„Kína lebeg a szemem előtt, nem Konstantinápoly.”

- írta  II. Miklós cár II. Vilmos nevű, szintén nem túl tehetséges kuzinjának közvetlenül megkoronázása után, 1896-ban. A német külpolitika serényen támogatta is az ottani orosz ambíciókat. Csakhogy a Mackó már Korea felé is kinyújtotta mancsát, így a Kínát pont e félsziget miatt kitört háborújában korábban két vállra fektető Japánban megszólalt a vészcsengő. A gazdaságilag komolyan megizmosodott (pl. a vastermelés megtízszereződött 1890 és 1900 között) Oroszországgal azonban se kedvük, se merszük nemigen volt összeakaszkodni, hiszen náluk 1890-ben még épp csak elindult az iparosodás (az első komoly vas- és acélművet csak 1896-ban, az óriási kínai hadisarcból tudták megépíteni). Ezért a japánok kompromisszumos javaslatok sorát küldték 1903-tól Szentpétervárra. Egyszer már lenyelték, hogy az általuk a kínai  háborújuk során meghódított Port Arthurt át kellett adják de facto az oroszoknak, most pedig elismerték volna fennhatóságukat egész Mandzsúria felett, ha azok meghagyják nekik Koreának az északi részét is.



 "Ahhoz, hogy feltartóztassuk a forradalmat, egy kicsi, de győzedelmes háborúra van szükségünk."


- mondta Pleve, orosz belügyminiszter 1904 elején (a végét  nem érte meg). Ugyanis az 1890-1902 közötti rendkívüli gazdasági konjunktúra (az ipar átlagban évi kb. 8%-al bővült) megerősítette a polgárságot és a munkásosztályt. Az előbbiek parlamentet és alkotmányt követeltek, az utóbbiak pedig elsősorban szociális helyzetük javítását várták. A növekedést a külföldi tőke és a mezőgazdaság finanszírozta. Az utóbbin egyrészt óriási volt az állami teher, másfelől egyben elindult annak tőkés átalakulása is, így a régi struktúrák (pl. az Obscsina) egyre nagyobb akadályt jelentettek: éhínségek és parasztlázadások törtek ki.

 "Oroszország kinőtte állami berendezkedését."

 - írta az egyik, cárhoz intézett memorandumában  Szergej Witte, az orosz nagyipari áttörés „módszerének feltalálója", aki nagyjából annak 12 éve alatt irányította a gazdaságpolitikát. A bajokat tetézte az 1902-ben kezdődött nagy világgazdasági válság, mely a gabonaárak összeomlása miatt különösen sújtotta a Medvét. Ebben a helyzetben Witte óva intette II. Miklóst egy háborús kalandtól (mint majd 1914-ben is). Mégis a Wittét megbuktató konzervatívok kerekedtek felül, így a kormány nem is válaszolt a japánok legutolsó kompromisszumos javaslatára. A "héják" közben azon vitatkoztak, hogy hány japán katona ér is fel egy orosszal.

 
"Este táviratot kaptam Alekszejevtől (az orosz Távol-Kelet főkormányzója), hogy az éjszaka japán hadihajók támadást intéztek a Port Arthurban horgonyzó Cezarevics és Pallada ellen, és léket ütöttek rajtuk. Hadüzenet nélkül? Isten segítsen bennünket!”

 - jegyezte be naplójába a cár 1904. február 8-án (a mi naptárunk szerint). A Togo admirális vezette Birodalmi Flotta megtámadta az orosz Távol-keleti Flottát, beszorította Port Arthur kikötőjébe, majd elkezdte felmorzsolni, sorra megakadályozva kitörési kísérleteit.  Közben a Koreában partra szállt japán csapatok a kontinensen is támadásba lendültek, és április végén - az első szárazföldi csatában - áttörtek a Yalu-folyón, Mandzsúria határán. Ennek torkolatában győzték le 10 éve a kínai flottát, és mint akkor, ismét győztes ütközetek sorozatával nyomultak Port Arthur felé, melynek szibériai összeköttetését sikerült is elvágniuk. Csakhogy most nagyon súlyos veszteségeket szenvedtek az általában védelemi pozíciókat elfoglaló oroszoktól, ugyanis azok  időnyerésre játszottak az erősítések megérkezéséig.

