Az orosz vezetőréteg (benne az arisztokrácia) is észrevette, hogy nyugati kollégáik egyre jobban gazdagodnak a technika vívmányainak felhasználása révén, és azt is, hogy az iparosodó Nyugat egyben gyorsan bővülő piacot is jelenthet számukra. A vékonyka polgárság (a max. egymilliós hivatalnok- és kereskedőréteg) ill. az Európa élvonalába tartozó értelmiség amúgy is tisztában volt az ország fokozódó elmaradottságával - szemben pl. Kínával vagy Japánnal -, a krími vereség pedig sokaknál nacionalista indítékból csapta ki a biztosítékot. Viszont akárhonnan vizslatták a problémát, végül mindig a jobbágyság intézményénél lyukadtak ki, ami egyáltalán nem volt meglepő számukra. Már I. Sándor cár is fontolgatta a rabszolgaság (mert a 19. századi orosz földesúri jobbágyság az volt) felszámolását, de végül más irányba, az állam modernizációja felé indult el. Kísérletképpen a Finn Nagyhercegség és a Lengyel Királyság kapott alkotmányt és teljes önkormányzatot, de az anyaországban a fokozódó instabilitás miatt nem kezdett reformokba. Európa ügyei kötötték le, és a trónöröklés problémája, ugyanis át akarta adni a trónt kreatívabb öccsének, Konsztantyinnak, aki nem vállalta a Gárda miatt.  A parasztság helyzete érintetlen maradt, és a szaporodó lázadások miatt egyre inkább egy puskaporos hordóra hasonlított.

"Nem kellene-e a kérdést fentről megoldani, nehogy a parasztok megpróbáljanak felszabadulni alulról?"

 - tette fel a kérdést I. Miklós cárnak 1839-ben Benkendorf gróf, a III. ügyosztály hírhedt kiépítője. A nagy politikai hátraarcot végrehajtó uralkodója is tisztában volt vele, hogy a jobbágyság erkölcstelen és gazdaságilag nem hatékony, de végül mindössze annyit tett, hogy megtiltotta a paraszt családtagjainak külön eladását. A konzervatív csoportok is tudták, hogy tenniük kellene valamit, de rettegtek a következményektől, attól, hogy ha leoldják az országról a láncokat, akkor kinek a hátán csattan majd az ostor.

A felelősséget az új cár vállalja magára azzal, hogy nem csinál tabula rasa-t (azaz nem kent mindent az elődjére), hanem a hatalom stabilitása érdekében elhíresztelteti, hogy Miklós végakarata a jobbágyok felszabadítása volt, sőt azt sem hozzák nyilvánosságra, hogy az ország minden téren katasztrófális állapotban van. Ráadásul, a háború folytatása is egyre kilátástalanabb. Az éppen Szevasztopolt védő Lev Tolsztoj írja:

"Nagy változások várnak Oroszországra. Dolgozni, erősödni kell, hogy részesei lehessünk az Oroszország életében oly fontos perceknek."

A cári család lett a reformok motorja, noha korábban őket is vasmarokkal fogta Miklós. De mivel nem volt ostoba, el akarta kerülni azt, ami vele történt, ezért minden fiának olyan oktatást biztosított, hogy az képes legyen uralkodni, ha "netán az idősebb elkövetné a csínyt, hogy idő előtt meghal".  Oroszország legkiválóbb elméi közül válogatták össze a tanárokat, és egyáltalán nem a miklósi eszmerendszernek megfelelően. Pl. a trónörökös, Sándor fő nevelője a művelt szentimentális költő, Zsukovszkij, az orosz romantika atyja lett, vagy a jogtudományt Szperanszkij gróf, I. Sándor híres jobbkeze, a jobbágyfelszabadítás híve oktatta, akit a dekabristák miniszterelnöknek szerettek volna. A birodalom teljes átalakításának legbefolyásosabb hívei pedig Sándor hessen-darmstatti felesége (Marija Alexandrovna), idősebb öccse, a kiváló elme (Konsztanytyin nagyherceg) és fiatalabb öccsének württenbergi felesége (Jelena Pavlova hercegnő) lett. Utóbbi Oroszhon egyik legintelligensebb asszonya volt, egyedül ő szállhatott vitába Miklóssal az országban.

