Régi igazság, hogy egy posztnak csak akkor van igazán értelme, ha
 
1. érdekel mást is a téma az íróján kívül,
2. és valamiféle aktualitása van a dolognak.
 
A Szudán történelméről szóló posztsorozat a második kitételnek mindenképpen megfelel: 2011. január 9-én lesz ugyanis a népszavazás Dél-Szudán függetlenségéről, aminek apropóján a nemzetközi és a magyar sajtó kiemelten foglalkozik, vagy foglalkozni fog ezzel a térséggel. Mi ezzel a „rövid” történeti áttekintéssel próbálunk segíteni azoknak, akik szeretnék jobban megismerni a szudáni helyzet biztonságpolitikai és történelmi hátterét. Vigyázat, eléggé távolról fogunk nekifutni, bár erre van elfogadható kifogásunk...

 
Az ókori Szudán

 
A Nílus völgye a múltban mindig is természetes ökológiai folyosót, útvonalat jelentett Afrika központi területeitől észak felé. Bár a Nílus vízhozam-változásai sok egykori település nyomait eltüntethették, a terület - a folyamparti zóna és az ehhez közvetlenül kapcsolódó vidék - az írott források szerint alapvető emberi életteret jelentettek a történelem folyamán és - a régészeti adatok tanúsága szerint - már a történelem előtti időkben is. Az időszámításunk előtti 5. évezredben délről, feltehetően a mai Dél-Szudán területéről érkező törzsek települtek be a Nílus-völgyének 3. és 5. vízesése (katarakta) közötti területre. A neolitikum „forradalma” hamar elérte a térséget, és virágzó, állattartásra alapuló civilizáció jött létre. A korai szudáni államkezdeményeket nagyjából az egyiptomi Óbirodalom kialakulásával egy időben (i.e. III. évezred eleje) felváltotta az ún. Kerma Királyság - az egyiptomi források által Nehszet-nek nevezett térséget ma Núbiaként ismerjük.

 
Kerma az esetenként előforduló kisebb-nagyobb háborúk mellett Egyiptom egyik legfontosabb kereskedelmi partnere lett. Kerma királyai irányították a Belső-Afrikából a Földközi-tenger felé irányuló luxuscikkek: elefántcsont, különleges fafajták, állatbőrök, drágakövek, fűszer- és gyógynövények kereskedelmét.

 
Kerma virágkorának végül az Újbirodalom fáraói vetettek végett, akik i. e. 1550–től fokozatosan meghódították Núbia északi részét, egészen az 5. katarakta vidékéig. Bár Észak-Núbia Egyiptomhoz csak lazán kapcsolódott, a déli részt pedig alig-alig érte el az egyiptomi befolyás, a virágzó kereskedelem az északi kultúra térhódításával járt együtt: egyiptomi kereskedők, kézművesek telepedtek le nagy számban, magukkal hozva a nyelvet és a vallást. Lassacskán az óegyiptomi vált a közigazgatás és a kultúra nyelvévé, és egyiptomi isteneket imádtak az újonnan, északi mintára épült templomokban.

 
Az Újbirodalom bukása után a helyi elit vett kezébe az irányítást. A hatalmi űrben apró törzsi fejedelemségek egész sora jött létre, amelyek közül  i. e. 8. században Napata városa emelkedett ki. Napata uralkodói egyesítették a Nílus-völgyének déli részét, és egyiptomi mintára szervezett erős, központi hatalmat hoztak létre. Az észak-dél irányú kereskedelemnek köszönhetően Napata egyre fontosabb tényezővé vált a térségben, és amikor az ún. harmadik átmeneti kor zűrzavarai végzetesen meggyengítették Egyiptomot, Kashta, Napata uralkodója és utódai elérkezettnek látták az időt, hogy magukhoz ragadják Egyiptom kormányzását. Az i. e. 760 körül történt invázió után mintegy száz évig núbiai fáraók uralkodtak Egyiptom felett (Kushita Birodalom). Az észak–déli irányban több mint 1600 km kiterjedésű birodalom a gazdasági és kulturális fellendülés kora volt Núbia számára. A Nílus mentén minden jelentősebb városban kő- és agyagtégla templomok, királyi paloták és nagy kereskedelmi raktárak épültek. Az egyiptomi kultúrájú núbiai papság hieroglif feliratokban örökítette meg az uralkodók tetteit, ugyanakkor az egyiptomi és núbiai formák, hagyományok ötvözéséből lassan új, saját művészeti nyelv született.
 
