Francisco Franco

A spanyol polgárháborúról szóló sorozatunkat a belchitei ütközettel fejeztük be, amely 1937. augusztus 24-e, és 1937. szeptember 6-a között zajlott. 1937 végére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az addig bizonyos tekintetben kiegyenlített erőviszonyok megváltoztak: az északi országrész bukásával a nacionalisták teljes haderejükkel a Spanyol Köztársaság maradéka ellen fordulhattak.


A terueli téli ütközet


Franco az északi győzelme tudatában (1937. okt. 21-én esik el az utolsó északi város, Gijón) átszervezte erőit: az ún. Manőverező Hadseregbe vonta össze a támadásra leginkább alkalmas erőit, mint pl. Yagüe gyarmati alakulatait, míg a Déli és a Központi Hadsereg feladata alapvetően védelmi volt, jelesül az andalúziai, illetve a madridi térség megtartása. Franco ekkorra már szinte teljes tüzérségi és légi fölényre tett szert, a Condor-légió Junkers-52-eseit átadták a spanyol pilótáknak, míg a németek többnyire Heinkel-111-esekbe, valamint Messerschmitt-109-esekbe ültek át. A köztársaságiak számára továbbra is az utánpótlás jelentette a legnagyobb gondot: az egyre jobban érvényesülő nacionalista tengeri blokád mind hatékonyabban süllyesztette el a szovjet szállítmányokat. A köztársasági kormányzat életében még egy változás volt: október 30-án a kormányzat Valenciából Barcelonába költözött, annak biztos tudatában, hogy nagyrészt felszámolta a szakszervezeti, valamint a Generalitat részéről jelentkező különállást. 1937 őszén tehát a harcok a korábbinál kisebb intenzitással folytak, Franco azonban megkezdte az előkészületeket egy Madrid elleni általános támadásra, amelyet a korábbi Guadalajaránál az olaszok által vívott csata mintájára észak-északnyugat felől indítottak volna a főváros irányába.

 

A polgárháború állása 1937 októberében


A köztársasági hírszerzés egyik nagy sikere volt az, hogy a nacionalisták terveire ezúttal időben rájöttek. A frontokon keresztüljárni képes anarchista kémek, akik sikerrel teremtettek kapcsolatot a nacionalista zónában rekedt anarchistákkal, rájöttek arra, hogy a francóista erők zöme már a guadalajarai térségben összpontosul. (Az a polgárháborús legenda, hogy a guadalajarai szakaszt védő Cipriano Mera főparancsnok maga hallgatta ki a nacionalista vezérkart, minden alapot nélkülöz.) Az értesülés november 30-án jutott el a köztársasági vezérkarhoz, így José Miaja és Vincente Rojo megkezdték egy megelőző támadás terveinek a kidolgozását.

 

A köztársasági haderő Teruel felé vonul

1937. december 15-én megkezdődött a Teruel elleni támadás, amelyben kezdetben mintegy 100 ezer főnyi köztársasági haderő vett részt. A terueli csatában a köztársaságiak, tanulva a korábbi hibáikból, kerülték a páncélosaik tömegben történő bevetését, ennek azonban érdemi eredménye nem volt. Teruel ugyanis egyike lett a spanyol polgárháború legkegyetlenebb megpróbáltatásainak, 1937-38 tele ugyanis Spanyolországban is szokatlan hideget hozott, és mind a köztársasági, mind pedig a nacionalista alakulatok rendkívül megszenvedték a zord időjárást.

 

Halott katonák Teruelnél (1937. dec. 21)

A hadműveletek a köztársaságiak számára fontos sikerekkel kezdődtek: az alig védhető, mélységi védelemmel nem rendelkező nacionalista vonalakat egykettőre átszakították, és már a támadás másnapján bekerítették Teruelt. Az ostromnak csak azután láttak neki, hogy a város körüli területeket a köztársasági csapatok biztosították. Franco hiába rendelte el a légierő bevetését, az offenzíva másnapján kitörő hóvihar, a rossz látási viszonyok és a behavazott repterek sokáig a földhöz szegezték a nacionalisták légierejét, az addig odaküldött erősítések pedig elégtelennek bizonyultak az ellentámadáshoz. Franco így a Madrid elleni támadásra előkészített Manőverező Hadsereget rendelte a város felszabadítására, (noha ezzel a döntéssel sokan nem értettek egyet a nacionalista haderőben).