A logisztika ördöge ismét. A japán-kínai háborúban az előbbiek elsődleges célja volt a kínai flotta harcképtelenné tétele (mint most is az oroszé), következésképpen utána a kezdeményezés teljesen az ő  kezükbe került, ugyanis Kína nem épített vasutat még a stratégiailag szó szerint létfontosságú kikötőjéhez, Port Arthurhoz sem. Következésképpen hiába volt hadserege sokszoros túlerőben (és a tüzérsége sem volt gyengébb), a mandzsúriai terep nehézségei miatt képtelen volt elegendő túlerőt felvonultatni, még kevésbé ellátni. Északi szomszédja elkerülte ezt a kapitális hibát.

 
"A szibériai vasút gyökeres változást hozhat a gazdaság viszonyaiban, sőt segítségével elhódíthatjuk a kínai piacot az angoloktól."

 - írta Witte III. Sándornak. A cár vette a lapot. Miután fia, Miklós cárevics 1891-ben hazatért japán körútjáról (ahol egy bolond rendőr karddal rátámadt, és megsebesítette a fején) kiásott 1-2 talicskányi földet Vlagyivosztokban, amivel megkezdődtek a világ leghosszabb vonalának (idáig Kanada volt a csúcstartó) gigantikus munkálatai, melyet a Boxer-lázadás után Port Arthurig is kiépítettek. Így a japán invázió kezdeti sikerei után az erősítések úton voltak Mandzsúria fele, miként a cár másik hajóhada is a Balti-tengerről. Igaz, hogy a jelentős veszteségeket szenvedett Távol-keleti Flottát bezárták az ostromlott Port Arthurba, de a „sárga majmok” is elveszettek 2 csatahajót a hatból, sőt nekik csak ez az egy flottájuk volt.

Két olyan hiányossága volt azonban a transszibériai vasútnak, melyek egy nagyobb háború esetén súlyos következményekkel járhattak.  Az egyik a rengeteg folyón és mocsáron átívelő számtalan fahíd, ugyanis ezek nem tették lehetővé jelentősebb nehéztüzérség szállítását. A másik, hogy egy rövid része még nem készült el, ráadásul pont a legnehezebb terepé: a Bajkál-tavat délen elkerülő szakasz, ahol hatalmas sziklafalak szegélyezik a partot. Így ott hajókkal kényszerültek  megoldani a szállítást. A tó befagyásával először brit jégtörőket alkalmaztak, majd a megvastagodott jégre síneket fektettek, de a lovak vontatta kocsik kapacitása  nagyon korlátozott volt. Elegendő haderőt az emberfeletti erőfeszítések ellenére sem lehetett így átszállítani, a japánok pedig drasztikus veszteségeik ellenére is csak nyomultak előre. 1904 augusztusában a liaoyangi csatában megakadályozták, hogy az északi orosz haderő Port Arthur felmentésére induljon, az év végén pedig sikerült - sokadszorra és hatalmas veszteségek árán - Port Arthurnál elfoglalniuk egy olyan magaslatot, ahonnan ágyútűzzel megsemmisíthették a teljes megmaradt orosz flottát. (Szinte lemásolták az oda menekült kínai flotta évtizeddel korábbi elsüllyesztését Weihaiwei kikötőjében.) Stessel tábornok, a védők parancsnoka ezek után úgy látta, hogy nincs értelme tartania magát, ezért 1905. január 2-án feladta a várost a meglepett ostromlóknak. Oroszország megdöbbent, a hadi helyzet a lenézett, és a világ által teljesen esélytelennek tartott japánok javára billent. Az elsősorban - a birtokaikat modernizálni nem éppen serénykedő -  orosz arisztokraták érdekeit  képviselő politikusok számítása nagyon félre csúszott a belpolitikában is.

 „Nehéz nap. Pétervárott súlyos zavargások történtek, mert a munkások a Téli Palotához akartak vonulni. A katonaság kénytelen volt tüzet nyitni, a város különböző pontjain sok a halott és a sebesült. Uram, Istenem, milyen fájdalmas, milyen gyötrelmes!”

- írja II. Miklós naplójába 1905. január 22-én az azóta a „Véres vasárnapként” elhíresült eseményről. Pedig nem is tájékoztatták őszintén a valóságról, sem a megmozdulás céljáról, sem az áldozatok (köztük nők és gyerekek) akár az ezret is elérő létszámáról. A fővárost megbénítják a sztrájkok és a tüntetések, majd leállnak a lengyel és balti ipari centrumok is. Moszkvában, a Kreml kapujában robbantják fel az uralkodó nagybátyját február 4-én, utána a cári család szinte elbújik, mert biztonságukat állítólag nem tudják garantálni. Újabb rossz hír, hogy közben az orosz csapatok ellentámadása Sandepunál nem éri el célját, noha végre nem győznek a japánok sem.