Az utolsó núbiai eredetű fáraó, Tantamani végül elkövetett egy óriási hibát: összerúgta a port a kora legerősebb hatalmával, Asszíriával. Az asszír támogatásnak köszönhetően I. Pszammetik vezetésével újra egyiptomiak vették a kezükbe az irányítást északon, míg Núbiában megmaradt az egykori núbiai fáraói dinasztia uralma.

 
Meroitikus kor és a korai középkor

 
Meroé városa korábban is fontos központ volt egy több központú királyságban. Meroé a Kr. e. 270 körül vált királyi temetkezési hellyé egy új dinasztia valószínűleg erőszakos hatalomátvétele után, ez a korszakhatár a Napata kor és a Meroéi (Meroitikus) kor között. Az új központ után ma a kutatók meroitikus korszakként említik ezt az időszakot. Az északi területen újabb fellendülés következett be: Meroé királyai élénk kereskedelmi kapcsolatban álltak Egyiptom éppen aktuális hódítóival, eközben lassan „levetették” az egykori egyiptomi kulturális befolyást. Az i. e. 2. században a hieroglif írásból egy egyszerűsített betűírást hoztak létre, amelyeken megörökítették az uralkodóik tetteit. Az i. sz. 4. környékén azonban, ahogy a mai Etiópia és Eritrea területén található Akszúmi Királyság lassacskán átvette helyét az afrikai-vörös-tengeri kereskedelemben, Meroé hanyatlásank indult. A királyságot erősen gyengítette továbbá az afrikai belső területekről ékező állattartó nomád törzsek inváziója is, amelyek megszállták Dél-Núbiát.

 
Meroé Királyságának romjain új államok alakultak: Nobatia északon Farasz fővárossal, a központi királyság Makuria volt, Dongola központtal, és Alwa, a régi Meroé déli területein, Szoba városával. Ezeket a részben afrikai nomád-eredetű államokat – hasonlóan a térség korábbi államaihoz – északról érte erős kulturális hatás: a fennmaradt feliratok és források szerint az arisztokrácia bizánci mintára szervezett volt, annak részben megfelelő elnevezésekkel. A másik, még fontosabb kulturális „importáru” a kereszténység volt...
A fennmaradt hagyomány szerint még az ásványvízfüggő Theodóra császárné küldte az első térítőket délre 540 körül. A núbiaiak a kopt monofizita liturgiát vették át, és ezzel együtt elismerték az alexandriai pátriárka felsőbbségét a núbiai egyház felett. A núbiai keresztény királyságok túlélték az évszázadok Egyiptomot sokszor elpusztító viharait. A katonai és kulturális prosperitásuk csúcsa a 9. és 10. századra tehető.

 
 
Az iszlám hódítása

 
639-ben 'Amr ibn al-'As vezetésével arab seregek rohanták le Egyiptomot. Alig egy évtized alatt konszolidálták hatalmukat, és az iszlám továbbterjeszkedett – nyugat felé. Núbia gyakorlatilag 5 évszázadon keresztül kimaradt az erőszakos iszlamizációból, cserében élénk kereskedelmi tevékenységet folytattak velük – mint már oly sokszor az történelemben...

 
A helyzet azonban mégsem volt ennyire fényes. Az egyiptomi kalifák ha katonai hadjáratokat nem is vezettek dél felé (volt elég gondjuk északon...), de megnehezült a kapcsolattartás az alexandriai pátriárkával, ritkán fordult csak elő, hogy kopt papok délre utaztak és a núbiai papok Egyiptomban tanultak. Ennek eredményeképpen a núbiai kopt egyház elszigetelődött a keresztény világ többi részétől. A muszlim kereskedők, betelepülők északon lassacskán elterjesztették az igaz hitet, amely igazán csak a 14. századtól kezdett tért hódítani, miután (máig ismeretlen okból) alig pár évtized alatt előbb Muqurra, majd Alwa állam is összeomlott. Észak egyre erőteljesebb egyiptomi befolyás alá került (ugye ismerős folyamat...). Lassacskán a térség elnevezése is megváltozott: az egyiptomi birodalom Núbiáját („az arany földje”), Bizánc Aithiopiáját felváltotta az arab Bilad-al-sudan, azaz a „Feketék földje”...