 

Rey d'Harcourt ezredes, a Teruelt védő nacionalisták parancsnoka

December 29-én aztán megindult a nacionalisták ellentámadása is, kitisztult az idő, és a légierő is fel tudott szállni, mindemellett pedig erős tüzérségi előkészítés előzte meg a támadást. Ekkor még a nacionalisták tartották magukat a városban is, Franco megüzente Teruel parancsnokának, Rey d'Harcourt ezredesnek, hogy mindenáron tartson ki. A városban ezalatt házról-házra folyt a küzdelem, gránátokkal és bajonettekkel, nem kímélve a polgári lakosságot, amely többnyire a köztársaságiakkal tartott. 1938. január 1-én aztán a hóvihar és a hideg megakasztotta a nacionalisták előrenyomulását. A -18 fokos hőmérsékletben a repülőgépek motorjai egyszerűen nem indultak el, és hasonlóképpen járt a legtöbb páncélos és gépkocsi is. A katonákat általában tömény szesszel itatták, hogy túléljék a fagyot, ám mind a nacionalisták, mind pedig a köztársaságiak oldalán számos áldozatot eredményezett ez a módszer, a bódult katonák jelentékeny része ugyanis elaludt, és egyszerűen halálra fagyott a nagy hidegben.

A városban ezalatt tovább folytak a harcok, végül Rey d'Harcourt és Anselmo Polanco, Teruel püspöke január 8-án megadta magát. (A megadás dátumaként szokták még szerepeltetni január 6-át és január 7-ét is.) A köztársasági csapatok azonnal megkezdték a város polgári lakosságának evakuálását a városból, a nacionalista csapatok ugyanis közeledtek a város határaihoz.

Harcok Teruelnél (piros: a kezdeti frontvonal, kék: front 1937. dec. 20-án, zöld: front 1938. febr. 22-én)

 

Január 17-én aztán a nacionalista ellentámadás  áttörte a köztársasági vonalakat, de január 25-én a köztársasági haderőtől még tellett egy komolyabb ellentámadásra. A republikánusok ellenállásának azonban már nem volt értelme: a tervezett guadalajarai offenzívát sikerült megakadályozni. A köztársasági csapatoknál állandósult a lőszerhiány, nem volt élelem, és vizet is csak a hó megolvasztásával tudtak nyerni. A városban fával tüzeltek mindenütt, és már a romok között fellelhető bútorokat és ajtófélfákat tüzelték el. A legnagyobb probléma a muníció hiánya volt: a köztársasági csapatok lőszerellátása egyszerűen nem volt megoldott. A nacionalisták végül a Terueltől északra, 1938. február 7-én indított ellentámadással értek el sikereket. A támadást Yagüe gyarmati csapatai kezdték meg, az előkészítő légicsapásba azonban kisebb hiba csúszott: az olasz Savoia-Marchetti-k a köztársaságiak helyett a nacionalisták állásait szórták meg bombákkal, ami csaknem a támadás elhalasztását eredményezte. Az északi frontszakaszon elért sikerek után a nacionalisták délre fordultak, a köztársasági csapatoknak pedig fel kellett adniuk Teruelt, a város február 22-én esett el.
 

Menekülő civilek Teruelnél (a háttérben köztársasági katonákkal)

A nacionalisták vesztesége mintegy 50 ezer fő volt, ennek nagyjából harmada a hidegnek esett áldozatul. A köztársaságiak veszteségei a csata első napjaiban kisebbek voltak, végül azonban meghaladták a 65 ezer főt. A város megtartásának stratégiai és katonai jelentősége nem volt: januárban már csak értelmetlen presztízsokokból próbálták megtartani a várost: a kommunista befolyás alatt lévő sajtó ugyanis győzelmi jelentésektől harsogva gyávának titulálta a várost feladni szándékozókat. Nacionalista oldalon, a magát megadó d'Harcourt sem járt jól, a francóista sajtó folyamatosan gyáva hazaárulónak bélyegezte őt, noha megadása pillanatában embereinek már nem volt se gyógyszere, se élelme, de vize sem. A parancsnok, és a terueli püspök egyébként nem járt jól: a köztársaság bukása után a francia határ felé menekülő őreik a határ előtt kivégezték mindkettőjüket. Franco pedig a terueli győzelem után elrendelte a polgári lakosság lemészárlását, bosszúból a köztársasági csapatoknak biztosított támogatásért.


