Emilio Mola, az Északi Hadsereg parancsnoka

1936. szeptember végén, amikor Varela csapatai felmentették az Alcázart, úgy tűnt, hogy a nacionalista csapatok gyors győzelmet fognak aratni a köztársasági erők felett.

Mola tábornok kijelentését, miszerint az októberi 12-i nemzeti ünnepen már a Gran Víán fog kávézni Madridban, mindenki elhitte. Úgy tűnt, hogy a köztársasági kormányzat képtelen az eredményes ellenállás megszervezésére, így a tábornokok lázadása heteken belül eredményekhez vezet. A nacionalisták úgy vélték, hogy Madrid elfoglalása lesz az az esemény, amely végleg pontot tesz a polgárháború végére.

 

Madrid ostroma

A nacionalista csapatok irányításába ekkor még csúsztak komoly hibák. Az, hogy Yagüe csapatait Franco arra utasította, hogy Madrid elfoglalása helyett az Alcázart mentsék föl, annak a jele is lehetett, hogy Madrid elfoglalásának dicsőségében nem kívánt osztozni a Madridot északról megközelítő Emilio Mola tábornokkal. Francót végül 1936. október 1-én nyilvánították kormányfővé, és generalissimóként a nacionalista hadsereg főparancsnokává. Franco egyúttal lemondott az Afrikai Hadsereg vezetéséről, ezt pedig az Északi Hadsereg parancsnokának, Molának a felügyelete alá helyezte. A déli hadszíntér Queipo de Llano parancsnoksága alá került.

A nacionalista haderő Toledo irányából, valamint északnyugatról támadott, és sorban foglalta el a Madrid körüli kisebb településeket. Illescas október 19-én esett el. Az eseménnyel kapcsolatos népszerű sztori, hogy Largo Cabellero, aki ekkor már a köztársasági Spanyolország miniszterelnöke volt, telefonon megpróbálta elérni az Illescast védő köztársaságiakat, de már csak a települést elfoglaló Varela tábornokkal tudott beszélni.

José Miaja tábornok

Caballero egyébként elődeinél nagyobb határozottsággal igyekezett Madrid védelmét megszervezni, így ekkor hozták létre a vegyes dandárokat. Ezek úgy néztek ki, hogy három milicista, irreguláris zászlóaljat szerveztek, amely mellé egy negyedik, reguláris erőkből álló zászlóaljat tettek, így ezek alkottak egy dandárt, noha a dandár, és a zászlóalj kifejezések talán túlzott optimizmusra vallottak. A köztársasági erőket ugyanis igen nehéz volt együtt tartani, a folyamatos vereségek és a visszavonulás pedig teljesen demoralizálta a köztársaságiak sorait. Caballerónak egyébként egy másik fontos húzása az volt, hogy végre sikerült megnyernie az anarchistákat a kormánnyal való együttműködés céljából. Az anarchisták sorain belül ez a tény megosztottságot szült, és noha kezdetben ragaszkodtak öt kulcsfontosságű minisztérium megszerzéséhez, végül csak négy, jelentéktelen tárcát kaptak (egészségügy, igazságügy, kereskedelem, iparügy). Az anarchisták még éppen idejében szerezték meg a miniszteri posztokat, hogy jelen legyenek azon a kormányülésen, amelyen úgy döntöttek, hogy a köztársasági kormány Valenciába költözik (noha az anarchisták ellenezték a távozást). Caballero és kormánya Madrid védelmét a Junta de Defensa-ra bízta, amely egy katonai tanács volt, vezetőjéül pedig José Miaja tábornokot nevezték ki. A sors iróniája, hogy a távozó kormány konvoját egy anarchista brigád Valencia felé menet megállította, és a kormány több tagját letartóztatta dezertálás miatt, de hosszas rábeszélés után végül elengedték őket.

Októbertől kezdve azonban lassú, de folyamatos változások következtek be, amik miatt a nacionalista haderő Madrid elfoglalására irányuló kísérletei egyre nehezebbnek tűntek a hadvezetés számára. Ekkor érkeztek meg például az első szovjet fegyverszállítmányok is, 42 db Iljusin-15-ös kétfedelű vadászgép (ezeket Chatónak is nevezték), valamint 31 db Iljusin 16-os vadászgép (ezek voltak az ún. Raták). A november 3-án a légi küzdelmekbe bekapcsolódó orosz gépek váratlanul meglepték a korszerűtlenebb Fiatokat és a Heinkel He-51-eseket, és sikerült átmenetileg enyhíteni a nacionalisták komoly légifölényét.

