A Spanyol Köztársaság zászlaja

Miután Franco számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a spanyol polgárháború gyors lezárására nincs lehetősége, stratégiát váltott. Az 1936 nyarán-őszén történt dicsőséges nacionalista előrenyomulás után Madrid ostroma, valamint a főváros bekerítésére irányuló próbálkozások sorra kudarcba fulladtak. Közülük is talán a legfájóbb az olasz kontingens guadalajarai veresége volt. Franco, noha eleinte makacsul ragaszkodott a főváros bevételéhez, időben felismerte, hogy változtatnia kell az eddig követett stratégián: a főváros bekerítésére irányuló utolsó nagy offenzíva kudarca után a köztársasági haderő lassú felőrlésére helyezte a hangsúlyt. A megváltozott stratégia első fontosabb célpontja Spanyolország északi részén, a Vizcayai-öböl partján elterülő köztársasági enklávé volt, amely szinte felkínálta magát a nacionalista haderőnek.

 

Az északi hadjárat

 

Az északi hadjárat térképe

Az északi köztársasági enklávé 1937 első hónapjaiban nagyjából a nacionalisták birtokolta Oviedo térségétől Bilbaóig terjedt. 1936 őszén azonban a nacionalisták sikeresen szigetelték el a térséget a köztársaság egyéb területeitől, és a francia határtól. A térségben a baszkok voltak a legbefolyásosabb politikai erő, az 1936. okt. 1-én a cortés által megszavazott baszk autonómia után a baszk vezetők a köztársaság mellett döntöttek. A baszk autonóm terület élére José Antonio Aguirre került, aki a Baszk Nemzeti Pártnak volt az elnöke (Partido Nacionalista Vasca - Euzko Alderdi Jeltzalea rövidítve PNV-EAJ). Aguirre a kormányba meghívta a szocialistákat, a republikánusokat, a szociáldemokratákat, és a kommunistákat is, utóbbi két párt azonban csak egy minisztériumot kapott. (A belügyminiszter Telesforo Monzón volt, aki később majd az ETA politikai szárnyának, a Herri Batasunának lesz a vezetője). Az új baszk autonóm kormány első intézkedéseinek egyikeként feloszlatta a bizonytalan lojalitású csendőrséget.

José Antonio Aguirre, a baszk kormány vezetője

A baszkok társadalmi és kulturális értelemben is kiríttak Spanyolország területéből, így az Ibériai-félsziget másutt annyira jellemző problémái itt más színezetet nyertek. A baszkoknál széles területen dívott még a közösségi földhasználat rendszere, és további különbség volt, hogy a baszk katolikus egyház a baszkokat támogatta a nacionalistákkal szemben. A keresztes hadjárat jelszavával operáló francóistáknak ez olykor igen nagy fejtörést okozott, így jobb híján a baszk katolikusokat is komcsibérencnek nevezték, és azzal vádolták meg a baszk katolikus papokat, hogy tömegesen vesznek részt a fegyveres harcokban. Ez természetesen nem volt igaz, olyannyira nem, hogy a karlista csapatok között sokkal több pap teljesített fegyveres szolgálatot, ami alatt természetesen nem a tábori lelkészséget kellett érteni. A baszk területeken ugyanakkor erős volt az anarchisták szakszervezetének, a CNT-nek a jelenléte, mivel a térség egyike volt Spanyolország legiparosodottabb területeinek. Az ipari fellendülés azonban zömmel spanyol ajkú lakosságot vonzott a térségbe, a baszkoknak megvolt a saját szakszervezeti rendszerük. A CNT és a baszk szervezetek között a feszültség katonai értelemben is megmutatkozott: míg a baszkok hajlottak a tárgyalásra, és nem kívántak nagy offenzívákat indítani Baszkföld határain túlra, addig a CNT csapatai a felperzselt föld taktikáját is szívesen bevetették a támadó karlista csapatok ellen.

Az 1936 őszi körülzárást követően két nagyobb akció folyt a térségben: Oviedo hosszas ostroma, valamint a baszkok támadása Villareal ellen, amelyet hiába tervezett meg Llano de la Encomienda, a köztársasági hadsereg parancsnoka, a nacionalisták légifelderítése rájött a csapatmozdulatokra, és megakadályozták a város elfoglalását. A baszkok végül a Jacinto, Marolo és Albertia hegycsúcsokra szorultak vissza, Villarealtól északra, amelyek később majd a nacionalista offenzíva főbb célpontjaivá váltak.

"Ma Spanyolország, holnap a világ"

Az északi haderő összetétele vegyes volt:  baszk nacionalisták mintegy negyvenhat (feltöltetlen) hadosztálynyi haderővel rendelkeztek, azonban ez az erő nagyrészt a baszk milícia, az Euzko-Gudaroztea alakulataiból, kisebbrészt pedig az UGT, a CNT és a kommunisták milíciáiból állt, valamint tíz asztúriai és santanderi zászlóalj is a vezérkar rendelkezésére állt. De la Encomienda dolgát nehezítette az is, hogy hatásköri problémák is felmerültek vele kapcsolatban: a baszk kormány Largo Caballerónál tiltakozott az ellen, hogy a baszk csapatok egyszerűen csak az Északi Hadsereg legyenek a köztársaság haderején belül, amit Caballero el is fogadott, de erről nem szólt az ottani vezérkari főnöknek, Encomiendának. A legnagyobb problémát azonban mégis az ellátmány kellő biztosítása jelentette. A térségben nem állt rendelkezésre elegendő élelmiszer és lőszer. Fegyvereket a valenciai kormánytól sem tudtak szerezni, így külföldön vásároltak, vagy egyszerűen loptak különböző harci eszközöket és lőfegyvereket, amelyeket megpróbáltak halászhajókon, vagy kiszolgált hadihajókon átcsempészni a nacionalisták tengeri blokádján. Különösen az angliai szimpatizánsok segítettek ebben sokat a baszkoknak. A rendelkezésre álló harckocsik és repülőgépek száma elenyésző volt.