A döntő fordulat: az aragóniai offenzíva

 

A szembenálló felek 1938 nyarán

 

A terueli csata leginkább hadianyagban és harci morálban okozott súlyos veszteségeket a köztársaságiak számára. A harcvonalból visszavont csapatok pótlása lassan haladt, az elvesztett tüzérségi felszerelések, valamint repülőgépek pedig a polgárháború további részében szinte pótolhatatlanokká váltak. A nacionalisták egyik nagyon komoly előnye éppen az volt, hogy tartalékaikon keresztül sokkal gyorsabban tudták a veszteségeiket pótolni, mint a köztársaságiak. Éppen ezért Franco a terueli győzelem után a támadás folytatásában gondolkodott: a haderejét két részre osztotta, egyik fele az Ebrotól délre, a másik pedig attól északra támadott. Az 1938. március 9-én induló offenzívát heves tüzérségi tűz és légicsapás előzte meg. A mintegy 400 ágyú már óriási tüzérségi fölényt jelentett a köztársasági tüzérséggel szemben, míg a légierőnél a németek ekkor vetették be a korábbi gépeknél sokkal pontosabb találatokra képes Junkers-87-est.  Az offenzíva első napján Yagüe az Ebro déli partján megsemmisítette a vele szemben álló köztársasági erőket, és csak az első nap 36 kilométert tett meg. Yagüe előrenyomulása olyan gyors volt, hogy az amúgyis demoralizált köztársaságiak képtelenek voltak védelmi vonalat kiépíteni vele szemben. A frontra vezényelt pihent katonák többsége zöldfülű újonc volt, számottevő kiképzés nélkül, akik legalább olyan gyorsan megfutottak a nacionalisták csapásai elől, mint a terueli harcokba belefáradt társaik. A harcok során visszafoglalt és lerombolt Belchite március 10-én esett el. A város szellemváros maradt, és nem épült újjá, szomorú mementójául maradva a polgárháborúnak.

 

Belchite romjai ma

Az Ebrótól északra a nacionalista támadás március 22-én indult meg, és Moscardó csapatai szinte akadálytalanul tisztították meg Aragónia középső részét a köztársasági alakulatoktól, amelyek képtelen voltak ellenállni. Április 15-én Yagüe csapatai már elfoglalták Lléridát, a POUM egykori központját. A POUM vezetőit azonban eddigre megsemmisítette a kommunista titkosszolgálat, vagy halottak voltak, vagy börtönben ültek, így ez a város is könnyedén került a nacionalista csapatok kezére.

 

A nacionalista csapatok 1938 nagypéntekjén elérik a Földközi-tengert Vinaroznál

1938. április 15-én pedig Vinaroznál a karlista alakulatok érték el először a Földközi-tengert, ezáltal újra kettévágva a köztársaságot egy északi, Katalóniából álló, és egy déli, Valencia központú régióra.

1938 májusára a gyors győzelem úgy tűnt, közel van a francóistákhoz, ám a Caudillo a várakozásokkal szemben nem Barcelona felé folytatta a támadást, hanem a tengeri korridor déli irányú, Valencia felé történő szélesítésére adott utasítást. Ezt a lépést azzal indokolta, hogy félő, ha Katalóniát megtámadják a nacionalista csapatok, akkor Franciaország beavatkozik. Ekkoriban a francia-spanyol határt ismét megnyitották a fegyverszállítások előtt, de reális lehetősége egy francia beavatkozásnak nem volt.
 

A Valenciát védő XYZ-vonal térképe

 

Az 1938. márciusi offenzíva sikere után a májusi és júniusi harcok reménytelenül lassúnak és körülményesnek tűntek a nacionalisták számára. A Valencia irányában történő előrenyomulást az ún. XYZ-vonal volt hivatott feltartóztatni a köztársaságiak részéről. Az XYZ-vonal, (vagy a Mattallana-vonal, a Maginot-vonal mintájára) a bilbao-i Vasgyűrűvel, vagy a francia-német határ erődítményeivel szemben nem állt betonerődítmények vég nélküli láncolatából. Többnyire földből épült sáncok kusza halmaza volt, amelyek azonban okosan lettek kiépítve, komolyabban védve a légicsapásoktól. A nacionalisták számbeli és felszerelésbeli különbsége nem jött ki, és május-június folyamán alig 95 kilométert tudtak előrehaladni. A valenciai köztársasági erők, bár újoncok voltak, megfelelően el voltak látva lőszerrel, könnyebben kaptak utánpótlást, és sem az élelem-, sem pedig a többi utánpótlás nem akadozott. A nacionalisták mintegy húszezer főt vesztettek a támadásaik során, míg a köztársaságiak oldalán alig ötezerfőnyi halott volt. A Negrín által vezetett, és a kommunisták által támogatott kormányzat azonban nem a sikert látta mindebből, és pusztán a presztízs miatt továbbra is a régi típusú, egy ponton összevont erőkkel végrehajtott offenzívát erőltették a nacionalisták ellen.


A Köztársaság válsága
 

"A nők is meg akarják nyerni a háborút! Segítsünk nekik!"