A hadszíntéren lépett először az új cár, ahol kénytelen volt megkötni a megalázó Párizsi békét (1856), de sikerült eredményesen lezárnia a másik, már 25 éve tartó háborút. Oroszország Nagy Péter óta fokozatosan meghódította a Kaukázus és az attól délre fekvő területek túlnyomó részét, nagyjából Örményországig. Viszont kimaradt északkeleten egy nagyon nehezen járható terület, amit csak 1829-től kíséreltek meg hozzácsatolni a birodalomhoz. Neve ismerős: Csecsenföld és Dagesztán. Az ottani moszlim lakosság nem hódolt be (II. Sándor még trónörökösként harcolt is itt), és nagyon véres harcot vívott a legendás Samil imám vezetésével. II. Sándor cár a Krími háború lezárása után nagy túlerőt összpontosítva legyőzte őket, majd tisztes feltételekkel elfogadta fegyverletételüket.

"Az uralkodó népeinek védelme nem igazolhatja más népek jogainak megsértését. Ez nem azt jelenti, hogy Oroszország sértődötten nem hallatja hangját az európai ügyekben, hanem azt, hogy most erőt gyűjt a jövő számára. Oroszország nem haragszik, hanem összpontosít." 

  - írta a külpolitikailag teljesen elszigetelődött ország új külügyminisztere 1856. aug. 21-én a követségeihez címzett híres körlevelében. Gorcsakov herceg fő feladata a szövetségesi prioritások átalakítása, majd a párizsi béke pontjainak érvénytelenítése lett. Poroszországot a tilsiti béke óta szimplán lenézik, Ausztria hátbadöfte megmentőjét, Angliával jobb híján hűvös távolságtartás, így a másik császárt, III. Napóleont szánták kitörési pontnak. Miközben az orosz újságok arról cikkeznek, hogy "annak idején" I. Sándor hibázott, mert nem állt Bonaparte mellé annak oroszországi veresége után, a francia kormány nagy szívélyességgel fogadja az Orosz Birodalom küldöttségét, sőt, bő évtized múlva maga az uralkodó (immáron II. Sándor) is elmegy Párizsba. A török ügyben pedig egyelőre nincs mit tenni. A cár végre koncentrálhat a legnagyobb feladatára.

 "Uraim, úgy döntöttem, hogy megteszem. Ha nem adunk a parasztoknak szabadságot felülről, elveszik alulról."

 - mondta még 1856 márciusában Moszkvában a nemesi gyűlésen. II. Sándor jellemének egyik hiányossága, hogy miután már eldöntött valami fontosat, még sokáig elvárta, hogy kérleljék az ügy érdekében, amivel a felelősség egy részétől is szabadulhat. A jobbágyreform érdekében ezt a "feladatot" öccse, Konsztantyin, és sógornője, Jelena Pavlova végezték több éven keresztül. De, ahogy egyre aktuálisabbá vált a dolog, úgy erősödött a konzervatív ellenzék. A "retrográdok", ahogy a liberális Konsztantyin hívta őket, merészebb tagjai legmesszebb odáig voltak hajlandóak menni, hogy föld nélkül szabadítják fel a parasztot. Azért túlságosan nem aggódtak ők sem: ez Oroszország, mire itt elkezdenek dolgozni a bizottságok, netán még döntések is születnek - a végrehajtásról már nem is beszélve -, még nagyon hosszú idő telhet el, és a cár is meggondolhatja magát.  Csakhogy Sándor egyrészt fáradhatatlan öccsét nevezte ki a reform előkészítésének élére, másfelől a retrográdok saját fegyverét fordította ellenük. Elővette apjának legmaradibb főtisztviselőit, és egyszerűen megparancsolta nekik, hogy álljanak a reform élére. Ők, pedig, mint I. Miklós kineveltjei kötelességtudóan teljesítették a cári parancsot, mégha az 180 fokos fordulatot is jelentett számukra. 