A nacionalisták az olaszok guadalajarai vereségéből tanulva felszámolták az önálló olasz CVT-t, és létrehozták a Fekete Nyilakat, a vegyes spanyol-olasz hadosztályt, amelynek létszáma ekkor nagyjából nyolcezer fő volt. Kelet felől a karlistákból szervezett hadosztály zárta le a baszk területeket. A Mola tábornok által szervezett offenzíva legfontosabb előnye azonban a Condor-légióra, valamint az olasz Legionárius Légierőre alapozott légifölény volt. Bár az új Messeschmitteket a németek ezen a hadszíntéren csak elvétve vetették be, az ekkor már elavultnak számító Heinkel-51-esek probléma nélkül bevethetőek voltak. A baszkok ugyanis nem csak kevés géppel, hanem kevés repülőtérrel  is rendelkeztek a terepadottságok miatt, míg a nacionalisták gépei számos pontról meg tudták közelíteni a helyszínt.

Guernica a bombázás után

Mola tábornok ultimátumot adott át a baszkoknak, majd annak visszautasítása után 1937. március 31-én elrendelte a támadást. A támadást először a már említett három hegy, az Albertía, a Maroto és a Jacinto ellen indították meg Mola csapatai. A stratégiailag fontos területen fekvő hegyeket birtokló baszkok nem készültek föl légi támadásra, így a Condor-légió gyakorlatilag kibombázta őket az állásaikből. Ugyanezen a napon, az említett helyszíntől nem messze Durango városában a Condor Légió a spanyol polgárháború egyik első, nagyszámú civil áldozatot hozó bombázását is elkövette. A Junkers-52-esekből álló gépek annak ellenére bombázták le a várost, hogy abban nem volt sem helyőrség, sem pedig légvédelem. Többek között eltaláltak egy templomot, amelyben éppen folyt a mise, a celebráló pap, tizennégy apáca, valamint a gyülekezet nagy része életét vesztette. Az esetet a nacionalisták részéről Queipo de LLano úgy kommentálta, hogy "gépeink stratégiai célpontokat támadtak Durangóban, mire a kommunisták és szocialisták papokat és apácákat ejtettek foglyul, kíméletlenül agyonlőtték őket, majd felgyújtották a templomokat". A durangói bombázásnak nagyjából 300 halálos áldozata és 2500 sebesültje volt.

Guernica

A támadás a köztársasági enklávé ellen délkeleti, keleti irányból indult el. A baszkok hiába voltak egyenrangú ellenfelei a karlista csapatoknak, a nyomasztó légifölény és a rendszeres munícióhiány legfeljebb időleges sikeres ellenállást tett lehetővé, mást nem. Jellemző, hogy mintegy húsz zászlóalj egyáltalán nem rendelkezett automata fegyverekkel, a géppuskás alakulatoknak pedig alig volt pár géppisztolyuk. A baszkok a saját jobbszárnyukon ennek ellenére sikeresen álltak ellent a nacionalista rohamoknak, míg a balszárnyon Mola csapatai áttörték a baszkok állásait.  1937. április 4-én azonban Mola tábornok leállította az offenzívát, a hamarosan bekövetkező rossz idő pedig egy időre a légifölényt is kikapcsolta a harcokból. A nacionalista flotta ekkor blokáddal próbálkozott, de a rendelkezésükre álló erők elégtelenek voltak a hatékony blokádhoz, így április 20-án ismét kiújultak a harcok. Az elinduló csatározásokat csakhamar eldöntötték a bombatámadások, és a baszkok közel álltak az összeomláshoz, részben a vezérkari tisztek tehetetlensége miatt, részben pedig azért, mert a nacionalista légierő a telefonközpontokat célzottan próbálta meg szétbombázni, megakadályozandó a kommunikációt a csapatrészek között. A frontról fejvesztve menekülő katonák Guernicában gyűltek össze.

Guernica

1937. április 26-án következett be a spanyol polgárháború talán legismertebb eseménye, Guernica bombázása.  A Töriblog találkozón azonban a Katpol blog szerzői egy kiváló posztot ígértek a témában elmélyedni szándékozók számára, így most csak a legfontosabb eseményeket rögzíteném. Délután 16:30-kor a guernicai harangokat félreverték, így a helyiek lehúzódtak a pincékbe és az óvóhelyekbe, de mindössze egy bombázó jelent meg, amely ledobálva a bombáit hamarosan távozott. Az óvóhelyekről előbújtak az emberek, az említett események után  negyedórával azonban már egy századnyi ellenséges gép érkezett a helyszínre, és megkezdte a város bombázását. Az óvóhelyeken lévők hamarosan tapasztalhatták, hogy a bombák ellen hevenyészetten kialakított pincék nem nyújtanak kellő védelmet a bombázások ellen, így sokan pánikszerűen elhagyták az óvóhelyet, ahol azonban a vadászgépek géppuskatüzének estek áldozatul. 17:15-kor egy újabb bombázási hullám kezdődött, amely egyes beszámolók szerint mintegy két és fél órán át tartott. A bombázást a Condor Légióhoz tartozó JUnkers-52-esek zárták le 18:45-kor. A bombázás áldozatainak száma a baszk kormány közlése szerint 1654 személy volt, további 889-en pedig megsebesültek. A bombázást Heinkel-111-esek,  és Savoia-Marcheti-79-esek hajtották végre Fiat vadászgépek kíséretében, amelyek elsősorban nem a Condor-légióhoz, hanem a Legionárius Légieróhöz tartoztak. A köztársasági kormány azonnal felismerte Guernica propagandaértékét, így az ekkor tartott párizsi világkiállítás kapcsán éltek is a lehetőséggel: Picasso méltán világhírű képét a kormány megrendelésére a párizsi világkiállítás spanyol pavilonjában állították ki, a kép pedig a spanyol polgárháború, majd a világháború értelmetlen civil áldozatainak egyfajta jelképévé vált.