Bárhogy is próbálták szépíteni a kommunisták, (vagy a belső ellenségre fogni) a Köztársaság egyre súlyosabb gondokkal küszködött. A harctéri kudarcokon túl a köztársaságiak gondjainak politikai, gazdasági és külpolitikai okai is voltak, amelyek olykor szorosan összefüggtek egymással. Az a kommunista felfogás, hogy a központosítás, a központosított hadsereg, valamint az erős kormány majd meghozza a sikereket, láthatóan nem vált be, és a katonák, valamint a polgári lakosság mind nagyobb bizalmatlansággal tekintett a kommunisták által támogatott Negrín-kormányra. A kommunista titkosszolgálat, és az általuk elkövetett rémtettek híre lassan az egész társadalmat behálózta. A szocialista UGT és az anarchista CGT pedig 1938 márciusában tető alá hozta a két szakszervezet megegyezését, noha ez a dolgokon érdemben már nem változtatott.



 

A Gran Vía a bombázás után

A Negrín-kormány legfőbb bajai természetesen gazdasági jellegűek voltak, azonban az állandó háborús terhek viselése, valamint a megfelelő utánpótlás biztosítása már-már megoldhatatlan feladatnak tűnt a kormány számára. A gazdasági válság elsősorban az inflációban éreztette hatását: egy angol font 1936 nyarán még 40 peseta volt, 1937 őszén 226, míg az 1938 tavaszi aragóniai offenzíva után már 530-650 peseta volt az angol font. A megélhetési költségek az 1936 júliusi bázist 100%-nak véve 1937 májusára 171, 1937 decemberére 223, 1938 májusára pedig 314%-ra rúgtak. Katalónia ipari termelése az 1936. év nyarához képesti 100%-ról 1937 decemberére 73%-ra, 1938 nyarára 33%-ra esett vissza. Ez utóbbiban döntő szerepet játszott az, hogy a katalán iparvidékek energiaellátását biztosító vízierőművekre az aragóniai offenzívát követően a nacionalisták tették rá a kezüket, így az áramszünetek és az akadozó energiaellátás mindennapossá vált 1938 nyarára Barcelonában. A katalán fővárosnak persze voltak nagyobb problémái is: a Baleár-szigeteki támaszpontokról az olasz légierő rendszeresen bombázta a várost, így a légiriadók mindennapossá váltak. A híres barcelonai Gran Vía is a bombázás áldozata lett, és civilek ezrei haltak meg az olaszok bombázásaiban, amelyek során már teszteltek óriásbombákat is. Az egyik bombázás alkalmával meghalt a francia alkonzul is, így a Spanyol Köztársasággal egyébként rokonszenvező Léon Blum francia miniszterelnök 1938. március 12-én erre az ürügyre hivatkozva megnyitotta a francia-spanyol határt a hadianyagok előtt, és engedélyezte a szovjet fegyverek áthaladását a határon. Blum azonban nem sokáig maradt miniszterelnök, és ápr. 8-án lemondott, utódja, Daladier pedig már korántsem volt annyira elkötelezett a spanyol köztársaságiak ügye iránt.

 

Olasz bomba hull Barcelonára

A milicisták tíz pesetát kaptak napidíjként, ám ez az összeg az infláció emelkedése ellenére nem változott a polgárháború végéig. Sokkal fontosabb volt az, hogy a polgári lakossággal szemben a hadsereg ellátása valamivel stabilabb volt, így a polgári lakosság éhezésével ellentétben a milicistáknak hasonló problémái sokkal ritkábban akadtak. Az aragóniai offenzíva után aztán a barcelonai utcákon mind gyakoribb látvány lett a menekülő otthontalanok képe, akik a harcok elől menekültek a katalán fővárosba. Noha Orwell polgárháborús művében, a Hódolat Katalóniának című írásában megjegyzi, hogy a barcelonai élet 1937 tavaszán visszatért abba a pezsgő világba, amely korábban jellemezte, ez az állapot csak átmeneti volt. Az élelemhiány egyre súlyosabbá vált, miután az egyre kevesebb pénzből gazdálkodó kormány egyre többet volt kénytelen elkölteni a hadikiadásokra. Az aragóniai offenzíva után az élelmiszerboltok előtt tülekedő nők tömege mindennapossá vált, egy adag étel 1938 nyarán 150 gramm rizsből, babból, csicseriborsóból, vagy a Negrín-pirulaként emlegetett lencséből áll, ezeknek zöme mexikói import volt. az élelemhelyzet különösen Aragónia, és az ottani élelemforrás elvesztése után vált ilyen súlyossá. A feketepiac természetesen virágzott. A déli területeken, Valencia környékén, elsősorban déligyümölcsöket termeltek, de exportra; a háború vége felé ez jelentette az egyetlen számottevő bevételi forrását a kormánynak. Mindez azonban nem akadályozta meg, hogy a kormány, és maga Negrín időnként költséges bálokat és rendezvényeket tartson, ami csak fokozta a lakosság elkeseredettségét.

