzetét Amerika vette át a kínai piacon. Majd követve Angliát, az USA is megkötötte a maga átfogó kereskedelmi és politikai egyezményét Kínával - a Wangxiai szerződést - 1844-ben, amely fokozatosan szervezett, nagyüzemi szintre emelte a két ország közötti kereskedelmet. Kevesebb, mint újabb fél évszázad múltán pedig, a kínai kormány egyetlen stabil, egyben a mandarinok által nem megdézsmált bevétele a külkereskedelmi vámokból befolyó lesz, melynek többsége az amerikai relációban képződik.

Az amerikai hadiflotta születési dátuma 1775 ősze -éppen lázadónak minősítik a britek  a 13 gyarmatot-, amikor is a Kongresszus 4 vitorlást vásároltatott, melyeket átépítettek hadihajóvá. A flotta főparancsnoka Esek Hopkins lett, akinek haditengerészeti tapasztalatai nem voltak - miként az egész tisztikarnak sem, kivéve egy skót első tisztet, aki régebben kadét volt a Királyi Hadiflottában.  
1776 márciusában jött a lehetőség, hogy az USA immár 6 hajóra bővült hadiflottája kedvező körülmények között essen át a tűzkeresztségen, mert szembetalálkoztak egy mindössze 24 ágyús kis brit fregattal, a Glasgow-val, melyre azonnal lecsaptak. Nos, a brit végül sérülten ugyan, de meg tudott lépni, viszont előtte szétlőtte ellenfelét, melynek 2 hajóját harcképtelenné tette, másik kettőt pedig megtépázott. A reguláris tengeri háború az amerikaiak számára hasonlóan folytatódott, a tetőpont a Penobscot-öbölbeli csata lett (1779), ahol a 10 egységből álló brit flotta abszolút vereséget mért az amerikaira, akik mind a 42 hajójukat elvesztették.
Ugyanakkor 3 évvel korábban az első amerikai tengeralattjáró, a pedállal hajtott Turtle, megpróbálta meglékelni a 64 ágyús Eagle-t, ami ugyan nem sikerült, de a meglepett britek erre beszüntették New York blokádját.
A reguláris tengeri háború katasztrófával zárult, a megmaradt hadihajókat a Kongresszus mind eladta. Ellenben a gyorsan szaporodó kereskedelmi vitorlások már nem élvezték a brit flotta védelmét, így egyre gyakrabban váltak kalózok áldozatává a Karib-, sőt a Földközi-tengeren. Az utóbbin a Marokkó és Egyiptom közötti (névleg oszmán fennhatóság alatt álló) államocskák kalózai fosztogatták őket. Az amerikai kormány az elfogott legénységért rendszerint váltságdíjat fizetett (már ha volt éppen pénze rá), majd áttértek az éves védelmi pénz „rendszerére”. Amikor a portugál kormány felhagyott a Gibraltári-szoros ellenőrzésével, a kalózok kirajzottak az Atlanti-óceánra is.
 
Végül a franciákkal – a velük szemben bevezetett brit blokád miatt - 1796-ban kitört „majdnem háború”  kellett ahhoz, hogy hadiflottát és minisztériumot állítsanak fel (1798). Az utóbbit Benjamin Stoddert vezetésével, akinek 1801-es visszavonulása idejére a flotta hajóinak létszáma már 54-re nőtt.
 
