„Nem tanult és nem felejtett semmit

a mandzsu-kínai állam legfelső vezetése a 19. század során elszenvedett rengeteg katonai, kül- és belpolitikai kudarc ellenére sem. A reformkísérlet leverése után elkövette a másik végzetes hibát is – most külpolitikai téren -, mely a kínai állam végső, 1900 utáni összeomlásának közvetlen kiváltója lett.   

A Japántól 1895-ben elszenvedett totális vereség következtében a Shimonoseki-szerződésbe foglalt 200 millió liang hadisarc hatalmas megterhelést jelentett Kínának, hiszen az összes előtte külföldieknek fizetett kártérítések (55 millió liang) majd négyszeresét tette ki. 7 éves törlesztéséhez külföldi kölcsönöket kellett felvenni, melyek biztosítékai elsősorban a vámbevételek lettek. Ez csak tetézte a lakosság azon érzését, hogy porig alázták őket.
 
Másrészről viszont  az ettől kezdve burjánzó külföldi koncessziók Kína modern értelemben vett  iparosodását is elindították (míg 1890-ben 500, addig 1923-ra 6.865 külföldi cég működik az országban). A nyugati tőke beáramlásának következtében elkezdődött Kína tengerparti területeinek gyorsuló ütemű fejlődése. Gazdaságilag hasonló folyamatok játszódtak le, mint egy évszázaddal később, azzal a különbséggel, hogy kb. 1992-től kezdve (Deng Xiaoping sanghaji beszéde az egeret megfogó macska színének másodlagosságáról) az állam  támogatta a külföldi beruházásokat, sőt kifejezetten igyekezett elősegíteni azok multiplikátor hatásait a belföldi szereplők javára. A császárkori Kína viszont ellenkezőleg reagált, az országra kényszerített rosszként fogta fel a barbárok beruházásait. A néhány kiemelkedő kínai vezető (előző részekben bemutatott) modernizációs tevékenysége a kivételt jelentette. 
Az 1895-ben  közvetlenül Japánhoz csatolt Tajvan az egyik leglátványosabb ipari átalakuláson ment keresztül, sőt fővárosát (Tajpejt) a brit gyarmati központok mintájára építették fel. Erre és a 2. világháború utáni külföldi tőkebeáramlásra alapozva válhatott Tajvan Japánt követve az első ázsiai kistigrissé 1949 után (leszámítva persze a városállamokat).
 
A Boxer-lázadás 
 
Ez a modernizáció komoly ideológiai töltetet is kapott - leghatásosabban az amerikaiak részéről, akik civilizációs küldetésnek fogták fel rohamtempóban bővülő missziós településeik tevékenységét. De, ahogy egyre inkább az amerikaiak kezdtek dominálni a misszionáriusok között, úgy tekintették a missziókat a belsőbb területekre irányuló gazdasági behatolás csápjainak is. Tevékenységük elég ellentmondásos volt. Egyrészt őszintén hitték, hogy segíteniük kell Kína integrálását a modern korba - munkájuk fő eszköze az árvaházak és iskolák működtetése volt. Másfelől viszont sokan fanatizmusukból és korlátoltságukból adódóan mélyen lenézték a kínai kultúrát, nyíltan negligálták, sőt kigúnyolták a tradícióikat, mindent alárendeltek a keresztény vallás terjesztésének, és általában is igen rugalmatlanul álltak a felmerülő problémákhoz.   
A gazdasági hatások szempontjából pedig a külföldi koncessziókkal közvetlen kapcsolatban nem álló kelet-kínai népesség számára létük és termékeik gyűlöletük újabb tárgyai lettek, hiszen az új gyárak, infrastruktúrák és egyéb ágazatok megjelenése természetszerűleg fosztott meg újabb és újabb rétegeket hagyományos megélhetésüktől (persze ezt az állami politika kellett volna kezelje).
 