 

"A fronton HIDEG van. Emlékezz a társaidra, akik a te szabadságodat védik"

Mint említettük, a polgárháború elejét leszámítva, a költségvetésnek nagyjából a 90%-a a hadifelszerelések beszerzésére, vagy a háborúval kapcsolatos kiadásokra ment el. Az inflációt a háborús események mellett az is felpörgette, hogy még a polgárháború elején a köztársasági kormány a Szovjetunió kezére játszotta a Spanyol Nemzeti Bank aranytartalékát. Mind a köztársaság, mind pedig a nacionalisták nagyjából 900 millió dollárt költöttek el fegyverbeszerzésekre, csakhogy a két fél hasonló költekezését számos eltérő körülmény befolyásolta. A szovjetek voltaképpen már előre megkapták a leszállított áruik értékét, annyit vontak le a lefoglalt aranykészletből a maguk javára, amennyit nem szégyelltek, és az oroszok az áraikkal ezúttal igazán nem voltak nagyvonalúak, sőt, Sztálin kijelentette, hogy a köztársaságiak az 500 millió dollár értékben lefoglalt aranytartalékokon túl még további ötvenmillió dollárnyi valutával tartoznak a szovjeteknek. Ráadásul a leszállított egységek jelentős része áldozatául esett az olasz tengeralattjárók és a nacionalista flotta akcióinak. A köztársaságiakkal szemben az eladók mindig előre kérték az árat. Míg a szovjetek és a köztársaság üzleti partnerei mindig hozzájutottak a pénzükhöz, addig Francóék sokáig csak "vitték a pénzt". Az olaszok és a németek koncessziókat és ígéreteket kaptak a spanyolországi segítségért cserébe, ezzel viszont érdekeltté váltak abban, hogy Franco győzzön, míg például a szovjet pilótákat gyakran vádolták azzal, hogy túl kényelmesek a német és olasz társaikkal szemben a levegőben, és nem tesznek meg mindent a győzelemért.

 

"Egy fegyelmezett hadsereg a győzelem alapja" (A képen Prieto hadügyminiszter látható)

A kormánypolitikát a hadügyminiszter, Indalecio Prieto távozása rázta meg leginkább. Prieto a CNT és a POUM elleni 1937. májusi harcokkal még egyetértett, és Negrín jobboldali szocialistáival együtt támogatta azt, hogy a kommunistákra építve erősítsék meg a központi kormányt. A kommunisták nyomulása azonban egy idő után neki is kényelmetlenné vált. A kommunista párt és a hadügyminiszter viszonyát mind többször szakította meg vita, nem értett egyet a titkosszolgálatok rémtetteivel, és több kommunista tisztet, és komisszárt megbüntetett, La Pasionaria állítólagos szeretőjét például a frontra küldte. A hadügyminiszter kifogásolta, hogy a kommunista csapatok és tisztek jobb felszerelést kapnak a többieknél, és az előléptetéseknél feltűnően csak a kommunista tisztek jutottak előre. Nem értett egyet a komisszári rendszerrel, amely minden egységhez politikai tiszteket rendelt, (kommunista politikai tiszteket, természetesen). A kommunistáknál az tette be végül a kaput, hogy Prieto nyilvánosságra hozta azt, hogy a kommunisták a köztársaság kereskedelmi flottáját brit üzleti társaságok megbízásából a saját vagyonuk gyarapítására használták fel. Ezt követően sajtóhadjárat indult Prieto ellen, és őt tették felelőssé a terueli bukásért, majd az aragóniai vereségekért is. Negrín kormányülésre hívta a minisztereit, köztük Prietot is, amiről a kommunisták is tudtak, így a kormányülés épülete elé egy tüntetést szerveztek Prieto lemondatása céljából. Negrín egy súlytalan miniszteri tárcát akart Prietora ruházni, és azt állította, hogy az oroszok le fogják állítani a fegyverszállítmányokat, ha Prieto nem mond le, Prieto megtagadta az együttműködést, Negrín pedig lemondásra szólította fel, ami végül 1938. március 30.-án következett be. Negrín maga vette át a hadügyi tárcát távozó miniszterétől.

