Előző postunkban a szlovák állam megalakulásáról írtunk, jelen írásunkban pedig a szlovák belpolitikai életet tekintjük át. A szlovák politkai életre mindvégig jellemző volt egy olyan folyamat, amely a demokratikus intézmények kiüresedésével, és megszűnésével párhuzamosan erősítette az állam totalitárius jellemzőit, különösen az állampártot. A szlovák állam nemzetiszocialista átalakításáért folyó küzdelem ugyanakkor kudarcba fulladt.

A szlovák állam berendezkedése

Egy frissen született államnak, így a Szlovák Köztársaságnak is, időre van szüksége ahhoz, hogy intézményrendszere megszilárduljon, és azok hatáskörei véglegessé váljanak. A történelmi helyzet azonban azt eredményezte, hogy a szlovák állam soha nem tudta bebizonyítani, hogy egy demokratikus államrend keretében hova fejlődött volna, így az állam átalakulásának iránya egyenes folytatása volt a harmincas évek végének központosító, vezérelvű politizálásának.

Szlovákia nemzetgyűlése 1939 júl. 21.-én fogadta el az ország alkotmányát. A legfontosabb törvényhozási testület a Szlovák Köztársaság Nemzetgyűlése (Snem Slovenskej Republiky). A nemzetgyűlés házelnöke Martin Sokol lett, a nemzetgyűlés létszáma pedig 63 fő volt. Ez a létszám azonban folyamatosan apadt, mivel nem csak az eredetileg 1943-ra tervezett parlamenti váalsztásokat, de a különböző lemondások, és halálesetek miatti üresedés következtében szükségessé vált pótválasztásokat sem tartották meg. A nemzetgyűlés a mind inkább totalitárius jelleget öltő államban fokozatosan elvesztette a jelentőségét, a háború vége felé haladva egyre ritkábban hívták össze. Helyette a szlovák kormány rendeletekkel próbálta meg érvényesíteni az akaratát.

Szlovákia közigazgatási beosztása 1939-44 között.

Létezett egy ún. Államtanács (Statna Rada) is, ezt egyesek egyfajta második kamaraként fogják fel, de komoly szerepet, jellegénél, és hatáskörénél fogva, soha nem volt képes betölteni. Tagjai között megtaláljuk a HLSL, a Hlinka-gárda, a katolikus, és az evangélikus egyház, valamint a nemzeti kisebbségek tagjainak képviselőit. Ez utóbbiak azonban nem foglaltak helyet minden nemzetiség részéről, hiszen az ukrán (ruszin), a magyar, és a zsidó kisebbség nem képviseltette magát a testületben. A szervezet tagjait három évre választották meg, élén Viktor Ravasz, és Ján Drobny állt. Azonban hatásköre mindössze annyi volt, hogy ajánlásokat fogalmazhatott meg a különböző kormányzati szerveknek, és más testületeknek. Mivel semmilyen egyéb érdekérvényesítő joga nem volt, ezért már a korabeli szlovák politika sem vette komolyan ezt az alkotmányos szervet.

Vojtech Tuka, avagy Tuka Béla

A végrehajtó hatalmat a szlovák kormány gyakorolta, amelynek az összetétele, a korszakban talán meglepő módon, nem változott olyan gyakran az évek folyamán. A szlovák kormányban nyolc tárca volt, név szerint: belügyi-, külügyi, oktatás-, és művelődésügyi, gazdasági-, nemzetvédelmi-, közlekedési-, és közmunkaügyi-, pénzügyi-, és igazságügyi minisztérium. Szlovákia első miniszterelnöke Josef Tiso lett, akit azonban 1939 okt. 26.-án a nemzetgyőlés megválasztott Szlovákia államfőjévé. Tiso 1939 októberében megszerezte a HSLS pártelnöki székét is. Miniszterelnöki székében utóda Vojtech Tuka lett, aki 1944-ig megőrizte miniszterelnöki posztját. A gazdasági miniszteri posztot Gejza Medricky töltötte be, a pénzügyminiszter pedig Mikulas Pruzinsky volt, ők ketten voltak a leghosszabb  ideig hivatalban a szlovák kormányban. Ferdinand Catlos nemzetvédelmi, Julius Stano közlekedési,  Gejza Fritz pedig igazásgügy miniszter lett. A legbefolyásosabb miniszter Tiso kormányában Ferdinand Durcansky volt, aki egyszerre töltötte be a külügyi-, és a belügyi tárca vezetői posztját. Durcansky előtt rövid ideig még Karol Sidor birtokolta a belügyi tárcát, de a Szlovákia kikiáltása körüli náciellenes magatartása miatt Sidor fokozatosan kiszorult a szlovák politikai életből, és már 1939-től vatikáni nagykövetnek jelentkezett, amely posztját 1945-ig töltötte be.

