Minden bizonnyal jó páran vannak a blog olvasói között, akik a történelem kedvelőiként jól ismerik a Total War sorozatot. Ennek első része, a Shogun: Total War, hatalmas sikert aratott a kritikusok és játékosok között egyaránt. A siker titka a körökre osztott és valósidejű játékmódok ügyes összeházasítása mellett a játék egyedi hangulata volt, melynek a Hadakozó Fejedelemségek kora adott izgalmas és egzotikus hátteret. A későbbi részek (a Shogun második részét és a Napoleont leszámítva) azért is kissé idegenek számomra, mert egyszerűen nem felelnek meg a címben foglalt totális háború követelményének. Az ókori és középkori Európában is rendszeresek voltak a háborúk, de sosem fajultak el annyira hogy az államok gyakorlatilag a folyamatos hadakozásra legyenek berendezkedve. Nem úgy mint Japán a Hadakozó Fejedelemségek korában, ahol patakokban folyt a vér, és a szamurájok hegyeket (na jó, kisebb dombokat) hordtak össze a levágott fejekből, miután az 1467-ben elkezdett, a tennó nevében uralkodó sógun személye feletti ellenőrzésért folyó Ónin háborúval a Hoszokava és Jamana klánok kinyitották Pandora szelencéjét. Ennek magyarázatához tömören összefoglalnám a Japánban akkor honos rendszer lényegét.

A madéfalvi emlékmű

A "madéfalvi veszedelem" napjának szokásos éves csendes megemlékezése idén a jeles évforduló miatt fokozottabb országos figyelmet kap. A 250 éve történt eseményekre való visszatekintés itt, az anyaországban és ott, Csíkban is több helyszínen követhető, ezekből ajánlanék én is e rövid mai posztban .

A csíki székelyek 1764. január 7-i lemészárlásának szinte tökéletes kronogrammába (sICVLICIDIVM, azaz MDCCLVVIIII = 1764) sűrített történelmi valósága, a magyarság történetéből való kiszakítottságuk (1848-ról vajmi keveset hallottak), állandó asszimilációs küzdelmeik, hányattatásuk valamennyi leszármazottban erős érzelmi hullámokat kelt, akár megélte az 1941-es áttelepítést, akár csak hallott a szülők, nagyszülők elbeszéléseiből, vagy olvashat a visszaemlékezésekben. A történelmi események a megélőik számára érzelmektől mindig áthatottak, így kell néhány generáció, hogy tárgyilagosan tudjuk szemlélni a múltat.

Magam is azt gondoltam először, hogy írok egy személyes hangvételű posztot őseim, a bukovinai székelyek 250 éves történetéről, arról, hogy hogyan látom én, hiszen mint történelem iránt érdeklődő leszármazott kellően 'betáraztam' a szakirodalomból, gyermekeim 'örömére'. Családunk történetének megismerése ifjúkorom elementáris élménye volt, a családi legendárium korabeli iratokkal alátámasztott s a bonyhádi múzeum anyagában is számos, családunktól származó fénykép található. (Féja Géza nálunk lakott, mikor írta a Sarjadást, s írta meg benne, hogyan törte át nagyapám a Bácskában a németek vágányzárát). Mind-mind döntően hatottak történelem iránti érdeklődésemre.

Aztán beláttam, az évforduló az más. Az ünnep a közösségé, a közös emlékezésé, az összetartozásé. Azé a 40.000 leszármazotté, akik velem együtt bukovinai székelyek ivadékának mondhatja magát. Emlékezzünk, és örüljünk. Egymásnak.

Ajánlom tehát a blogolvasók figyelmébe mindazokat az írásokat, amelyek ma, illetve mostanában a madéfalvi veszedelem 250. évfordulója kapcsán bármilyen orgánumban megjelennek, s azokat, amelyek alapjaiban segítenek tájékozódni a bukovinai székelyek történetéről, kultúrájáról, néprajzáról, mai életmódjáról.

Átfogó, Bukovina, a bukovinai székelyek történetét bemutató gyűjtőoldal

Rubicon cikke

Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége

A madéfalvi emlékünnepség programja

Madéfalva (Siculeni) honlapja

Bukovina Kiadó

Bukovina néprajzi térképe (a 8 etnikai csoport között feketével jelölve a magyarok ill. székelyek)