 

"Támadjatok" A köztársaság katonái

A köztársaság válságának volt még egy külpolitikai aspektusa is, amelyről eddig nem esett szó. Sztálin ekkor már tartott a japán-kínai konfliktus eszkalálódásától, valamint a fegyverkező Németországtól, ezért mielőbb szabadulni akart a spanyol konfliktustól. Az angolok pedig továbbra is kerülni akarták a konfliktust, sőt, a brit politika legfőbb törekvése ekkor az volt, hogy tető alá hozzák a brit-olasz egyezményt. Az angol és a francia kormány nem volt érdekelt a köztársaságiak győzelmében, sőt, a londoni kabinet sikerrel vette rá Daladiert, hogy 1938. június 13-án ismét lezárja a francia-spanyol határt. Hitler 1938. március 13-án bevonult Ausztriába, ezt követően pedig a világ figyelme a csehszlovák-német konfliktusra szegeződött. Mussolinit az agresszívabbá váló német külpolitika szintén az angol-oalsz egyezség felé lökte, amit végül 1938. április 16-án kötöttek meg. 1938. szeptember 30-án aztán a müncheni egyezménytől volt zajos a külpolitika, amelyben a brit és a francia kormány lényegében odadobta Csehszlovákiát Hitlernek. Egy ideig úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok feloldja a fegyverembargót a spanyolokkal szemben, de Joseph Kennedy, a berlini nagykövet a katolikus lobbival fenyegette meg a Kongresszust, így erre nem került sor. További csapás volt a köztársaságra nézve, hogy egyre több állam ismerte el Francót és szövetségeseit, aki német és olasz nyomásra egy kormányt is létrehozott Burgosban. 1938. május 4-én a Vatikán, majd május 12-én Portugália is elismerte Francót, és kormányát.

 

Chamberlain angol miniszterelnök nővérének látogatása a spanyol fasisztáknál

Ezalatt a Spanyol Köztársaságban mind jobban csökkent a végső győzelemben hívők száma. 1938 során a hadügyminiszter Prieto még hitt abban, hogy a terueli csata egy megegyezéses békéhez fog vezetni, de a vereség után a megegyezésbe vetett maradék hite is elpárolgott. Maga Negrín többször is szorgalmazta a kiegyezéses békét, és mind a nyugat-európai politikusok, mind pedig egyes köztársasági vezetők körében egyre szélesebb körben elterjedt az a hit, hogy Franco hajlana a megegyezéses békére, de az olaszok és a németek nem voltak érdekeltek a különbékében, és valójában Franco habitusától is távol állt a megegyezés a köztársaságiakkal. Prieto, majd Negrín is próbált kapcsolatba lépni ezügyben a nacionalistákkal, de mindkettőjüket csúnyán elutasították. Negrín békülési kísérletének kudarca után a kommunistákkal egyetértésben arra a következtetésre jutott, hogy a köztársaságnak egy újabb győztes hadműveletre van szüksége, két okból: egyrészt felhívni Spanyolországra a lassan az európai háború küszöbére érkező európai közvéleményt, és olyan hadihelyzetet létrehozni, amelyben Franco számára is reális alternatívává válik a megegyezéses béke. Éppen ezért a köztársasági kormány és a kommunisták egy utolsó, grandiózus támadásra készültek fel, amellyel hitük szerint visszafordíthatták volna a háború menetét. Hogy ez sikerült-e nekik, arról a következő posztunkban fogunk írni.

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr101957235

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tamáshida · http://www.youtube.com/watch?v=x_SBwVB83WU&feature=related 2010.04.29. 20:13:21

A legjobb résznél maradt abba! Nagyon izgalmas volt. A köztársaságiak bukásáért a spanyol kommunisták és Sztálinék nagy mértékben hibásak. Aljas gazemberség, ahogyan Sztálin a köztársaságiak kiszolgáltatottságával visszaélt. Csak a maga hasznát nézte. Még a kommunizmus nemzetközi érdekei se számítottak.

Minorkavidor 2010.04.29. 21:05:18

Szia, Builder!