Karol Sidor

Az új szlovák államigazgatás eleinte a csehszlovák állami apparátust vette át, de annak átszervezése folyamatosan zajlott.  Felállították az Állambiztonsági Központot, és a Központi Munkaügyi Hivatalt, valamint a Propagandahivatalt, Ezek az intézmények hiányoztak a csehszlovák államban, de más fasiszta országokban jellemező államigazgatási testületek voltak a harmincas években, és a háború idején. Ezekben az intézményekben már ott találjuk az ún. 'Berater'-eket, vagyis a német tanácsadókat, akik folyamatosan épültek be a szlovák állami életben, legyen szó gazdasági, vagy katonai területről. A német tanácsadók jogköre egyre bővült, talán példanélküli módon a többi csatlós államhoz képest, így a szlovák szuverenitást a német befolyás erősödése lényegeében folyamatosan aláásta.

Szlovákiában a szlovák pártok egységfrontjaként is fellépő Hlinka Szlovák Néppártja volt az uralkodó állampárt. Csak azért nem beszélhetünk egypártrendszerről, mert a német, és a magyar kisebbségnek volt szervezett pártélete, és parlamenti képviselete. A HSLS vezető pártként való meghatározása bekerült a szlovák alkotmány 58. paragrafusába is, amely kimondta, hogy a "szlovák nemzet az állam irányításában Hlinka Szlovák Néppártja közvetítésével vesz részt". A párt 1939 októberében megtartott VIII. kongresszusán Josef Tiso lett az elnök, Karol Sidort legyőzve az elnökségért folyó harcban. A párt taglétszáma folyamatosan nőtt, 1937-ben még csak ötvenezer, 1943-ban már háromszázezer tagja volt, utóbbi létszám mintegy 2500 helyi szervezetben oszlott meg. Az állampárt, és a kormányzat funkciói a fasiszta, és a náci országokhoz hasonlóan itt is sokszor keveredtek össze. A HSLS tekintélyelvű, vezéri kormányzás szerint épült fel, Tiso alatt volt egy pártelnökség, továbbá megyei, járási, és helyi szervezetek. A párthoz kapcsolódó Hlinka-gárda, és a Hlinka Ifjúsága nevű szervezetek voltak felelősek a kultúrális, oktatási, és sporttevékenységért, ezért minden 6, és 60 év közötti szlovák nemzetiségű férfinak kötelező volt a tagság a fenti két szervezetben. A Hlinka Gárda azonban hamarosan az agresszív, és radikális szlovák nemzetiszocialista csoportok befolyása alá került, amelyek aktívan kampányoltak az ország náci típusú átalakítása mellett. Mindennapossá váltak 1941-től a Hlinka-gárda által a zsidók sérelmére elkövetett atrocitások is.

Az állampárt átvette a szakszervezetek irányítását is, 1939-től a Szlovák Keresztényszociális Szakszervezeti Szövetség, majd 1942-től a SZlovák Dolgozók Közössége volt az egyetlen engedélyezett szakszervezeti mozgalom. Négy szekciója volt, egy közalkalmazotti, egy mezőgazdasági, egy szabadfoglalkozású, és egy ipari-, kereskedelmi-, és pénzügyi szekció. A fenti berendezkedésből kiviláglik, hogy a szlovák állam ekkor inkább közelebb állt a korporatívista berendezkedéshez, azonban a német tanácsadók, és a radikálisok folyamatosan sürgették az állam megreformálását egy náci berendezkedés irányába.

Belpolitikai küzdelmek az első Szlovák Köztársaságban

A szlovák állam átalakításáért már a kezdetektől fogva komoly küzdelmet folytatott két csoportosulás, amelyet "konzervatívnak", (vagy mérsékeltnek), és "radikálisnak" szokás nevezni. Ezek a kategóriák azonban nem felelnek meg a szokásos demokratikus közegben alkalmazott politikai kategóriáknak. A konzervatívok mögött álltak azok az erők, amelyek a szlovák allam 1939 kialakult viszonyain nem kívántak változtatni, sőt, céljuk az volt, hogy Szlovákia frissen megszerzett szuverenitását megőrizzék. Jeles képviselőjük Ferdinand Durcansky volt, aki Tisoval együtt tárgyalt a szlovák állam létrehozásáról a németekkel. Belügyminiszterként többször került összetűzésbe a Hlinka-gárdával, miután a Gárda önkényesen beavatkozott a rendvédelmi, és az állami hivatalok ügyeibe. Maga Tiso is a konzervatívok táborához húzott, többször húzta keresztül a szlovák radikálisok számításait.