külföldiek jelenlétében látta ekkor már egyre több kínai a romló vidéki életszínvonal, a sorozatos külpolitikai megaláztatások, valamint a japánoktól elszenvedett kiütéses vereség fő okait, így az 1890-es évek 2. felében felerősödtek a keresztény hittérítőkkel szembeni indulatok és a (félévszázada rendszeressé vált) megmozdulások, melyek egyre sűrűbben terebélyesedtek lázadássá. Tartományi szinten kevéssé mertek fellépni ellenük (hiszen ekkorra a központi államhatalom majd minden tekintélyét elvesztette már), a legfelső vezetés pedig javarészt a császár teljes detronizálásának, annak reformkísérletének letörése óta dédelgetett tervével volt elfoglalva.
 
Ráadásul 1899-ben francia nyomásra olyan törvényt hoztak, mely különleges státuszt biztosított a katolikus egyház képviselőinek, akik így a kínai keresztények védelmében átnyúlhattak a helyi hatóságok felett. Az ebből adódó konfliktusok, Port Arthur városának az oroszoknak történt bérbeadása,  és a Shandong-félszigeten létesült német koncesszió váltotta ki a robbanást.
 
 „Igazságos Harmónia Ökleinek Társasága”
 
nevet vette fel a rohamosan terjedő szekták legdinamikusabbja, mely a Shandong-félszigetről indult el. Mint már szó volt róla, ez a Tiencsinbe és Pekingbe vezető tengeri utat délről védő félsziget, tehát stratégiailag nagyon érzékeny terület. Az itt kialakult mozgalom a küzdősportok gyakorlását helyezte a középpontba, ezért kapta egy sanghaji angol újságtól a „Boxer” nevet. Hirdette még, hogy tagjait a lőfegyverek sem tudják megsebesíteni, és a korabeli nyugati leírások szerint gyakran tartottak erről bemutatókat is, melyek néha igen csúnyán sültek el (persze ilyenkor a közönség hitetlenségét hibáztatták).
Kinyilvánított céljuk a kereszténység eltiprása (beleértve kínai honfitársaikat is), és az idegenek kiűzése volt. A felkelés gyorsan átterjedt a többi észak-keleti partmenti tartományra is, azon országrészre, ahol ekkor már számos külföldi is élt.
Eleinte megelégedtek a "másodrangú ördögök", a kínai keresztények terrorizálásával, sőt az első európaiak leölése után Juan Shikai keményen közéjük csapott a Shandong-félszigeten. Nagyjából itt véget is érhetett volna a boxerek karrierje.
 
Csakhogy egy olyan ediktum okozott döbbenetet a 20. század első heteiben, melyben kibocsátója, Cixi (Kína abszolút hatalommal bíró régense, de facto császárnője) nem is olyan burkoltan támogatásáról biztosította a felkelők tevékenységét: sugallván, hogy ők csak védekeznek a barbárokkal szemben. Ez a lépése nagyon meglepő volt, megértéséhez érdemes megnézni az elmúlt pár évtized politikai előzményeit. 
 
A 2. ópiumháború után 25 évig a külföldi hatalmak által is becsült Gong herceg irányította a külpolitikát, és tevékenysége nagy szerepet játszott abban, hogy Kína szert tett egy tartós nyugalmi időszakra, mely során összeszedhette magát. De Cixi a francia háború után száműzetésbe küldte (kissé eltért a véleménye Kína tennivalóiról, ráadásul közeledett a császár nagykorúsága 1887-ben), ahonnan csak a régensnő hatalmának a japánoktól elszenvedett katasztrófális vereség miatti megrendülése következtében térhetett vissza, hogy segítsen a reformok levezénylésében. De sajnos, még azok kibocsátása előtt meghalt. Leváltása után a külügyi hivatal vezetői posztja ugyanúgy a talpnyalás és megvesztegetés függvénye lett, mint a többi pozíció. Ebben a legjelesebb az a Chin-herceg (Gong utóda) lett, aki talán még Ronglunál (hadügyminiszter, a reformerek leverője, stb.) is szorgosabban pénzelte Cixi kedvenc eunuchját. A kínai kormány nem úgy működött, mint az általuk barbárnak tekintett orosz vagy japán, ahol világosan elhatárolt miniszteri pozíciókat általában az ahhoz értő emberek töltötték be, akik kormányüléseken döntöttek a fontosabb ügyekről. Itt minden komolyabb dologról Cixi döntött, akit a folyamatosan pénzelt bizalmasain (pl. eunuchok) keresztül igyekeztek befolyásolni a hatalmi klikkek. A pozíciókat össze-vissza cserélgették és halmozták - persze vesztegetéssel. Anno Gong herceg és Li Hongzhang (aki a gazdaságot és a hadügyet próbálta modernizálni) keményen fogták a gyeplőt – a külföldiekre is támaszkodva. Ezt a rendszert közvetlenül a császár nagykorúsága előtt megszüntette Cixi, majd fokozatosan a korlátlan egyeduralom és talpnyalás rezsimjét vezette be.
 