A  Mukdeni csatában viszont  a majdnem bekerített oroszok egyértelmű vereséget szenvednek, március végén a majd 3 hetes küzdelem után,  és tovább húzódnak észak felé, feladván ezzel a tartomány déli központját is. De harci erejüket még nem sikerült megtörni, és nemcsak Mandzsúria túlnyomó része volt még az övék, de létszámuk felül-, veszteségeik pedig alulmúlták a japánokét.
A Balti Flotta is megérkezik 1905. májusában 7 hónapos „Afrika körüli” útja után  (a háborúban semleges, de amúgy a japánokkal szövetséges britek nem engedték őket át a Szuezi-csatornán). A Rozsgyesztvenszkij admirális vezette flotta megpróbál átosonni a Japán és Korea közti tengerszoroson, hogy befusson Vlagyivosztokba. Nem sikerült.

Itt, a Csuzima-szorosban csapott le rá Togo admirális hajóhada, és május 28-án szinte teljesen megsemmisítette. A fajilag is lenézett sárgák átütő tengeri győzelmeinek oka elsősorban a tudásbeli különbség volt: tisztjeik beosztása és előmenetele nem származásuktól, hanem az eredményeiktől függött, a legénység pedig (brit mintára) sokkal alaposabb kiképzést kapott orosz társaiknál. A győztesek utána a Szahalin-szigetet is megszállták. Ráadásul az oroszországi megmozdulások kezdtek átterjedni Moszkvára is, a kormány egyre inkább pánikba esett.

Amerika ellenben átlátta, hogy a kelet-ázsiai és csendes-óceáni hatalmi viszonyok drasztikusan átalakultak az elsöprő japán tengeri győzelemmel, így lévén Kína legnagyobb befektetője és kereskedelmi partnere, elnöke, Theodore Roosevelt, békekötésre szólította fel az ellenfeleket.
Ugyanakkor Japán belső állapota is egyre romlott. Eleve súlyos társadalmi feszültségekkel vágott bele a háborúba, és annak terheit már nem bírta a gazdasága, mely az összeomlás határán volt. Ezt súlyosbította katonai veszteségeinek győzteshez képest irreálisan magas száma is, következésképpen ők is mihamarabb le akarták zárni a konfliktust.

Szergej Wittéhez szaladt a cár ebben a külső-belső válsághelyzetben - nem meglepő módon. Így nemcsak ő lett Oroszország első miniszterelnöke, de előtte még megkötötte a békét a japánokkal 1905 szeptemberében – a hadi helyzethez képest szokatlanul kedvező feltételekkel.  Sokat mondó, hogy II. Miklós ezért adta neki a grófi címet, és nem az ország iparosítása érdekében végzett kb. 20 éves kiemelkedően eredményes tevékenységéért.  A Mackó megtarthatta Mandzsúria és Szahalin északi részét, a déli pedig Koreával együtt a győztesé lett. A japán közvélemény nagyot csalódott, mert annyi emberi és anyagi áldozat után kevesellte a területi nyereséget, és hadisarcot sem kaptak.

A Porsmouth-i egyezmény egy félévszázados korszakot zárt le Kelet-Ázsiában. Annak kezdetén a térség mindhárom hatalma megkapta a maga pofonjait az iparosodott Britanniától és Franciaországtól: a köztük legerősebb Kína az ópiumháborúk, Oroszország a krími vereség, a japánok pedig a megalázó incidensek révén, hiszen ők még egy háborúhoz is túl gyengék lettek volna. Utóbbi két nemzet azonban kiemelkedő uralkodóik (II. Sándor cár és Meiji császár) égisze alatt drasztikus átalakításokba kezdett. Tehetséges reformerek sorát termelték ki, közülük is kiemelkedik Szergej Witte, akinek nevéhez az orosz nagyipari áttörés és az első alkotmány fűződik, és „kollégája”, a japán átalakulás vezéralakja, Ito Hiromubi (szintén hazájának első miniszterelnöke, és első alkotmányának kidolgozója). Mindkét ország sikerében elengedhetetlen szerepet játszott a külföldi tőke és know-how, sőt gazdaságpolitikáik kifejezetten előmozdították azok mind teljesebb igénybevételét (az oroszoknál az előbbi, a japánoknál az utóbbi volt a hangsúlyosabb).