rome21.jpgA poszt tárgyát képező játék valószínűleg az idei év egyik fő csalódása, a stratégiai játékokat kedvelők körében pedig a fő csalódás (bár azért akadnak versenytársai, lásd az EU4 posztot). A Total War sorozat eddig lényegében minden újabb résszel hozott egy vállalható szintet, sok rajongóval. A fejlesztők ráadásul igen komoly kampányt folytattak a következő rész népszerűsítésének érdekében, főleg a Facebookon, így aztán igen váratlanul ütötte ki a játék a vásárlókat. A metacritic user score (az a pontszám, amelyet a mezei olvasók, nem pedig a hivatásos kritikusok adnak) mindent elmond erről. Az is megér egy misét persze, hogy miért tátong akkora szakadék a hivatásos "kritikusok", és a szimpla userek között, bár aki kicsit is otthon van a játékiparban, az valószínűleg tisztában van azzal, hogy itt már nincs olyan, hogy független kritika. Az mondjuk érdekelne, hogy hogyan lehet megvenni komoly oldalakat, hogy feldicsérjék a játékot, amikor az minimális játékidő után is látszik, hogy szar. Mert ez így már azért erősen közel van a fogyasztók megtévesztéséhez. A játék ugyanis még most, a sokadik patch után is közel van a játszhatatlanhoz - több okból is. Egyrészt még mindig rendre azzal szoktam abbahagyni, hogy valamilyen bug miatt CTD van (crash to desktop, összeomlás miatti kilépés). Másrészt a bugokon túl néhány koncepcionális újítás is erősen ebbe az irányba szorítja. De nézzük részletesen.

eu43.jpgAz elmúlt egy hónapban két várva-várt stratégia játék is kijött, mindkettő komoly történelmi háttérrel. Előbb az Europa Universalis 4, majd a Total War Rome 2. Kezdjük az előbbivel. Az  EU4 közvetlen előzménye a harmadik rész, amelyhez - ha jól számolom - négy kiegészítő jelent meg. A játék sokat változott tehát, aztán egy adott pont után a fejlesztő csapat, a Paradox úgy döntött, hogy verziószámot lépnek, és kicsit átalakítják az utódot. Nos, igazából nem akarom a csattanót a végére hagyni, de a negyedik rész egy nagy csalódás lett. Lássuk miért.
Az Europa Universalis sorozatot eredetileg egy társasjáték ihlette. A lényege, hogy a provinciákra felosztott világtérkép minél nagyobb részét el kell foglalni. Van némi kereskedelem, gazdaság, diplomácia, de a lényeg akkor is a terjeszkedésen van. A harmadik részben eléggé kiszélesedtek a lehetőségek, a játék komplexebbé vált, különösen az utolsó kiegészítővel (Divine Wind). A fejlődési görbe viszont elég érdekes utat járt be. Az EU2-ben a legtöbb dolog véletlenszám vezérelt volt, az országok lehetőségeit pedig erősen behatárolták az előre determinált események (event), amelyek valós történelmi eseményeken alapultak. Ettől viszont a játék nem lett túl élvezetes. A véletlenszám generálástól függő csaták, vagy kolonizálás igen furcsa dolgokat tudott eredményezni - igaz a mentés, és visszatöltés ezt meg tudta oldani. A harmadik részben ezt orvosolták, a véletlenszámok jelentősége majdnem a nullára csökkent, illetve az eventek is kikerültek a játékból. Ezt van, akik hiányolták, én például nem, mert elég nagy szabadsági fokot eredményezett. Azonban így a játékosnak meglehetősen könnyű dolga lett, így a sorra érkező kiegészítőkben a fejlesztők elkezdték korlátozni az embert. Az utolsó kiegészítőre ez odáig vezetett, hogy a játék igen idegesítővé vált: elvileg az ember megtehetett sok mindent, gyakorlatilag viszont szinte semminek nem volt értelme. 

A kommunista hatalomátvétel és a sztálinista diktatúra, majd később a Kádár-rendszer sem tudott (és mellesleg nem is akart) gátat szabni annak, hogy újabb Ősbuda-elméletek kerüljenek be a köztudatba. Noszlopi Németh Péter szerint az Árpád-kori Buda Pilismarót és szűkebb térségében volt. Az ő nyomán Vértessy György publikált számos folyóiratban a saját Ősbuda-elméletéről az 1970-es években. Az igazi népszerűséget azonban Noszlopi könyvének a Püski kiadó által 1998-ban történt kiadása hozta meg ennek az elméletnek. Vajon tényleg Pilismarót rejti Ősbudát? A pilismaróti római kori maradványok valójában az Árpád-kori Buda maradványai? Tényleg elpusztították a Habsburgok ezt az Árpád-kori központot, hogy így törjék meg a magyarság lelkét? Járjunk utána e kérdéseknek is!

 

Qedrák 2013.03.18. 09:10

Tényleg...?

Tényleg a sumérok a magyarok legközelebbi rokonai? Tényleg kitalálták a holokausztot? Tényleg Károlyi Mihály felelős a trianoni békéért? Megannyi kérdés, amelyekkel a történelmet kedvelő olvasóink bizonyára mind találkoztak már. A Történelemtanárok Egylete kísérletet tett arra, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjon az interneten tájékozódó olvasó.

