Paulus Diaconus forrás: Wikipedia

A longobárdok (langobardok, vagy lombardok más néven) egy germán népcsoport voltak. Annak ellenére, hogy germán népként mára eltűntek, viszonylag sok forrásunk van róluk, és jól ismerjük a történelmüket. Egyrészt, történetük bizonyos szakaszaiban kapcsolatban álltak a Római Birodalommal, és római források szólnak róluk, másrészt, Nagyon fontos forrásmunka Paulus Diaconus műve, a Historia gentis Langobardorum amely a longobárdok történetét dolgozza fel (a címe is ezt jelenti). A népnévről ő az pl. aki azt állítja, hogy a hosszú szakállukról nevezték el őket langobardnak, mivel latinul a nevük ezt jelenti. Azonban valószínűleg nem ez a helyzet, a langobard név valószínűbb, hogy a Langbar elnevezésből származik, amely Odin egyik neve volt.

Eredet

Paulus Diaconus szerint a lombardok eredetileg egy Winnilii nevű kis törzs voltak, akik Dél Skandináviában éltek és egyszer, mivel túl sokan lettek, egy részük úgy döntött, hogy új hazát keres. Az ő vezéreik voltak Ybor és Aio, és az anyjuk, Gambala. Hosszas vándorlás után leltek új hazájukra az Elba folyó alsó folyása mellett, és itt, a szomszédjukban élő vandálok rögtön megpróbálták alávetni őket. A longobárdok azonban ellenálltak, és végül győzedelmeskedtek, bebiztosították az uralmukat az új hazájuk felett.

Kapcsolatban a rómaiakkal

A frissen megalakult Római Császárság határainak Rajnáig illetve Dunáig kiterjesztése közben került kapcsolatba a longobárdokkal, Sztrabón és Tacitusz is említi őket, mégpedig az Elba torkolata környékén. Római szemmel nézve azért voltak érdekesek, mert , amely Kr. u. 9-ben a Teutoburgi erdőben nagyon megverte a rómaiakat, és ezzel megállították a terjeszkedésüket a Rajnán túl. Róma innentől kezdve védekezésre rendezkedett be a folyók mentén. A lombardok részt vettek a markomann háborúkban Marcus Aurelius uralkodásának idejében, de nem sokkal ezután eltűntek a rómaiak látóköréből. A germán törzsek ugyanis lassan elkezdtek nagyobb törzsszövetségekbe szerveződni, és a 2-3. század folyamán, a rómaiakkal szomszédos területeken szerveződött meg pl. a Frank, Alemann, Bajor, vagy Szász törzsszövetség. A longobárdok azonban a határtól messzebb laktak, és a fent említett törzsszövetségek elzárták őket a római hírszerzés elől. Régészetileg azonban szintén megtalálhatóak a térségben, egészen a 4. századig, amikoris hirtelen megszűnik az Elba környéki jelenlétük.

A langobárdok vándorlása forrás: Wikipedia

nem csatlakoztak Arminius szövetségéhez

Vándorlás délre

Ekkor valószínűleg délebbre vándoroltak, az Elba és az Odera felső folyásának környékére. Mindenesetre a régészeti leleteken látható pusztítás arra utal, hogy vagy külső támadás (a szászoké), vagy sorozatos rossz termés volt a kiváltó oka a vándorlásnak. A vándorlásról a lombardok története is ír, persze nehezen beazonosítható helyiség és régiónevekkel, de megerősíti a délre vándorlást. Az 5. században valószínűleg a hunok legyőzték őket, de ez az elnyomatás nem tartott sokáig, és hunok birodalmának felbomlása után Noricum területére húzódtak. Az 540-es években innen húzódtak Audoin királyuk vezetésével Pannóniába és ismét a reflektorfénybe kerültek, ugyanis szövetségre léptek a Bizánci Birodalommal. Bizánc elsősorban a gepidákkal szemben akarta őket felhasználni az oszd meg és uralkodj elve alapján.

Itália megszerzése

Itália Alboin langobard uralkodó alatt forrás: Wikipedia

A gepidákat már Alboin királyuk vezetésével 566-ban legyőzték az avarokkal szövetkezve. Alboin megölette a gepida királyt és ivókupát csináltatott a koponyájából, ill. feleségül vette a lányát, Rosamundot. Az avar szövetség azonban ismerve az erejüket komoly veszélyeket is rejtett magában, ezért a király úgy döntött, hogy biztosabb helyet keres népének, és a szomszédos Itáliába vezette őket, nagyjából úgy 400-500 ezer embert.

