A háború előzményei

Az előző postban boncolgatott keleti gót állam Nagy Theoderik halálával válságba került. Világosan kiderült az, hogy Theoderik kompromisszumokra épülő kormányzása csak egy erős uralkodó alatt tud működni, más esetekben nincs erő, ami az egyensúlyt fenntartsa. A lakosság relatív kis részét adó, de hatalmi pozícióban levő ariánus gót lakosság ugyanis nem akart versenytársakat, nem kívánt osztozni a hatalomban a helyi latin elittel. Theoderik viszont nem véletlenül kormányozta országát nem kis részt a helyi latin lakosságra is támaszkodva, hanem azért, mert ez volt a feltétele annak, hogy ne kerüljön szembe véglegesen Bizánccal, és ne erősödjenek meg a szeparatista törekvések (lázadások) a helyi lakosság részéről (Róma is az uralmuk alá került, a Pápa is gót területen élt pl.). Vagyis a gót királyságon belül a katolikusellenes vezetők felülkerekedése a "Theoderikista" irányzattal szemben a bizánci - gót kapcsolatok azonnali romlásához kellett, hogy vezessen. Ez persze nem feltétlenül volt szükségszerű, hogy háborúhoz vezessen, csak abban az esetben, ha Bizáncnak rendelkezésére áll a kellő haderő, és a nemzetközi helyzet is kedvez ennek (magyarán egy esetleges háborúban nem támadják őket hátba a perzsák). A gótok szerencsétlenségére ez a helyzet 535-ben elő is állt: 532-ben Bizánc és Perzsia "örök békét" kötött, majd a vandálokat alig 2 év alatt megsemmisítették. Ez utóbbi eseménynek óriási lélektani hatása is volt: az addig folyamatos devenzívába kényszerülő birodalom a mediterrán térség egyik fontos hatalmát ki tudta ütni, és hirtelen realitásnak tűnt, hogy a birodalom régi egysége helyreállítható. Ráadásul a keleti gót királyságban pont a vandál háború végére eszkalálódtak az események, Theoderik lányának meggyilkolása kapóra jött az éppen egyetlen ellenféllel sem harcoló Bizáncnak, mint casus belli.

A háború első szakasza

A hadmozdulatok 535-ben indultak. Jusztiniánusz az észak afrikai győzőt, Flavius Belisariust nevezte ki az itáliai haderő főparancsnokának, a gepida származású Mundust pedig az Illíria elleni invázió (ez a terület is gót uralom alatt volt) főparancsnokának. A háború bizánci sikerekkel indult: Belisarius elfogalta Szicíliát, Mundus pedig kiszorította a gótokat Dalmáciából, és elfoglalta Salonat, a térség központját is. Ekkor a gót király, Theodahad önként felajánlotta a behódolását Jusztiniánusznak, és úgy nézett ki, hogy Itália is Bizánc kezébe kerül, komolyabb háborúskodás nélkül. Azonban az illíriai fronton közben változások történtek: Mundus fia elesett egy gót rajtaütésben, majd a fejét elvesztő Mundus egy igen véres ütközetben megverte a gótokat, de maga is halálos sebet kapott az ütközetben, és pár nap múlva meghalt. A vezér nélkül maradt bizánciak visszavonultak, ez pedig Theodahadot arra sarkallta, hogy megváltoztassa a véleményét a megadásról, és a további ellenállást választotta. A dalmát fronton azonban a gótok hiába szerezték vissza elveszett területeiket, az újonnan kinevezett bizánci vezér, Constantinianus ismét visszaszorította őket, és a gótok kivonultak a tartományból, itt a háború befejeződött.