 

Pablo Picasso: Guernica

A  nacionalisták tengerparton előretörő egységeit csak 1937. május 1-én sikerült feltartani, és huzamosabb ideig stabilizálni az északi frontot, köszönhetően többek között annak, hogy a túlerőben lévő olasz-spanyol Fekete Nyilakat a köztársaságiak Bermeónál megfutamították, gyarapítva ezzel az olasz hadsereg huszadik századi katonai kudarcainak korántsem végleges listáját. Ennek ellenére a baszk kormány és a vezérkar úgy döntött, hogy a csapatoknak vissza kell vonulniuk az ún. "bilbaói Vasgyűrűbe". A Vasgyűrű egy nagyjából 80 km átmérőjű, kör alakú védelmi rendszer volt Bilbao körül. A védők előszeretettel hasonlították a Maginot-vonalhoz, mikor 1936-37 telén kiépítették. A védőgyűrű azonban mélységében nem volt tagolt, és bár voltak olyan szakaszai, ahol beton erődítmények álltak, helyenként nem volt más, mint lövészárkok kusza rendszere. A védekezés eséyleit rontotta az is, hogy az építést vezető Goicoechea őrnagy a tervrajzokkal együtt átszökött a nacoinalistákhoz. A valenciai kormány ugyan a Sierra de Guadarramában, valamint Huescánál indított támadásaival próbált innen erőket elvonni, de ez a törekvése nem sikerült. A vezérkari főnök de la Encomienda helyett azonban a baszk Gámir Ulíbarri lett. Az ellenoldalon is váltás történt, ugyanis Franco utolsó valamirevaló riválisa, Emilio Mola 1937. június 3-án légibalesetben meghalt. (A kortársak közül sokan gyanakodtak Francóra, de meggyőző bizonyítéka, akárcsak Sanjurjo tábornok esetében, senkinek nem volt, ráadásul Franco már a balesetet megelőzően megszerezte a politikai, és katonai teljhatalmat). Mola helyére Fidel Dávila tábornok került az Északi Hadsereg élére.

Baszk védők a Sollube-hegyen

Dávila június 12-én kezdte meg a támadást Bilbao ellen. A köztársaságiaknak mindössze pár gépük maradt, amivel nem tudták elejét venni a súlyos és tartós bombázásoknak, az így meggyengített védelmet pedig a francóista csapatok áttörték; segítségükre volt az a tény is, hogy a Vasgyűrű tervrajzaiból pontosan ismerték a védelem gyenge pontjait. A bilbaói kormány végül úgy döntött, hogy visszavonul, és a visszavonulással együtt nem semmisíti meg a bilbaói ipari létesítményeket, így az acélműveket sem. A kormány átköltözött Santanderbe. A Bilbaótól keletre a Nervión folyónál próbáltak meg kiépíteni ideiglenes védővonalat. A folyó torkolatánál lévő Las Arenasban nacionalisták egy csoportja, várva a bevonulást, ünnepelni és lövöldözni kezdett, mire a túlparti köztársasági erők egy zászlóalj-parancsoka bevonult, és leölte a nacionalista-szimpatizánsokat, majd felgyújtotta a helyi tepmlomot, mivel a hírek szerint a helyi plébános a nacionalistákhoz húzott. Ebben a zászlóalj-parancsok valószínűleg nem tévedett, lévén, hogy a pap az ő testvére volt. Bilbaóban szintén a bevonuló nacionalistákat ünnepelve várók közé lőtt egy baszk tank. A nervióni védvonal kialakítása mindenesetre nem sikerült, a köztársaságiak ugyanis nem semmisítették meg maguk mögött a hidakat.

 

A bilbaói Vasgyűrű egy részlete

A nacionalista haderő veszteségei súlyosak voltak, mintegy harmincezer ember sebesült meg a részükről a harcokban. Ráadásul a július 6-án induló erőteljes brunetei oköztársasági offenzíva megakadályozta átmenetileg az újabb támadásokat. Augusztus 14-én azonban kelet, valamint délkelet felől ismét elindult a támadás az északiak ellen, akik 80 ezer főnyi katonaságukkal immár létszámban is hátrányban voltak a támadókkal szemben.  Augusztus 16-án az olasz erők az Escudo-hágó elfoglalásával áttörték a frontot, és Santander sorsa is megpecsételődött. A kormány és a katonák a Vizcayai-öblön keresztül hajón és csónakokon próbáltak menekülni a körülzárt városból, de számos csónak felborult a viharos időjárás miatt. Santander 1937. augusztus 26-án elesett.

Santander közelében, Santonában, a baszkok megállapodtak a Fekete Nyilak parancsnokával, Farina ezredessel, hogy megadásukért cserébe nem sorozzák be őket Franco hadseregébe, és nem lesznek megtorlások sem. Francóék azonban nem ismerték el a megállapodást, azonnal statáriumot vezettek be. A megállapodás felrúgása később az ETA harcainak egyik casus bellijévé vált.

 

Santander elesése után nem sokáig váratott magára az utolsó északi köztársasági város, Gijón eleste sem. Az Asztúriai Tanács még olyan radikális lépésekkel is megpróbálkozott, mint a függetlenné válás a Spanyol Köztársaságtól, de ennek érvényesítésére a nacionalisták offenzívája közepette vajmi kevés remény maradt. Ulíbarri tábornokot Prada ezredes váltotta föl, a mintegy 40 ezer főnyi megmaradt katonaság élén, amelynek már szinte semmilyen légi eszköze nem maradt. Dávila csapatai október 17-én zárták körül Gijónt, és a város 1937. október 21-én elesett.

Az északi köztársasági zóna eleste után a németek azonnal rávetették magukat a szén-, és vasérctelepekre, valamint a fontosabb ipari központokra, hogy így hajtsák be Franco adósságát a segítségért cserébe. A köztársasági alakulatok közül azonban nagyon sok nem adta meg magát: irreguláris alakulatokként még sokáig okoztak gondokat Franco csapatainak, és ehhez az északi térség terepadottságai kiválóak voltak. A magukat megadó katonákra nem várt jó sors: sokakat a nacoinalisták rögtönítélő bíróság elé állítottak, és kivégeztek, másokat gyűjtőtáborokba hurcoltak, és sokakat kényszersoroztak, hogy harcoljanak a köztársaságiak ellen, amiből több komoly lázadás is volt nacionalista oldalon.