Látszólag nagyon távol kerültünk Kínától, pedig nem, mert a Függetlenségi Háború, az Atlanti-óceánon zajló tengeri és kereskedelmi küzdelmek, valamint blokádok jártak olyan nagy hatással Kínára keleti irányban az ópium, a nyugatiban pedig a latin-amerikai ezüst révén.  Az előbbiről a sorozat 2. részében volt szó részletesebben, amikor is a brit külkereskedelem az említett háborúk következtében történő hanyatlása (melyet tovább súlyosbított a kontinentális blokád) miatt lezsugorodott a gazdaság ezüstkészlete. A Birodalomban ezüstbányák alig voltak, így a kormány felfüggesztette a font ezüst-konvertibilitását, és megtiltotta, hogy keleti árukért ezüsttel fizessenek. Ezért (és mert Kína nem akart árut importálni) talált rá a Kelet-Indiai Társaság az ópiumra.
A nyugati irányú hatást fejtettem ki részletesebben a 4.I. rész függelékében. Birtokolván a világ legnagyobb semleges ker.-i flottáját ekkor, a brit-francia-spanyol háborúk okozta konjunktúrával megerősödött amerikai kereskedők domináns szerepre tettek szert a Latin-Amerikával folytatott kereskedelemben (hisz mind a hárman megnyitották ottani kikötőiket előttük az 1790-es években). Ezért az ibériai gyarmatoknak az európai és amerikai árukért cserébe adott ezüstje növekvő mértékben a jenkiknél landol, ők pedig a halmozódó haszon egyre nagyobb hányadáért vesznek kínai árut, melyeket viszont az egész amerikai, majd európai kontinensen terítettek (a teljes amerikai reexport már 1793-96 között a 13-szorosára nőtt). Ez a beáramló ezüst kezdte fedezni a Kínából a brit ópiumért kiáramlót, és elsősorban ezekre a piaci kapcsolatokra épül majd a kínai külkereskedelem felfutása a 2. ópiumháború után, sőt a pénzügyi rendszer is, hisz az ezüstpesot felváltó dollár lesz annak alapja. Így gazdasági vonalon a francia/spanyol-brit majd az amerikai-brit háborúk adták a döntő löketet ahhoz, hogy az USA váljék fokozatosan Kína legjelentősebb befektetési és kereskedelmi partnerévé. (Arányaiban ez az összeurópai háború nagyobb gazdasági konjunktúrát eredményezett Amerikában, mint az elkövetkezendők a 20. században).
 
A 2. amerikai-brit háború előzménye, hogy a napóleoni küzdelmek alatt a britek igyekeztek visszaszorítani az amerikai kereskedők térnyerését, amire a legkézenfekvőbb ürügy a blokád volt (az amerikaiak meg igyekeztek kijátszani azt), és ennek során kb. 250 hajót foglaltak le és akár 10.000 tengerészt is besorozhattak a brit flottába. Ezek és más okok miatt az USA 1812 júniusában hadat üzent (a fő cél Kanada elfoglalása lett). A haditengerészet ekkor mindössze 9 fregattal, 8 egyéb kisebb vitorlással és kb. 100 ágyúnaszáddal (1 vagy 2 ágyús kishajó) rendelkezett (sorhajóra sajnálták a pénzt), így a brit flottát fenyegetni persze nem tudták. Ugyan több brit hajót is legyőztek párharcban, de flotta-szintű ütközetet az amerikaiak nem mertek vállalni. Mégis ebben a háborúban győzött le először a haditengerészetük egy több hajóból álló ellenséges flottát: az Eire-tavon (1814.09.11.). Végül a háború a status quo helyreállításával ért véget 1815-ben, de megmutatta, milyen felelőtlenség volt a hadiflotta elhanyagolása, hisz a britek simán győzhettek is volna.
Utólag mindkét fél rájött, hogy mennyire értelmetlen volt ez a küzdelem, „melyet senki sem akart”, így az gyökeres fordulatot hozott az egymás közti viszonyban. Ettől kezdve a két hatalom egyre szorosabbá fűzi kapcsolatait, egyre több területen fognak együttműködni, és a kooperáció legszembetűnőbb példája épp Kína lesz. A haditengerészetet dinamizáló Monroe elnök csakis annak tudatában jelenthette be híressé vált doktrínáját 1823-ban, hogy az atlanti vizeken azt a brit flotta is fogja garantálni, és ez egyben lehetővé tette az USA fokozatos távol-keleti aktivizálódását is.
 