Itália alig pár évtizeddel ezelőtt került teljesen bizánci uralom alá a gót állam leverése után. A félsziget lakosságát nagyon kimerítette a több évtizedes háború, és a közben pusztító pestis. Ráadásul a bizánci uralom néhány erődített városon alapult, a térséget biztosító bizánci haderő, és az adminisztráció itt tartózkodott. Ennyi idő alatt idejük sem volt arra, hogy a félsziget védelmét megerősítsék, de nem is igazán tervezték azt. Ennek köszönhetően a lombard támadást a bizánciaknak esélyük se volt megállítani. A longobárdok könnyedén elfoglalták a félsziget északi részét, csak az erődített városok tudtak ellenállni, de ezek közül is csak azokat tudták a bizánciak megvédeni, amelyek a partvidéken voltak, és tengeri úton meg tudták oldani az utánpótlás ellátásást. Róma és Ravenna így például megmaradt bizánci kézen, de a lombardok egészen Calabriáig lerohanták a félszigetet. Bizánc nem is nagyon próbálta ezt megakadályozni, mivel nem volt rá lehetősége: az újra és újra fellángoló bizánci - perzsa háborúk, és a balkánt egyre súlyosabban veszélyeztető szláv, majd avar - szláv támadások miatt egyszerűen nem volt képes erőket átcsoportosítani Itáliába. Azonban, a longobárdok sem tudták a teljes félszigetet meghódítani, ami további 200 évre hadszíntérré tette annak jelentős részeit. Alboin egyébként pár évvel a hódításai után elhalálozott, felesége ugyanis megölette, nem felejtette ugyanis el, hogy férje ölte meg az apját (sőt, az apja koponyájából készített kupából is rendszeresen innia kellett.. mókás népek voltak, na.)

Alboin az előrenyomulással együtt a meghódított területek nagy részét szétosztotta az előkelők között, és hercegségeket szervezett, a királyságának a központját pedig Páviá-ban rendezte be. Ez a struktúra előrevetítette, hogy a longobárd királyoknak nem lesz erős központi hatalmuk, tehát a keleti gótok államától eltérően a létrejövő longobárd állam inkább egy hercegségekre alapuló, de azok felett csak névleges hatalmat gyakorló királyság lesz, nem pedig egy központosított, mint Theoderiké volt. A hercegségek nagy részét a félsziget északi részén alapították, ezeket szokás összefoglaló néven Langobardia Major-nak nevezni, a Közép Itáliában létrejövő benventói és spoletói hercegséget összefoglalóan meg Langobardia Minor-nak.

A longobárd uralom Itáliában

A híres lombard vaskorona, a lombard uralkodók jeképe forrás: Wikipedia

A longobárdok korábban lényegében alig kerültek kapcsolatba a rómaiakkal, ezért a római kultúrának és műveltségnek gyakorlatilag semmi hatása nem volt rájuk. Viszonyulásuk ezért a helyi lakossághoz és kultúrához lényegesen negatívabb volt, mint a korábban itt államot alapító gótoké: az ő esetükben egyáltalán nem beszélhetünk arról, hogy kooperációra törekedtek volna. Uralmuk tehát csak és kizárólag az alapított hercegségek központjaiban koncentrálódó longobárd elit helyi lakosságra való rátelepülését jelentette. Ez persze a helyiek abszolút számbeli fölénye miatt hosszú távon a longobárdok elolaszosodásához vezetett, de ameddig ez bekövetkezett, addig a korábbi pusztítással együtt ez évszázadokig visszavetette a félsziget fejlődését. A longobárdok és a helyiek szembenállását tetézte ráadásul a vallási ellentét is: a longobárd nemesség nagyobb részt ariánus, kisebb részt katolikus volt, a köznép viszont pogány. A katolicizmus központjában, Itáliában persze nyilvánvaló volt, hogy ez nem fog így maradni, és a langobárdok is előbb, vagy utóbb áttérnek a katolikus vallásra, de a mikor nem volt mindegy. A két keresztény irányzat küzdelme rányomta a bélyegét az eliten belüli harcokra is, vagy legalábbis jó ürügy volt a különböző pártok számára. Az eleve meglehetősen instabil központi hatalom több esetben évekre megszűnt az eliten belüli belharcok miatt, amely nagyjából előrevetítette, hogy ha egy szomszédos hatalom meg akarja majd hódítani őket, akkor könnyen sikerrel járhat. A katolicizmus végülis a nyolcadik század elejére szorította ki az arianizmust, illetve a pogányságot (több, mint 150 évvel a megjelenésük után).