A császár detronizációja lett a cél a "100 napos" átfogó császári reformkísérlet letörése (1898) után, úgy, hogy Cixi régensségének megőrzése érdekében  az egyik új csúszó-mászó, Duan herceg kisfiát nevezték volna ki trónörökössé. A tervet az északi kikötők vámbevételei felett is rendelkező hadügyminiszter, Ronglu is támogatta. Csakhogy ez már sok volt a külföldieknek, és nem járultak hozzá, azaz nem mentek el arra a holdújévi fogadásra, amelyen a kiszemelt trónörököst is be akarták mutatni. Ezt Cixi úgy értelmezte, hogy őt akarják háttérbe szorítani a házi őrizetben levő császár javára, és úgy döntött, hogy a most már a külföldieket is egyre gyakrabban megtámadó boxerek mellé áll. Duan herceg még nyomta is ez irányban, Ronglu viszont meglepő józanságot mutatva óvta ettől, így az udvar kettészakadt. (Az „55 nap Pekingben” című film érzékletesen visszaadja ezt a párharcot.)
Elsősorban ezért bocsátotta ki Cixi a boxereket kvázi legalizáló állásfoglalását a 20. század első napjaiban.
 
Kapitális baklövésnek bizonyult. Nem is könnyű elképzelni, hogy miféle számításokra alapozva tanácsolhatták ezt neki. Egyesek például azt remélték, hogy így ki lehet verni a barbárokat Kínából. Nemcsak ez volt irreális, de még Cixinek azon vágyálma is, hogy a szükség esetén egységesen fellépő nyugati nagyhatalmakra így nyomást lehet gyakorolni a trónváltozás érdekében, hiszen azok többségének gazdasági érdeke inkább a kínai állam stabilitása és modernizációja volt. Az orosz és a japán hadsereg pedig éppen ugrásra, azaz ürügyre készen állt, hogy meghódítsa Mandzsúriát.
Mindenesetre Cixi támogatása lendületet adott a boxereknek, és a lázadás gyorsan terjedt a Peking és Tiencsin körüli tartományokban.
 
A Mandzsu-kor két nagy parasztfelkelése közül így a Boxer-lázadás lett a második, de a hasonlóságok az elsővel ki is merültek ebben.
 A majd 50 évvel azelőtti Taiping-lázadást (A Mandzsu-kor, 3. rész) leginkább a kínai történelem azon kísérletei közé sorolnám, amikor a hanyatló, tehetetlen kormányzatot  új erők igyekeztek megdönteni, majd dinasztiát alapítani, és siker esetén ezek uralmának 1.-2. évszázada általában az újabb fénykort is jelentette. A taiping-vezetés fő ideológiáját elsősorban a keresztény missziók inspirálták (alapítója kereszténynek is vallotta magát), modernizációs célú társadalmi és gazdasági programmal rendelkezett, melyekben támaszkodni szeretett volna a külföldi koncessziókra is. A sors fintora, hogy a tőlük szinte teljes vereséget szenvedett mandzsu állam végül pont a külföldiek segítségével tudta csak legyőzni a felkelőket.
A boxerek programja viszont kimerült az országot padlóra küldő késői-mandzsu állami berendezkedés támogatásában, valamint a pusztításban és a keresztények lemészárlásában nációra, korra és nemre való tekintet nélkül.  
 