Az első külföldi sikert 1815-ben érték el – valószínűleg „feltalálván” az ágyúnaszád-diplomáciát - amikor egy flottájuk 10 hajója harcra készen felsorakozott Algír előtt, majd a dej-jel a kereskedelmi hajóiknak és állampolgáraiknak védelmet, valamint  előjogokat garantáló szerződéseket írattak alá.
A következő évben megválasztott James Monroe  teremti meg igazából az ütőképes amerikai flottát, mert rögtön hivatalba lépése után elfogadtat egy nagyságrendi ugrást jelentő flottaépítési csomagot: 9 sorhajó, 12 fregatt és kikötővédelemre 3 gőzhajó. Első nagyobb feladatuk az ekkor már 300 éve virágzó karibi kalózvilág (csak 1816-22 közt 3.000 incidens) teljes felszámolása lett (1822-től), melyben persze részt vettek a britek is. Ekkor alkalmazott Amerika először hadigőzöst, a folyamiból átalakított Sea Gull-t. 
 
A csendes-óceáni flotta létrejöttének első fontos állomása az 1. mexikói háború (1846-47-ben, és ekkor állított fel először haditengerészetük általános tengeri blokádot is), mely során az USA Kaliforniát is megszerezte, a tengerészeti központ pedig San Francisco lett. A győzelem  után 2 hajóraj járőrözött a nyugati vizeken, az egyik a dél- és észak-amerikai partok mentén, a kelet-indiai (állomáshelye természetesen Hong-Kong) pedig Kína és Hawai között. Az utóbbi három vitorlásból állt, melyeket 1851-ben erősítettek meg a Susquehanna-nel. E hajó lett az első amerikai hadigőzös a Távol-keleten, 1853-ban pedig alkalma lett bizonyítani. Mint zászlóshajó csatlakozott ugyanis Matthew C. Perry commodore Virginiából kifutott flottájához (a képen), mely meg sem állt a Tokiói-öbölig, hogy elérje Japán megnyitását a kereskedelem, a közlekedés és a hittérítés előtt.
 
Közben Kínában javában tombol a Taiping-felkelés (kirobbantójának ideológiáját az amerikai missziók ihlették), majd annak ideiglenes elcsendesültével elkezdődik a 2. ópiumháború (a sorozat 3. része), és kitörésében aktívan részt vesz az amerikai flotta 2 hajója is, melyek Kanton bevételében (1856) segítik a briteket. 3 évvel később viszont kelepcébe csalják a kínaiak a brit-francia flottát a Tiencsint védő Dagu-erődöknél. Az amerikai Kelet-indiai Raj parancsnoka ekkor Josiah Tattnall commodore, aki hajóival megfigyelőként vesz részt a hadműveletben. Amikor azonban a helyzet katasztrófával kezd fenyegetni, feladja az USA semlegességét, és ágyúival lehetővé teszi az európaiak visszavonulását június 25.-én. Ez nagyon fontos momentum, ugyanis a brit-amerikai együttműködés minőségileg új szintre emelkedését jelzi, nem véletlen, hogy Tattnall indoka „blood is thicker than water” (tartalmilag = „a vér nem válik vízzé”) az angolszász történelem egyik fő szállóigéjévé lett. Mindenesetre beavatkozása háborúhoz nem vezetett Kínával, sőt hamarosan (1861-ben) egy amerikai tiszt (Towsend Ward) állítja fel azt a zsoldossereget, mely nagy segítséget nyújt majd a Taipingek leveréséhez. 
A békekötés után pedig a Pekingben letelepedett külföldi kolóniából a kínaiak az első hozzájuk akkreditált amerikai nagykövetet (Anson Burlingame, korábbi miniszter) tisztelték leginkább, mivel korrekt kétoldalú kapcsolatok kiépítésére törekedett. Washington a polgárháború befejeztével tovább "közeledik" Kínához, 1867-ban megveszi Alaszkát, és felkéri Kínát, hogy utazzon kínai delegáció hozzájuk, akik a következő évben át is keltek az óceánon (1878-ban jön létre a washingtoni kínai követség) .
 