 "A történelemre gondoltam, tiszteletre méltó helyet áhítottam a lapjain"

 - mondta egyikük, a szerkesztőbizottságok élére kinevezett idős Rosztovcev gróf, Miklós volt munkatársa, és a parasztok felszabadításának konok ellenzője (már találkoztunk vele, ő jelentette I. Sándornak a Gárda 1820-as „predekabrista” mozgolódását). Halála után a nála is konzervatívabb Panyin gróf lett az utódja, a retrográdok megint fellélegeztek, de ismét túl korán:

"Ha én arról győződöm meg, hogy az uralkodó másképp ítéli meg a dolgot, mint én, akkor kötelességemnek érzem azonnal elállni a meggyőződésemtől, és épp ellenkezőképpen cselekedni." 

- jegyezte fel Panyin szavait Konsztantyin nagyherceg. Azért, amint várható volt, a legfelső (és legkonzervatívabb) fórumon, az Államtanácsnál csak megpróbálták megint ellehetetleníteni  a reformot. Annak 1861. január 28-ai ülésén II. Sándor egy olyan beszédet mondott, melyben apjáéhoz hasonló stílusban Oroszország érdekeire hivatkozva burkoltan megfenyegette a protestálókat. Ez végleg eldöntötte a kérdést.

"A mai nappal kezdve új történelem, új korszak kezdődött"

 - írta Konsztantyin nagyherceg naplójába 1861. február 19-én. Aznap a cár felrúgta apjától tanult szigorú napi időbeosztását, és nem sétával, hanem családjával együtt a templomban kezdett. Utána pedig dolgozószobájában aláírta az orosz jobbágyság megszüntetését, melyet március 5-én tesznek közzé. II. Sándor néhány évvel megelőzte Lincolnt.

A paraszt személyében szabaddá vált, a földesúr többé el nem adhatja, át nem telepítheti, fölötte nem bíráskodhat, házasságát nem kell engedélyezze, megszűnt az ipar- és kereskedeleműzés tilalma stb. A földesúri közigazgatás helyébe a zemsztvo-k, a rendi gyűlés jellegű önkormányzati szervezetei léptek (élükön persze a nemesekkel). 1864-ben következik a bírósági reform, cári ukáz mondja ki a törvény előtti egyenlőséget, és az esküdtszékek felállítását. 1870-ben jelentős lépések a városi önkormányzat megteremtése felé, 1874 pedig a hadügyi reformon belül az általános hadkötelezettség megteremtésének éve.

A földreform az 1917 előtti orosz gazdaságtörténet legjelentősebb és talán legvitatottabb eseménye, nemcsak, mert az orosz gazdaság fejlődése eleinte lassú volt (mint minden akkori "későn jövő", de iparosodni képes gazdaságé) utána egészen kb.1890-ig, de még inkább a mezőgazdaságnak az orosz/szovjet modernizációban  -a külföldi tőke kizárása okán-  még a XX. század jelentős részében is betöltött kulcsszerepe miatt.

A cári rendelet ugyan kimondta, hogy a felszabadult paraszt legalább akkora saját tulajdonú telekhez kell jusson, ami az ő és családja megélhetését biztosítja, de ezt az érdekeltek általában sikeresen szabotálták, sőt még az eredetileg jobbágyi földeknek maradt kb. 20 %-a a volt földesuraknál. A valós arány még rosszabb volt, mert ez a gyengébb területeken 10 %, a feketeföld-övezetben pedig 25 % fölött volt. Ráadásul a megváltás ellenértékét is elég magasan állapították meg, amit vagy "robottal" vagy készpénzzel rendezhetett. Az utóbbit a paraszt az államnak fizette, mint a földesúrnak adott kincstári kötvények ellenértékét. A parasztbirtokok átlagos nagysága a feketeföld-övezetben 3-4,5 gyeszjatyinára (1 gyesz.=1,1 hektár) csökkent, másutt 3,5-8, a sztyeppvidéken pedig kb. 12 gyesz. lett, a földműves lakosság kb. 15-20 %-a pedig kvázi föld nélkül maradt (ugyanekkor a francia parasztnak átlagosan csak 3,5 hektárja van,  Poroszországban pedig a felének földje sincs).