A radikálisok legismertebb vezetője Vojtech Tuka, a szlovák állam második miniszterelnöke volt. A szlovákiai szakirodalomban olykor Tuka Bélaként is előfordul a neve, több történeti munka mutatta be őt úgy, mint Tiso "rossz szellemét", aki mellesleg pocsékul beszélt szlovákul, és többen is utalnak arra, hogy talán nem véletlenül ítélték el a magyar irredentákkal történt együttműködésért a csehszlovák időkben. Ily módon "látens magyar" jelzőt is kap, mégis ő volt a szlovákiai radikális eszmék legfontosabb képviselője. Tuka tudatosan törekedett arra, hogy a szlovák kormány fejeként mind több funkciót ragadjon magához. A megyei, és városi közigazgatás élére a megválasztott tisztségviselők helyére folyamatosan kerültek a kormány által kinevezett politikai biztosok, így biztosítva az adott területek hűségét a kormánypárthoz. A radikálisok másik fontos vezéralakja Alexander Mach volt, aki 1939 márc. 15.-től töltötte be a Hlinka Gárda vezetői tisztét, egy ideig pedig a Propagandahivatal irányítója is volt. A radikálisok olykor primitív, és demagóg szociális jelszavakkal éltek, amelyeknek azonban nem maradt el a hatásuk. A Hlinka Gárda oszlopos szerepet játszik majd a zsidó vagyon árjásításában, amely voltaképpen nem lesz majd más, mint a zsidó vagyon államilag támogatott szétlopása, ebben pedig sokan láttak lehetőséget. Míg a konzervatív szárnynak volt egy klerikális jellege, addig a radikálisok jelszavai között megjelentek antiklerikális eszmék is. A radikálisok, szemben a konzervaatívokkal, a szlovák állam legtökéletesebb modelljét a náci Németország berendezkedésében látták. Mach, és Tuka többször beszéltek egy "befejezetlen szlovák forradalomról".

A radikálisok  elképzeléseiket a Hlinka-gárdán keresztül próbálták eleinte megvalósítani, a Gárda tagjai többször bántalmaztak olyan személyeket, akik közel álltak a konzervatív körökhöz, és önkényesen nyilvánították őket a szlovák állam ellenségévé. Hogy elejét vegyék a további erőszaknak, a HSLS-en keresztül a konzervatívok megvonták a gárda ellenőrzési jogkörét. A Hlinka Gárda 1940 januárjában megtartott kongresszusán szóba kerül egy fegyveres hatalomátvétel ötlete, (egy Pozsony-menetelés, hasonlóan Mussolini római akciójához). A konzervatívok végül azzal buktatták meg az ilyen, és ehhez hasonló ötleteket, hogy a gárda tényleges főparancsnokához, Josef Tisohoz való hűséget kezdték példaként állítani a tekintélyuralmi rendszerek hatékonyságával érvelő radikálisok ellen. 1940 tavaszára a radikálisok próbálkozásai kifulladtak, és Mach már februárban benyújtotta lemondását Tisonak, majd Szlovákiából Németországba távozott, ahol támogatókat gyűjtött a szlovák radikálisok számára. Tiso azonban nem reagált a lemondó nyilatkozatra, azt majd csak 1940 május 21.-én fogadja el, felmentve Alexander Machot minden tisztségéből. Tuka válaszul kilátásba helyezte lemondását, és visszavonult a Garamhalászi (Sliac) gyógyfürdőbe ott pedig tárgyalt Hans Bernard német követtel.

Hitler és Tiso találkoznak.

A náci vezetők, látva a szlovák radikálisok visszaszorulását, beavatkozásra szánták el magukat: 1940 július 27-28.-án került sor a salzburgi német-szlovák tárgyalásokra, ahol is Hitler, és Ribbentrop fogadta Tisot. Lényegében utasították arra, hogy váltsa le Durcanskyt, (aki külügyminiszterként jelen volt ugyan Salzburgban, de a németek nem engedték be a tárgyalóterembe), és nevezzen ki a leváltott konzervatív tisztségviselők helyébe radikálisokat. Így Durcansky belügyi tárcáját Mach foglalhatta el, a külügyi tárcát pedig Tuka vette át. Tuka, és a radikálisok nagy sikerként értékelték a salzburgi "tárgyalásokat", és hazaérkezésük után úgy vélték, hogy elkövetkezett Szlovákiában a nemzetiszocializmus korszaka. 1941 január 21.-én hirdeti meg a trencsénteplicei (Trenciane Teplice) 14 pontját, amely lényegében lefekteti a szlovák nemzetiszocializmus alapelveit. A radikálisok hangoztatták a nemzetgyűlés átalakítását, (vagy megszűntetését), és azt, hogy a törvényhozási jogkört a kormánynak kell átvennie. A másik törekvésük az volt, hogy olvasszák egybe a párt-, és kormánytisztségviselőket, azaz, a megyei, járási, és városi kormánybiztosok, (akiket zömmel Tukáék neveztek ki), legyenek a helyi pártszervezetek elnökei. Tuka javaslatott tett Tisonak négy miniszter leváltására is. A tervek többségéből nem lett semmi, bár 1940 szeptemberében a szlovák nemzetgyűlés jogainak egy részéről lemondott a kormány javára.