Ott pedig a transzkontinentális vasút nyugati szakaszának megépítéséért pont ezekben az években zajlik a nagy versenyfutás   - ugyanakkor, mint az előző részekben már szó volt róla, a kínai állam viszont nem volt hajlandó vasutat építeni a 19. században (kivéve egy, a külföldiek által kikényszerített vonalat). Amerikában most a cél a sínpálya kiépítése Kaliforniából Utahig, hogy ott összekössék a keleti szakasszal, és a Central Pacific vasút építési vezetőjét (Strobridge) 1865-ben rábeszélték, hogy alkalmazzon kísérletképpen 50 kínait (ha már képesek voltak felépíteni a Nagy Falat). Aztán kért még ötvenet, majd a nyugati part összes munkát kereső kínaiját összeszedette, sőt kijelentette, hogy ők a világ legjobb munkásai. A vasút elnöke további 15.000 kuli importjára adott utasítást, végül minden 4 munkásból 3 lett kínai. A vasút megépítése nagy lökést adott a kínai termékek exportjának, hisz jóval rövidebbé vált az út az amerikai keleti partig, sőt még az Európába vezető szállítás is ezen keresztül lett a leghatékonyabb a Szuezi-csatorna megépítéséig.    
Az időközben lezajlott amerikai polgárháború (1861-65) a haditengerészeti fejlesztések megugrását hozta - köztük a leghíresebb epizód, a Virginia és a Monitor páncélosok összecsapása -, de a háború után a harmadára építették le az akkor már 671 hajót számláló hadiflottát. A fejlesztések leálltak, a vitorlások reneszánszukat élték, a flotta fokozatosan kezdett lemaradni a többiekhez képest.
 
1871-ben még elég erős volt (sőt 4 éve szenelő bázist rendeztek be Midway-en, ami alapvető a transpacific expedíciókhoz), és a kormány úgy döntött, hogy – Japánhoz hasonlóan - Koreát is rákényszeríti a nyitásra. Az ország – élén a Joseon dinasztiával - ekkor már évszázadok óta kínai hűbéres volt, de a nagy testvér ekkor éppen a Mandzsu-kor eddigi legmélyebb válságából próbál kilábalni (a sorozat 4.I. része). A korszakban állandósultak a válságok, zendülések és most éppen egy ultrakonzervatív klikk van hatalmon.
Öt gőzösből és 650 tengerészből álló hadiflotta – élén John Rodgers ellentengernaggyal - kísérte a diplomáciai küldöttséget és vezetőjét, az új pekingi nagykövetet (Strobridge meghalt Szentpéterváron, miközben végigkísérte a kínai küldöttséget a kérésükre még Európán is) Koreába. A delegáció a kereskedőhajókat ért korábbi támadások tisztázásával szándékozott nyitni, és sikerült is felvenni a kapcsolatot a hatóságokkal, de a kormány vonakodott tárgyalni, nehogy kárpótlást keljen fizetnie. Erre az amerikaiak közölték velük, hogy a flotta felderíti a környéket, de támadó szándék nélkül. A Ganghwa-szigetcsoport (ma Dél-Korea északi határa) Korea tengeri kapuja, és stratégiai jelentőségű  volt azért is, mert a mellette levő szoroson át közelíthető meg a Han-folyó, melyen  egyenesen a fővárosig, Hanyangig (ma Szöul) lehetett felhajózni.
A háború akkor kezdődött, mikor a Ganghwa-szorosba behajózott flottát június elsején tűz alá vette egy erőd, kisebb károkat okozva ezzel. Mea Culpa híján a jenkik a megtorlás mellett döntöttek, és 10.-én megtámadták a Ganghwa-szigetet. Ezt 5 erőd is védte, bennük elitegységek, a „Tigrisvadászok”. A barbárok szemével inkább kőkorszaki ágyúk, célozni képtelen tüzérek, és kovás puskákkal felszerelt katonák. A totális tüzérségi fölényben levő támadók sorra vették be az erődöket, és a koreaiak teljes vereséget szenvedtek, 243 halottat és számtalan sebesültet hagyva maguk után. Az amerikai veszteség mindössze 3 elesett és 10 sebesült volt. De a koreai kormány nem tárgyalt, a foglyul ejtett 20 koreait (köztük a parancsnok helyettest) pedig „a barbárok csak tartsák meg maguknak”. Így jobb híján a flotta áthajózott Kínába. Az USA-t ez a külpolitikai zakó alaposan leégette, ami még jobban megerősítette a koreai rezsim izolációs politikáját, és kezdte azt sugallni Keleten, hogy az Egyesült Államok csak egy tehetetlen óriás.
 
