Az alábbiakban Montet következő posztját olvashatjátok Svájc történetéről. Az előző posztban láttuk, hogy a Konföderáció az itáliai háborúk alatt igazi európai nagyhatalommá vált. Azt is láthattuk, azonban, hogy ez a pozíció nem volt nagyon stabil. Meg kell jegyeznem, hogy a kortársak között csak nagyon kevesen látták így, a nagy többség meg volt győződve arról, hogy a Konföderáció csapatainak senki nem tud megálljt parancsolni. Ma már, általános történelmi tapasztalataink birtokában könnyen feltehetjük a kérdést: vajon egy ilyen kis területű, kis népességű és viszonylag szerény erőforrásokkal rendelkező államalakulat meddig tudhat nagyhatalmi helyzetben maradni? A választ tudjuk, de ami ebben a kérdésben a lényeges, hogy a Konföderáció olyan pozícióra tett szert az európai politikában, amely túl nagy volt számára, tehát a bukás kódolva volt. Idő kérdése volt csupán, hogy mikor találja magát szemben egy olyan hatalommal, ami ténylegesen megfelel a nagyhatalom kritériumainak. 1515-ben Franciaország megfelelt ennek, jobban, mint a Konföderáció, és kettőjük párharcában a mindig fontos mellékkörülmények is az előbbinek kedveztek.

Közvetlen előzmények


1515. január 1-én meghalt XII. Lajos francia király, utóda, I. Ferenc folytatta Lajos itáliai politikáját, sőt sikerült maga mellé állítania Velencét.
Schiner bíboros, aki gyűlölte a franciákat, érzékelte, hogy az új uralkodó számára kedvezően alakulnak a dolgok, és felmérte, hogy az itáliai status quo szempontjából ez rendkívül előnytelen lehet, ezért nagy erővel vetette be magát a Szent Liga összekovácsolásába.
Közben Ferenc sereget gyűjtött Lyonban, mintegy 55.000 főt, amelyből 15.000 volt a lovas, 70 darabos nehéztüzérséget és 300 darabos könnyűtüzérséget vonultatott fel. Meglepő módon a német-római császárnál még azt is elérte, hogy 6.000 landsknechtet is seregébe gyűjthetett. A franciák, hogy megtévesszék az itáliai hágókat őrző konföderációs erőket, elterelő manőverként kisebb erőket küldtek a jelentősebb hágókhoz, amíg a főerők egy dél-piemontei hágón keresztül, ötnapos erőltetett menetben értek Cuneóba.
Ferenc megpróbált kibékülni a Konföderációval anélkül, hogy lemondott volna Milánóról, és hogy teljesítette volna a Dijon-i Egyezséget, pénzt viszont szívesen áldozott volna a megvásárlásukra. A svájciak pontosan a megalázó dijon-i szószegés miatt nem kívántak békülni. Ferenc mellett álltak a velenceiek, X. Leó pápa habozott, a császárról elég, ha annyit jegyzünk meg, hogy 6.000 zsoldos toborzásába belement, egyedül a spanyolok álltak fegyverben Lombardia és Velence határán.
Sajnos a Konföderáció háza táján újfent megjelent a megosztottság. Az ún. gotthardista kantonok stratégiai okok miatt fel akarták adni Piemontét, hogy erőiket a lombard síkságon összpontosítsák. Bern inkább fenntartotta volna ezt a pozíciót, mondván a hegyekben kisebb erőkkel is hatékonyan lehet védekezni, sőt javasolta, hogy támadják hátba a franciákat a Szavoják birtokain keresztül, ellenkező esetbe visszahívja egységeit. A gotthardisták javaslata nyert.
Így a konföderációs erők megkezdték a visszavonulást Piemontéból, Vercelli majd Novara felé. Nem fordítottak arra sem gondot, hogy a francia csapategyesítéseket megakadályozzák. A józan döntéseket megakadályozta a harag és elkeseredettség, mivel a Liga nagy része magukra hagyta, sőt még pénzt sem küldtek. Észak-Itália ekkora már kimerült a rablásoktól, így utánpótlást már nem leltek sehol, ezért sokan visszaindultak szülőföldjükre. Az őskantonok azonban Milánó, Varese és Sesto Calande között letáboroztak.
Ferenc mindenről értesült és kihasználva a svájciak elkeseredettségét felerősítette a tárgyalásokat. 1515. szeptember 8-9-én Gallaratéban egyességet javasolt, eszerint:
- Ferenc kifizeti a 400.000 koronát, amit a Dijon-i Egyezségben Trémouille vállalt,
- további 300.000 koronát fizet,
- a Konföderáció lemond a paviai hadjárat során megszerzett területekről, illetve Massimiliano Sforzanak nyújtott védelemről,
-  akinek cserében a király felajánl egy francia hercegséget és egy francia nemesasszony kezét.