Az északi ellenállás csökkenésével Francónak lehetősége volt, hogy csapatait folyamatosan más hadszíntérre vezényelje. A köztársaságiaknak így ezeken a helyszíneken egyre nagyobb létszámú nacionalista haderővel kellett szembenéznie.

 

A kommunisták térnyerése

 

Míg a nacionalisták oldalán egy folyamatos egységesülés volt megfigyelhető a polgárháború előrehaladtával, addig a köztársaságiaknál állandó jellegú frakcióharcok alakították az eseményeket. Francónak voltaképpen a baloldali és jobboldali falangisták összecsapásával kellett megküzdenie: a baloldali gondolkodású, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy a munkásságra gondosabban ügyelő Manuel Hedilla végül megszerezte 1937. április 28-án a Falange elnöki posztját, úgy, hogy előtte neki magának is menekülnie kellett a csendőrség elől. Franco azonban másnap taktikus lépésre száta el magát: egyesítette a CEDA Népi Akcióját, a falangistákat, karlistákat, alfonziánusokat egyetlen pártba, a Falange Espanola Tradicionalista de la JONS-ba, amelynek legfőbb vezére természetesen maga a Caudillo volt. Az ellenszegülőket bebörtönözték, Hedillát még halálra is ítélték, de az ítéletet nem hajtották végre. Ettől kezdve semmi nem fenyegette Franco hatalmát.

Juan Negrín

A köztársaságiak azonban számos frakció, párt, helyi védelmi tanács, milícia, valamint a központi kormány és a regionális vezetések közötti harcokban örlődtek. Számos híve volt így annak az elképzelésnek, hogy a központi kormány és a hadsereg végre vegye a kezébe a dolgokat, és központi irányítás mellett szervezzék meg a további háborús cselekményeket. A központosítás leglelkesebb hívei kezdettől fogva a kommunisták voltak, de mellette érvelt Juan Negrín, a szocialisták jobboldali szárnyának a vezetője, valamint számos liberális republikánus politikus is. Az elképzelésnek pedig az anarchisták voltak a legnagyobb ellenfelei, de nem támogatták az ötletet a POUM hívei, valamint a szocialisták balszárnya sem.

A kommunisták számára nagy előnyt jelentett a szovjetek folyamatos támogatása, habár Sztálin nem akarta, hogy a kommunista befolyás túl feltűnő legyen, szándékában állt ugyanis az, hogy Nagy-Britanniát valamiféle náciellenes szövetségnek megnyerje. A kommunisták legelső célpontjai a köztársasági hadsereg és a rendőrség tisztjei voltak, akiknél az egységes parancsnokság és a központosított, erős kormány eszméje termékeny talajra hullt. Az egykori reguláris tisztek döntő többsége még ekkoriban is visszariadt attól a milicista rendszertől, ami a köztársaságiak hadvezetését jellemezte. A hadügyminisztériumban Antonio Cordón rendelkezett a pénzügyi és szervezeti kérdésekben, aki a kommunisták sorait erősítette, így a komunisták szép fokozatosan el tudták távolítani a hadseregből a számukra nem tetsző főtiszteket. Az Alexander Orlov NKVD-megbízott segítségével felállított titkosszolgálat nem válogatott az eszközökben, amint azt később látni fogjuk.

A miniszterelnök, Largo Caballero észlelte a kommmunisták hatalmának növekedését, ezért megtagadta Alvarez de Vayo azon javaslatát, hogy minden egyes századhoz nevezzenek ki politikai tisztet, komisszárt. Ezek ugyanis, amint azt már írtuk, zömmel kommunista befolyás alatt álltak, és a párt utasításait hajtották végre. Az eredmény a kormányon belüli növekvő feszültség, és a kommunista sajtó által indított kampány lett: a La Pasionaria is mind többször utalt arra, hogy azok, akik a kommnisták törekvéseit megakadályozzák, valójában a nép ellenségei. A miniszterelnök megpróbált az anarchistákra támaszkodni, akik azért váltak a természetes szövetségeseivé, ugyanis a kommunisták igyekeztek szétszórni, és szétválasztani az anarchista milíciákat, vagy integrálni más csapatokba, esetleg lecserélni a nem kommunista érzelmű tisztjeiket, de törekvéseiket a CNT-FAI olykor sikerrel meg tudta akadályozni. A feszültség azért is növekedett, mert a kommunisták a beérkező szovjet felszerelések nagy részét a saját csapataikhoz irányították, ők kapták a legjobb fegyvereket, járműveket, egészségügyi ellátást, és élelmiszert. Az anarchisták szerint ráadásul a kommunisták vészhelyzetekben rendre visszatartották az anarchista csapatoknak szánt felszereléseket, akik így sokkal nagyobb vérveszteséget szenvedtek. A kommunista rendőrség a nagyobb városokban fellépett az anarchisták ellen, csak Madridban mintegy 80 anarchistát öltek meg a rendőrök, mire a válasz rendszerint megtorló akció volt az anarchisták részéről.

Largo Caballero

Az anarchisták börtönügyi megbízottja, Melchor Rodriguez kiderítette, hogy a kommunista börtönökben megkínozzák a foglyokat, és hamis vádakat mondatnak el velük, ráadásul olykor begyűjtötték a politikai ellenfeleiket is erre a célra. Akiket pedig a népbíróság mégis felmentett, azt utólag a titkosrendőrség tette el láb alól. A botrány kirobbanása után Largo Caballero feloszlatta a madridi védelmi juntát.