Viszont a japánok tanultak belőle, és - kihasználva Kína tehetetlenségét - 5 évvel később egyenesen Hanyang-ig hajóztak fel, ahol a Ganghwai-szerződéssel kikényszerítették Korea megnyitását. Majd 1882-ben az USA ismét megjelent (a koncra) és elérte, amit korábban nem: legnagyobb kereskedelmi kedvezmény, területenkívüliség, hittérítők, stb. Azonban míg az amerikai-koreai szerződés nem irányult Kína ellen (amely amúgy Amerikával volt a legjobb viszonyban, és őt egyébként is az egyik leggyengébbnek hitték a külföldiek közül), de a japán behatolás kifejezetten igen, így ez elkerülhetetlenül vezetett a közben a padlóról felálló, és Ázsia legnagyobb flottáját kiépítő Kínával való konfliktushoz (5. rész), amelynek nyertesét pedig majd a Medve várja a ringben.
A győztes Japán aztán bekebelezi Koreát, de rá kell döbbennie sikerei csúcsán, hogy mégsem ő diktál errefelé, hanem az addigra a Csendes-óceán messze legerősebb gazdaságát és flottáját kiépítő Amerika. Az pedig egyrészt jóváhagyja 1905-ben Korea meghódítását (cserébe Fülöp-szigeteki uralmának elismeréséért), másfelől viszont kötelezi Japánt Kína integritásának tiszteletben tartására (Root-Takahira, 1908).
 
Visszatérve a flottához, a 70-80-as években az Amerikát fogatlan oroszlánnak vélő ázsiaiaknak igazuk volt, hisz gyakorlatilag nem voltak használható "vasfogai" a meláknak. Másfelől a japánok (és más ázsiai országok) félreértették az amerikai hadiflotta „fekete évtizedeit”. Műszaki lezüllését annak tartósan természetes állapotának hitték, pedig csak arról volt szó, hogy a kongresszusi többség visszatért a „partvédelem elvéhez”, és nem volt hajlandó érdemi forrásokat megszavazni fejlesztésre. (Ugye könnyű sóhernek lenni, ha maga a testvéri brit flotta őrködik a környező vizeken……pl. az usa-haditengerészet évtizedek óta rendszeresen megünnepelte Trafalgar évfordulóját.) Következésképpen 1890-re odáig süllyedtek, hogy B. F. Tracy haditengerészeti miniszter felmérése szerint az USA flottája a 12. helyen állt a világon. Modern értelemben vett csatahajója egyáltalán nem volt, míg pl. a Monarchiának és Kínának 2-2. Lodge szenátor kijelentette, hogy egyetlen brit csatahajó szétlőhetné New Yorkot, és nem tudnák megakadályozni.
Végül ez az év lett a modern hadiflotta kiépülésének kezdete: a Navy Bill (06.30) 3 nagy csata- és 3 más kisebb hadihajó építését rendelte el. Igaz, az utolsó órában, mert ettől kezdve sorra jönnek a külpolitikai válságok (Brazília, Nagy-Britannia, Kuba,stb.), melyek hatására egyre gyorsul és bővül a hajóépítési program. 1898-ban, a spanyol háború kitörése előtt már 5 hipermodern csata- és 43 egyéb hadihajó léphetett szorítóba, melyekből csak 9 épült 1890 előtt.
 