Ülésezik a madridi junta

Madridban ekkor a junta mellett az anarchisták és a kommunisták játszották a főszerepet, és az a tény, hogy a kormány jóformán magára hagyta a várost, serkentőleg hatott a szakszervezeti tagok, a kommunista szimpatizánsok, de a madridi lakosság számára is. (A köztársasági propaganda a madridi lakosság figyelmét a nacionalisták bajadozi vérengzésére hívta fel, ahol Yagüe csapatai stadionba terelték az elfogott köztársaságiakat, és egyszerűen legéppuskázták őket). A madridi ostrom alatt erősödött az "ötödik hadoszloptól" való félelem is, amelyet a kommunista propaganda igyekezett mesterségesen gerjeszteni. Rögtönítélő bíróságokat állítottak fel, valamint átvizsgálták a csendőrség sorait is, valamint agyonlőtték a Modelo börtönben tartott 1029 foglyot.

La Pasionaria (Dolores Ibarruri,  jobbra, feketében)

A kommunisták buzdításában, és propagandájában, így pedig Madrid védelmében kiemelkedő szerepet játszott Dolores Ibárruri ("La Pasionaria"). A város védelmének szervezésében a POUM nem vehetett részt, miután a szovjet nagykövet tiltakozott a jelenlétük ellen.

November elején már alig pár kilométerre voltak a nacionalista csapatok Madridtól, Varela pedig november 7-re tűzte ki a Madrid elleni támadást. A Madridot északnyugat-délkelet irányban kettészelő Manzanares folyó két hídja volt a támadás célja, amelyet dényugati irányból indított volna el, és a súlypontja a folyóig tartó királyi vadaskert (Casa Del Campo), valamint a folyó túlpartján elterülő Egyetemváros volt. A köztársaságiak figyelmének elterelésére egy támadás indult vonla a Carabonchel nevű városnegyed ellen. A külföldi újságírók és rádiótudósítók csaknem élőben közvetítették az eseményeket, mindenki arra várt, hogy a nacionalisták el fogják foglalni Madridot, sőt, arra is volt példa, hogy egyes tudósítók már elküldték a sajtó számára a Madrid elestéről szóló híreket, Ausztria és Guatemala pedig táviratban gratulált Francónak Madridba, (igaz, ezeket a köztársaságiak kapták meg). A döntő támadás előtt egy nappal azonban egy kilőtt olasz páncélosban megtalálták a következő napra szóló hadparancsokat, így a köztársaságiak rájöttek a támadás valódi irányára, és céljára. A köztársasági milíciák, és a várost védő csapatok gyorsan védett állást igyekeztek felhúzni a Casa Del Campo térségében, és nem dobtak át csapatokat az elterelő támadás kivédésére. További előnye volt a köztársaságiaknak, hogy földrajzi pozíciójuknál fogva könnyen meg tudták figyelni a Manzanares folyó völgyében a nacionalista hadmozdulatokat.

Madrid egyik elővárosa a harcok után

Noha a madridi védők jelentős része nem volt rendesen kiképezve, hála a fentebb felsorolt eseményeknek, a nacionalista csapatok előretörése megtorpant. A nacionalista támadás megfékezésére a helyszínre vezényelték a Kléber tábornok vezette XI. Nemzetközi Brigádot is. (A madridi lakosok őket tévesen "Éljenek az oroszok!" felkiáltással üdvözölték, azt hívén, hogy szovjet gyalogosokról van szó.) Másnap a térségben a köztársasági csapatok már ellentámadásba mentek át. Hogy a döntést kicsikarja, Varela november 9-én az eredetileg elterelésnek szánt Carabanchel felé támadott, Madridtól délkeletre, de a támadás rendkívül sikertelen volt, a házak közé kényszerült nacionalisták jobb felszerelése és kiképzettsége nem érvényesült a terepet jobban ismerő helyiekkel szemben, és súlyos veszteségeket szenvedtek el. Miaja tábornok, hogy ellensúlyozza a nacionalisták próbálkozását, november 12-én a Cerro de los Angeles-magaslat ellen vezényelte a XII. Nemzetközi Brigádot.

