Előzmények

A Római Birodalom részekre szakadásának előzményei még az interregnum időszakában és az utána lezajlott eseményekben keresendők. A Severus dinasztia kihalása után 235 és 284 között 50 évig folyamatos belharcok zajlottak a birodalomban, amíg végre 284-ben Diocletianus képes volt a hatalmat megkaparintani és leszámolni az ellenségeivel. Ugyanakkor rájött egy fontos dologra: a birodalom kiterjedése miatt már nem lehetett egy kézben tartani a birodalom irányítását, ezért bevezette a társcsászárok intézményét, és felosztotta a birodalmat. Ez a felosztás a továbbiakban is megmaradt, habár az változó volt, hogy hány részre osztották azt. Ez még nem jelentette a birodalom végleges kettészakadását, bár rendszeres belharcokat eredményezett, de száz évig még rendre megtörtént az újraegyesítés. Ugyanakkor a társcsászári intézmény mellett egyéb tényezők is voltak, amelyek ebbe az irányba mutattak: az egyik legfontosabb a nyelvi különbözőség a birodalom nyugati és a keleti fele között. A nyugati részek közigazgatásban használt nyelve ugyanis a latin volt, ezzel szemben a keletié a görög. A nyelvi különbségek mögött jelentős kulturális különbségek is meghúzódtak, illetve a keleti birodalomrész gazdaságilag sokkal fejlettebb volt. Nyugat jobban ki volt téve a barbár támadásoknak, kevéssé volt városiasodott stb.

A végleges szakadás végül 395-ben, Theodosius halálával következett be, aki a két birodalomrészt a két fiára hagyta.

A másik fontos előzmény, hogy Diocletianus áthelyezte a birodalom fővárosát. Erre több okból is szükség volt: egyrészt Róma helyzete nem tette lehetővé, hogy kiindulási pontként szolgálhasson a külső és belső ellenségek elleni hadjáratokhoz, másrészt a társcsászári intézménnyel és a birodalom felosztásával eleve más központokba kellett helyezni a társuralkodókat. Diocletianus maga a keleti birodalomrészt választotta, és Nicomediába tette át a székhelyét. A keleti birodalom székhelye Constantinus uralkodásával került át a császár által alapított Konstantinápolyba, amelyet a Byzantion nevű görög gyarmatváros helyén alapított, stratégiai jelentőségű helyen, és hamar a birodalom legnagyobb városává vált.

A végleges szakadás

A 395-ös szakadás tehát nem volt önmagában rendkívüli esemény: a birodalom részekre esése már ez előtt is előfordult, Róma már ez előtt elvesztette központi szerepét. Annak, hogy ez a szétszakadt állapot fennmaradt, illetve, hogy a nyugati birodalom végül megszűnt, a barbár inváziók a legfőbb okai. A negyedik század végére ugyanis összeomlott a birodalom határvédelmi rendszere, a barbárok meg elárasztották a határprovinciákat. A római elit igyekezett a helyzetet a maga javára fordítani, és felhasználta a betelepülő barbárok katonai erejét, ezért cserébe a soraiba emelte a vezetőiket. Ez azonban az elit elbarbárosodásához vezetett, és ez az új elit már nem volt érdekelt a birodalom fenntartásában nyugaton, mivel nem kötődtek a római hagyományokhoz. Az elbarbárosodás a keleti birodalomban is megindult, de ott ez csak a balkánt érintette, a birodalom más részeibe nem jutottak el. A hun pusztítást is átvészelték, mivel azok elsősorban a nyugati birodalomra támadtak, a keleti birodalom uralkodói komoly pénzösszegekért békét tudtak vásárolni, és így elkerülte őket a pusztítás. Ennek ellenére Konstantinápolyban is barbár tábornokok kezébe került a valós hatalom, de ott I. Leó 471-ben megszabadult az alán származású Aspartól az isauraiak segítségével, és ez véget vetett a barbár befolyásnak a Kelet Római Birodalomban.

Az isauriaiak

Az isauriaiak, akik több időszakban is fontos szerephez jutottak Bizánc történetében, egy dél Anatóliában élt népcsoport voltak. Egyesek szerint a kurdok őseinek tekinthetőek, vagy legalábbis rokonainak. Életmódjukban ők sem álltak messze a barbároktól, azonban évszázadok óta római uralom alatt éltek, tehát teljes jogú római polgárok voltak, a birodalom nekik mást jelentett, mint az ahhoz nem igazán kötődő germán és alán származású tábornokoknak. Habár a keleti birodalmat nem fenyegette olyasfajta szétesés, mint a nyugatit, mivel a Balkánt leszámítva nem volt jelentősebb barbár betelepülés a területére, a barbár befolyás visszaszorítása mégis nagy jelentőségű, mert a római eszme így fennmaradt az országban, és erre az eszmére hivatkozva aztán megkezdődhetett a birodalom restaurálásának, vagy újraegyesítésének a kísérlete. Ha a keleti birodalomban is egy barbár elit került volna hatalmora, az valószínűleg ott is bomlást eredményezett volna, és a birodalmi eszme feladását, mint ahogy a nyugati birodalomban 476-ban ez meg is történt. Az isauraiak legfontosabb képviselője Tarasicodissa volt, egy isauriai törzsfő, aki I. Leó legfontosabb szövetségese volt. 474-ben, I. Leó halála után Zénó néven császár lett. Bár uralkodása ellentmondásos, belharcokkal kísért, de mégis, alapvetően pozitív eredményekkel zárult: az osztrogótok vezetőjét, Theoderiket rávette, hogy vonuljon a népével Itáliába, mint a császár tábornoka, hogy helyreállítsa a rendet. A nyugat római császárság megszűnésével pedig a birodalom egyesítője lett, igaz, a bizánci befolyás nyugaton ténylegesen nem állt helyre, csak formálisan. A gótok eltávolítása a Balkánról ideiglenesen enyhítette az ottani nyomást is, így a térségben helyreállt a bizánci fennhatóság. Neki sikerült rávennie az észak afrikai vandálokat is arra, hogy békét kössenek, amely megszüntette a vandál rablótámadásokat a keleti Mediterráneumban. A 4. század eleji meggyengülés után tehát a század végére a birodalom összeszedte magát, és mivel a legkomolyabb veszélyek elmúltak, a Kelet Római Birodalom előtt nyitva állt a lehetőség, hogy az elveszett területeket vissaszerezze, és helyreállítsa a római fennhatóságot a Mediterráneumban.