Az eseményekkel párhuzamosan Katalóniában csaknem polgárháború tört ki a polgárháborún belül. A helyszín ezúttal Barcelona, és Katalónia volt, ahol szintén az anarchisták, és a kommunisták között nőtt folyamatosan a feszültség, de a kommunisták támadták az Andrés Nin vezette POUM-ot is. Nin Trockijnak a munkatársa volt, és ez már eleve gyanússá tette őt a kommunisták szemében. A Generalitat, amely Katalónia autonóm kormánya volt, Luis Companys-szel az élén, nem szállt szembe a kommunistákkal, ugyanis saját hatalmának erősödését remélte a hierarchiában, és központosításban érdekelt kommunistáktól. A Generalitat már azt is követelte a CNT-FAI-tól, és a POUM-tól, hogy szolgáltassák be a fegyvereiket.

Május 3-án aztán Rodriguez Salas, a kommunista rendőrfőnök, felettese, az Espequerra (Companys pártja) erősen kommunistabarát közrendészeti minisztere, Ayguadé,  parancsára megkísérelte elfoglalni a barcelonai telefonközpontot. Az egész akció ráadásul a Komintern ügynökének, Gerő Ernőnek a biztatásával zajlott, aki ürügyet próbált szerezni ahhoz, hogy a kommunisták le tudjanak számolni mind az anarchistákkal, mind pedig a POUM-mal. A telefonközpnot előtt megjelenő fegyvereseknek az őröket sikerült erőszakkal lefegyverezniük, azonban az emeletről már géppuskatűz zúdult rájuk. Az anarchisták két vezetője, Dionisio Eroles, és José Asens a helyszínre sietett, és igyekezett megnyugtatni a kedélyeket, ami többé-kevésbé sikerült is, legalábbis ami a telefonközpont környékét illeti. A városban magában azonban barrikádokat kezdtek emelni: a kommunisták megállították azokat, akiket nem ismertek, és az anarchisták is fegyveres csoportokat alkottak. Az anarchisták követelték Ayguadé, és Salas lemondását. Városszerte egymásnak estek a különböző fegyveres csoportok, valamint a kormány fegyveres alakulatai. Az anarchistákból verbuvált köztársasági egységek pedig vissza akartak térni Barcelonába a frontról, amit végülis sikerült megakadályozni, de a kommunisták vádjaival szemben a harcteret az anarchisták soha nem hagyták el.

A POUM a harcok folytatására kapacitálta az anarchistákat, akik azonban nem akarták kenyértörésre vinni a dolgot, részvételük a katalán kormányban számukra hasznosnak bizonyult, noha magáról a részvételről is erőteljes viták folytak a CNT sorain belül. Másik oldalról pedig Companys, és a Generalitat nem akart engedni, és a kommunisták is így álltak a kérdéshez, de miután látták, hogy Barcelonában csak a központi részeket ellenőrzik, megszületett a megegyezés. Május 6-án végül az anarchisták tűzszünetet javasoltak, a Generalitat pedig elfogadta azt, és kihirdették a rádióban a fegyverszünetet. Május 2-6. között csaknem 500 halottja volt a harcoknak, és 1500 sebesültje, de a feszültség állandó maradt. Május 8-án találták meg pl. az ismert olasz anarchista Camillo Berneri filozófiaprofesszor holtestét, több más társával együtt, és valószínűleg ez a feszültség vezetett ahhoz, hogy Antonio Sensét, az egyik kommunistabarát UGT-vezetőt a kocsijában lelőtték. Az összecsapásokból valójában a kommunisták kerültek ki győztesen, a májusi eseményeket követően a köztársaság megmentőinek szerepében tetszeleghettek, ráadásul össztüzet zúdítottak a CNT-FAI-ra, és a POUM-ra, akik persze nem maradtak adósok a válasszal, és szándékos provokációnak minősítették a májusi eseményeket.

A májusi események megrendítették a köztársasági kormányt is: a kommunisták határozottan követelték Largo Caballerotól, hogy  számoljanak le közösen a POUM-mal. A miniszterelnök ezt visszautasította, mire a kommunisták kiléptek a kormányból, csakúgy, mint Negrín szocialistái, és a baszkokat képviselő Irujo. Caballero magára maradt az anarchistákkal, és a szocialisták vele szimpatizáló maradékával, amit kevésnek talált a kormányzáshoz: 1937. május 15-én bejelentette lemondását, az utódja pedig Juan Negrín lett.

Juan Negrín miniszterelnökségével végre sokan elhitték, hogy egy igazán erőskezű vezetés került hatalomra, amelyet a kommunisták is támogattak. Negrín, és társai szinte a végletekig teljesítették a kommunisták törekvéseit, merő opportunizmusból. A köztársaság működése valóban centralizáltabb lett, de a titkosrendőrség megerősítésével, valamint az egyéni kezdeményezőkészség visszaszorításával a tömegmozgalom-jelleg végleg odaveszett. A hadvezetésben pedig, noha sokan reméltek változásokat, nem értek el jobb eredményeket, mint elődeik.

Andrés Nin

Az új kormány első dolga a POUM-mal történő leszámolás volt, május 27-én, hivatalbalépésük első napján, betiltották a La Batalla-t, a POUM lapját. A leszámolást elsősorban szovjet nyomásra gyorsították fel. Június 16-án letartóztatják a POUM vezetőit (a fronton szolgáló parancsnokokat berendelik, és úgy tartóztatják le), és elfogják Andrés Nin-t is. Nin-t kínvallatásnak vetik alá, és a további sorsa ismeretlen marad, Jesús Hernández, az egyik egykori kommunista vezető sokkal későbbi visszaemlékezése szerint Nin-t a felismerhetetlenségig megkínozták, majd június 22-én Orlov parancsára megölték. Előtte azonban szerveztek egy ál-gestapos szöktetési kísérletet, hogy legyen indojk a kivégzésére. Egyes verziók szerint a testét egy ládában a Szovjetunióba küldték, de valószínűbb, hogy a 2008 márciusában  Alcalá de Henares közelében megtalált  polgárháborús holtestek egyike lehetett a POUM valamikori vezetője.