Republikánus milicisták a madridi Egyetemvárosban

 

Ez a magaslat a Carabanchel negyedtől is délebbre helyezkedett el, jócskán Madridon kívül, de a köztársaságiak támadása összeomlott. Időközben az aragóniai harcokból a fővárosba érkezett négyezer emberével Buenaventura Durruti, aki a Casa del Campo-n

Buonaventura Durruti

állomásozó nacionalisták elleni frontális támadásban gondolkozott, mivel féltékenyen tekintett a Nemzetközi Brigádok népszerűségére. Az anarchista Durruti csapatai azonban hiába küzdöttek bátran, a nehéztüzérségi zárótűzben tapasztalatlan emberei visszavonulni voltak kénytelenek. 

November 19-én a kezdődő nacionalista támadás már kétnapos nehéztüzérségi előkészítéssel indult. A marokkói csapatok sikeresen hídfőt építettek ki az Egyetemvárosban, így a hídfő visszafoglalása körül elkeseredett csata zajlott le, amelyben maga Durrutti is meghalt. (Az anarchisták szerint Durrutit nem az ellenség, hanem egy hátulról tüzelő köztársasági katona lőtte le.

Egy lebombázott madridi ház

Valójában azonban Durruti egyik társának géppisztolya beakadt egy autó ajtajába, az így véletlenül elsült fegyver pedig halálra sebezte a parancsnokot.) A nacionalisták támadása ennek ellenére elakadt a heves köztársasági ellenállás miatt. 

Franco ekkor leállítatta a közvetlen gyalogsági támadásokat, és lélektani hadviseléssel próbálta megtörni a madridi ellenállást.  November 19-23. között a német és az olasz pilóták több hullámban bombázták Madridot Junkers-52-esekről, és Savoia-81-esekről. Ekkor alkalmazták a polgárháborúban először a szőnyegbombázást is. Az állandó bombázás elelnére azonban a lakosság hangulata nem tört meg, így a köztársaság összeomlása, valamint Madrid gyors eleste lekerült a napirendről.

 

Harcok Madrid körül. A málagai csata.

 

Franco belátta, hogy a Madrid elleni direkt támadások nem járnak sikerrel, így taktikát változtatott, de a harcok döntő célja továbbra is a főváros elfoglalása volt, hogy a harcokat minél gyorsabban le tudják zárni. November 29-én Varela nagyjából háromezer embert vezényelt Pozuelo térségében támadásra. Ez a hadszíntér Madridtól északnyugatra volt, de hiába kísérte légi és tüzérségi támogatás a nacionalista hadműveleteket, a köztársaságiak az oroszoktól kapott T-26-osokkal sikeresen hajtottak végre ellentámadást.

Málagából menekülő civilek

December 16-án újabb támadás indult a nacionalisták részéről, Orgaz tábornok parancsnoksága alatt. A támadás célja Boadilla del Monte falu volt, amelyet a nacionalisták elfoglaltak. A köztársasági hadvezetés a XI. és a XII. Nemzetközi Brigádot vezényelte a helyszínre, szintén T-26-osokkal megtámogatva. A XI. Nemzetközi Brigádnak sikerült ismét köztársasági birtokba venni a települést, de ezután a nacionalisták erős tüzérségi támadásának voltak kitéve. Végül dec. 20-án Orgaz tábornok leállította a hadműveleteket a térségben. Az újabb támadásra Orgaz csak 1937. január 3-án szánta el magát Pozuelo-Brunete térségében, északnyugatra Madridtól. A támadás váratlanul sikeres volt, a Pozuelonál védekező köztársaságiak nem okoztak különösebb nehézséget a nacionalista támadóknak. Ennek egyik oka a lőszerutánpótlás szinte teljes hiánya volt. Végül a XII. és a XIV. Nemzetközi Brigád segítségével tudták stabilizálni a frontot. A XIV. Nemzetközi Brigád egyébként addig nem sok sikert tudhatott magáénak: délen Queipo de Llano csapatai pont a brigádot legyőzve tették rá a kezüket az andújari olíva-ültetvényekre.

La Pasionaria híres jelmondata egy plakáton: "No pasarán!" (Nem törnek át!)