 
Dél-Szudán (használjuk hát mi is az arab elnevezést) félnomád törzsi területei azonban nagyrészt érintetlen maradtak az arab hódítástól, és a városokban alapvetően keresztény, illetve a szavannás területeken belső-afrikai eredetű animista vallású maradt.

 
Szudán korai történelme jól mutatja, hogy ez a terület soha nem volt kulturálisan egységes. A városiasodott északi területek mindig is észak felé fordultak, a virágzásukat elősegítő kulturális, vallási, és kereskedelmi kapcsolatok Egyiptom aktuális uralkodóihoz kötötték őket – kisebb-nagyobb függőség keretében. A déli, szavannás területeken a nomád-félnomád társadalmak többé-kevésbé érintetlenül vészelték át az évszázadokat. A dél-szudániak kereskedelmi tevékenysége Belső-Afrika, valamint a Vörös-tenger felé orientálta a térséget, emaitt az északi hatások itt mindig kisebb arányban érvényesültek.

 
A mai Szudán területe az iszlám hódításának köszönhetően – az addigi történelméhez hasonló módon – tehát két részre szakadt: az iszlamizált északra és a keresztény-animista délre. Az egyiptomi mameluk birodalom 16. század eleji oszmán meghódítása nem befolyásolta túlzottan a térség hatalmi viszonyait, a déli területek viszonylagos függetlensége egészen a 19. századig érintetlen maradt. A fordulópontot Mohamed Alinak, Egyiptom albán származású kormányzójának katonai akciói jelentették.
 

 
Egyiptomi-oszmán uralom

 
Mohamed Ali pasa, a modern Egyiptom atyja
Mohamed Ali pasa 1769-ben a makedóniai Kaválában született. A kikötővárosnak 1799-ben az oszmán szultán parancsára 300 fős csapatot kellett kiállítania és Egyiptomba küldenie. E kicsiny kontingenst az oszmán hadsereg tisztje, az albán származású Mohamed Ali vezette. Ali hamarosan az egész egyiptomi albán haderő parancsnoka lett, nemsokkal később pedig, felhasználva, hogy a zavaros politikai helyzetben az egyetlen ütőképes haderő az ő kezében van, a politikai vezetést is átvette. Ezt III. Szelim szultán is elismerte, amikor Alit válivá, kormányzóvá nevezte ki.

 
Mohamed Ali ezzel megszerezte az ország feletti teljes politikai és gazdasági hatalmat. Az írástudatlan pasa bölcs politikus volt: fellendítette a gazdaságot, modernizálta a közigazgatást, csatornákat ásatott, utakat építtetett (rövid idő alatt megduplázta az ország vetésterületét), majd francia segédlettel (a Bourbon-restauráció után sok Naplóeon-hű francia tiszt hagyta el hazáját és ment Egyiptomba) modernizálta hadserege felszerelését. A történelem már pedig csak olyan, hogy ha valakinek nagy és erős serege van, azt előszeretettel alkalmazza is...

 
Az egyiptomi hadsereg 1819-ben indult meg, és nagyobb ellenállás nélkül elfoglalta Szudán északi részét, amelyet azonnal egyiptomi területté nyilvánított. A déli irányú terjeszkedésnek több oka is volt. Egyrészt Ali szerette volna az egyiptomi hadsereg újonnan felállított egységinek felszerelését és kiképzését éles harcokban tesztelni. Márészt szüksége volt az erőltetett ütemű egyiptomi modernizáció anyagi feltételeinek biztosításához a Belső-Afrika felé irányuló kereskedelem feletti ellenőrzésre. A mediterrán térségben egyre nagyobb súllyal fellépő és az oszmán birodalomtól rohamos lépésekkel függetlenedő Egyiptomnak ráadásul egyre több katonára volt szüksége, ezért a frissen meghódított Szudánban erőszakos kényszersorozásokra került sor: a Nuba-hegységben és Dél-Szudánban feketék ezreit vitték el az egyiptomi hadsereg Gihadiya-nak nevezett gyalogos félreguláris egységébe.

 
Ali utódainak nem túl sikeres gazdaságpolitikája lehetővé tette, hogy az India felé vezető kereskedelmi út biztosítása érdekében az angolok névleges okokra hivatkozva lassacskán átvegyék az uralmat Egyiptom felett. Az 1875-ben bekövetkezett államcsőd után brit vezetés alatt az egyiptomi pénzügyeket nemzetközi ellenőrzés alá helyezték. Az egyiptomi kormány az európai nagyhatalmak befolyására az 1870-es években európai hivatalnokokat küldött Szudánba.