 

A brunetei offenzíva

 

A brunetei offenzíva térképe

Az északi hadjárattal egyidőben a köztársasági hadseregnek az alapvető célja az volt, hogy az északi frontot tehermentesítse. A legelső próbálkozás a köztársaságiak részéről  a Huesca elleni hadművelet volt. A hadműveletek vezetője Lukács tábornok volt (alias Zalka vagy Szalkai Máté), és nem igazán vezette sikeresen a hadműveleteket, ami annak is volt köszönhető, hogy nem gondoskodott a megfelelő utánpótlásról: nem volt elegendő kézifegyver és tüzérségi eszköz, és nem kapott elegendő páncélostámogatást sem. A légierőt pedig csak akkor kapta meg, mikor az offenzíva összeomlása után a nacionalista csapatokat próbálták megállítani. Lukács tábornokot pedig június 11-én egy akna ölte meg. Ezt megelőzően kudarcba fulladt a május 30-a és június 2-a között zajló támadás Segovia ellen. Ezt a csatát már jórészt kommunista alakulatokkal vívták meg, jelentékeny páncélostámogatással, amelyek azonban a sűrű erdőben nem sokat értek. A Nemzetközi Brigádok azonban fellázadtak az értelmetlen veszteségek ellen, míg az orosz pilótákat pedig azzal vádolták meg, hogy nem harcolnak elég lelkesen a levegőben. A segoviai offenzíva ugyanolyan kurdarccal végződött, mint a huescai.

 

Kléber és Lukács tábornokok

Largo Caballero kormánya, még a bukás előtt, megkezdte a tervezését egy extremadurai offenzívának, hogy így tehermentesítse az északi frontot. Ez az offenzíva abból indult ki, hogy az adott területeken kisszámú nacionalista erő állomásozik, létezik a hátában partizánmozgalom, továbbá a nacionalisták Extremadurában nehezebben oldották volna meg az utánpótlást. A terv végül elbukott a kormánnyal együtt, mert a szovjet tanácsadók azt mondták, hogy az offenzívához egyszerűen nem járulnak hozzá, és ragaszkodtak a főváros környéki csatákhoz, ahol viszont nagyobb számú, és jobban kiképzett nacionalista seregekkel kellett felvenni a harcot. A kommunistákat, és a szovjet tanácsadókat leginkább a nemzetközi kampány, és annak hatásai, következményei befolyásolták a csatatér kiválasztásában.

A brunetei csata. Piros vonal: front a csata előtt. Szaggatott vonal: A köztársasági haderő legmélyebb előrenyomulása.  Sötétlila vonal: A front a harcok után.

A kiválasztott csatatér Brunete térsége volt, amely Madridtől nyugatra fekszik, a kommunisták által létfontosságúnak tekintett Madrid-La Coruna országút közelében. A támadást a jobb szárnyon a Modesto vezette V. hadtest, valamint a bal szárnyon a Jurado tábornok vezette XVIII. hadtest bonyolította volna le. Modesto alá tartozott Líster 11., El Campesino 46. és Walter 35. hadosztálya, Jurado alá pedig José Maria Enciso tábornok, Gál ezredes (Galicz János), valamint Francisco Galán csapatai. A tartalékot Mera, Kléber (aki szintén a Monarchiából származott), és Gustavo Doran három hadosztály alkotta. Az összevont erők jelentékenyek voltak: 129 harckocsi, 43 páncélozott jármű, 217 ágyú, 50 bombázó, és 90 vadászgép. A támadás iránya déli-délkeleti volt, hogy így kerítsék be a Madrid körüli nacionalista erőket.

 

EL Campesino fehér lovon Quijornánál

1937. július 6-án, tüzérségi előkészítés után az V. és a XVIII. Hadtest rohamra indult, és Miaja parancsának megfelelően július 7-re elfoglalták Brunete-t, és Villanueva de la Canada-t. A probléma csak az volt, hogy a köztársasági rohamokban nem volt meg mindig a kellő erő, ugyanis hiába volt kilenc az egyhez a támadók létszámfölénye, így is teljes egy napba került, míg a nacionalistákat kivetették az állásaikból. Ráadásul a köztársasági támadók nem folytatták az előrenyomulást, hanem egyszerűen megvárták egymást, Líster például hiába vonult be a 11. hadosztállyal július 7-én reggel Brunetebe, a jobboldalán támadó El Campesino csak nagyon lassan, és körülményesen haladt előre, felmorzsolva apránként a nacionalista ellenállást, noha a józan ész azt diktálta volna, hogy ezekkel ne foglalkozzon túl sok ideig. Az El Campesino céljául kijelölt Quijornát csak július 9-én sikerült elfoglalni, a tartalékok segítségével. Miközben a jobb szárnyon Líster katonái társaikra várva beásták magukat, a balszárnyon Gál tábornok csapatai Boadilla del Monte felé, a Moszkitó-hegynek nevezett gerincen keresztül. A nevet a puskagolyók fütyülése matt adták neki a Nemzetközi Brigádok katonái, az viszont tény, hogy a hegy körüli harcok tetemes mennyiségű értelmetlen véráldozattal jártak a köztársaságiak számára. Az offenzíva azonban lényegében elakadt, Miaja így az egész offenzívát leállította.