A déli fronton egyébként a nacionalisták jelentős sikereket könyvelhettek el. 1937. január 17-től kezdve a Queipo de Llano vezette Déli Hadseregnek az volt a feladata, hogy felszámolja azt a tengerparti sávot, amely nem messze Gibraltártól kezdődött. Ennek a vidéknek Málaga volt a központja. A nacionalisták támadásának vezetői közé tartozott a királyi család tagja, a sevillai herceg, valamint Mario Roatta is, aki az olasz különítménynek volt a parancsnoka. A mintegy húszezer főnyi nacionalista hadseregben nagyjából ötezer olasz harcolt. A köztársasági erők létszáma ezzel szemben negyvenezer fő volt, ám a köztársasági csapatok számos problémával küszködtek. Egyfelől a terepadottságok sem kezdveztek nekik, hiszen a Gibraltár és Motril között terjedő keskeny és hosszú területen a nacionalisták bármikor könnyedén elvághatták az utánpótlási és kommunikációs vonalaikat. Ami a súlyosabb probléma volt, az az, hogy a vidéket védő csapatok között nagy volt az egyenetlenség. A kommunisták és az anarchisták nem voltak kibékülve egymással, és nem tudták összehangolni a hadmozdulataikat sem. Ennek az lett az eredménye, hogy az összeköttetést lehetővé tévő Motril városát a nacionalista csapatok elfoglalták, és ettől kezdve a málagai enklávé sorsa megpecsételődött. Február 3-án nyugat felől elkezdődött a város elfoglalása, majd február negyedikén éjjel akcióba léptek az olaszok is. A Málagát védő Villalba ezredes elrendelte a város kiürítését, így azt február 8-án a nacionalisták elfoglalták. A védőknek nem állt rendelkezésére légvédelem, sőt a nacionalisták hajói a tengerről lőtték a várost. A köztársasági flotta nem futott ki a védők megsegítésére, sőt, a lőszerhiányban szenvedő köztársasági csapatok ellátását állítólag maga Largo Caballero akadályozta meg politikai okokból, hogy a málagai terület ne váljon egy újabb függetlenedni szándékozó enklávévá. A Málagát elfoglaló nacionalisták az elfogottakat helyben agyonlőtték, a málagai győzelmet követő megtorlás pedig egyike volt a nacionalisták legvéresebb cselekedeteinek, ahol többezer ember halt meg.

 

Olasz katonák Guadalajaránál

Az olaszokat a siker felbátorította a további segítségre. A spanyolországi események miatt életrehívott Benemavatkozási Bizottságnak eredetileg az lett volna a célja, hogy a nagyhatalmak egyfelől garantálják, hogy kimaradnak a konfliktusból, másfelől pedig ellenőrizzék, hogy ne jusson be fegyver Spanyolország területére. Mint ismeretes, mindkét cél kudarcot vallott, hiszen a nacionalisták Portugáliát használták, (a korabeli mondás szerint Lisszabon volt Francóék legnagyobb kikötője), hiába csatlakozott a bizottsághoz Salazar. Hitler, és Mussolini pedig a szovjet segítség Madrid alatti megjelenése láttán fokozták erőfeszítéseiket. Az olaszok a Corpo Truppe Volontarie (CVT) nevű hadtesttel vettek részt. A név elvileg az "önkéntes csapatok hadtestére" utal, de valójában ezek a katonák csak nevükben voltak önkéntesek, és Mussolini sorozással szedte össze a létszám tekintélyes részét. A CVT 1937 elején még önálló volt, ám később spanyolokkal kevert alakulatokat hoztak létre velőle, majd az ún. "Fekete Nyilakat". A CVT legnagyobb létszáma 50 ezer fő volt, igaz, ekkor már az olasz alakulatokat a spanyolokkal keverték.

Messerschmitt 109

Sokak számára ismert, hogy a németek a Condor Légióval segítették elsősorban Francóékat. Az egység parancsnoka Hugo von Sperrle tábornok volt, első helyettese pedig Richthofen ezredes, mindketten a Luftwaffe kötelékéből. A légióban német pilóták szolgaltak, de a németek képeztek ki spanyol repülősöket is. A Condor Légió eleinte Junkers Ju-52-es bombázókból, valamint kétfedelű Heinkel He-51-es vadászokból állt, később azonban mondern Heinkel He-111-es és Doiner Do-17-es bombázókkal, valamint Messerschmitt Bf-109-es vadászokkal cserélték le őket, a létszám nagyjából 5-10 ezer fő között mozgott. A német légierő mellett a Wehrmacht is tevékeny segítséget nyújtott a nacionalistáknak, különösen az orosz harcieszközök megjelenése után. Ez a segítség nehézgéppuskákból, páncéltörő fegyverekből, harckocsikból, valamint légelhárító ágyúkból állt. A nacionalista hadsereg nagyjából 200 ezer főből állt.