 „Támogasd a mandzsut, és semmisítsd meg a külföldit
 
tűzte zászlajára a mozgalom, melyet szervezetileg leginkább a káosz jellemzett. 1900 telétől egyre gyakoribbá váltak a támadások a  külföldi és kínai keresztények, tulajdonaik, valamint templomaik ellen. A boxerek pusztítva közeledtek Peking felé, a kormányzat pedig nem volt hajlandó fellépni ellenük, sőt inkább uszította őket. Így a főváros diplomáciai kolóniái tavasszal katonai védelmet kértek.
Május 31-én és június 3-án érkezett a flottákról, 435-440 haditengerész (75 brit, 75 orosz és 75 francia, a többi pedig amerikai, német, olasz, japán és nem utolsósorban 33 osztrák-magyar). Június elsején a boxerek elfogtak 2 britet. A nőt lekaszabolták, a férfit halálra kínozták, a helyzet kezdett csúnyán eldurvulni. A kínai és külföldi keresztények leölésére szólító tacepaok jelentek meg Peking és Tiencsin utcáin, majd a felkelők – akikhez egyre több katona is csatlakozott - a gyakorlatban is elkezdték megvalósítani a boxerek „programját”. 
Június 4-én felszedték a Peking-Tiencsin vasútvonal egy részét, amivel a fővárosi kolóniákat elvágták a külvilágtól, 9-étől pedig megkezdődött a külföldiek és a velük kapcsolatban álló kínaiak üzleteinek és otthonainak felgyújtása, a kínai keresztények bántalmazása.
 
Június 11-én megölték a japán követség első titkárát, ami jelezte, hogy vészhelyzet van. A boxerek ezrével törtek be a kínai üzleti (Tatár-) negyedbe, amit értek kifosztottak és felgyújtottak, rengeteg civilt lemészároltak, majd a külföldi misszók, hivatalok, templomok ellen fordultak. Megtámadták a Monarchia távolabb eső követségét is, de visszaverték őket. 15-én külföldi egységek fésülték át az elpusztított városrészt, majd jelentéseikben megkínzott és lemészárolt nőkről, gyerekekről számoltak be.  Aki keresztény kínait értek, bemenekítették a követségekre.
 
Közben, a gyorsan bevethető nemzetközi haderő elindult június 10-én az Észak-Kína környékén állomászó flottákról, vasúton Tiencsinen keresztül, hogy felmentse Pekinget. A mintegy 2.000 katonát a brit Seymour admirális vezette. Hiába fekszik Tiencsin (ekkor már Ázsia egyik legnagyobb iparvárosa) alig 100 km-re a fővárostól, a sereg napokig vánszorgott, mert számos ponton helyre kellett állítani a boxerek által felszedett síneket. Így lehetőségük nyílt a felkelőknek, hogy ide összpontosítsák erőiket, sőt a felmentő sereg mögött ismét lerombolták a pályát és a hidakat. A 30-40-szeres ill. ki tudja mekkora túlerőben levő boxerek mégsem tudták megállítani Seymourt, de 18-án beavatkozott a tüzérséggel is rendelkező császári haderő, mely az időközben összeült udvari tanács parancsait teljesítette. A körülvett intervenciós csapatok védelembe mentek át, de helyzetük ellehetetlenült, ezért Seymour jobb híján zsákmányolt dzsunkákra menekítette az életben maradt katonákat és a számos sebesültet. Csakhogy nem volt hova visszavonulniuk, ugyanis nemrég, 16-án megkezdődött a tiencsini külföldi negyed ostroma is.
 