A longobárdok szerencséjére a 8. század végéig nem akart olyan szomszédos hatalom, amely aktívan terjeszkedni próbált volna a rovásukra. Bizánc éppen hanyatló korszakában volt, a frank állam még nem volt hatalma csúcspontján, Közép Európában pedig még ki sem alakultak a középkori államalakulatok. Ez nagyjából azt jelentette, hogy a lombardok egyetlen ellenfele Bizánc volt. Bizánc azonban maga is súlyos helyzetben volt a 7-9. században, olyan szinten nem volt képes az itáliai területeinek a megvédésére, hogy az összes ellenállás, amit ki tudtak fejteni, nagyjából annyi volt, amennyire a félszigeten lévő birtokaik önmagukat meg tudták védeni - ez pedig nem volt túl sok. A további területek (partmenti erősített városok, Dél Itália) meghódítása így elsősorban attól függött, hogy az aktuális longobárd király mennyire kénytelen belső ellenfeleivel foglalkozni. Bár lassan, de sorra hódították meg a bizánci kézen maradt városokat is: Padovát 601-ben, Cremonát és Manovát 603-ban, 643-ban Liguria megmaradt városait, és nagyjából ekkor foglalták el Veneto maradék erődeit is, végül 752-ben Ravennát is bevették. A 8. században meginduló bizánci képrombolás a Pápákat eltávolította Bizánctól, és innentől kezdve a Pápák egyre aktívabb diplomáciai tevékenységbe kezdtek, látván, hogy a birodalom nem fogja tudni őket megvédeni. Igyekeztek szorosabbra fűzni a kapcsolatukat a katolikus frankokkal, illetve támogatták a longobárd központi hatalommal szemben a déli hercegeket. Ez persze nem tetszett a longobárd királynak, Desideriusnak, aki 774-ben elsőként a királyok közül bevonult Rómába, a pápa, I. Adorján viszont a frankokat hívta segítségül, akik nem is késlekedtek. Nagy Károly megverte, és győzelme után megszüntette a longobárd királyságot.

Longobárd uralom délen

Itália 1000 körül forrás: Wikipedia

A frank hódítást, és a Szent Római Császárság megalapítást egyedül a Benventói Hercegség élte túl. A hercegség maga ugyan frank vazallus lett, de a formális függőség ellenére ténylegesen azért elég nagy mozgástérrel rendelkeztek. A langobárd királyság megszűnése után ők lettek a királyság örökösei, és az egyetlen megmaradt langobárd állam. A helyzetük a 9. századra vált kedvezőbbé, a frank állam felbomlása miatt enyhült a frank kontroll a dél itáliai térség felett, amit a hercegség ki is használt: Bizánc még meglevő dél-itáliai birtokainak rovására kezdtek el terjeszkedni. Azonban kicsiben ugyanazokat a jellegzetességeket mutatták, mint a longobárd királyság: rendszeresek voltak a belharcok, és a herceg vazallusainak a lázadásai, ami szükségessé tette külső segítség igénybevételét, a választásuk pedig Bizánccal szemben az észak afrikai szaracénokra esett. Habár meg tudtak szerezni jelentős területeket az addig Bizánc által birtokolt Calabriában, és Nápoly környékén (pl. Amalfit, és Capuát), de ezzel egyidőben a szaracénok elfoglalták Szicíliát, új hatalmi központot létrehozva a térségben. Bizánc ugyan nem szorult ki végleg, Nápolyt egészen a 12. századig birtokolták, de az addig viszonylag nagy területre kiterjedő uralmuk összezsugorodott. A szaracénok Szicília elfoglalása után a félszigeten is hódításba kezdtek, és csak nápolyi - benventói összefogással sikerült őket kiszorítani. A 10-11. században megerősödő Bizánc aztán a Benventói hercegséget folyamatosan szorította vissza, (fordult a kocka) és az elvesztette függetlenségét, a Pápa védelme alá helyezték magukat. A növekvő bizánci befolyásra és a terjeszkedésre válaszul a Pápa a normannokhoz fordult segítségért, akik a 11. században kiszorították Bizáncot, és államot alapítottak. A legtovább a capuai központú salernói hercegség tartott ki a volt benventói területek közül, de a 11. század végére ez is normann uralom alá került, vagyis ekkor szűnt meg az utolsó longobárd államalakulat Itáliában.

Hatásuk

A longobárd uralom Itáliában véget vetett a Jusztiniánusz alatt kezdődött bizánci expanziónak nyugaton. Bár erősen kérdőjeles, hogy a birodalom mire lett volna képes, ha Itália a kezükön marad, de a longobárd hódítás utáni időszakban Bizáncnak ennél is sokkal súlyosabb konfliktusai adódtak keleten, tehát valószínűleg Itália erőforrásai nem jöttek volna rosszul nekik. Másrészt, végső soron a longobárd uralom tette azt lehetővé, hogy a Pápaság önálló hatalmi centrummá alakuljon, saját területtel és (ha nem is túl nagy) világi hatalommal. Bár nem ez a fő oka a későbbi egyházszakadásnak, hanem elsősorban a liturgikus és felfogásbeli különbségek, de kétségtelen, hogy szerepet játszhatott benne. Egy bizánci uralom alatt maradó pápaság sokkal jobban függött volna valószínűleg a birodalomtól. Végül, a longobárdokkal vesztette el végleg Itália a centrum szerepét Európában, a félsziget széttagoltsága, és a korábbi pusztítások eleinte komoly visszaesést, majd más hatalmi központokohoz képest stagnálást okozott. A félsziget korábbi gazdasági / kulturális központjai, mint Szicília városai, Nápoly, Capua, Róma, Ravenna elvesztették gazdasági jelentőségüket, és később, már a langobárd korszak után északon, a kialakuló új európai centrumokhoz (Rajna völgy, Flandria, Burgundia, stb.) sokkal közelebb jöttek létre újak, mint Velence, Genova, és Milánó.