 
 A köztársasági hadsereg egyik plakátja

Ezzel szemben a köztársasági fegyveres alakulatok száma meghaladta a 300 ezret, ami azonban igen vegyes összetételű volt, hiszen milicisták, csendőrök és a reguláris hadsereg maradványai egyaránt részét képezték ennek a haderőnek. Mint már feljebb írtunk róla, Caballero és kormánya arra törekedett, hogy ezeket a csoportokat megszervezze, ami nem volt könnyű feladat, hiszen a Nemzetközi Brigádok mellett csaknem minden szakszervezetnek és politikai alakulatnak volt saját milíciája, amelyet döntési helyzetekben általában előnyben részesített. Ezt a magatartásformát különösen a kommunisták érvényesítették a politikájukban. Az anarchisták pedig nem hittek a hierachiában, valamint az állami szervekben, (mivel ezeket filozófiájuknál fogva elutasították), így sokkal nehezebb volt őket rávenni az együttműködésre a központi kormányzattal. 1936-1937 fordulóján a csapatokat zászlóaljakba, majd később dandárokba szervezték, sőt, ahogy a kommunista befolyás és a centralizálási hajlandóság erősödött, úgy megjelentek az első hadosztályok és hadtestek is. A hadsereg mellé azonban minden alkalommal kineveztek politikai tiszteket, ún. komisszárokat is, főkomisszárrá pedig Alvarez del Vayo-t nevezte ki Caballero. Ő külügyminiszter volt, titokban viszont a moszkvai kommunista vezetés irányításával értett egyet, ezért 1937 tavaszán a 168 komisszárból 125 már valamilyen kommunista szervezetnek a tagja volt. A kommunisták különösen népszerűek voltak a hivatásos tisztek körében, mivel ők szigorú hierarchiát és centralizációt akartak megvalósítani, szemben a többi köztársasági mozgalommal. A szovjet fegyverek jelentős részét pedig, azok legteljesebb egyetértése mellett, koncentráltan a kommunisták csapatai kapták meg.

 

A jaramai ütközet

Köztársasági milicisták a Madrid közeli hegyekben

Noha a Madridért közvetlenül folyó harcok egy időre véget értek, a Franco által az Északi Hadsereg élére kinevezett Mola úgy gondolta, hogy a stratégiai cél még mindig Madrid elfoglalása lesz. Ezt a főváros körülkerítésével érték volna el, amelyet egy Madridtól délre induló támadás kezdett volna meg. A Manzanares folyó Madridtól délre a Jarama folyóba torkollik, Madridtól nagyjából 20-30 km-re délre. A Jarama-folyónak ettől délre eső völgyében indítottak a nacionalista csapatok erőteljes támadást a köztársaságiak ellen. A támadásra Mola február 5-én adott parancsot, miután az időjárás lehetővé tette az offenzíva megindítását. A front kezdetben a Madrid és Aranjuez között vezető országúton húzódott, a Jarama folyótól nyugatra, Getafe közelében. Az első napon a nacionalisták balszárnya megtörte a Jarama folyó nyugati partján lévő köztársasági erőket, majd támadásba lendült a többi szárny is. A köztársasági alakulatok súlyos veszteségeket szenvedtek, a front déli szakaszán, a jobb szárnyon lévő Cienpozuelost őrző 18. dandárból az első nap 1300-an estek el. Február 8-ra a balszárnyon támadó nacionalisták elfoglalták a Manzanares és a Jarama folyó találkozásánál lévő La Maranosa nevű magaslatot, és az offenzíva folytatódott volna, ha a szakadó eső meg nem állítja az előretörő nacionalistákat.

Harc közben a Nemzetközi Brigádok

Február 11-én folytatódott a támadás, a cél ezúttal a Pondoque vasúti híd volt. A marokkói katonáknak sikerült meglepniük az őrséget. A köztársaságiak számítottak erre, és a hídon robbanótölteteket helyeztek el, ám a robbantás nem sikerült, így a nacionalista csapatok átözönlöttek a Jarama keleti partjára. Ott azonban heves tűz fogadta őket, így az offenzívát nem tudták folytatni. A köztársaságiak T-26-osokkal kíséreltek meg ellentámadást még ugyanaznap, de a próbálkozás a La Maranosa magaslaton lévő nacionalista tüzérség miatt sikertelen volt, a harckocsiknak vissza kellett vonulniuk. Az eseményektől délre, San Martín de la Vega-nál a nacionalistáknak szintén sikerült elfoglalniuk az ottani hidat, amin ugyanúgy át tudtak kelni, mint az északabbra harcoló alakulatok. A köztársasági légierő Chato-kal próbált meg a híd környékén lecsapni, de a 88 mm-es légvédelmi ágyúk, amelyeket a Condor-légió kezelt, veszteségeket okoztak nekik.