 
1877-ben Charles G. „Chinese” Gordon, a Taiping-felkelés leverésének hőse lett a főkormányzó Szudánban. Hivatalos feladata az egyiptomi kormányzat megszervezése és megerősítés volt a Dél-Szudáni, addig alig-alig ellenőrzött területeken, a valóságban azonban az angol befolyás megerősítése, valamint a Belső-Afrika felé irányuló brit gyarmatosítás háttérországának megteremtése volt a célja.

 
 
A Mahdi-felkelés és Fashoda

 
A Mahdi-felkelés önmagában megérdemelne egy saját posztot, ezért nem fogjuk részleteibe menően tárgyalni...

 
Charles G. „Chinese” Gordon tábornok, mint oszmán pasa, Szudán főkormányzója
A lényeg: 1881-ben a központi kormányzat ellen Egyiptomban felkelés tört ki (Uribe-felkelés). Bár a mozgalmat angol segítséggel leverték, az egyiptomi hadsereg kompromittálódott részét leszerelték – ez a hadsereg legalább 90%-át jelentette... A központi kormányzat meggyengülése hatással volt Szudánra is: 1881 júniusában Muhammad Ahmad bin Abd Allah, a szúfi Samaniyya rend szudáni vezetője Mahdivá, azaz (erősen egyszerűsítve) Mohamed örökösévé nyilvánította magát, és dzsihádot hirdetett a hitetlen oszmán-egyiptomi hatalommal szemben. A súlyos adókkal terhelt, rabszolgaszedéstől és kényszersorozásoktól, vissza-visszatérő éhínségektől sújtott Szudánban a szúfi tanok egyenlőségre és vagyonközösségre irányuló eszméje fogékony táptalajra lelt. A Mahdi az elfogására indított sikertelen egyiptomi expedíció után hadsereget gyűjtött (ez volt az Ansar, azaz a követők serege) és számos arab és fekete törzsfőnököt is megnyert a háború ügyének.
Alig egy év alatt a korábban Darfúr és a Nuba-hegység egyes területein folyó szórványos harcok nyílt háborúvá fejlődtek. A mahdisták két év leforgása alatt szinte egész Szudánt elfoglalták.
 
Az angolok William Hicks tábornokot, az indiai és az abesszín hadjáratok veteránját küldték Egyiptomba, ahol gyors ütemben megszervezett egy 10.000 fős, legnagyobbrészt az Uribe-feleklésben érintett katonákból álló egyiptomi sereget. A képzetlen és motiválatlan katonák – joggal - büntetésként élték meg az újabb besorozást, így nem képeztek igazán nagy ütőerőt... 1883 októberében Hicks és serege El-Obeidnél mintegy 40.000 mahdista felkelővel került szembe. A három napos ütközetet alig ezer egyiptomi élte túl, Hicks maga is a csatatéren maradt.

 
1883. december 23-án kapitulált Darfúr kormányzója is, az osztrák Rudolf Slatin Muhammad Ahmad csapatai előtt. Rudolf Slatin életét az iszlám hitre való áttéréssel mentette meg és évekre fogságba került – erről hosszasan be is számol visszaemlékezésében, ami perverzebb érdeklődők számára itt is olvasható ékes angol nyelven:
 

 
 
Miután Nagy-Britannia gyarmati erői főleg a második afgán háborút követő, Oroszországgal szembeni konfliktusban voltak lekötve Közép-Ázsiában, és az egyiptomi csapatok helyzete Szudánban kilátástalanná vált, Gladstone kormánya utasította Egyiptomot, hogy adják fel Szudánt. Egyiptomi katonák, angol civil alkalmazottak és hozzátartozóik ezreit kellett Szudánból evakuálni, aminek lebonyolításával Gordont, a korábban 1880-ban egészségügyi okból lemondott főkormányzót bízták meg. Gordon 1884. február 18-án érte el Kartúmot és többezer nőt, gyermeket, beteget és sebesültet tudott Egyiptomba evakuálni, mielőtt a mahdisták március 18-án a várost bekerítették és megkezdték a tíz hónapig tartó ostromot. A magukra hagyott védők angol segítség nélkül nem tudtak tovább kitartani, és bár Gordont az angolok ki akarták hozni a városból, ő a becsületére hivatkozva továbbra is Kartúmban maradt – az ostrom 313. napján, a végső roham során a kormányzói palota előtt esett el.