A posztsorozatodhoz csak gratulálni tudok. Engedelmeddel lenne néhány kiegészítésem:
-Azt írtad, hogy a nacionalisták "csak vitték a pénzt", olasz és német szállítóikat koncessziókkal és ígéretekkel elégítették ki.
A megállapításod az olaszokra teljes mértékben igaz. Mossulini a 150 ezer intervencióson kívúl még 1930 löveget és 10 ezer géppuskát és más hadianyagot szállított, összesen 7,5 milliárd akkori líra értékben.
A németek? Ők összesen 50 ezer intervencióst küldtek (Condor Légió), azaz harmadannyit. Haditechnikai eszközök és hadianyagot? Azt igen csak módjával. Ami a vadászrepülő harcászatban jelentős változásokhoz vezetett!
A spanyol polgárháború előtt a vadászgépek előírt formációja világszerte a 3 gépből álló elegáns V alakzat. Azonban a Condor Légió kevés vadászgépet kapott, ezért Werner Mölders - a későbbi híres experte- elente kényszerből létrehozta Rotte 8géppár) alakzatot, amely egy parancsnokból és kisérőjéből áll. A parancsnok volt a magasabb rangú pilóta,akit a mesterlövészek közül választottak ki, a kisérő szorosan tapadt hozzá, hátulról biztosította. Két Rotte alkotott egy Schwarmot (rajt), amelyet a rangidős pilóta vezetett. A Rotte-Scwarm formáció azért tudta legyőzni a 3 GÉPES V-t mert jóval stabilabb volt, azaz könnyebb volt tartani.
A Vadászrepülők harcászatával szemben a bombázó harcászatban súlyosan félrevezette a tábornokokat és a politikusokat. Úgy TÜNT, hogy igazolást nyer Douhet ún. gyorsbombázó elmélete, mely szerint a támadó (bombázó) légierő képes egymagában megnyerni a háborút. Itt van pl.Guermica bombázásának a katonai jelentősége. A TÉVHIT alapja- ezt te is irod-, hogy akkor a német bombázók a háború 2-dik szakaszában gyorsabbak voltak, mint a köztársaságiak vadászai.
Végül egy érdekesség, mégpedig az általad is említett JU-87- ES születési körülményeiről.
Még 1933-ban Ernst Udet részt vett egy légi bemutatón. Itt Curtiss F8C kétfedelűek repültek, melyet a gyártó Heldiver-nek ( pokolbúvárnak) nevezett el, ez lett a neve a zuhanóbombázók következő nemzedékeinek (amelyek a II.vhb-ban harcolnak). Mivel ezek ami mércével mérve elavultnak számítottak, ezért az illetékesek hozzájárultak ahhoz, hogy a Curtiss cég 2 gépet eladjon Udetnek. Udet visszatérve légibemutatókat tartott Németországban, ezen ezeken 33 méteres hibahatáron ejtette célba a bombákat. Ezt egy jól képzett pilóta könnyen tudta hozni.Annyra meggyőző volt, hogy a Birodalmi Légügyi Minisztérium felkérte a Junkers céget, hogy tervezzen neki is ilyen zuhanóbombázót. Ez lett a JU-87-es.

eMM2 2010.04.29. 21:28:23

@Tamáshida:
Naná hogy nem.Sztálin később amikor mexorul még a kominternt is feloszlatja a szövetséges fegvyerszállítások fejében.Az igaz hogy máshogy nem igazán fizetett értük.Max az oroszkatona vérével.

eMM2 2010.04.29. 21:36:57

@Minorkavidor:
Jellemző hogy a britek pld mennyire nem ismerték fel a zuhanóbombázók jelentőségét.Pedig a háború elején kipróbáltak egy századnyi "Sajttorta" becenévre halgató amerikai zuhanóbombázót de nem rendszeresítették.Így egy jó darabig csak torpedóvető kétfedelű és lassú (de meglepően eredményes)"cekkerből" és elég elavult vadászgépparkból ált a haditengerészeti légierő.

Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.04.29. 22:06:26

@Minorkavidor:

Köszönöm a kiegészítést. :)
Bevallom a fegyverzetről már csak félve írok, mert néhányan rámutattak, hogy a különböző vadászok, és bombázók harcászati szerepével nem nagyon vagyok tisztában, és kritikátlanul átvettem a történelmi szakirodalom erre vonatkozó részeit. Mentségemre legyen mondva, hogy a szakterületem mégiscsak a középkori Magyarország. :)

lécci 2010.04.29. 22:44:42

A képanyaghoz külön gratulálok, Builder :)

Blogger Géza 2010.04.30. 01:01:04

@Minorkavidor: Illetve a 2 Rotte egymást is fedezte, így alakult ki a 4 ujj formáció. Vagyis az egyik pár kissé lemaradva oldalról kísérte a másikat.

atlbilbaoo 2010.04.30. 05:56:21

Még a végén kiderül, hogy Franko egy szent volt, egy úriember egy tisztességes katona, és a csapatai is úriemberek gyülekezete, bezzeg a gaz köztársaságiak, azok mind aljas mocskos szadista gazemberek!
Azért nem ártana megkérdezni erről a katalánokat és a baszkokat!
Mert itt a szövegből és a hozzászólásokból majdnem az jön le!
Holott Európa leghosszabb ideig fennálló fasiszta diktatúrájának volt a diktátora!
Egyforma mértékkel kellene mérni!

eMM2 2010.04.30. 06:55:57

@atlbilbaoo:
Már ha fasiszta volt.Falangistának kellene mondnai inkább.És Franco is elég véreskezű valaki volt, de a komcsik ellen máshogy nem nagyon lehetett harcolni a nyerés esélyével.
A cikksorozatból kitűnik hogy még a köztársasági oldalon is miket műveltek na akkor milyenek lehettek az elllenséggel?
Francónak mégis volt annyi esze hogy távol tartotta országát a második világégéstől pedig Hitler nagyon kapacitálta.Végülis Gibraltáron nem tudtak megegyzeni de ez lehet hogy csak ürügy volt.
Szóval Franco sem volt piskóta meg matyó hímzés, de mindenképpen nagy formátumú katona és politikus.