Frontra vonulnak a Nemzetközi Brigádok

Másnap a San Martín de la Vega-nál átkelő csapatok elfoglalták a Jarama keleti partján lévő Pingarón magaslatot. A Pindoque vasúti híddal szemben lévő pajaresi magaslatokat azonban még a köztársaságiak birtokolták, azon belül is a XI. és a XV. Nemzetközi Brigád, valamint a 17. köztársasági dandár. A San Martín de la Vega felől támadó nacionalisták egyenesen beleütköztek a XV. Nemzetközi Brigád alakulataiba. A Monte Suicido nevű hegy elfoglalása során a britekből álló alakulat nagy része odaveszett, mikor a köztársasági alakulatok egy része meghátrált, ők pedig kitartottak. A kitartásuk azonban elegendő volt a nacionalista csapatok megtévesztésére, akik sokkal nagyobb létszámúnak és erősebbnek gondolták a köztársasági csapatokat, így a támadást ezen a szakaszon nem erőltették tovább. A pajaresi magaslatokat tartó köztársasági alakulatok a balkániakból toborzott XI. Nemzetközi Brigádból, valamint egy köztársasági zászlóaljból álltak. A harcok érdekessége az, hogy a köztársasági erők ezen a fronton jobb híján Colt-géppuskákkal harcoltak, ám azok egy idő után felmondták a szolgálatot. Végül február 13-án, noha a támadás üteme a fronton lelassult, a pajaresi magaslatoknál a XI. brigád hátrálni kezdett, és a nacionalisták a Valencia és Madrid közötti országút felé törtek előre északkeleti irányban Arganda település felé. Varela tábornok azonban leállította a további előrenyomulást, mivel attól félt, hogy a többi nacionalista csapat lassú előrenyomulása miatt az Arganda felé törő nacionalista csapatokat bekeríthetik.

T-26-os szovjet harckocsi

Február 14-én azonban a köztársaságiak indítottak ellentámadást, mintegy ötven T26-os harckocsival és gyalogsággal. A köztársasági ellentámadás nem könyvelhetett el komoly területszerzést, a nacionalistáktól viszont sok áldozatot követelt, így ezt a napot a Hernán Cortez-féle "Noche Triste"-hez hasonlóan "el día triste del Jarama"-nak, azaz Jarama gyászos napjának emlegették a nacionalisták. Az ellentámadás időt adott arra, hogy a XIV. Nemzetközi Brigád segítségével megerősítsék Arganda, valamint a valenciai országút védelmét. Másnap aztán végre Miaja átvehette az egész front feletti parancsnokságot, ugyanis eleddig a hatékony köztársasági védekezést jórészt megbénította az, hogy a helyszínen Pozas tábornok, valamint José Miaja között szeméyles ellentétek voltak. Pozas folyamatosan kérte a segítséget Miajától, öt dandárra tartott igényt, ám a Madridot védő tábornok csak abban az esetben volt hajlandó segíteni, ha egyúttal átveheti az egész front parancsnokságát. Mindez jelentősen késleltette a hatékony köztársasági fellépést.

Február 17-én Miaja négy köztársasági hadosztállyal indította el az újabb ellentámadást. Ennek keretében a San Martín de la Vega faluval szemközti, a Jarama keleti partján lévő Pindarrón-magaslat ellen támadt a 11. hadosztály, a 14. hadosztály és a 70. dandár, amelyek közül előbbi megsemmisült, utóbbi kettő pedig állományának mintegy felét elveszítette, köszönhetően annak, hogy nyílt terepszakaszon próbáltak frontális támadást intézni a beásott és tüzérséggel rendelkező nacionalisták ellen. Az ellentámadás másik iránya észak felől a La Maranosa nevű magaslat volt, mint már említettük a Jarama, és a Manzanares folyó kiszögellésénél, ahol jelentős számú tüzérség volt. Modesto ezredes támadása sikertelen volt, de arra éppen elég, hogy a nacionalisták, a bekerítéstől való félelmük miatt, elrendeljék a visszavonulást a Madrid-Valencia országút közeléből.