Az Abraham Lincoln Nemzetközi Brigád a Moszkitó-hegyen

 

A nacionalisták kezdeti megingását azonban hamar követték az ellenintézkedések. Franco ragaszkodott hozzá, hogy a köztársaságiak ne tarthassák meg egyetlen négyzetméternyi hódításukat sem, így az északi frontról vont el erőket egy ellentámadás megindítására. Ezzel lényegében a köztársasági hadicélokat szolgálta, annak ellenére, hogy a nacionalistákat irányító Varela az erősítések nélkül is úrrá lett a helyzeten. A nacionalisták legfontosabb eszköze a légierő maradt. A nyílt terepen támadó nagyszámú páncélos a nacoinalista repülőgépek ideális zsákmánya volt, ami azt eredményezte, hogy öt nappal az offenzíva után mindössze 38 páncélozott jármű maradt működőképes állapotban a köztársaságiak haderejében. eleinte csak Junkers-52-esek, és Heinkel-45-ösök, valamint Fiatok voltak a harctéren, mert a Condor Légió vezetői tartottak a helyszínen harcoló Ratáktól, és Chatoktól. Mikor kiderült, hogy a légifedezetről a köztársaságiak nem gondoskodtak kellően, bevetették az ekkor még kísérletinek mondott Heinkel-111-eseket, és az eddigre már az északi fronton kipróbált Messerschmitt-109-eseket. Előbbiek még éjszaka is bombáztak, de közülük hármat egy éjszakai légiharcban  az orosz Ratáknak sikerült leszedniük. A köztársaságiak egyébként nem csak a légifedezetről nem gondoskodtak, hanem a kellő mennyiségű víz és élelemutánpótlás sem volt a helyszínen, ami a kasztíliai nyári hőmérsékletet és a terepviszonyokat tekintve fatális baklövésnek tekinthető. A köztársaságiak ráadásul ismét bajban voltak a megfelelő kommunikáció biztosításával: a telefonvezetékek megsemmisültek, így futárokkal próbálták meg megoldani a helyzetet, de a köztársasági csapatok esélyeit nagyban rontotta az is, hogy a köztársasági parancsnokok a parancsteljesítésen túl semmilyen önálló kezdeményezéssel nem éltek.

A nacionalisták ellentámadása július 18-án kezdődött, és öt napig tartó heves roham során csaknem mindent visszafoglaltak, amit a köztársasági haderő megszerzett. A köztársasági csapatoknak vissza kellett vonulniuk Brunete-ből is. A köztársaságiak vesztesége 25 ezer fő volt, megtoldva számtalan páncélozott járművel. A nacionalisták 17 ezer főnyi veszteséget könyvelhettek el, de a sebesült-halott arány kedvezőbben alakult, mint a köztársaságiaknál. Ráadásul a köztársasági haderőben tovább romlott a katonák morálja: az elitalakulatoknak tekintett Nemzetközi Brigádok amerikai és brit csapatai kiharcolták azt, hogy eltávolítsák maguk fölül az értelmetlen váráldozatokat követelő, és ezért közutálatnak örvendő Gál tábornokot.

 

A belchitei ütközet

A belchitei ütközet. (Piros: frontvonal a csata előtt. Rózsaszín: A köztársasági csapatok területnyeresége).

 

A brunetei offenzíva kudarca után a következő offenzíva helyszíne Aragónia lett, ahol a köztársasági csapatokat összevonták, hogy elfoglalják Zaragozát. Aragóniát eleddig az Aragóniai Tanács irányította, azonban Negrín és a kommunisták úgy döntöttek, hogy az offenzíva megindítása előtt rendet tesznek a környéken. A köztársasági csapatok erővel oszlatták fel azokat a termelőszövetkezeteket, amelyeket a spanyol polgárháború kirobbanása után az anarchisták szerveztek meg. A tagság önkéntes volt, (a helyi kisbirtokosok nagyjából harmada kimaradt belőe), bár az intézkedést a kommunisták azzal indokolták, hogy az ittenieket kényszerítették a szövetkezetbe történő belépésre. Ezt követően Negrín feloszlatta az Aragóniai Védelmi Tanácsot, az anarchista tagjait pedig letartóztatták. A központi kormányzat így helyreállította az ellenőrzését Aragónia felett. 

Harc közben kilőtt köztársasági tankok

A Zaragoza elleni támadást a Keleti Hadsereg vezetője Sebastian Pozas, és vezérkari főnöke, Antonio Cordón tervezte meg. A nacionalista erők háromszáz kilométeren mindössze három hadosztállyal védték az állásaikat, így a terv szerint hét ponton a köztársasági csapatok áttörik a frontot. A támadók sokkal jobban szétszórták az erőket, tartva attól, hogy megismétlődik a brunetei eset, amikor is az egy ponton támadó köztársasági csapatok sorai között az ellenséges légierő hihetetlen pusztítást végzett. A hadműveleteket vezető Líster támogatására 200 repülőgépet, valamint több mint száz tankot, T-26-os, és BT-5-ös harckocsikat vezényeltek a térségbe. AA haditervnek azonban az egyik buktatója az volt, hogy biztosítania kellett azt, hogy a Líster vezette  (kommunista) hadosztály vonulhasson be először Zaragozába.

Fasiszta milícisták Belchite védelménél

A támadás már-már könnyűnek tűnt, de a történtek megint felülírták a köztásasági hadvezetés elképzeléseit. Belchitében a nacionalista csapatok 13 napig tartották magukat, még azután is, hogy elvágták az ivóvíz-készletüket. A támadás több pontján a sokkal kisebb létszámú nacionalista haderő feltartotta a létszámban sokkal erősebb köztársaságiakat, akiknek az offenzívája így lelassult, lehetővé téve azt, hogy a nacionalisták erősítést küldjenek a helyszínre. A támadással hasonló problémák adótrak, mint Brunete-nél: a köztársasági csapatok lényegében nem folytatták a támadásokat addig, amíg a jobb-, és balszárnyukon harcoló alakulatok be nem érték őket, így a leglassabban haladó hadosztály sebessége határozta meg az offenzíva sebességét. A veszteségek ismét súlyosnak bizonyultak: Líster BT-5-ös páncélosai az utolsó darabig odavesztek a támadásban.

 

A belchitei harcok végeredményeképpen a köztársaság kisebb területnyereségre tett szert, de a stratégiai céljaikat, vagyis Zaragoza elfoglalását, és az északi front tehermentesítését nem sikerült elérni.  Az, hogy az északi országrész eleste milyen következményekkel járt a háború további szakaszára nézve, a következő posztunkban fogjuk megírni.