Az orosz mezőgazdasági föld kb. fele, úgy 93 millió gyeszjatyina maradt földesúri birtokban, de ez 1877-re 73 millióra (az összes akkori föld bő harmadára) csökent. Ekkor készült az első részletes országos statisztika, majd 1887-ben és 1905-ben. A földnélküli muzsikok aránya 15-20 % körül stabilizálódott.

Látszik, hogy noha Lenin (aki sokat tett a témakör feltárása érdekében) a porosz mintájú átalakulásba sorolta az oroszt, tévedett (mondjuk neki töredék információja volt csak hozzánk képest), hiszen Poroszországot a század végén a nagybirtok abszolút túlsúlya, és a parasztság felének földnélkülisége jellemezte. Szerinte a parasztság túl kevés földet kapott, Gerschenkron harvardi gazdaságtörténész (az ipari forradalom egyik fő szaktekintélye) szerint a modernizáció szempontjából túl sokat. Hadd próbáljam meg kicsit összeurópai képbe helyezni a dolgot.

A mezőgazdaságnak az ipari forradalom során nagyon fontos szerep jutott. Anglia esetében annak tőkés átalakulása kellett egyáltalán az iparosodás beindulásához, de szerepe aztán fokozatosan csökkent. Egy esetben maga a mezőgazdaság lett a kulcságazat, hajtotta végre a modernizációt, és az ipar is rá alapozva épült ki:  Dániában. Ez aztán senki másnak nem sikerült a világon, még Hollandiának sem, rá is vert a 19. században utcahosszal Belgium és Svájc is. Viszont legalább annyit el lehetettt várni mindenütt az 1. világháborúig, hogy az agrárium az iparosodás egyik motorja legyen, oly módon, hogy képes annyi felesleget megtermelni, hogy megtudja finanszírozni saját modernizációját, amivel keresletet és munkaerőt biztosít az ipar számára; vagy kedvezőtlenebb adottságú országok (pl. Svédország) esetén képes magas hozzáadottértékű  termékekre szakosodni (pl. fejlett állattenyésztés), melyre hasonló adottságú élelmiszeripart épít fel. Nyugat-Európában  - a Pireneusoktól és az Alpoktól északra -  ez többé-kevésbé mindenütt sikerült, ráadásul minden esetben a kis- és középbirtok dominanciájával. Ehhez viszont speciális adottságokra volt szükség: felhalmozott szaktudás, innovációs és kooperációs készség, analfabétizmus alacsony aránya, piacismeret, stb. Még a francia mezőgazdság  is kilógott a sorból, hozamai egyre lemaradtak a versenyben, és nem is tudott az ipar serkentőjévé válni, sőt az ipar relatív lemaradásának egyik fő oka lett. (Mégis inkább a sikeresekhez tartozik, mert elég magas életszínvonalat biztosított a 8 millió parasztnak, az ipar pedig boldogult nélküle.)

Európa perifériáján (a mediterrán és a keleti térségben) azonban csak Porosz- és Magyarországon, félig pedig Észak-Itáliában volt képes megoldani feladatát a mezőgazdaság  -  nem meglepő módon a nagybirtok túlsúlya mellett. Ezekben a régiókban, Portugáliától a Balkánon át Oroszországig a birtokszerkezetek a föld minőségétől függtek, tehát jó föld - nagy birtok, rosszabb föld - kicsi birtok. A feketeföld-övezet ebben a kontextusban általában, a Pó-völgyének, a Román-síkságnak, az Ibériai-félsziget déli részének, a termékeny görög részeknek felel meg (az utóbbi kettőnél persze nem gabonáról van elsősorban szó). Ha már Románia, nos ott 1864 a jobbágyfelszabadítás éve (a krími győztesek utasítására), és a földesurak kezében annak átfogóbb jellege ellenére is szintén a földek fele marad, amivel az ország a Periféria (Oroszország utáni) 2.  legnagyobb gabonaexpotőrévé válik. 