Kínában is kiemelkedtek reformer vezetők (különösen Li Hongzhang), de az ő modernizációs tevékenységük az udvar és az arisztokrácia szerepét is betöltő hivatalnokréteg ellenállása miatt néhány tucat (nagyrészt állami) beruházásra korlátozódott. Politikai reformok szóba sem jöhettek, a külföldi tőkét és a külkereskedelmet pedig a korszak nagyobb részében adminisztratív eszközökkel korlátozandó, szükséges rosszként kezelte a kínai állam. Így a korszak végére a térség vezető hatalma a mindkét riválisát egy évtized alatt háborúban legyőző Japán, védekezésre is képtelen elmaradott fejőstehene pedig Kína lett. Hogy érintette utóbbit az orosz-japán háború?

Mandzsúria, a maga nagyon gyér lakosságával nem volt része Kínának. Egyrészt a Qing-dinasztiát megelőzően soha sem volt kínai fennhatóság alatt (maximum néha egy szűk déli sávja), másfelől a mandzsuk Kína meghódítása után a tartományt teljesen elkülönítve kormányozták, hisz az volt a hátországuk. Hasonló volt a helyzet a mongol területekkel is, amit lakossága nagyon is értékelt, sőt a megérkező mongol lovasság mentette meg a dinasztiát a Pekingért a Taipingokkal vívott csatában. Ezekbe a tartományokba a hanok (kínaiak) be sem települhettek. Persze már a mandzsu hódítást megelőzően az ottani népekhez képest jelentős mértékű han lakosság szivárgott be, de a népsűrűség Kína egyéb keleti tartományaihoz képest így is elenyésző volt.

Kína erős embere ekkoriban meglepő módon nem mandzsu, hanem egy kínai, Juan Shikai. Már volt róla szó, a császár vezette 1897-es „100 napos” átfogó reformkísérletet katonailag rá alapozták, de ő fújta be elsőként a régensnőnek, Cixinek. (Majd ő lesz Kína első elnöke is.) 1904-ben katonai segítséget ajánlott a japánoknak, majd miután azt visszautasították, több hajónyi ellátmányt küldött nekik az udvar jóváhagyásával. Azonban az elsöprő japán győzelem őket is megdöbbentette. A régensnő (1861 óta de facto császárnő) döbbenetében odáig ment, hogy elkezdte a már bő 40 éve esedékes reformokat. Amúgy erre más nyomós oka is volt.

Cixi a Boxer-háború után a legdrasztikusabb jóvátételi követeléseket is elfogadta a hatalma megtartása érdekében, a hadisarcot viszont törleszteni kellett. A mandarinok, akik nagyjából 100 éve (a mandzsu állam meggyengülése) óta ismét hozzászoktak, hogy minden módon megcsapolják az állami jövedelmeket, extra bevételek nélkül maradtak. A teljesen túlnépesedett és egyre szegényedő vidékből nem volt már mit kisajtolni, a vámbevételeket a külföldiek ellenőrizték, így maradt az éppen kialakuló kínai polgárság. Ugyanis ekkorra már a külföldi koncessziók szívóhatásának, az ott és a külföldi egyetemeken szerzett ismereteknek köszönhetően létrejött a hazai (persze igen korlátozott méretű) ipar és szolgáltató szektor. A korrupt mandarinok zsarolták őket, vagy éppen államosították társaságokat,  a polgárok pedig egyre nyomatékosabban léptek fel az állami rendszer modernizációja érdekében. Náluk is radikálisabbak voltak a külföldről szervezett reformmozgalmak követelései, a legjelentősebb közülük a Szun Jat-szen által irányított volt.

 Az orosz cár hatalmának 1905-ös megingása is tanulságos volt, így végül Cixi megkezdte azokat a középkori állam lebontását célzó reformokat, melyeknek az elmúlt 4 évtizedben minden erejével ellenállt. Eltörölték a mandzsuk előjogait, minisztériumokat állítottak fel, nyilvános lett a költségvetés, alkotmányt ígértek stb. Csakhogy  - ahogy mondani szokás -, mindez már túl későn jött, és kevés is volt. Peking effektív hatalma talán már az ország felére sem terjedt ki, az államapparátus pedig amúgy is alkalmatlan volt az átalakulás megvalósítására.