 
A Mahdi sírja ma Omdurmanban, az egykori mahdista fővárosban.
A síremlék ma már üres, mert Kitchener utasítására a Mahdi csontjait a Nílusba szórták, válaszul arra, hogy Gordon levágott fejét hónapokig hurcolták magukkal a mahdista seregek.
A sikeres ostromot vezénylő Mahdi nem élvezhette sokáig sikerét: alig három héttel Gordon után ő is meghalt, máig ismeretlen körülmények között.
Utóda, Abdallahi ibn Muhammad kihasználva, hogy angolok nem avatkoznak be közvetlenül a konfliktusba, és hogy az egyiptomi kormányzat még mindig nem tért magához az Uribe-felkelés után, konszolidálta a mahdista mozgalmat: kikiáltotta az önálló mahdista államot, megszervezte a kereskedelmet, a közigazgatást és az egyiptomi hadseregtől megszerzett nehézfegyverzettel a hadsereget is. A Mahdi eredeti tervei alapján hadjáratot indított északra Egyiptom ellen azzal a céllal, hol felszabadítsa az oszmán-angol elnyomás alól az arab testvéreit, és keletre, hogy az egyelőre még angol kézen lévő vörös-tengeri kikötőket is megszállja.
 
A nemzetközi helyzet sem volt túl rózsás: a franciák, a belgák és az olaszok, kihasználva az angol pozíciók megrendülését a térségben, erőteljes terjeszkedésbe kezdtek. Bár 1884-ben a papíron az Oszmán Birodalomhoz tartozó Szomáliát a britek részben még meg tudták szállni (Brit-Szomália), ugyanekkor a franciák létrehozták Dzsibuti központtal a maradék területen Francia-Szomáliát, majd nemsokára hivatalosan is gyarmattá nyilvánították a területet.
Az Eritrea feletti egyiptomi uralom megdöntése után a Mahdi-felkelésre hivatkozva 1882-ben Assab, majd 1885-ben Massaua került olasz megszállás alá, Kongó irányából pedig a belgák kezdtek el észak felé terjeszkedni.

  
Ez volt az a pont, ahol az angolok a nyílt beavatkozás mellett döntöttek: 1896-ban Horatio Herbert Kitchenert, a későbbi búr háború hősét küldték Egyiptomba, aki átvette az egyiptomi hadsereg vezetését, majd indiai gyarmati katonákkal megerősítve alig két év alatt megsemmisítette Mahdi államát. A győzelem után azonnal délnek fordult, és 1898-ban Fashodánál találkozott a Marchand vezette francia expedíciós haderővel, akik kihasználva az angolok lekötöttségét, folyamatosan kelet felé haladva kívántak minél több területet megszerezni (távlatilag egy Dakartól Dzsibutiig összefüggő francia gyarmati, befolyási övezetet létrehozni). A Fashoda-incidens néven ismertté vált esemény végül békésen rendeződött (elsősorban az oroszok franciák melletti be nem avatkozása miatt), és mint később kiderült, a szudáni helyzetet rendező angol-francia konvenció az első jelentős lépés lett a francia-angol antant és így közvetve az első világháború szövetségesi struktúrájának létrejötte felé.


 

Horatio Kitchener, mint az egyiptomi seregek főparancsnoka
Korabeli ábrázolás

 

/folyt.köv/

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr992559474

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Dél-Szudán, a jövő országa - interjú Dr. Bíró Gáspárral 2011.03.17. 16:08:13

A darfúri konfliktus lecsengése után az év elején ismét megnőtt a médiaérdeklődés Szudán iránt a déli országrészben megrendezett népszavazás következtében, melyre a 22 évig tartó polgárháborút - legalábbis hivatalosan - lezáró átfog...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kaif · http://toriblog.blog.hu 2011.01.06. 00:01:36

@Karikásostor: így jár az, aki más szakterületére téved:)

Chaoyang · http://xiongyali.blog.hu 2011.01.06. 09:45:33

Kituno iras. Ha a tortenelem konyvek is ilyen szorakoztatoak lennenek nem lenne problema az iskolakban. De a szaraz evszamosdi es fontos ember nevesdi miatt, nem csoda, hogy sok turelmetlen fiatalnak kedve sincs hozza.

Styxx 2011.01.06. 10:26:05

"Régi igazság, hogy egy posztnak csak akkor van igazán értelme, ha

1. érdekel mást is a téma az íróján kívül,
2. és valamiféle aktualitása van a dolognak."

És egy pozitív aktualitás is:

index.hu/kulfold/2011/01/05/kiszabaditottak_pappot_a_szudani_foglyot/

Végre egy szerencsés véletlen. Gr a poszthoz és a kiszabadult honfitársunknak is.

aeidennis 2011.01.06. 10:34:24

Érdekes bejegyzés! Gratulálok!

A népszavazást az ENSZ felügyeli? Kíváncsi leszek, hogy a központi hatalom mennyire fogja majd tiszteletben tartani az eredményt...
És mi lesz majd az új állam neve, Dél-Szudán?

A témában olvasgattam Longford grófja, sir Thomas Pakenham: Scramble for Africa című könyvét, bátran ajánlom mindenkinek!

Kaif · http://toriblog.blog.hu 2011.01.06. 11:09:26

@aeidennis: a népszavazásról és előzményeiről majd lesz szó a következő részben

kérődzőgiliszta 2011.01.06. 11:46:30

A Mahdi-kor idejében játszódik Henryk Sienkiewicz Nobel-díjas lengyel író 1912-ben írt regénye, a Sivatagon és vadonban. Szeretettel ajánlanám mindenkinek, csak úgy is!
Remek, olvasmányos írás! Gratulálok hozzá!

aeidennis 2011.01.06. 12:35:37

@Kaif: köszönöm, tényleg, ez csak I. rész...

kérődzőgiliszta 2011.01.06. 12:36:35

@安徳拉希:
Köszönöm szépen a linket!
Nekem, ugyan kissé porosan, de itt van a könyvespolcomon.
:-)

aeidennis 2011.01.06. 12:37:52

@kérődzőgiliszta: Bármelyik aluljáróban kapható 300 forintért, ez egyfelől szomorú, másfelől olcsón meg lehet venni.

kérődzőgiliszta 2011.01.06. 13:18:39

Én, anno 1968, a lengyelekkel (az emberekkel és a történelemmel) való barátkozást ezzel a regénnyel kezdtem! Nomeg egy úttörőnyakkendő cserével!
:-)
Ez egy kissé "oftopik", de Sienkiewicz apropóján nem lehetett nem szólni róla!
Ja, én csak Abu Simbelig jutottam Afrikában, de szívesen mentem volna még délebbre és mélyebbre!

aeidennis 2011.01.07. 13:07:07

@Kaif: A mai (jan. 7.) Metróújság 4. oldalán van egy pár hasznos infó a leendő Dél-Szudánról.

SchA · http://katpol.blog.hu 2011.01.07. 21:49:43

Kaif, az a Gihadiya nevű kat. egység véletlenül nem جهادية? Egyiptomi dialektusban dzs helyett g-t szoktak mondani.

Fradista Utazó · http://attus.hu 2011.01.10. 22:41:13

A Sivatagon és vadonban egy jó könyv :-)

Amúgy én meg voltam róla győződve mostanáig, hogy az ország neve a "dél" (mint égtáj) szóval van valahogy kapcsolatban. Persze jobban belegondolva, ez logikus lehetne, de a világ semmilyen nyelvén nem jön össze :-)

SchA · http://katpol.blog.hu 2011.01.12. 20:00:31

@Rammjaeger83:
Kollega, ezt a linket már 3 kommenttel feljebb vki beírta.

No need to spam :)

dr. Pascal 2011.02.12. 19:56:20

ez a Mahdi-felkelés. Echte Herbert-féle Dűne. Még a cselekmény elnagyolt szála is stimmel. :)

shibaura 2011.03.10. 15:01:26

Mikor lesz következő rész? Ajánlottam ismerősöknek is az elsőt.

alexander77 · http://www.lefolyo.hu 2011.03.22. 07:50:18

gratula :) mikor lesz a következő

Úviusz 2012.01.21. 11:29:20

héló, nem elfelejtkezni a szudád poszt folytatásáról! bár lehet h ez már megtörtént...

David Bowman 2016.03.21. 14:56:16

Újra elolvastam. Jó volt.