Így állt a helyzet, amikor 19-én egy ultimátumban Peking elhagyására szólította fel Cixi a külföldi diplomáciai testületeket, 24 órát adva nekik. Ez könnyen a biztos pusztulásukat jelenthette volna, hiszen ekkor a kormánycsapatok által is támogatott boxerek már korlátlanul öldököltek mindenfelé.
Ráadásul másnap egy egyenruhás katona lelőtte a német nagykövetet, Von Ketteler bárót.
A diplomaták a harc mellett döntöttek, az összpontosított enklávé vezetője a katonailag képzett, kreatív brit nagykövet, Sir Claude Macdonald ezredes lett (a képen). Kialakítottak és megerősítettek egy valamennyire védhető körzetet a követségi negyeden belül. A kb. 450 katona és 4 kis ágyú mellett 100-200 önkéntesre számíthattak, a csapat 3-4000 külföldi és kínai civilt kellett védelmezzen, akik közt rengeteg nő és gyerek volt (a diplomáciai testületek családtagjai, az árvaházak és iskolák gyerekei és dolgozói, stb).
De még náluk is rosszabb helyzetben volt a másik ostromlott enklávé, a Beidang-tábor, amely az észak-pekingi katedrális (a déli megsemmisült) körül védekezett Favier püspök vezetésével. Ide is több, mint 3000 civil menekült, de őket alig 40 francia és olasz tengerész védte 2-3000 boxerrel szemben, akiknek csak az egyik aknatámadása során 66 csecsemő halt meg dajkáikkal együtt.
 
Tekintettel a kínai és külföldi keresztényekkel szemben Északkelet-Kínában felsorakozott legalább 200 ezer (vagy még több) boxerre és katonára, valamint arra, hogy az elérhető közelségben levő külföldi haderő vereséget szenvedett, a helyzet reménytelennek tűnt. A kínai kormányzaton belül pedig azon klikk kerekedett felül, mely azt javasolta, hogy most kell ütni a vasat (azaz a külföldieket), míg az meleg.

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr761766183

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Cs 2010.02.25. 19:10:25

Grat, szokás szerint remek és érdekes írás

FunkTazmagora 2010.02.25. 20:10:16

Már régebb óta olvasom ezt az oldalt,de sose értettem,hogy ha elkezdtek egy több részes cikk-sorozatot,posztot,akkor miért jöttök ki teljesen eltérő témájú cikkel,miért nem,folytatjátok "egymás után" az elkezdett posztok témáját,ill. a folytatások közé miért kell más témájú cikket közölni? Ez már több cikknél is zavart.Miért kell most Kínával kapcsolatos cikket közölni,és miért nem közlitek a "nemzetiségi politikás" cikk folytatását?
Nem kötözködésből írom,semmi problémám nincs az oldallal,érdekes cikkek vannak,csak ez a dolog zavar,mert egyazon posztok témájához tartozó cikkek megjlenése között több nap(vagy hét) is eltelhet.Szerintem sokkal jobb lenne,és "emészthetőbb" lenne,ha egy témahoz tartozó sorozatot végigvinnétek,eltérő témájú cikkek megjelentetése,közbeiktatása nélkül.

radiris 2010.02.25. 23:32:32

@FunkTazmagora: gondolom, neked is feltűnt, hogy ezt a blogot is többen szerkesztik, és nem kizárt, hogy egy téma első részposztjának megjelenésekor még nincs kész a második rész, viszont egy másik szerkesztő belép egy új témával, hogy ne kelljen esetleg 2-3-4 hetet várni a következőre.

Ezek a blogok másodállásban készülnek, senki nem fizet értük, érthető tehát, hogy vannak csúszások és más prioritásaik a szerzőknek.

Ha fizetős lenne, anyázhatnál, így pedig fogadd el így, ahogy van.

ubulgéza 2010.02.26. 02:55:07

Gyors kérdés: Ez akkor a "Kína tündöklése és bukása" sorozat folytatása? Az ugye az 5. résznél megállt, itt meg más a cím. Gondolom, ez a bukásról szóló fejezetek első darabja..?