Japán példátlan sikerei és a császári Kína hatalmas csődje túl égbekiáltó volt már ahhoz, hogy a rendszer fennmaradhasson.

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr432442370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

janos900 2010.11.28. 12:52:24

Nagyon jo a cikk tetszett, pont most astam bele magam a temaba, ez a "kedvenc" konfliktusom. Van egy strategiai tablas jatek The Tide at sunrise, japanok keszitettek, megkerdeztek 1000 japan strategiai jatek rajongot, mindegyik az elso 10-be sorolta be, igy kiadtak angolul. Az orosz-japan haborut dolgozza fel, brilians. Mindket fel az utanpotlasert kuzd, es fut versenyt, a japanokat a vlagyivosztoki es port arthuri flotta, szorongatja, az oroszokat, a sziberiai tel, meg a forradalmak.
A hadtortenelmi reszehez annyit, hogy a japan hadsereget porosz minta, a haditengereszetet pedig brit minta alapjan, szerveztek, kepeztek es szereltek fel. Port Arthur-nal, a teljes 1. vilaghaborus arokharcaszat lejatszodott kicsiben. Az oroszok sziporkaztak, a tengeri aknakat a dombtetorol gorgettek a japanokra, a szogesdrotba aramot vezettek. A japanok aknakat astak az eroditesek ala, ejszakai rohamokat vezettek. Mindket fel hasznalt kezigranatokat es geppuskakat, a Sztyepanov fele regenybe, az oroszok regi puskakat szerkesztettek egybe tizesevel es ezekkel a sortuzelokkel noveltek az erejuket. Fenyszorokat is hasznaltak mindket oldalon.

halbikvera 2010.11.29. 08:09:35

Jüan Si-kaj vagy Yuan Shikai. Más átírási gubancot nem láttam.

wannee/mayaa/du/ yaru (törölt) 2010.11.29. 12:05:15

@halbikvera:

Ott van még a Togo, ami helyesen Tógó avagy Tōgō (東郷).

Egyébként a japán-orosz háborút Mo-on is nagy figyelemmel kísérték, még regény is született belőle.

Sas Ede: A fölkelő nap hősei - kalandok a japán-orosz háborúban. 1904

Illetve készült még egy háromfelvonásos darab is "Az orosz-japán háború" címmel, Strausz Adolftól.

halbikvera 2010.11.29. 12:12:53

@安徳拉希: Japán átírásokban felületes a tudásom, így nem vitatkozom. Én a kínaival kapcsolatban nyilvánultam meg.

savaz 2010.11.29. 14:56:58

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vesszőcsapás
8-) )

aeidennis 2011.01.10. 15:51:41

Frank Thiesstől megvan a Csuzima c. könyv, el is olvastam. Hihetetlen, hogy az oroszok megkerülték a fél (ellenséges)világot azokkal a rozoga hajóikkal...

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2011.06.20. 16:25:24

T. maotai!

Apró kiegészítést teszek ehhez az alapos és remek íráshoz.

Mondtad: "Ugyanis az 1890-1902 közötti rendkívüli gazdasági konjunktúra (az ipar átlagban évi kb. 8%-al bővült) megerősítette a polgárságot és a munkásosztályt. Az előbbiek parlamentet és alkotmányt követeltek, az utóbbiak pedig elsősorban szociális helyzetük javítását várták. A növekedést a külföldi tőke és a mezőgazdaság finanszírozta."

Mondom: Ami különös és kevéssé ismert érdekesség, hogy a háború előtti pár évben a cári kötvény-kibocsátásoknak már több mint a felét a gyarapodó orosz polgárság vette meg! Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a jobbágy reform valamikor a tízes évek második felében fejeződött volna be, vagyis jobb feltételek közé kerülhetett volna az árutermelő parasztság, Oroszországban az elmúlt 20 év kínai gazdasági fejlődéshez hasonló dinamikus növekedés és polgárosodás kezdett kibontakozni. Ezt törte ketté az I. vh-t követő bolsevik "forradalom", valójában inkább államcsíny.

Ennek fényében és figyelemmel az azóta eltelt szűk 100 évre, az 1. vh talán legnagyobb vesztese Oroszország lett. Annak ellenére, hogy a 2. vh-t már formailag győztesként fejezte be. Ettől jobban éltek (élnek) az orosz, az oroszországi emberek?