A berniek még ennél is tovább mentek, hajlandóak lettek volna további 300.000 koronáért feladni Val d’Ossolát, Valtellinát és Ticinot, ami egyet jelentett volna az évszázados hódítás eredményeinek feladásával.
Világosan látszott, hogy a Konföderáció tagjai és szövetségesei, az új és régi tagok, városok és vidéki kantonok más és más szempontokat tartottak fontosnak, ami óhatatlanul széthúzáshoz vezetett.
A gotthardista kantonok a galleratai egyezséget árulásnak, tehát érvénytelennek tekintették, a berniek és a pártjukon álló szövetségesek viszont érvényesnek, ezért elhagyták Lombardiát.
Az itt maradók szeptember 10-én erősítést kaptak Zürichből, a büszke és megvesztegethetetlen Markus Röist vezetésével. A Lombardiában maradt erők a zürichiekkel együtt bevonultak Milánóba. A vita a galleratai ajánlatról itt sem szűnt meg, de végül Schiner bíboros véget vetett ennek jelenlétével és eltökéltségével, és rávette őket, hogy tartsanak ki a franciákkal szemben.

A Marignanoi csata, középen Schiner kardinális lovon



A marignanói csata 1515. szeptember 13 – 14.


I. Ferenc Milánótól dél-nyugatra, Marignano mellett vert tábort. Szeptember 13. délutánján riadót fújtak Milánóban, mivel a város déli részén csatározás kezdődött. Zürich és Zug kapitányai nem akartak csatába bocsátkozni, de a Waldstätten (emlékeztetőül: Uri, Schwyz, Nidwalden és Obwalden) és Glarus vezetői eltökéltek voltak. A vitát az döntötte el, hogy Schiner bíboros lóra pattant, és elsők között lovagolt ki a Római kapun, magával vonzva a vidéki kantonok katonáit. Hamar rájöttek, hogy a franciák előőrseivel kezdtek el csatázni, Zürich és Zug még mindig úgy vélte, hogy jobb lenne a csatát másnapra halasztani, de ekkor már nem lehetet visszavonulót fújni.
A konföderációs csapatok rendezetlen előrevonulását végre sikerült hadrendbe szervezni.
A svájciak megindították a rohamot a francia fő erők ellen. A francia tüzérség brutális károkat okozott, ráadásul a francia nehézlovasság oldalba kapta a Konföderációt. Mindezek ellenére a svájciaknak sikerült visszaverni a lovasrohamot, felmorzsolni a francia elővédet, és elérni a francia központi erőket, azaz a német landsknechtet. A svájciak gyűlölték őket kegyetlenségük miatt, ezért a csata ezen a ponton eldurvult. A csata késő este, holdfény mellett is folytatódott, egészen éjfélig, amikor felhők takarták el Holdat.
Annak ellenére, hogy a svájciak rendezetlenül vettették bele magukat az ütközetbe, és talán a zürichieknek és a zugiaknak volt igazuk abban, hogy az ütközetet el kellett volna halasztani, a csata első napja a Konföderáció számára zárult eredményesebben. Az éjszaka viszont nagyon nehéz volt. Mivel felkészületlenül érkeztek, nem hoztak magukkal élelmiszert, nem tudtak tüzet gyújtani. Ez utóbbi azért vált rendkívül problémássá, mert a nap folyamán többször át kellett gázolniuk a franciák által elárasztott területeken, tehát csurom vizesek voltak, ezt fokozta, hogy a krónikák szerint az éjszaka a szeptemberben megszokottnál jóval hidegebb volt. Az éhségtől, fáradságtól, hidegtől elgyötört katonák a koromsötétben igyekeztek megtalálni egységeiket, ebben az uriak havasi kürtjei segítették őket.
Másnap reggelre a francia király teljesen újraszervezte egységeit. A gyalogságot és a tüzérséget úgy helyezte el, hogy teljesen elrejtsék a lovasságot. A Konföderáció indította meg a támadást, két-háromszor is megpróbálták áttörni a francia vonalakat, de visszaverték őket. Ekkor egy megkerülő manőverrel próbálkoztak, de ez sem sikerült, ugyanis a csata menetében fordulat állt be. A svájciak várták a spanyolokat, míg a franciák a Szent Ligából átállt velenceiket várták. A svájci átkaroló hadművelet kellős közepén a jobb szárnyon egyszer csak felhangzott a csatakiáltás: „San Marco”, a velenceiek értek ide. A spanyolok a szövetségi egyezséget megszegve el sem indultak a csatatér felé. A velenceiek, illetve a francia nehézlovasság támadása megpecsételte a csata sorsát, a Konföderáció elvesztette az ütközetet.
A svájciak visszavonultak Milánó felé lassan, rendkívül rendezetten, magukkal vittek sok sérültet, ágyúikat. A legenda szerint Ferencet annyira magával ragadta ez a méltóságteljes visszavonulás, hogy megtiltotta a visszavonulók üldözését. Ez csak legenda, az igazság az, hogy akit értek, kegyetlenül legyilkolták, pl. 300 visszavonuló zürichit beszorítottak a San Giuliano-i rendházba, amit szétágyúztak, és biztos, ami biztos még fel is gyújtották.
 

I. Ferenc a marignanói csatában

 


Közvetlen következmények


1515. október 11-én Massimiliano Sforza feladta Milánót a várat védő svájciak tiltakozása ellenére. Ők mindenesetre szabadon elvonulhattak. A Konföderáció kivonult Lombardiából, a franciák pedig rögtön nekiláttak elfoglalni minden fontosabb erősséget. Behatoltak a mai Ticino kanton területére (ezt a Visconti örökség miatt ők Lombardia részének tekintették) megtámadták Locarnót, Luganót és Bellinzonát is. Az őskantonok – nem várva meg a Diéta döntését – felmentő sereget küldtek Ticinóba, és kiszorították a franciákat. Az elmúlt időszak huzavonáiból azt a következtetést vonták le, ha nem cselekednek gyorsan, akkor azt is elvesztik, amit egy évszázadnyi háborúskodás árán szereztek meg. Az eredmény őket igazolta, a franciák visszavonultak. Egy másik fronton már nem volt ilyen eredményes a Konföderáció. A Val d’Ossola székhelyét, Domodossolát a berni Johannes von Diesbach védte, azaz nem védte, hanem ahogy megjelentek a franciák, rögtön átadta a város kulcsait. Val d’Ossola így végleg elveszett a Konföderáció számára, pedig stratégia helyzete jelentős volt. Ha ránézünk a térképre láthatjuk, hogy Val d’Ossola (Eschental) beékelődik Wallis és Maiental (Maggia), Luggarus (Locarno), azaz a mai Ticino kanton közé.
A Diéta elég gyorsan összeült, és olyan döntéseket hozott, hogy úgy tűnhetett, a Konföderáció azonnal újrakezdi a háborút Lombardia felszabadítása érdekében, de a döntést nem követték tényleges lépések. A nyugati kantonok, akik nem vettek részt a marignanói csatában, és akik nem érezték a lombard hódítások fontosságát, hajlottak a békekötésre, főleg hogy I. Ferenc megint aranyat használt volna a „kenéshez”. Ezt még tetézte, hogy a Pápa is kibékült a francia királlyal, aki persze cserébe juttatott egyet-mást a Medicieknek (X. Leó Medici volt).
Schiner bíboros azonban új szövetséget kovácsolt (Anglia, a Birodalom, Spanyolország). a Konföderáció azonban rendkívül megosztott volt, egyesek Genfben tárgyaltak a Szavoják közvetítésével a franciákkal a békekötés feltételéről, míg öt gotthardista kanton sereget küldött Schiner vezetésével Lombardiába. Milánónál azonban elfogyott a pénz, így visszavonultak. „Győztek” a franciák, 1516 őszén, Fribourgban a Konföderáció és a francia király békét és szövetséget kötött. Ferenc kifizette a 400.000 koronát Dijonért, további 300.000 koronát Marignanóért, ezen felül évi 2000 dukátot fizetett a Konföderációnak, amely megtarthatta Ticinót, illetve a társult Három liga Chiavennát, Valtellinát és Bormiót (ez utóbbi területek csak Napóleon alatt vesztek el). Cserébe a Konföderáció biztosított 6-16.000 zsoldost a francia hadsereg számára. A Fribourgi egyezmény határozta meg a svájci – francia viszonyokat a francia forradalom kitöréséig.

A Konföderáció a marignanói csata idején (lazac színel jelölt a mai államhatár, jól látható, hogy délen Eschental /Val d’Ossola/ milyen stratégia helyet foglal el, Wallis és Ticino közé ékelődve). katt, és nagy lesz



Hosszú távú következmények


Több forrást is megvizsgálva talán meglepődve tapasztalhatjuk, hogy a svájci történészek nem tekintik katasztrofálisnak a marignanói vereséget és annak következményét. Pedig ez véget vetett a lombard uralomnak (leszámítva a korábbi szerzeményeket – Ticino, Chiavenna, Valtellina, Bormio), és a nagyhatalmi nimbusznak, bár a svájci zsoldos még mindig megbecsült szereplője maradt az európai csatatereknek.
Hogyhogy ennek ellenére Marignano nem számít nemzeti katasztrófának? Kialakult az a vélemény, hogy ezzel a vereséggel kerültek helyére a dolgok. Ahogy a poszt elején írtam ez a szerepkör, azaz, hogy az összes európai nagyhatalom figyelmének középpontjában álló Lombardiát a Konföderáció uralja, lehetetlen volt. Ebben a korszakban valódi nagyhatalom olyan állam lehetett, amely központosított hatalmat tudott kiépíteni, és hatalmával aranyában álló hadsereget tudott fenntartani, mégpedig a modern technikai vívmányokat is alkalmazó hadsereget (tüzérség). Ez pedig pontosan ellentétes volt a Konföderáció természetével: szabad, törpe államok szövetsége, amely az egyes tagok szabadságát volt hivatott szavatolni, ennél alig többet. Ez alatt azt értem, hogy az „Örök Szövetségek” egymás szabadság jogainak megvédést szavatolták, nem pedig a közös hódításokat. A Konföderációnak nem volt közös külpolitikája. Az említett Örök Szövetségeknek volt egy földrajzi korlátja ez pedig a Plätifer-hegy, eddig automatikus volt a segítségnyújtás, ennél délebbre már nem.
Centralizált, modern eszközöket használó hadseregnek sem volt mondható a Konföderáció hadserege. Nem volt egységes, minden kanton maga nevezett ki kapitányokat, a katonáknak csak a saját kantonbéli feletteseiknek kellett engedelmeskedni. Nem volt állandó főparancsnok. Ezekre az elengedhetetlen hadsereg-szervezési elemekre a XIX. század közepéig kellett várni, amikor megszületett a modern szövetségi állam. Eddigi katonai sikereit tehát nem hadserege méretének, technikai felszereltségének, vagy szervezettségének köszönhette, hanem a szabad és évszázados zsoldos tapasztalatban edződött katonáinak.
A Konföderáció tehát arra a tapasztalatra tett szert Marignanónak köszönhetően, hogy a saját lényegével ellentétes a nagyhatalmi pozíció, és nem érdemes ilyen babérokra törnie. A Franciaországgal kötött béke és szövetség még 1815 előtt garantált számára egyfajta semlegességet, amit a többi nagyhatalom nem veszélyeztetett (a felfedezések korától a nagyhatalmak az Atlanti-óceán mellett alakultak ki, nekik pedig Franciaországot és Spanyolországot leszámítva nem voltak ambícióik Lombardiában). A Konföderáció tehát befelé fordult, ami nem jelenti azt, hogy területileg már nem növekedett, de az szinte egyedül a Savoyákkal folytatott harc eredménye volt: Vaudt (ejtsd: vó).