A támadás végül megrekedt, február 23-27-e között Gál ezredes vezetésével amég ellentámadást kísérelt meg a köztársaságiak, de a veszteségeik akkorák voltak, hogy letettek a további támadásról. Az erőviszonyok kiegyenúlyozottak maradtak, mindkét oldal nagyjából 10-20 ezer embert veszített, de Madrid bekerítése nem sikerült a nacionalistáknak, így a csata egyik fél számára sem hozott győzelmet.

 

Guadalajara és a brihuegai csata

A köztársaságiak kiürítik Brihuegát

Franco a jaramai ütközet tapasztalatai ellenére is úgy gondolta, hogy a Madrid bekerítésére irányuló stratégia alapvetően helyes, ezért parancsot adott arra, hogy az ezt célző hadműveleteket folytassák. A hadműveletek helyszíne Madridtól 50-60 km-re északra a Tajuna folyó völgye közelében volt, ahol az olasz CVT már önálló parancsnokság alatt harcolhatott. Franco az olasz együttműködésre kedvezően tekintett, és a málagai olasz sikerek után úgy gondolta, hogy az olasz csapatok képesek lesznek majd sikert elérni egyedül ezen a fronton. Arra azonban ő sem számított, hogy a második világháború olasz sikereit megelőlegezendő a CVT csúnyán leszerepel majd Guadalajaránál.

A Mario Roatta vezette olasz csapatok segítségére volt 16 ágyú, négy századnyi Fiat CR-32-es, valamint a Fiat-Ansaldo típusú könnyűpáncélosok. A Madrid-Zaragoza országút mentén fekvő Guadalajara városa volt az olasz támadás fő iránya. Március 8-án mintegy félórányi nehéztüzérségi előkészítés után az olasz páncélozott járművek és Ansaldo-k áttörték a köztársasági vonalat. Ugyanez sikerült a balszárnyon a Moscardó tábornok által vezetett spanyol segéderőnek is, de őket hamarosan visszaszorították, mivel nem álltak rendelkezésükre páncélozott járművek. Az időjárás borzasztó rossz volt, a látótávolságot a szakadó eső és a köd is csökkentette, a légierőnek így egyik oldal sem tudta hasznát venni. Március 9-én az olasz előretörés folytatódott, az 50. köztársasági dandár megfutott, és a XI. Nemzetközi Brigád sem fejtett ki érdemleges ellenállást. Anthony Beevor megjegyzi könyvében, hogy az angol és a francia katonai vezetés éppen Guadalajarát hozta fel példának arra, hogy a páncélosokkal végrehajtott előretörés nem lehet eredményes. A német vezérkar viszont tisztában volt az olaszok hibáival, (az olaszok pl. esténként megálltak pihenni, illetve gyakran bevárták a gyalogságukat), így elkerülték a téves következtetések levonásával járó második világháborús veszteségeket.

Az olasz offenzíva az ezúttal gyorsan reagáló köztársasági hadvezetés próbálkozásai ellenére folytatódott, és az olasz csapatok elfoglalták a Tajuna folyó partján fekvő Brihuegát is. Brihuegából Torijo felé vették az újtuk az olaszok, ahol viszont pont az olasz kommunistákból szervezett alakulatokkal keveredtek tűzharcba. A Garibaldiról elnevezett alakulat hangosbemondókon keresztül próbálta átcsábítani a kényszersorozott olaszokat a CVT-ból.

 

Elfogott olasz katonák

Március 12-én aztán megindult a köztársasági ellentámadás. A köztársaságiaknak, ellenben az olaszokkal és a nacionalistákkal, beton felszállópálya állt a rendelkezésükre, míg a sok eső miatt a nacionalista repterek egyszerűen alkalmatlanok voltak a felszállásra. A Líster vezette T-26-osok, valamint a BT-5-ös szovjet tankok Brihuegába szorították vissza az olasz csapatokat. A Brihuegába ragadt olaszokat délkeletről is támadni kezték a köztársaságiak, és hiába robbantották fel az olaszok a hidat, március 18-án reggel  a köztársasági alakulatok átkeltek a folyón, majd délután általános támadást rendeltek el a fronton. Az olaszoknak sikerült kiüríteniük Brihuegát, mielőtt a köztársaságiak közülzárták volna őket, de erejükből mindössze arra futotta, hogy rendezetten vonuljanak vissza.  Az olasz haderő végül képes volt megállítani a visszavonulását, de mintegy ötezer főt, és jelentős mennyiségű hadianyagot is elvesztett, ami komoly veszteség volt a Mussolini elitalakulatának szánt CVT-nek.