"Tüzet nyithat, amikor készen áll, Gridley sorhajókapitány"
 
- utasította alárendeltjét Dewey commodore, amikor az USA Spanyolországnak küldött hadüzenete  (1898.04.25) után hat nappal a 7 hadihajóból álló Ázsiai Flottája behajózott a Manilai-öbölbe, és elkezdte a Csendes-óceán meghódítását. Zászlóshajója az Olympia volt (a képen elöl). A spanyolok papíron hasonló erejű, de a valóságban lepusztult állagú flottája 7 óra alatt teljesen megsemmisült, a 400 elesett és sebesült tengerészükkel szemben csak 1 amerikai halt meg – szívrohamban -, és 8-an sebesültek meg. Nem nehéz elképzelni Montoyo y Pasaron admirális hajóinak állapotát annak tükrében, hogy 100 amerikai gránátból még 3 sem talált. 
 
A Santiago-i csata ugyan ilyen eredménnyel zárult, utána az amerikaiak elfoglalták Kubát, a spanyolok pedig a párizsi békeszerződésben (1898.12.10) lemondtak Puerto Ricoról és Guamról, valamint 20 millió dollár fejében a Fülöp-szigetekről. E szerzeményeket az USA megtartotta, az utóbbi kettő meghódításának hivatalos stratégiai indoka Kína védelme volt. Annektálták Hawait is, Szamoát pedig felosztották Németországgal, így az USA 1898-ban kvázi rátenyerelt a Csendes-óceánra.
 
Egy évvel a háború után pedig további 5 modern csatahajót bocsátanak vízre (az összes létező csatahajó 1-1 szövetségi állam nevét viseli). Ilyen ütemű és volumenű flottafejlesztést még nem látott a modern világ: Amerika mindössze egy évtized leforgása alatt szinte a semmiből a Távol-Kelet vezető hatalmává* vált.  
 
Ekkorra az Államok már a kínai gazdaság és társadalom legfontosabb külföldi szereplője lett, a külkereskedelmi forgalma és misszionáriusainak létszáma nagyobb volt, mint az összes többi idegen országé együttvéve, és - mint arról szó volt már - a dollárja lett a távol-kelet standard devizája. Így egyáltalán nem érdeke a lerongyolódott sárkány feldarabolása, de egybentartása és annak stabilitása annál inkább. 
Ugyanakkor a barbárok gazdasági és hittérítői behatolása lett a közvetlen kiváltó oka az egész fejlett világot megdöbbentő eseménynek (hisz a kormány szabad kezet, sőt segítséget ad majd a  kolóniákban élő diplomaták és családjaik lemészárlását célzó felkelőknek), a Boxer-lázadásnak.

 

 *Az oroszokat 5 évvel később legyőző Japánnak akkor is még csak 6 (brit) csatahajója volt - igaz éppen építették már a világ 1. "dreadnought"-ját (Satsuma), mely csak az ágyúhiány miatt nem készült el elsőnek, de így is a legnagyobb lett a világon-Amerikának 1905-ben viszont 20 db (ebből néhány épülő). Következésképpen a jenkikre csak a náluk sokkal erősebb brit flotta jelenthetett komoly veszélyt, de a világ átalakult erőviszonyai miatt több ponton is potenciális riválissal szembenéző Anglia egy valamit nem engedhetett meg magának semmilyen körülmények között sem : kereszbe tenni Amerikának.

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr961375455

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Zsoolt · http://www.annyit.blog.hu 2009.09.17. 21:28:50

jaj nagyon hosszú, mintha én írtam volna.:) De nagyon köszi érte, mert olyan téma, amit a magyar történelemórákon nem tanítanak.

Syolos 2009.09.17. 21:38:11

"Az utóbbi három vitorlásból állt, melyeket 1851-ben erősítettek meg a Susquehanna-nel. E hajó lett az első amerikai hadigőzös a Távol-keleten, 1953-ban pedig alkalma lett bizonyítani."