Portugália is elég hasonló példa az oroszhoz, mert a 19. század elején szintén nagyon feudális és elmaradott volt, de jó mezőgazdasági adottságokkal bírt. Ellenben a robotot már 1820-ban megszüntették, az 1830-as forradalom során pedig a teljes feudalizmust felszámolták, a nemesi előjogokat eltörölték, a föld tisztán polgári tulajdonná vált, az egyházi és királyi birtokokat elárverezték. Portugália mégis teljes kudarc lett nemcsak az ipar, de még a mezőgazdaság szempontjából is, az egy főre jutó GDP 1860 és 1914 között stagnált.  

Az orosz mezőgazdaság hatalmas feladat előtt állt. Úgy kellett megtermelje az iparosodáshoz nélkülözhetetlen többletet, hogy közben maga is megpróbáljon átalakulni. Mindezt három nagy problémával a tarsolyában.

Rendkívül elmaradott volt. Még mindig a háromnyomásos gazdálkodás és a nagy ugar jellemezte, az eszközei birtokmérettől függetlenül elavultak (fa-, jobb esetben vassal bevont faeke), szélsőségesen egyoldalú művelés (97% gabona),  talajjavítást elvétve használtak, és a szinte teljes analfabétizmus.  

Az Obscsina, a falusi földközösség. Ez eredetileg a muzsik védelmét szolgálta, mivel csökkentette kiszolgáltatottságát, de mostanra egyrészt elvesztette létjogosultságát, másfelől teljes mértékben akadályozta a tőkés átalakulást, a technikai fejlődést.  Amúgy ez nem orosz sajátosság, jellemző volt a Balkán szláv népei közt is  - ott Zadruga volt a neve -, Ázsiáról már nem is beszélve. De a cár természetesen nem nyúlhatott hozzá, hisz maga a jobbágyfelszabadítás is addig elképzelhetetlen felfordulást jelentett.

De más miatt sem. Az ettől kezdve megjelenő és szaporodő szocialista, forradalmi és terrorszervezetek is javarészt az Obscsinára helyezték a hangsúlyt, mint amellyel elkerülhető a kapitalizmus rombolása. Arról azért nincs szó, hogy az Obscsina általános lett volna (ahogy a földesúri jobbágyság sem volt), hiszen 1905-re már a gazdag parasztok kezében volt relatíve a legtöbb föld. De pont a jobbágysághoz hasonlóan ahhoz elég, hogy lelassítsa az ágazat fejlődését. Ami érdekes, hogy a délszláv faluközösségek a pénzgazdálkodás terjedésével maguktól bomlottak fel, míg az oroszok alig.

A túlnépesedés európai szinten is irreálisan magas volt. Az orosz Birodalom lakossága az 1800-as 35 millió főről 1910-re 161 millióra nőtt, ami még akkor is bő négyszeres növekedés, ha leszámítjuk a területi gyarapodást. Ez még Nagy-Britanniáénál is magasabb hajszállal. Európa többi részén a népesség feleslege nagyrészt kivándorolt, de Oroszországból csak 1,2 millió fő vándorolt ki (főként zsidó és lengyel-litván), sőt még ide vándorolt be 4,2 millió ember. 