EL Campesino Brihuegában

A kommunista propaganda sokáig úgy hirdette az ütközetet, mint EL Campesino győzelmét, ám valójában elenyésző szerepet játszott az ütközetben. (Brihuegába tartva a köztársaságiak nyitottak rá tüzet, mire kénytelen volt visszamenekülni, és azt jelenteni, hogy Brihuega még az ellenség kezében van). Az ellentmondó tanúk ellenére mindaddig szilárdan tartotta magát El Campesino guadalajarai győzelmének legendája, amíg össze nem különbözött Sztálinnal, és nem végezte egy orosz munkatáborban, ezt követően a csatában betöltött szerepét kihangsúlyozó kommunista propaganda lényegesen halkabb lett.

Guadalajara, és Brihuega a köztársasági haderők kevésszámú győzelmei közé sorolható. A nacionalisták számára a csatavesztés nem okozott maradandó veszteséget, arra azonban ráébresztette Francót, hogy a Madrid körbezárására irányuló stratégia helytelen. Franco így végre stratégiát változtatott, és úgy döntött, hogy erőit egy északi hadjáratra összpontosítja, hogy így morzsolja föl a köztársasági erőket. Hogy az északi hadjárat hogyan alakult, arról a polgárháborús sorozatunk következő részében számolunk be.

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr801706637

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fingello 2010.01.29. 05:55:42

nem iljusin, hanem polikarpov a rata.

McBright 2010.01.29. 08:33:02

A Condor légió-ban harcoltak a későbbi idők olyan nagy Ászai mint Adolf Galland -aki itt még He-51 eseken dolgozta ki a szárazföldi erők légi támogatásánal alapelveit-, és Werner Mölders aki ha nam kap telibe egy gyárkéményt a ködben Ernst 41-ben Udet temetéséről hazafelé taln minden idők lejobbja lehetett volna.

És ne feledkezzünk meg a Kommunista párt Madridi erős emberéről, az anarchisták és a jobboldali elhajlók retteget ellenségéről, Gerő Ernő-ről.

Papp Sanyi 2010.01.29. 09:39:56

A Doiner Do-17 pedig Dornier. Köszönöm a cikket, várom a folytatást!

vén betyár 2010.01.29. 11:22:06

McBright: Gerőt nem barcelonai hóhérként emlegetik?
Nagyon jó cikksorozat,kiváncsian várom a továbbiakat.

SchA · http://katpol.blog.hu 2010.01.29. 17:26:41

Kösz a folytatást!
Mint már előttem is megjegyzezték, az I-15 és I-16 típusú szovjet repülőgépek esetében az I = "isztrebityel", ami vadászgépet jelent (szó szerinti fordításban talán "romboló", ha jól emlékszem)

eMM2 2010.03.29. 18:58:42

@McBright:
És nem is Mölders vezetett, hanem utas volt egy He-111-esen.Amúgy Udet temetéséről jött éppen haza aki Richthofen után a második legeredményesebb ász volt az I.VH.ban.

eMM2 2010.03.29. 22:43:27

A képen látható T-26-osnak már nagyon tankformája van:) Ez a T-26SZ verzió lehet hegesztett páncéltestel kúpos toronnyal.Ez 1939-es verzió.Spanyolországba 362 db 1933-as verzójú modellt szállítottak szegecselt páncéltestel 45mm-es löveggel.Persze az is elég ütős volt az Ansaldók meg PZI-esek ellen de a páncélzata relatíve vékony volt.Meg gondolom a molotov koktélt sem szerette ha ilyen magas volt a veszteségi rátájuk.

Tehéntőgy 2016.01.12. 20:16:34

"Az ellentmondó tanúk ellenére mindaddig szilárdan tartotta magát El Campesino guadalajarai győzelmének legendája, amíg össze nem különbözött Sztálinnal, és nem végezte egy orosz munkatáborban"

El Campesino nem ott végezte,túlélte a Gulagot, és (elég tisztázatlan módon) sikerült megszöknie és kijutnia a Szovjetunióból az iráni határon át. Megérte Franco halálát, és Spanyolországba hazatérve halt meg.

lécci 2016.01.23. 19:44:21

@Tehéntőgy: Szervusz. Nem hiszem, hogy a szerző az "ott végezte" megfogalmazással arra akart volna utalni, hogy ott "végezte be", inkább arra, hogy ott "találta magát".