Blogger Géza 2010.04.30. 06:58:13

@atlbilbaoo: Te melyik posztot olvastad? Szerintem teljesen elfogultság-mentesen vannak ábrázolva a történések:

"Franco pedig a terueli győzelem után elrendelte a polgári lakosság lemészárlását, bosszúból a köztársasági csapatoknak biztosított támogatásért."

lüke 2010.04.30. 07:02:13

szép és irjatok a magyarokról is:)!
Minnich, Tömpe, Rajk
na és Kösztler Arturt ne felejtsétek ki......
Willi Münzenberg is volt ott?

lüke 2010.04.30. 07:03:52

@Tamáshida:
a komm. nemzetközi érdeke a Sztálin ellenesek eltüntetése volt, még Mexikóba is elutaztak ezért:)

lüke 2010.04.30. 07:04:31

@lüke:
Münnich bocs elírtam

hami · http://toriblog.blog.hu 2010.04.30. 07:48:23

Aktuálpolitikai kötődésű, illetve a kommunizmust, és fasizmust boncolgató hozzászólásoknak itt van vége.

Aki meg szövegértési gondokkal küzd, mint pl @atlbilbaoo, az ne kommenteljen.

vén betyár 2010.04.30. 09:22:08

Nagyon alapos munka.Köszönet!

Attus Germanicus · http://attus.hu 2010.05.04. 13:58:57

No, a végére értem. Jól értem, hogy Teruelnél 3 hónap alatt százezer főt meghaladó (azaz naponta átlagosan ezer főt meghaladó) vesztesége volt a két oldalnak összesen, és erre jött még rá Franco utólagos mészárlása? Ki maradt ott egyáltalán élve?

Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.05.04. 16:37:04

@Attus Germanicus:

Igen, jól érted.

es.wikipedia.org/wiki/Batalla_de_Teruel

A csata wikipédiás oldala spanyol nyelven. Itt a köztársasági veszteséget magasabbra, a nacionalistákét viszont jóval kisebbre szabták, (az általam olvasottak viszont mind tetemes nacionalista veszteségről írnak.

A nacionalisták mészárlásáról egyébként csak a köztársasághoz húzó források írnak, (a várost egyébként is kiürítették), szóval valóban nem maradhatott ott sok ember...

bayer04 2010.05.12. 17:51:58

elöször is nekem tetszett a cikk :)
de van két észrevételem - oroszo.ban tanulok és épp ebből irom az évfolyamdogámat, bár én külpolitikai szempontból.
nem tudom milyen forrásokból dolgoztál de amiket én találtam azok elég egyértelműen azt mutatják h a szovjetekebben az esetben nem nyúlták le a köztársaság pénzét. Az aranykészlet értéke nagyjából 500 millió dollár volt, de ezután még két ütemben, egyszer 70, majd 150 millió kölcsönt adtak a köztársaságnak, amit nyilván soha nem láttak újra
a másik h sztem nem volt jelentős az útközben elvesztett rakomány, a 66 szovjet hadianyag szállitó hajóból 64 célba ért

lécci 2010.05.14. 22:12:02

Az az önmérséklet és társadalmi megegyezési készség, amit a Franco-rendszer lezárásakor a spanyol nemzet tanúsított, s amit Juan Carlos következetesen képvisel, minden egyes alkalommal csodálatra késztet, mikor találkozom a jelenséggel. Felül lehet emelkedni, ha akarunk. Lehet, hogy nagy traumák kellenek hozzá (az az volt, a magyar történelem ugyanezen időszaka ahhoz mérten kevésbé, persze volt nekünk is hasonló időszakunk a kiegyezés elötti jó húsz év).

index.hu/kulfold/2010/05/14/felfuggesztettek_a_legismertebb_spanyol_birot/

Otido · http://monarchista.blogspot.com/ 2012.01.14. 15:17:36

Szemben atlbilbaoo hozzászólásával, én inkább köztársaság-barátságot érzek ki az - amúgy egészen kiváló - írásból.
tehát elmondható, hogy ha két oldal ellenkező szempontból kritizálja az írást, akkor a szerzőnek sikerült megtalálnia az aurea mediocritas-t, s amely elemzéshez így őszintén gratulálok.
A sorozat minden részét végigolvasva mondom ezt.
Azt hiszem máskor is visszanézek (bár sajnálom, hogy a fényképeket és a plakátokat csak a beillesztés utáni kicsi méretben lehet megtekinteni).
[Sőt, ezek után a szerző középkori témájú írásait is átolvasom.]