Nem 1853-ban?

maotai 2009.09.17. 21:43:03

@Syolos:
De persze,.....köszi a figyelmes olvasásásért

Syolos 2009.09.17. 21:47:06

@maotai: Én köszönöm az érdekes olvasnivalót! :)

Sigismundus · http://csakugyirkalok.blog.hu/ 2009.09.18. 10:41:47

Szép részletes cikk, alapos utánnajárárst és munkát mutat. De ezeket a fogalmakat tuti hogy nem lehet lefordíttani magyarra? Annyira jó a cikk hogy ezek szinte kiabálnak benne..

" Matthew C. Perry commodore ", " Dewey commodore ", " a transpacific expedíciókhoz "...

Czelder Orbán 2009.09.20. 18:54:30

@Sigismundus:
Én a commodore-t simán kötelékparancsnoknak fordítanám annak ellenére, hogy ez egy elég semmitmondó fordítás lenne. Ugyanis a commodore egy kb. féltucat vagy kicsit több, vegyes típusú hajók feletti parancsnok _rangja_, viszont ennek a szónak nincs magyar megfelelője. Ez a XVIII-XIX. századi parancsnoki lánc struktúrájában még értelmes rang volt, ám a XIX. század végére jelentősen módosult a skála.

BuDdHa 2009.09.21. 21:50:38

Jó kis olvasmány, csak mondjuk Amerikáról és különösen annak flottájáról több szó van benne mint Kínáról.

Egyébként a 19. sz. közepe vége felé a legtöbb vasutat Amerikában kínaiakkal vagy fegyencekkel építették, elképzelhető milyen munkakörülmények között és azt is hogy vagyon hogy vették rá őket.

Egyébként a maffia+US következő rész mikor lesz?

dr. Pascal 2009.09.21. 21:56:54

újabb nagy gratu a posztért! :)

"A spanyolok papíron hasonló erejű, de a valóságban lepusztult állagú flottája 7 óra alatt teljesen megsemmisült, a 400 elesett és sebesült tengerészükkel szemben csak 1 amerikai halt meg –szívrohamban-, és 8-can sebesültek meg . Nem nehéz elképzelni Montoyo y Pasaron admirális hajóinak állapotát annak tükrében, hogy 100 amerikai gránátból még 3 sem talált."

"Nem nehéz elképzelni..."

De, nekem nehéz... Milyen hajók azok, amik gyakorlatilag maguktól süllyednek el és nem képesek érdemben eltalálni az ellenséget? Mindenki részeg volt, vagy az Armada megmaradt hajói voltak hadrendben? :)

maotai 2009.09.23. 18:44:37

@dr. Pascal:
köszi,

amúgy, ha igaz, amit a forrásom (Az USA haditengerészet története) állít, akkor majdnem 6000 gránátból csak 142 talált, mert a régi módon, a hajó billegéséhez igazítva (amikor a cél felemelkedett az irányzék előtt)lőttek az ágyúkkal.

brown_h 2009.09.24. 18:45:27

Jó, nagyon, gratulálok!

A lényeget abszolút nem érintő kiegészítés egy engem különösen érdeklő témában: James Harvey Strobridge (nem Storbridge) volt, aki a Central Pacific vasútépítéséhez felfogadta az első kínaiakat, Charles Crocker, a CP "Nagy Négyese" egyikének, a vasútépítések vezetőjének az ötletére. Strobridge eleinte nem hitte, hogy működhet (mert szerinte csak az írek tudnak dolgozni), de aztán, mikor látta, hogy mindenre képesek, és viselkedésükkel sincs gond, lelkes híve lett a kínai munkaerőnek.
Azok is tisztelték Strobridge-t, és Félszemű Főnökembernek hívták, mivel egy robbantásban elvesztette egyik szemét.

Nyaligátor · http://autostat.hu/technikai-szotar 2009.09.25. 11:59:56

Azért akit érdekel, nézzen körül a mai USA és kínai flották háza táján. A jövőben szerintem ezek a hajók érdekesen fognak bekerülni a történelembe - mára aki figyeli a világ geostratégiai alakulását, láthatja ennek jeleit...