A Gerschenkroni tézis azt mondja ki, hogy minél fejletlenebb egy ország, az ipari átalakulását annál kevésbé tudja elősegíteni a mezőgazdasága. Ez egyben azt is jelenti, hogy maga az agrárium sem képes önerőből modernizálódni. Az európai periférián Portugáliától Görögországig (benne a Firenzétől délre eső Itália is), és onnan Finnországig egyik mezőgazdaság sem tudott modernizálódni és az iparosodás motorjává válni, csak a magyar és a porosz.  Az utóbbiak viszont egy nagyobb fejlett gazdaság részei voltak, melyek biztosították a hitelrendszert, a modern gazdasági ismereteket, a piaci infrastruktúrát (pl. vasút), és a már elindult ipar szívóerejét. Azonban ezek hiányában még az orosz nagybirtok sem modernizálódhatott, azaz nem követhette a "porosz" utat. Ezért az Obscsina korai felszámolása is inkább csak káoszhoz vezetett volna.

Mit jelent a piac szintjén, az hogy a mg. elősegíti az iparosodást ? Konkrétan két dolgot. Egyrészt azt, hogy a mg. olyan árut termel, melynek exportja annyi hasznot hoz, mely érdemben segíti az ipar finanszírozását. Ezt a Periférián összesen 5 gazdaság tudta elérni : Észak-Itália, Románia, Magyar-, Porosz- és Oroszország (a finnek sem, pedig pl. a svédek igen) Se a portugálok bora és parafája, se a görögök mazsolája és olivája, vagy se a szerbek disznaja (ekkor világbajnokok sertés/fő) és aszalt szilvája nem tudta betölteni ezt a funkciót. 

A másik, a sokkal hatékonyabb verzió, hogy ráadásként olyan feldolgozott terméket is gyárt amely, mint új  iparág multiplikátor hatással bír a többire. Ez viszont (itt a porosz mg.-ot már hagyjuk ki a sajátos helyzete miatt) csak Magyarországnak sikerült a Periférián, ugyanis ennek "gabona"-exportjának 2/3-át a liszt tette ki a 19. sz. utolsó negyedétől.

Következésképpen még évtizedeket kellett várni, míg megteremtődtek a feltételek  ahhoz, hogy az orosz mezőgazdaság tőkés átalakulása kézzelfogható legyen. Addig nem volt más lehetőség, mint magas adókkal elvenni hozamának minél nagyobb hányadát, és -a külföldi tőke kiegészítéseként- abból finanszírozni a modernizációt (az orosz iparosodást egy másik posztban szeretném bemutatni) .

A gordiuszi csomót majd a sztolipini reformok, és 20 évre rá Sztálin vágja el az 1. ötéves tervével. Az előbbi felszámolja az Obscsina maradékát,  átbillenti a mezőgazdaságot azon holtponton, melytől kezdve az az iparnak a bankrendszeren keresztüli (tehát nem kényszer-lefölözés) finanszírozójává és egyben felvevőpiacává válik. Az utóbbi  viszont  a feketeföld-övezetben elveszi a paraszttól a terményt és a földet is, a népességfelesleget pedig hagyja éhen halni.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr971993492

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bloggerman77 2010.05.27. 23:11:56

"Az utóbbi viszont a feketeföld-övezetben elveszi a paraszttól a terményt és a földet is, a népességfelesleget pedig hagyja éhen halni."

***

Azért a sztálini erőltetett iparfejlesztés önkéntes iparba vándorlás vagy kényszermunkatáborok formájában földjétől megfosztott parasztot az iparba vitte.

Ez kb.ugyanaz volt, mint az Erzsébet-kori Angliában a kapitalizmus születése. Pedig az se volt "piskóta" a parasztok földekről elűzésével, vagy a földnélküli parasztok munkára kényszerítése a csavargás elleni törvénnyel.

Minorkavidor 2010.05.28. 20:10:38

Szia, Maotai!