A Konföderáció 1536-ban (megfigyelhető az előző térképpel összevetve a nyugati terjeszkedés). katt rá a nagyobb képért.

 


A másik jelentős következmény a reformáció, azaz a protestantizmus helvét irányzata. A lombard hódítások, a zsoldos szolgálatok rengeteg bevételt eredményeztek az alsóbb osztályokban is, de természetesen elsősorban az uralkodó osztály számára, aminek egyenes következménye lett a fényűzés, kicsapongás, fegyelmezetlenség, széthúzás, a régi vallási kötelékek lazulása. Ezen kívül nem elhanyagolható, hogy a Konföderáció szövetségesként közelről szemlélhette a pápai hatalmat, amely ebben az időben nem éppen az erkölcs, az eredeti keresztény tanítás mintapéldája volt, ráadásul még mint szövetségest is cserben hagyta a Konföderációt. Ezek a körülmények mind hatottak Ulrich Zwinglire (1484-1531) aki komoly kritikával illette a Konföderációt, szembefordult a francia szövetséggel és nem utolsó sorban 1519-től, a zürichi Grossmünster plébánosaként a svájci reformáció központi vezetője lett. Természetesen Zwingli alapvetően az Egyházat akarta megreformálni, de a kor sajátossága miatt ez egyben politikai szerepkört is jelentett, amitől egyébként a reformáció jelentősebb személyiségei nem is zárkóztak el. Az egyházszakadás a kantonok szembenállását is eredményezte, az erdei kantonok (Uri, Schwyz, Nidwalden és Obwalden), Luzern, Solothurn és Fribourg megmaradt katolikus hiten, Zürich, Bern, Schaffhausen, Bázel a református hitre tért, Glarus vegyes felekezetű lett, végül Appenzell a hitviták miatt 1597-ben kettészakadt: Appenzell Inner Rhoden katolikus, Appenzell Ausser Rhoden református lett. A konfesszionalizmusnak nem kis szerepe volt abban, hogy a Konföderáció befelé fordult, és alig vett részt az európai politika formálásában. Négy vallási háborúban törtek felszínre a feszültségek, amelyek négy ún. Nemzeti Békével zárultak (az 1. és 2. Kappeli háború: 1529 és 1531 [ez utóbbiban vesztette életét Zwingli] és az 1. és 2. Villmergeni háború: 1656 és 1712) Az első három béke a katolikusok főlényét hozta, még a negyedik a reformátusokét.
A befelé fordulás következménye volt az is, hogy 1513 után nem vettek fel többé új kantont a régi rendszerben. Maga a régi rendszer 1798-ig, az ún. Francia Invázióig állt fenn. Ez alatt a hosszú időszak alatt az uralkodó osztály, és maga az egész rendszer kellően begyöpösödött, és már nem volt képes megfelelő választ adni a növekvő társadalmi feszültségekre, ezért sokan, elsősorban a frankofón tartományokban felszabadítóként üdvözölték Napóleon katonáit – ez azonban már egy másik poszt.

A Konföderáció felekezeti térképe a két Kappeli háború között. Sárga a református területek, zöld a katolikus területeket jelöli. A sávozott területek vegyes felekezetűek, a „sávszélesség” az arányra utal. Látható, hogy Genf, a „Református Róma” itt még katolikus.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr941683841

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vén betyár 2010.01.19. 10:36:08

Ezzel a vereséggel kerültek helyére a dolgok.
Nálam meg ezzel a poszttal.
Köszönet!

jardel 2010.01.24. 11:55:40

Szép áttekintés volt a különben nem túl egyszerű svájci viszonyokról :-)