 

Mítoszok és toposzok

 

A különböző történeti mítoszok lényegében az emberiség emlékezetével egyidősek. A történelmi toposzokat már a legelső történetírók is széles körben alkalmazták, akár a görög poliszok történetéről, akár a nomád államokról, akár a keresztény szentekről volt szó. Így lettek vándormotívumok a „jó zsarnok” archetípusa, vagy az állatok által felnevelt kisdedek.

A későbbi korszakokban, amikor a közösséghez tartozást már elsősorban a nyelvi és a magát nemzetként definiáló közösség határozta meg, a toposzokból mítoszok lettek, és a külső szemlélő informálására szánt történetek az egyén és a közösség identitásának részei lettek. A „Honnan jöttünk?”, „Kik vagyunk?” kérdések meghatározó részeivé váltak a XIX. században a nemzeti önazonosságnak, és ezzel együtt pedig óhatatlanul feladatot jelöltek ki a történelemkutatás számára. A pozitív vagy negatív kicsengésű történelmi események szerves részeivé váltak a nemzeti identitásnak. Így történt ez Magyarországon is, így került bele a köztudatba például Dugovics Titusz hősi halála Nándorfehérvárnál. A nacionalizmus, illetve a nacionalista történeti mítoszok kialakulásánál pedig nagyrészt szerepet játszott az, hogy az adott nemzeti közösség éppen milyen állami szereppel rendelkezett, milyen esélyei voltak a nemzeti közösségnek az „önmegvalósításra”. Magyarországon, a dualizmus sajátos berendezkedése közepette, az a történelemszemlélet erősödött meg, amely az állandó küzdelmet helyezte a magyar történelem középpontjába, így vált a nemzeti panteon kiemelt eseményévé a reformkor, így lett a magyar történelem hőse Thököly, Rákóczi, Petőfi. A magyar helyzet abszurditását kiválóan példázza az, hogy Kossuth Lajos újratemetésénél lényegében egy emberként ott állt az egész ország, miközben az a császár (király) uralkodott Magyarországon, aki kivégeztette az aradi tizenhármat. Ebben a légkörben keletkezett a Feszty-körkép, ekkor voltak a milleniumi ünnepségek, a múltszemléletet pedig a „dicső hódító” nemzet önképe határozta meg.

Ezzel szemben az országban élő nemzetiségek körében a „dicső őslakó” nemzet archetípusa terjedt el, a szlovákok Moráviája vagy dákok román kontinuitása képében. A trianoni döntés után pedig sokan gondolták úgy, hogy lám, a nemzetiségeké volt a „győztes stratégia”, muszáj tehát nekünk is még régebbi, még dicsőbb ősöket találni, hátha velük Kassa, Kolozsvár vagy Szabadka ismét magyar lesz... Ez a gondolkodás máig nem veszett ki, különösen az alternatív kutatók körében hódolnak a különböző több ezer éves Kárpát-medencei magyar jelenlét teóriájának.

A két világháború között a revízió határozta meg a történeti közgondolkodást is, emlékezve a „boldog békeidőkről”, vagy éppen a középkori nemzeti függetlenségről és a befogadó Magyar Királyságról.

A háború után a Habsburg-ellenesség, a társadalmi mozgalmak kerültek előtérbe, így lett Budai Nagy Antal, Dózsa György, Bocskai István, Thököly, Rákóczi, Petőfi, Kossuth, majd a különböző munkásmozgalmi hősök a proletárdiktatúrában kicsúcsosodó forradalmi mozgalmak hőseivé, így lettek a Habsburgok nemtelen gyarmatosítók, akik a kapitalistákhoz hasonlóan csak kizsákmányolni akarták a magyar nemzetet.

 

 

Mítoszok és mítoszrombolók

 

A ma kutatójának nincsen könnyű dolga, ha korunk hiperkritikus hozzáállásának meg kíván felelni. A közvélemény azonban korántsem jellemezhető hiperkritikusként, hanem továbbra is identitási kérdésként tekint történelmi eseményekre. A patikamérlegen kimért források, az értelmezési keretek szűkre szabása jellemezhet egy tényekhez ragaszkodó történészt, de nem jellemzi a közvéleményt. „Az sem baj, ha nem igaz, csak nemzeti legyen!”- jelentette ki egy kedves ismerősöm, miután megmutattam neki egy televíziós felvételt, amelyen Ősbuda ügyében vitatkoztam. Ez a rövid és velős kijelentés hűen példázza azt, hogy a történészi értelemben vett igazság valójában nem mindenkit érdekel, különösen akkor nem, ha az adott kérdés az identitási mátrixban fogalmazódik meg. Ott az igazság nem önérték, nincs pártatlan nézőpont, nincs Török Gábor, hogy egy felhőn ülve, hárfával a kezében szomorú tekintettel merengjen a különböző mítoszokban hívő és alant egymással civódó embereken