Vitatkoznék veled Gerschenkron-téziseivel kapcsolatban, melyet te elfogadsz. Álláspontja szerint az a felemás megoldás, amely adott is a parasztnak földet meg nem is, ahhoz nem volt elegendő, hogy egészséges belső piacot teremtsen az ipar számára. Ezzel eddig egyet lehet érteni.Szerinte a föld egy részének átengedésével, a hozzáfüződő megváltási kötelezettséggel és egyéb megkötésekkel (pl. az obscsina fenntartásával) ugyanakkor leszűkítette a kibontakozó ipar munkaerőpiacát, megdrágította a munkaerőt, lassította az ipari fejlődést. Ez utóbbi vélemény erősen vitatható. Miért is?
Azért mert 1861-es reform során 4 millió volt azon parasztok száma akik vagy egyáltalan nem kaptak földet, vagy olyan kis földdel rendelkeztek, hogy potenciálissan csakis az ipari és szolgáltatási szektor biztosíthatott számukra megélhetést.Igen ám, de az agrárproletárból nem vezet egyenes út az ipari proletár felé. Az átállás hosszú társadalmi folyamat, amelyet az obscsina továbbélése és a cári rendszer mozgáskorlátozó rendeletei akadályoztak. Azt, hogy mennyire nem automatikus az átállás magyarországi példával is alá lehet támasztani. A magyarországi folyószabályozási és vasútépítési munkákon résztvevő többszázezer kubikus a földnélküli parasztság soraiból rekrutálodott. Amikor ezek a munkálatok az 1890-es évek elején nagyjából befejeződtek, a kubikusok nem mentek az iparba napszámosnak, az ipar fejlettlensége miatt, hanem visszazúdultak a mezőgazdaságra. Amivel lenyomták az ottani napszámos béreket, ezzel kiváltva az 1890-es évek parasztmozgalmait (Viharsarok).
Ha elfogadjuk azokat a számításokat miszerint a 20. század elején a parasztok 15-20%-a földnélküli volt és ez a falusi tartaléksereg 3-szorosan meghaladta az ipar valóságos munkaerő-szükségletét, akkor aligha tartható az az állítás, amely a reformban keresi a gyorsabb tőkés fejlődést akadályozó tényezőt. A reform fő gyengesége az volt, hogy nem teremtett egészséges belső piacot, amely megalapozta volna a gyors ipari fejlődést. A HIBA nem az volt, hogy a túl sok földet adott a parasztnak, hanem, hogy túl kevesett. A gazdasági fejlődés nem épülhetett fel az árutermelő parasztság jólétére, hanem beleütközött a paraszti nyomor keltette akadályba. Gondold végig! Nem elég csak annyi földet adni a parasztnak, hogy csak önellátó legyen, fejlődés akkor van, ha árutermelésre is képes! Az, hogy mekkora földterület kell ehhez az függ a termesztett növénytól, föld minőségétől, éghajlattól, alkalmazott technológiától, szállítási lehetőségtől fizetőképes felvevő piac közelségétől stb.Az árutermelés képessége kulcskérdés hiszen az így keletkező többletből lehet megvásárolni az iparcikkeket és a szolgáltatásokat. Például gabonából mindig nagyobb terület kell az árutermeléshez és a tisztességes megélhetéshez, mint szőlőből. Ez utóbbiból a 19.században elég volt kb 1 ha terület. A 19. századi Oroszországban volt olyan időszak amikor a vetésterület 97%-át gabona foglalta el.
Joggal merülhet fel a kérdés, hogyha árutermelésre képes parasztgazdaságokat hozunk létre ki fog dolgozni az ipari és szolgáltató szektorban. A Válasz az, hogy semelyik országban nincs annyi föld, amenyyi elegendő lenne arra, hogy az összes parasztot akárcsak az önellátásra képes birtokkal ellássa!

ngj 2010.05.31. 10:09:26

Azért az Obscsina-ról egy bővebb fogalommagyarázat beleférhetne, tudom a gugli meg minden, most hogy máshol utána néztem szerintem elég fontos szerepe volt a dolgok alakulásában, nem csak gazdasági értelemben,

amúgy élvezetes írás, grat

a búza és később a liszt exporton kívül mik voltak még ami miatt Mo-nak sikerül a mezőgazdaságot húzó ágazattá tenni?