Dél és Közép Itália megszerzése

536-ban Belisarius partraszállt Dél Itáliában, és elfoglalta Rhegiumot. Innen gyors ütemben tört északra, elfoglalta Nápolyt, a gyors előretörése a gótokat váratlanul érte, és Theodahadot, aki nem tudott érdemi ellenállást kifejteni, elűzték, helyére Witigist választották királynak. Witigis Ravennába vonult, hogy hatalmát biztosíthassa, az üresen hagyott Rómába pedig bevonultak a bizánciak. Witigis ugyan visszatért, és ostrom alá vette rómát 537-ben, de nem sikerült bevennie a várost. A bizánciak ugyan a számbeli hátrányuk miatt beszorultak a városba, de közben erősítések érkeztek keletről, és ezekkel az erőkkel több fontos várost is elfoglaltak, miközben a gótok Rómát ostromolták, végül Arminium (Rimini) elfogalása után Witigis 538 áprilisában feladta az ostromot. Közben újabb bizánci haderő lépett itáliai területre Narses vezetésével. A kezdeményezés ekkor átkerült a bizánciak kezébe, Witigis több várost megerősített, majd visszavonult Arminium visszafoglalására, de végül az egyesülő bizánci erők innen is elűzték, és visszaszorult Ravennába. Bizánci részről viszont váratlanul komoly ellentétek merültek fel Belisarius és Narses között, amely ugyan nem vezetett végleges szakításhoz, de a bizánci erők szétforgácsolódásához vezetett, amely visszavetette a további előrenyomulást. Közép és Dél Itália ugyan bizánci kézre került, de a neheze, Észak Itália elfoglalása még hátra volt, és ez volt a gótok törzsterülete, ahol a legnagyobb ellenállás volt várható.

Harcok Észak Itáliában

A már megvert gótok ellen Narses megengedhetőnek tartotta a bizánci erők szétdarabolását, és több város ill. erődítmény egyszerre történő ostromát. Utólag kiderült, hogy ez hiba volt, ugyanis vereségük kapujában a gótok a frankokhoz és a burgundokhoz fordultak segítségért. A megjelenő burgundok visszaszorították a bizánciakat a mai Lombardia területéről (ahol egyébként már Mediolanum/Milánó is a kezükbe került), Milánót 539-ben visszafoglalták (és lerombolták) a germánok, ebben főszerepet játszott a megosztott bizánci hadvezetés (két fővezér volt, és a vezérek egy része nem engedelmeskedett Belisariusnak), és az erők szétforgácsolása. A város elvesztése Narses visszahívásához vezetett, és Belisariust nevezte ki a császár egyedüli fővezérnek. Belisarius koncentrálta az erőit, és nekilátott a gót központ, Ravenna elfoglalásának, amelyhez két kulcserődítmény megszerzésén keresztül vezetett az út: Aexiumot és Faesulae-t kellett hozzá megszerezni. Eközben jelentek meg a frankok. Az Alpokon átkelő frankok megverték a lombardiában tartózkodó bizánci erőket, de a frankokat szövetségesnek gondoló gótokat is, és egészen Toszkánáig vonultak. Valószínűleg nagy gondot okozhattak volna, de a frank hadsereg körében kirobbanó vérhas járvány miatt hamar megállt az előrenyomulásuk és visszavonultak. Ez Belisarius kezére játszott, mivel így befejezhette a fent említett két erődítmény ostromát és megkezdhette 540-ben Ravennáét. A gótok ekkor már nem voltak képesek érdemi ellenállásra, erődített városokba húzódtak vissza.

Majdnem végleles győzelem

Belisarius megkezdte Ravenna ostromát, és közben több kisebb gót erődítményt is ostrom alá vettek a bizánci seregek. A burgund és frank veszély is elmúlt, a győzelem már nagyon közel volt, amikor hirtelen meglehetősen kedvező békeajánlat érkezett Konstantinápolyból: a gótoknak meghagyták volna a Pótól északra levő területeket, és fennmaradhatott volna a gót királyság. Jusztiniánusz eme lépésének az volt az oka, hogy a perzsa uralkodó, I. Khosrau felrúgta az "örök békét", és háborút kezdett Bizánc ellen (egyébként gót hatásra, ők javasolták, hogy mondja fel a békét, mert a bizánci haderő nyugaton van). Jusztiniánusz le akarta zárni a háborút, hogy az erőit átcsoportosíthassa keletre, ez azonban a győzelem küszöbén álló Belisariusnak érthető módon nem tetszett. Nem is engedelmeskedett azonnal a parancsnak, hanem megvárta amíg Ravenna elesik. Már csak néhány erőd maradt gót kézen, de Belisariusnak vissza kellett térnie Konstantinápolyba, (ott nem is nagyon dícsérték mellesleg) és az itáliai bizánci haderő fővezér nélkül maradt. Kétségtelen, hogy már úgy tűnt, a gótoknak vége, de Belisarius idő előtti visszahívása hibának bizonyult, a háborút ugyanis még nem sikerült végleg lezárni.

folytatása következik...