Manapság éppen ebből kifolyólag jellemző, hogy a történelmi kérdésekben vallásos hívőként viselkednek egyesek. Az áltudományos őstörténeti és történeti munkákban hívők személyes sértésként, és támadásként élik meg, ha valahol olyan vélemény lát napvilágot, amely nem ért egyet valamely profetikus szerző tézisével, legyen az a finnugor rokonság, vagy a magyarok második világháborús szerepe. Bár Révész László egy rádióinterjúban elmondta, hogy a különböző áltudományos badarságok megcáfolása alapvetően nem tekinthető tudományos teljesítmények, és tudományos értelemben elvesztegetett erőforrásnak tekinthető az erre fordított energia, mégis időről időre az adott terület művelői kirukkolnak ilyen munkákkal.

A finnugor rokonság kérdésében Zsirai Miklós 1943-ban A magyarság őstörténete című munkában Őstörténeti csodabogarak címmel veszi górcső alá a különböző elméleteket, maró gúnnyal írva az önjelölt elméletkreátorokat. Pusztay Jánosnak Az ugor-török háború után című 1977-es munkája, vagy Komoróczy Gézának a Sumer és magyar című kötete ugyanekkor jelezte, hogy az identitási kérdések nem nyugszanak meg. Rédei Károly Őstörténetünk kérdései vagy legújabban a Honti László főszerkesztésében 2010-ben megjelent Nyelvrokonságról című munka jól mutatja, hogy ezen a területen a különböző szakembereknek még mindig van mit megcáfolniuk. Egy hasonló munka egyébként Németh György tollából látott napvilágot Karthágó és a só címmel még 2002-ben, de a szerző szerencséjére elsősorban tankönyvi mítoszokat vett górcső alá.

Pozitív fejlemény, hogy nem csak a szűkebb értelemben vett szakma, hanem a történelmet a társadalommal először megismertető történelemtanárok is kiemelten foglalkoznak a múlt mítoszaival. A Történelemtanárok Egylete már korábban is számos előadást és kiadványt szentelt a különböző történeti mítoszoknak, és nem fél politikai és közoktatási kérdésekben is markáns álláspontot képviselni. Az Egyezzünk ki a múlttal című sorozat 2010-ben egy műhelybeszélgetés-sorozat keretében próbálta meg felvázolni a különböző mítoszok hátterét, és a velük kapcsolatos igazságokat. Mindez megjelent könyv formátumban, és elérhető az interneten is. A kiadvány egyébként elsősorban a XX. századra koncentrált, de volt őstörténeti része is, itt a blogon is idéztünk ebből a munkából. Alig telt el két esztendő, és máris itt az újabb kísérlet az egylet részéről.

 

Tényleg…?

 

A honlap felépítése szerencsére egyszerű, némi középiskolás füzet utánérzéséhez hasonló dizájnnal. Az Aktuális menüpontban a friss cikkek találhatóak meg, amelyek egy-egy kérdéssel foglalkoznak, (pl. a sumér számítógéppel), a Cáfolós rovat képezi a honlap tulajdonképpeni törzsét, itt találhatóak meg azok a népszerű mítoszok és cáfolataik, amelyek a sumér rokonságtól Kádár Jánosig terjednek, a Szerzőink rovat pedig lényegében megadja, hogy kik írták a Cáfolós részeket. A Mások háza tája elsősorban olyan oldalakra kalauzolja az olvasókat, amelyek korábban egy-egy nemzet múltjában található sötét pontokat írja le, az oldalon egy konnotált bibliográfiához hasonló rövid szöveggel kísérve. A Melldöngetős szintén hasonló felépítésű, azzal a különbséggel, hogy itt olyan tényeket és személyeket sorakoztat fel, akikre és amikre büszkék lehetünk a kreált mítoszok helyett. A videótárban két Dolák-Saly Róbert videó található az egyik a sumerekről a másik pedig Ősbudáról. Az oldalhoz csatlakozik egy Facebook-csoport is, ahol szintén közzéteszik az aktualitásokat.

A tenyleg.com jól láthatóan a fiatalabb, középiskolás korosztályt célozta meg, hogy ez mennyiben volt sikeres, vagy mennyiben nem, azt majd az idő eldönti, fontos viszont, hogy van legalább egy újabb stabil pont, amire rendszeresen lehet hivatkozni a jövőben. Önmagában egy honlap persze kevés lehet a fiatalabb korosztály megnyeréséhez, viszont ötletes például a napokban folyó Facebook-formában közzétett március 15.-i eseménytörténet.

A Cáfolós rész formátuma egyébként egy-egy témán belül állítás – rövid cáfolat – hosszabb cáfolat alapján épül fel, ahol lehetséges, ott képek és további linkek segítik elő a tájékozódást. A sumér történelem és nyelvrokonság két részbe szedve szerepel, előbbinek Pálfi Zoltán, utóbbinak Tanos Bálint a szerzője, akik e témában már az Ókor című folyóirat 2006. évi 3-4. számában jelentettek meg egy rövidebb írást. Pálfi Zoltántól nem idegen ez a szerep, a Szkeptikus Klubban több előadás, és a Szkeptikus Blogon több írás is fűződik az ő nevéhez hasonló áltudományos történeti témákban. Szóba kerül itt Badiny-Jós Ferenc munkássága, a Habsburgok, a sumér el-, és odavándorlás, a magyar és a sumér nyelv agglutináló mivoltából levont következtetések, a sumér-nagyar nyelvtani hasonlóságok stb. A hun-magyar rokonságról szóló rész szerzője Sándor Klára, aki nemrég egy monográfiát is írt Nyelvrokonság és hun hagyomány címmel. A Galamus.hu-n egy 26 részből álló, szintén az őstörténettel foglalkozó írása jelent meg, amelyet egyébként szintén ajánlunk mindenkinek, (függetlenül attól, hogy a galamus.hu-val, vagy Sándor Klárával egyetért-e politikailag, mert ezek az írások nem politikai tartalmúak). Bár ő alapvetően nyelvészettel foglalkozik, a téma sokrétűsége okán szóba kerülnek a középkori magyar és külföldi írott források, az iszfaháni kódex és a rovásírás is. A hunokkal foglalkozó rész egyébként talán a legbővebben kifejtett cáfolat a honlapon.

A huszadik századi teóriákat Károlyi Mihály személye nyitja, akiről a hazaárulás, a belgrádi katonai konvenció, a hadsereg leszerelése és vélt politikai nézetei kapcsán esik szó, ennek a szakasznak Szabó Viktor történész, doktorandusz a szerzője. Sokkal világosabban megítélhető a holokauszttagadásról szóló rész, amelynek Karsai László a szerzője, és a különböző szélsőjobboldali teóriákkal foglalkozik, amelyek szerint a holokauszt valójában meg sem történt. Végül pedig a kommunizmusról is akad pár legenda, mint például a kádári jólét, a társadalom nem létező felelőssége a diktatúrában vagy a németek ránk erőszakolt kitelepítése.

Az egyes állítások rövidebb, majd részletesebb cáfolatába egyébként nem igazán lehet belekötni, azok mögött komoly tudás húzódik. Talán ez a legnagyobb hiányérzetünk is egyben, hogy az állításra cáfolatként további állítások felelnek, és olykor ezek alá vannak támasztva linkekkel, de a helyszűke miatt a még részletesebb kifejtésre nem volt lehetőség. Igaz persze, hogy lexikon méretű írásokat senki nem szeret olvasni, és mivel a megcélzott közönség is a középiskolákból kerülne ki, ahol ez manapság különösen komoly problémát jelent, ezért ezzel lehet indokolni a témák rövidségét. Vélhetően a humoros videók is a figyelemfelhívást szolgálják, bár, anélkül, hogy bántani akarnánk bárkit is, nem biztos, hogy Dolák-Saly Róbert karakterei megmozgatják a középiskolásokat. Az viszont különösen meglepő, hogy a suméros és ősbudás videókat helyenként felháborodással fogadták, főleg annak fényében, hogy a történészeket, vagy az MTA-t, nem viccből, hanem teljesen komolyan, mindenféle jelzőkkel illetik a hazaárulótól kezdve az idegenszívűségen át a közönséges zsidózásig.

Összefoglalva tehát, bátor kezdeményezésnek tarthatjuk a tenyleg.com-ot, amely reméljük, hogy még sokáig fog működni, és adott esetben újabb és újabb mítoszokkal egészíti ki már meglévő „gyűjteményét”. Önmagában már az is komoly eredmény, hogy a történelmet tanító tanárok magukénak vallanak egy ilyen kezdeményezést, és reméljük, még sokáig fog működni. A hasonló honlapokból valószínűleg sosem lehet elég, de minden egyes kis lépés komoly eredmény lehet, hogy végre a saját történelmünkben is az igazat lássuk, és ne helyettesítsük azt ezoterikus ködökkel és mondvacsinált történetekkel.

templomoslovagokborito___.jpgKedves
olvasóink,

örömmel – és nem minden büszkeség nélkül – szeretnénk felhívni figyelmeteket kiadónk legújabb sorozatára, mely a képzelt világok titkai helyett a valódi múltjába kalauzol, hogy a szakmaiság és az ismeretterjesztés legjobb hagyományainak szellemében fessen a szó konkrét és átvitt értelmében is színes képet az emberiség történetének legnevezetesebb harcosairól és harcoló alakulatairól.

A Nagy-Britanniában készülő, a világ számos országában két évtizede ismert és elismert Osprey sorozat a népszerű történelem iPhone-ja; stílusos, könnyen kezelhető és bőséges információforrás érdeklődők, hozzáértők és megszállottak számára egyaránt.

Noha minden korosztálynak ad valamit, és egyetlen népről – még rólunk, magyarokról sem – feledkezik meg, formulája nem is lehetne egyszerűbb. Végy egy szakértőt, akinek nem csak a tudása, a stílusa is megvan ahhoz, hogy kedvenc témáját mindenki számára érdekessé tegye. Válassz mellé egy elkötelezett grafikust, aki kész a múlt választott darabjait a kutatási eredmények és tárgyi emlékek alapján újrateremteni. Fűszerezd grafikákkal és térképekkel szükség szerint, és fejeld meg minden igényt kielégítő irodalomjegyzékkel. Légy olvasóbarát, elfogulatlan és közérthető. Bővítsd a kínálatot folyamatosan új kiadványokkal és sorozatokkal – röpke negyedszázad alatt nem csak megkerülhetetlen leszel, de hiánypótló is.

sierrahun 2011.08.03. 18:00

Raszputyin 5.

 

Az elhallgatott hatlövetű vallomása

 

Dr. Derrick Pounder. Megfigyeltétek már, hogy minden nagy detektívet Derricknek hívnak? :)

Az előző posztban leírtam, hogy Derrick Pounder professzor a dundee-i egyetemről és Richard Cullen egymástól függetlenül arra a következtetésre jutott, hogy a homlokot ért lövést egy Webley adhatta le. Ilyen fegyverről azonban eddig nem szólt a fáma, legyen az akárki összefoglalója, nyomozása, önigazolása. Mit kell tudni a Webleyről? Elsősorban azt, hogy a brit hadsereg rendszeresített oldalfegyvere volt a XIX. század végétől kezdődően elég sokáig. Az első világháború folyamán több modelljét használták. 1915 tájékán elkezdték a régebbi modelleket a Webley Mk VI-ra lecserélni. Gyakorlatilag minden tiszt oldalán egy ilyen fegyver lógott, továbbá a

Dr. Andrew Cook

tankok személyzete, a légierő és a haditengerészet, valamint a géppuskások is ezt használták. Az MI6-nél úgyszintén ezzel szerelték fel embereiket. Ha Raszputyint egy Webleyvel lőtték fejbe, akkor az azt jelentette, hogy egy angol katona volt jelen a gyilkosságnál, és oltotta ki végső soron a cár tanácsadójának életét. Mi támasztja alá ezt a látszólag vad föltételezést? A harmadik részben csúnyán hülyének nézett Andrew Cook alaposan utánajárt ennek könyvében. Jómaga a külügynél dolgozott, és egyike azon nagyon kevés történészkedőnek, aki bepillantást nyerhetett az MI6 adataiba.

A szervezők adatai szerint közel tízezren kísérték figyelemmel a Debreczeni Arany-Keresztes Lovagok harcát 2011 júniusában, a bulgáriai Shumenben (magyar átírásban: Sumen). A helyiek felkérését elfogadva a debreceni lovagok – kiegészülve a csehekkel – immáron második alkalommal „űzték ki” a törököket a várból.

A shumeni csata a bolgár történelem igen fontos része, a rendezvény szervezői pedig a jövőben szeretnék hagyománnyá teremteni ezt a fajta megemlékezést. Ehhez a debreceni lovagok már 2007-ben aktívan hozzájárultak, és a jelek szerint két év múlva ismét meghívást kaphatnak az eseményre. Ezt igazolja a debrecenieket fogadó baráti légkör is: a magyarokra mint „felszabadítókra” tekintenek a helyiek, és ezt a három napos rendezvényen több esetben hangsúlyozták is. Mindennek fontosságát mutatja továbbá, hogy az eseményen részt vettek többek között Dimitar Alexandrov, Shumen tartomány kormányzója, Krasimir Kostov, a város polgármestere, Megleva Kuneva, a köztársasági elnökjelölt, valamint a Shumen várának helyreállításáért felelős egyéb szervek képviselői is.

Február 18.-án tettük közzé azt a felkérést olvasóink felé, hogy ha van rá szabadidejük, akkor töltsék ki Turbucz Dávidnak, a Horthy-mítosz blog szerzőjének a kérdőívét. Azóta megszülettek az eredmények is, lássuk, hogy mi derült ki a nem reprezentatív felmérésből!

 

Horthy-mítosz pártmítosz?

 

Bár a minta nem reprezentatív, mégis tanulságos lehet a későbbiekben, és megalapozhat egy rendes szociológiai kutatást is. Nem is tekinthetjük reprezentatívnak, hiszen a mintában erősen felülreprezentáltak a felsőfokú történelemtanulmányokat végzők, továbbá némileg többen vannak a vallásosak és a jobboldaliak. a felmérés során összesen 1090 kérdőívet töltöttek ki a válaszolók.

 

Az egyik legérdekesebb pontja az elemzésnek a pártpreferencia, és Horthy Miklós megítélésének kapcsolatát vizsgáló rész. Egyértelműen kiderül, hogy a kormányzó megítélése kapcsolatban áll azzal, hogy milyen pártra szavaznánk egy esetleges választáson. Horthyról legpozitívabb kép a Jobbik szavazói között él, míg a másik jobboldali párt, a Fidesz-KDNP szavazói valamivel megosztottabbak a kérdésben. A baloldali pártok közül az MSZP szavazói utasítják el legjobban Horthy Miklós személyét és tevékenységét, míg érdekes módon az LMP szimpatizánsai egyenletes szórást mutatnak a semlegestől a kifejezetten elutasító magatartásig.

A kérdőívben szó esett a Kádár-korszak és a Horthy-korszak közötti összehasonlításról is. A jobboldali pártok között egyértelműen érezhető a Horthy-korszak iránti nosztalgia, pozitívabban ítélik meg azt, mint a Kádár-rendszert, míg az MSZP esetében az arány fordított. Az LMP szavazói mindkét rendszerrel szemben hasonlóan éreznek. A Horthy-korszak iránt a kérdőívre válaszolók többsége pozitívan tekint, de éles szakadék választja el a baloldali és a jobboldali szavazókat a korszak megítélése tekintetében.

Érdekes lett volna talán vizsgálni, hogy a korszakkal kapcsolatos állításokra adott válaszok helyessége miként oszlik el a pártpreferencia szerint, vagy akár az elutasítottság szerint. Azaz, pl. a Horthy-korszakkal szemben pozitív nosztalgiát érzők mennyivel jobban/kevésbé vannak tisztában a történelmi eseményekkel, mint az elutasítók.

Aki a kérdőív részletes számaira, és elemzésére kíváncsi, a tartalomjegyzéket elérheti itt.

sierrahun 2011.07.18. 18:00

Raszputyin 4.

 

Az én rekonstrukcióm

 

Amvel tehát eddig szembetaláltuk magunkat, az jórészt hanta volt. Nem volt minden szava szükségszerűen hazugság, de egy rekonstrukció kiindulópontjának lehetetlen elfogadni őket. Amink van: egy boncolási jegyzőkönyv, pár fénykép és egy rakás egymásnak ellentmondó tanúvallomás. Idézzünk ebből egy adagnyit – ezúttal olyat, aminek nyoma is van a jegyzőkönyvekben, nem csak valami anonim szerző hastájékának paskolásából keletkezett. Az itt következő rekonstrukció az enyém, sem Richard Cullen, sem Andrew Cook, sem Edvard Radzinszkij, sem bárki más következtetéseivel nem egyezik. Az ő következtetéseiket nem részletezem; ha valakiben felgyújtottam a nyomozhatnékot, akkor a könyveikben megtalálja a feltevéseket. Az az érzésem, hogy mindannyian logikai hibákat vétettek saját verziójuk megalkotásakor, ezért voltam kénytelen egy olyan változatot szülni, amiben ilyet nem találok. Ehhez azonban kétségtelenül a feljebb említett urak és még mások kutatásait vettem alapul, magyarán a munka dandárját természetesen ők végezték.

1) Mojka rakpart 94., 2) Pracsecsnij köz 3), Makszimilianovszkij köz, 4) Bolsaja Morszkaja utca, 5) Mojka-csatorna, 6) Pocstamtszkij (postaállomás) híd, 7) Kék-híd, 8) Pocelujev-híd

Viszonylag régen volt már, hogy az albán történelemmel foglalkozó sorozat első része megjelent , így elnézést azoktól, akik vártak a folytatásra. Nem is részletezném túlzottan az ott leírtakat. Hősünk születése idején (amelyet 1405-re tesznek, de lehetett bármikor 1403-1412 között) már eléggé zűrzavaros viszonyok uralkodtak a mai Albánia területén. A Kastrioti család (a nevük arra utal, hogy Kastriot településről származnak , nem pedig arra, hogy bárki is kasztrálva lett volna közülük ) ekkoriban közép, és észak Albánia egyik legerősebb családja volt. György (Gjegj) apja, Gjon (János) sikerrel használta ki a szerbek rigómezei veresége (1389) utáni zűrzavaros időszakot, és sikerrel terjesztette ki a hatalmát az Adriai tengertől egészen Gostivarig (ma Macedóniában van), illetve Prizrentől (Koszovó) Tiranáig. Anyja, Vojsava Tripalda származása egy érdekes kérdés, de a név határozottan szláv csengésű, szóval édesanyja valószínűleg szerb lehetett, ha nem, akkor pedig bolgár. Ahány forrás, annyi verziót olvastam ezzel kapcsolatban. Ez (mármint anyjának szerb származása) a mai események fényében érdekes dolog, de akkor nem volt az: maga a Kastrioti család is azzal alapozta meg a hatalmát, hogy részt vettek a szerb állam hadjárataiban, többek között az első rigómezei ütközetben.

sierrahun 2011.06.28. 18:00

Raszputyin 3.

 

Ellentmondások

 

Elolvastuk tehát három olyan ember visszaemlékezését, aki saját bevallása szerint jelen volt a gyilkosságnál, de sajnos sokkal okosabbak nem lettünk. Egyetértenek a következőkben:

  • elhozták Raszputyint saját kocsin,
  • megpróbálták megmérgezni, nem hatott,
  • Juszupov lelőtte egy Browninggal,
  • a társaság nagyobb része elment autóval a ruhát elégetni,
  • Raszputyin feltámadt, menekülni kezdett, Puriskevics lelőtte egy Savage-et használva,
  • Puriskevics és Juszupov ütlegelve bántalmazta a holttestet,
  • jött egy rendőr, Puriskevics elmondta neki, mi történt,
  • visszatértek a társak, a testet autóba rakták, és bedobták a Névába.

 

A Bolsoj Petrovszkij-híd ma, gyalogoshíddá szűkített állapotában.

sierrahun 2011.06.13. 18:00

Raszputyin 2.

 

A legendákban kanonizált ötök

 

Ott hagytuk abba legutóbb, hogy nem annyira szeretett szerzetesünket kemény támadások érték a Dumában. Ekkorra már az ellene szervezett sokadik összeesküvés elindítójában, Feliksz Felikszovics Juszupov hercegben megérlelődött a gondolat, hogy tennie kéne valamit az ügyben. Juszupov az egyik hihetetlenül gazdag orosz család sarja volt. Második fiúként született, de bátyja és példaképe, Nyikolaj egy nőügyben párbajba keveredett és rajtavesztett, mert a dühös férj lepuffantotta. Előzőleg bátyjával együtt tivornyázó, ópiumszívó életet éltek Párizsban, az eset után viszont az ifjú herceg magába szállt, és nagyjából olyan megtérést mutatott be, mint anno Raszputyin. A nyomornegyedeket járta Péterváron, adakozott, beteget ápolt, és alkoholistákat szedett össze az utcáról. Családja kissé gyanakodva figyelte az egyik végletből a másikba esést. Ezután Oxfordba ment, ahol folytatta a kicsapongást, barátságot kötött az angol aranyifjakkal, köztük Oswald Raynerrel és Albert Stopforddal. Itt leginkább Szumarokov-Elston gróf néven volt ismert, mivelhogy ez volt apja neve is, aki Juszupov-lányt vett feleségül és felvette annak nevét, hogy továbbvihesse a családnevet.

Az éves szinten megjelenő néhány jónak nevezhető stratégiai játék közül az első az időn most március közepén jelent meg.  A méltán híres Total War sorozat következő része, a Total War: Shogun 2  az idei év egyik slágerének ígérkezik. A játék igen magas pontszámokat kapott a különböző tesztoldalakon, és ez nem véletlen: pár nap játék után ugyanis egyértelműen kijelenthető, hogy ez egy jó játék.

A Total War sorozat különböző részeiről már írtunk ezen a blogon: így ezek valószínűleg nem ismeretlenek azok számára, akik azon kívül, hogy érdeklődnek a történelem iránt, még játszanak is történelmi stratégiai játékokkal. Aki számára mégis, azoknak annyit kell tudniuk, hogy egy körökre osztott stratégiai játékról van szó, ahol viszont real time csatákat lehet játszani. Ez utóbbi egyébként a játék lényege, habár a körökre osztott részt is lehet élvezni. Mint azt az Empire Total War kritikájában ki is fejtettem, engem a csaták lejátszása nem igazán hoz lázba (illetve nincs annyi időm, hogy azt a részt is kiélvezzem) - még így is kijelenhető, hogy a játék abszolút élvezhető.

süti beállítások módosítása