Az, hogy a radikálisok törekvései nagyrészt meghiúsultak, több okra vezethető vissza. Nem hanyagolható el, hogy a szlovák állam berendezkedése folytán Josef Tiso kezében összpontosult a legfőbb hatalom, így az olyan döntéseket, mint a minisztercserék, vagy a Hlinka-gárda  bevetése, vezéri hatalmánál fogva meg tudta akadályozni. A másik igen fontos ok, hogy a radikálisok politikusai gyakran alig leplezett becsvágyból csatlakoztak a mozgalomhoz, olykor igen sötét besúgói múlttal, és emberi kvalitásaik finoman szólva is sok kívánni valót hagytak maguk után. A harmadik ok a németek magatartása volt: a nácik nem álltak oda egyértelműen a radikálisok mögé, hanem a többi fasiszta országhoz hasonlóan az uralkodó konzervatív elit zsarolására használták a helyi radikálisokat. A radikálisok múltja nagy tehertétel volt, 1942-ben Anton Sznacky, akit Tukával együtt ítéltek el 1929-ben a magyar irredentákkal történt együttműködésért, és aki Tuka közeli munkatársaként megkapta a római katonai attasévá történő kinevezést, Rómából Magyarországra dezertált. 1942 októberében Tiso elfogadtatta a HSLS vezérelv alapján történő átalakítását, így immár végleg, és megkérdőjelezhetetlenül ő lett a párt, és a Hlinka Gárda feje.

A konzervatívok eleinte a közös irány jelszavait helyezték a köztudatba (ilyen volt pl. a "Tiso, Tuka, egy az útja"), majd 1943-tól hangsúlyosabb szerepet kap a közélet politikamentessé tétele. A radikális nemzetiszocializmus eszméi lassan kiszorultak a közbeszédből is, és véglegessé vált a konzervatív erők győzelme.

1943 őszétől, Mussolini bukása, és Olaszország kapitulációja után a radikális, és konzervatív politikai megosztottság lekerül a napirendről, és immár a szlovák állam túlélése lesz a legfontosabb kérdés, miután világossá válik, hogy a második világháborút nem Németország fogja megnyerni.

Következő postunkban a szlovákiai kisebbségekről, és a zsidókérdésről fogunk majd írni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zsoltko · http://www.parameter.sk/users/zsocsesz 2008.12.04. 10:19:07

Talán egy postban foglalkozhatnál Esterházy János szerepével is az első szlovák köztársaságban.

Válasz erre 

Paleszmurt 2008.12.07. 19:42:33

Bár a cikk nagyon érdekes, szerintem elfogadhatatlan, hogy egy ilyen színvonalú dolgozatban a szlovák nevekről elhagjyák a meléékjeleket (melyek egyébként az AltGr és a számbillentyűk szorgalmas nyomkodásával, ha nem is túl kényelmesen, de elég jól gépelhetőek magyar billentyűzetről is).

Válasz erre 

tiboru · http://blogrepublik.eu 2008.12.13. 14:30:01

Bocs, de a poszt elején látható zászló az nem szlovák, hanem orosz.

A hivatalos szlovák nemzeti zászlón kötelező módon ott szerepel a címer (többek között megkülönböztetendő az orosztól).

Válasz erre 

tiboru · http://blogrepublik.eu 2008.12.13. 14:35:04

És visszabocs: most kapcsolok, hogy a 39-45 közötti szlovák zászlót mutattad be (amely pont olyan, mint a mostani orosz).

Mégegyszer elnézést - gyorsabb volt a kezem, mint a szemem :-)

Válasz erre 

Filhipposz 2011.11.26. 19:44:58

@zsoltko: Az első szlovák kormány:

Tuka Béla m.e.
Medriczky Géza gazdasági,
Pruzsinszky Miklós pénzügy-, (rokonom?)
Csatlós (!!!!) Ferdinánd hadügy-,
Fritz Géza igazságügy-,
Durcansky külügyminiszter

Az ősi tót nemzet délceg sarjai egytől-egyig

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: