A "népek rövid története" sorozatunk újabb fejezeteként most a horvátokkal foglalkoznánk egy kicsit, több szempontból. Érdekes módon (és ez a magyar történettudomány magyarcentrikusságát mutatja), mi magyarok ahhoz képest, hogy a horvátokkal 800 éves perszonálunió kötött minket össze, nagyon keveset foglalkozunk a történelmükkel. Pedig a horvát történelem viszonylag mentes a tudománytalan sallangoktól, legalábbis közép európai mércével mérve. Nem jellemző rá mindaz, ami a súlyosabb esetekre. Ennek ellenére a köztudatban azok az események sem nagyon vannak benne, amelyek 1100-1900 között horvát területen történtek, pedig meglehetősen szoros kapcsolat volt a két ország között a perszonálunió ideje alatt.

Első lépésként nem ártana tisztázni, hogy egyáltalán mit is jelentett ez a 800 év, milyen kapcsolat állt fent közöttünk. Nagyon fontos tudni azt, hogy a magyar és a horvát királyság között perszonálunió állt fent, ami azt jelentette, hogy az uralkodó közös volt, de a két ország államszervezete külön működött. Magyarán Horvátország nem lett Magyarország része. Ráadásul a történetet színesíti Szlavónia, amely közjogilag egyfajta kapcsolatot képezett a két ország között. Ténylegesen persze a két ország elég szorosan összefonódott: magyarok kaptak birtokokat és hivatalokat horvát területen, és horvátok magyar területen. A perszonálunióban némi változás csak az 1520-as években állt be, amikor mindkét ország a Habsburgok kezébe került, vagyis a perszonálunió kiszélesedett. A horvát értelmezésben ez a "magyar uralom" végét jelenti, bár valójában a Habsburgok is általában együtt irányították a két országot. (Vagyis ezt az értemezést is a "nemzeti érzelmű történelem" polcára tehetjük, de azért érdemes tudni róla.)  Végül a magyar - horvát viszony a szlovákokhoz hasonlóan a 18. század végétől romlott meg, olyannyira, hogy 1902-ben már magyar zászlót égettek Zágrábban. Igaz, közben rövid időre, 1867-től a Horvát Királyság a Magyar Királyság része lett. Az, hogy a horvátok ma már nem ellenségként tekintenek ránk, pusztán annak köszönhető, hogy "találtak" maguknak másikat: a szerbeket.

Mivel most nem elsősorban a modern kori eseményekkel kívánunk foglalkozni, lapozzunk vissza egy kicsit a "könyv" elejére. A horvátok a 7. század eleji szláv vándorlás során jutottak el a mai Horvátország területére. Ebben nagy szerepe volt a térségben pár évtizeddel korábban megjelenő avaroknak, akik a szlávokkal szövetkezve és egyszersmind részben elitet adva nekik lényegében kiszorították a Bizánci Birodalmat a Balkánról. Ez egy tökéletes szövetség volt, ahol az avarok adták a jól képzett lovas haderőt, a szlávok pedig gyalogságot, illetve a népességet, amely letelepedhetett a meghódított területeken. Azonban a szerbekhez hasonlóan a horvátok letelepítése egyes források szerint Bizánci kezdeményezésre történt, amely szövetségesként telepítette le őket a Dunától és a Szávától délre. Ez már valószínűleg az után történt, hogy a térség elnéptelenedett, a helyi latin nyelvű népesség délebbre (románok) vagy a tengerparti városokba (dalmátok) húzódott. Így a szövetséges szláv törzsek letelepítésével Bizánc azt remélte, hogy fenn tudja tartani a térség felett az uralmát az avarokkal és az itáliai gót állammal szemben. Más források szerint ugyanakkor nem a bizánciaknak, hanem a gótoknak köszönhető a horvátok letelepedése, akik a gótok szövetségeseiként települtek oda.

Ezt követően két horvát központ alakult ki: egy tengerparti és egy szlavóniai/pannóniai. Itália közelsége miatt a kereszténység is hamar elterjedt köztük. A két hercegség váltakozó sikerrel próbálták megőrizni a függetlenségét, de a dalmáciai központ volt a sikeresebb, a szlavóniai térség frank uralom alá került az avarok bukása után. Végül a két központ egyesülésével jött létre a horvát állam, majd a királyság 925-ben I. Tomislav megkoronázásával, és maradt független a mi Kálmán királyunk hódításáig.

A 10. századi Horvát Királyság kedvező körülmények között terjeszkedhetett: szövetségre léptek Bizánccal, és megszerezték Bosznia nagy részét és a dalmát városokat, ezzel a királyság területe nem csak a mai Horvátország területére terjedt ki, hanem Boszniára és részben Montenegróra is. A nemzetközi helyzet változásával viszont egyre több szomszéd kezdte veszélyeztetni az országot. a 11. században Bizánc végleg legyűrte a bolgárokat, és már nem volt érdekében a horvátokkal szövetségben maradni, szövetségese, Velence pedig kiterjesztette a hatalmát a dalmát partvidékre. Eközben Szlavóniát többször megpróbálták a magyarok megszerezni. Mindennek a tetejébe az uralkodó Trpimirović dinasztián belül is örökösödési válságok léptek fel, külföldről támogatott trónkövetelőkkel, úgyhogy a horvát állam már válságba került, amikor végül a Trpimirovićokkal rokonságban levő Szent László megszerezte Szlavóniát, majd Kálmán az utolsó horvát nemzetiségű király, Petar Svačić (ő már nem volt Trpimirović) legyőzésével az első Árpád-házi királya lett Horvátországnak.

Az első dolog, ami a fenti térképet nézve szembetűnhet, az az, hogy az Árpád-ház uralma már jóval kisebb területre terjedt ki, mint a fénykorban a Trpimirovićoké. Horvátország törzsterülete a mai ország nyugati része, a Zágrábtól a tengerpartig húzódó terület lett. Itt vármegyéket alakítottak ki, kiépült az államszervezet. Szlavóniát (amely önmagában zavart okozhat, ugyanis a mai földrajzi Szlavónia nem azonos az akkori hercegséggel, amely a maitól nyugatra volt,és Zágráb tkp. ennek a határán feküdt) szintén vármegyésítették, de ez már nem horvát, hanem Magyarországhoz került. Bosznia ezzel szemben úgy tűnik, hogy csak lazán függött az uralkodótól, és idővel egyre függetlenebbé vált, a 14. században már önálló államnak számítottak. Dalmácia pedig hol velencei, hol magyar uralom alatt állott, de szintén külön tartományként volt kezelve.

Ennek a területi széttagolódásnak fontos, máig ható következménye van: az, hogy a horvátok sokkal kevésbé egységesek, mint pl. mi magyarok. Eltérő kulturális hatások formálták a különböző tájegységeken élő horvátokat, akiknek sok néprajzi csoportjuk alakult ki:

Isztriaiak: az itt élő horvátokra nagy hatással volt a velencei uralom, és az olasz hatás, magukat is inkább isztriaiaknak tartják, mint horvátoknak, bár horvátul beszélnek.

Szlavóniaiak: Szlavónia Horvátországon belül körülbelül azt a szerepet tölti be, mint nálunk Szabolcs-Szatmár, az elmaradottság szinonímája. A szlavóniaiak jelentős része egyébként állítólag dél Boszniából került oda, mivel a térség az ottomán uralom vége felé elnéptelenedett és onnan érkező telepesekkel telepítették újra.

Dalmáciaiak: Itt is érezhető az olasz hatás, de kevéssé, mint Isztriában. Horvát szempontból abszolút fontos törzsterület, mivel jelentős népességkibocsátó volt az elmúlt néhány évszázadban, bár paradox módon igazán sosem állt horvát irányítás alatt.

Sokácok, Bunyevácok: Dalmáciából és Hercegovinából származó horvátok, akik a Vajdaság és Dél-Magyarország területén élnek. Egy részük magát nem is horvátnak tartja, hanem sokácnak és bunyevácnak, ami miatt viszont nem tekinthetőek szerbeknek (bár a szerbek szeretnék elszerbesíteni őket), az az, hogy katolikusok. Hasonló, bár kisebb létszámú csoport a Krassovánok csoportja, akik a Bánát területén élnek Romániában.

Központi Horvátország: az Ogulin és Kapronca közötti térség volt a mindenkori horvát állam központja, ma is az egyik legfejlettebb területe az országnak.

Bosznia, Hercegovina: az itt élő katolikus lakosság eléggé megfogyatkozott a török időkben, lényegében csak Hercegovinában maradt meg egy összefüggő katolikus tömb. Ez a térség 1878-ig ottomán uralom alatt állott, és ez a helyieken is nyomot hagyott. Horvát körökben a szlavóniaiak mellett a hercegovinaiakat szokás némiképp lenézni. A hercegovinaiaknál a legszembetűnőbb a ragaszkodás a katolikus hagyományokhoz, legalábbis a külsőségekben. Helyzetük némiképp rokonítható a székelyekével, sok szempontból lehet párhuzamot felfedezni.

Ebből már gondolom sejthető, hogy a 19. században a horvátok legfőbb törekvése a horvátlakta területek egyesítése volt.