Nem kukacoskodni akarok, csak érdekel, mert nagyon vártam a korábbi cikksorozat következő részét, szerintem nagyon jók.

Köszi!

Darth WaderTM 2010.02.26. 03:25:25

Ez szerintem nem anyázás volt, hanem kritika. Azért mert több ember szerkeszti a blogot másodállásban, attól még lehet szerkesztőségi ülést tartani, ahol megbeszélik, hogy mi a téma, mi kap prioritást. Maga a cikk egyébként nagyon tetszik, jól van megírva és színvonalas. Várom a folytatást!

kismajom2 2010.02.26. 06:49:17

mikor jön a folytatás? :)

Kullancs1983 2010.02.26. 12:18:02

@Darth WaderTM: Akkor senki ne rakjon fol semmit amig egy akar tizen-huszon reszes sorozat be nem fejezodik? Ugyanmar. En a magam reszerol orulok ha valami (akarmi) megjelenik.

FunkTazmagora 2010.02.26. 13:15:34

Nem kritika volt amit írtam,csak észrevétel.Szerintem ha az olvasó belekezd egy adott poszt témájának olvasásába,és érdkesnek találja azt,felkelti a figyelmét,akkor szerintem nem fog várni heteket addig,amíg megjelenik a poszt folytatása,hanem utánanéz a neten,vagy utánaolvas vhol (ami egyébként nem feltételenül baj).
Ha egy történelem iránt laikust veszünk,akkor meg az is lehet,hogy elfelejt dolgokat,részleteket az előző posztból amíg megjelenik a folytatás,és kénytelen megint beleolvasni az előzménybe.
Senki ne értse félre,semmi bajom nincs a szerkesztők munkájával,ez az ő blogjuk,csinálják, ahogy szeretnék, ez csak egy vélemény volt.

Syolos 2010.02.26. 16:16:39

FunkTazmagora, tökéletesen igazad van. A dolog számonkérhető is lenne, ha mondjuk egy könyvsorozatot tartanál a kezedben, amiért fizettél. De így, hogy a lelkes blogírók hobbiból csinálják, szerintem nincs jogosultsága a kérdésednek.

(Egyébként én is jobban örülnék, ha úgy menne, ahogy te szeretnéd, hogy egy téma postjai egymásután következzenek, de én annak is örülnék, ha napi két frissítés lenne, mert telhetetlen vagyok :D )

maotai 2010.02.26. 16:53:01

@ubulgéza:
Koszi a kerdest, ez annak 6. reszenek folytatäsa, csak mär tulzäsnak ereztem a szämozäst :)

Mixer 2010.02.26. 17:23:48

jó cikk, köszönjük

jardel 2010.02.26. 17:41:33

Klassz volt, a magam részéről várom a folytatást:-)

bryan 2010.02.27. 23:11:33

Köszi a posztot. Kritikus megjegyzéseim jönnek:két problémám van az írással: az egyik, hogy a legérdekesebb résznél maradt abba, a másik pedig, hogy amikor nem európai, vagy usa-i történelemről olvasok, mindig rájövök, hogy nem ismerem annyira a történelemnek az alapjait sem, mint azt gondolnám. :)

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2010.02.28. 21:13:57

Kedves Töriblogos Szerkesztőség!

Szeretném továbbadni nektek a Kreatív blogger vándordíjat, amelyről ebben a posztban olvashattok további részleteket:

katpol.blog.hu/2010/02/28/knn_kreativ_blogger_vandordij

Lucius Flavius Arrianus 2010.03.02. 07:23:42

Remek poszt.
Egyetlen apró megjegyzésem volna, a T. Szerző ne vegye kötözködésnek. Az 1895 utáni tárgyalásoknak helyet adó japán város neve helyesen Shimonoseki (később itt épült ki a legnagyobb flottabázis).

kismajom2 2010.03.02. 15:48:56

bocsánat a zaklatásért, de mikorra várható a folytatás? már alig várom...

maotai 2010.03.04. 20:49:47

@Lucius Flavius Arrianus:
kösz, elírtam és javítottam...