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr281797594

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

APImásik 2010.03.05. 09:16:54

:) már vártam nagyon!
köszi!:)

d.z. · http://masikmagyarorszag.blog.hu 2010.03.05. 10:22:02

A Guernica kép kétszer szerepel. Amúgy jó kis poszt lett. Grat

vén betyár 2010.03.05. 11:48:33

Nagyon alapos.
Köszönet!

Tamáshida · http://www.youtube.com/watch?v=x_SBwVB83WU&feature=related 2010.03.05. 14:54:48

A fentebbi összefoglalóból is és az előző részekből is kitűnik, hogy a kommunisták nagyban hozzájárultak a nacionalisták gyűzelméhez azzal, hogy gyengítették a köztársasági oldalt.

Attus Germanicus · http://attus.hu 2010.03.05. 15:45:38

Azért az kitűnik, hogy az egyik oldlaon egy hadsereg harcolt, annak minden előnyével együtt, így a másik oldalnak nem lehettek hosszú távú reményei. Alkalmatlan hadvezetés, szabadjára engedett belső feszültségek, ezek nem a közelgő győzelem jelei szoktak lenni.

Egy apróság a hozzám hasonló gyengeelméjűek kedvéért: ha kicsit többször írnád bele az évszámot, az szerintem hasznos volna. Pláne, hogy nem szigorúan időrendben haladsz.

SchA · http://katpol.blog.hu 2010.03.05. 15:58:21

Köszönöm a poszt, részletes és igen színvonalas. Szokásos módon, várom a folytatást :)

Ami a Guernicaról szóló megállapodásunkat illeti, kb 10 nap múlva fogjuk lehozni a cikkünket.

Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.03.05. 18:34:47

@d.z.: Köszönöm, a képek számozása miatt fordult elő kétszer, de javítottam.

@Attus Germanicus: Jogos, legközelebb gyakrabban írok bele évszámokat.

@SchA: Alig várom már a Guernicás posztotokat, bevallom, nagyon nehéz volt megállni, hogy ne írjak még ennél is részletesebben róla. :)

Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.03.05. 18:43:18

@Tamáshida: Ha a végeredményét nézzük a polgárháborúnak, akkor a válasz egyértelműen igen. Azonban ne felejtsük el, hogy a kommunisták pont azt kritizálták az egész köztársasági vezetésben, és hadseregben, hogy nem volt meg a szigorúan vett hierarchia. Ezzel pedig szépszámú támogatót nyertek meg maguknak, (persze még sok egyéb tényező is hozzájárult).

Stratégiai értelemben véve a legnagyobb hibájuk az volt, hogy bár elhitették, hogy ők értenek mindenhez a legjobban, mégis, mikor kudarcot vallottak, nem a hibák kijavítására, hanem azok eltakarásába, vagy letagadásába öltek sok energiát. Mindezt presztízsokokból.

@Attus Germanicus:
Röviden, és tömören összefoglalva, igen. :)
A köztársaságiaknak megvoltak a lehetőségeik a helyzetük javítására, de ezekkel nem éltek.

Valandil 2010.03.05. 21:09:51

"A kiválasztott csatatér Brunete térsége volt, amely Madridtől keletre fekszik," - nem nyugatra?

Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.03.05. 21:53:05

@Valandil: De, valóban, a második térképen jól látszik. Elnézést az elírásért. :)

SchA · http://katpol.blog.hu 2010.03.17. 17:36:05

@DSI Builder:

Lehoztuk a Guernicás cikket
katpol.blog.hu/2010/03/17/mythbusters_guernica

Kíváncsi vagyok a szakmai véleményedre :)

Monarch (törölt) 2010.03.19. 21:58:18

"baszk nacionalisták mintegy negyvenhat (feltöltetlen) hadosztálynyi haderővel rendelkeztek"

Nem zaszloalj az a hadosztaly? Negyvenhat hadosztaly kurva sok, szerintem bekeidoben a Wehrmacht is talan legfeljebb ketszerekkora lehetett... :)

eMM2 2010.03.29. 18:39:54

@Monarch: Hát ha annyira nem volt feltöltve az a hadosztály hogy 1000 fő volt egy, akkor talán.

Viszont kiváncsi lennék hogy és jön az idézet
"A nacionalisták legfontosabb eszköze a légierő maradt. A nyílt terepen támadó nagyszámú páncélos a nacoinalista repülőgépek ideális zsákmánya volt, ami azt eredményezte, hogy öt nappal az offenzíva után mindössze 38 páncélozott jármű maradt működőképes állapotban a köztársaságiak haderejében. eleinte csak Junkers-52-esek, és Heinkel-45-ösök, valamint Fiatok voltak a harctéren, mert a Condor Légió vezetői tartottak a helyszínen harcoló Ratáktól, és Chatoktól. Mikor kiderült, hogy a légifedezetről a köztársaságiak nem gondoskodtak kellően, bevetették az ekkor még kísérletinek mondott Heinkel-111-eseket, és az eddigre már az északi fronton kipróbált Messerschmitt-109-eseket. Előbbiek még éjszaka is bombáztak, de közülük hármat egy éjszakai légiharcban az orosz Ratáknak sikerült leszedniük"

No itt azért van egy kis kavarodás.ha tartok a ratáktól nem a sebezhető Ju-52-eseket vetem be hanem a jóval védettebb He-111-eseket de még azokat is volt hogy lelőték ráadásul éjszaka ugye ami azért szép bravúr volt abban az időben.
A BF-109-re ugyanez áll na azt vetem be a rata/Chato ellen nem az elavult vadászokat.

Aztán a szükségbombázó iszonyat pontatlan Ju-52 vel max véletlen találok el egy olyan pontcélt mint egy harckocsi de ez még a szintén elég pontatlan He-111-re is áll.Hacsak nem alacsonytámadóként gépágyúval(már ha vott ilyen az ott használt B verzión.
A He-45 az oké a kis bombáival.

Egyébként nagyon jó a post, tanulságos eset volt ott is hogy a komunisták miképp vették át a hatalmat.Jellemző.Ki is kaptak.