2009.01.07. 18:00
Az első Szlovák Köztársaság 4. rész
Cikksorozatunk utolsó írása az első Szlovák Köztársaság gazdasági életével, hétkönapjaival, valamit külpolitikájával, és az állam bukásával foglalkozik.
Gazdaság, és szociális viszonyok
Az újonnan létrejövő szlovák állam gazdasági lehetőségeit, és gazdasági viszonyait az állam külpolitikai viszonyai határozták meg elsősorban. A szlovák állam létrejötte előtt Szlovákiában a cseh ipar döntő fölénye érvényesült, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchiától örökölt nehézipar java része Csehszlovákia cseh-, és morvaországi területein helyezkedett el. Az önállóság elnyerése előtt Szlovákia elvesztette a bécsi döntés értelmében mezőgazdasági termőterületének jelentős részét. Ezen két előzmény mellett a Harmadik Birodalom meghatározó szerepet játszott az állam gazdaságának életében: a szlovák exportnak a 70%-a Németországba irányult. A német gazdasági érdekek általában elfojtották azokat a kezdeményezéseket, amik olyan iparágak létrehozását célozták meg, amelyek gazdasági konkurenciát jelentettek volna a német ipar számára. Ugyanakkor a Harmadik Birodalom élénken érdeklődött Szlovákia nyersanyagkészletei, és ásványkincsei után. A németek állandó felvevőpiacot tudtak biztosítani a szlovák mezőgazdaságnak, amely a bécsi döntés ellenére exportra is tudott termelni.
Szlovákia így lényegében a német hadigazdaság részévé vált, létezett komoly fegyverexport Németországba (ezt szolgálták a vágbesztercei, és a bajmóctölgyesi fegyvergyárak), de a legfontosabb a vegyipari, faipari, gépipari, és textilipari áruk exportja volt. Az export jelentős részét félkész termékek tették ki, amelyeket a német ipar dolgozott fel. Államközi egyezmények kvótákat írtak elő Szlovákia számára, hogy mit termeljen különböző nyersanyagokból, és mezőgazdasági termékekből.
A német tőke is agresszívan behatolt Szlovákiába, gyárakat, konszerneket vásároltak fel, amelynek két módja létezett: egyfelől a közvetlen felvásárlás, másfelől viszont a szlovák gyárak, és üzemek gyakran voltak cseh, vagy cseh bejegyzésű tulajdonosi kézben, így a német vállalatok a cseh anyacégek felvásárlásán keresztül is jelentős szlovákiai érdekeltségekhez jutottak. A szlovák koronát a német birodalmi márkához képest rögzített árfolyamon váltották át, a két ország megállapodása értelmében. Ez az átváltási arány 11:1 volt, holott a szlovák korona, a háborús konjunktúra miatt jól teljesítő szlovák gazdaság miatt, valójában ennél jóval többet ért volna, (4:1 arányban is akár).
A német kizsákmányolás egyik jellemző vonása, hogy a szlovák vállalatok szállításaiért járó pénzt hozzáírták a német állam Szlovákiával szembeni adósságához. Ez az adósság 1944-re elérte a nyolc milliárd koronát. 1944-től megkezdődött Szlovákia kirablása is, a németek gépeket, eszközöket, gyárakat, mozdonyokat, gépkocsikat stb. szereltek le, és vittek ki ellentételezés nélkül Németországba.
1939-ben Szlovákiában jelentős létszámú volt a munkanélküliség, amely a háborús konjunktúrával együtt fokozatosan csökkent. Népszerű volt a németországi munkavállalás, évente mintegy 50 ezer ember ment idénymunkára Németországba, ahol is a fizetésüket birodalmi márkában kapták meg. 1942 után ez a lehetőség már kevésbé volt vonzó, egyfelől a szlovákiai fizetések is elérték azt a szintet, hogy a külföldi munkavállalás már nem érte meg, másfelől Németország szisztematikus bombázásával a veszély is megnövekedett.
Szlovákiában fontos infrastruktúrális fejlesztéseket is végrehajtottak, 95 km-nyi új vasút épült, csaknem 300 km-nyi autóút épült ki, 800 településen vezették be a villanyvilágítást, 11000 km-rel nőtt a telefon, és távíróhálózat hossza, és 80 ezerről 115 ezer főre nőtt a rádióelőfizetők száma.
A szlovák állam lakosai tehát a korábbiakhoz képest egy magasabb jóléti szintben élhettek. A szociális reformok közül egyedül az érdemi földreform maradt el, a szlovák állam ugyanis a kisajátított zsidó nagybirtokokat egységes kezelés alá vonta. 1944 tavaszáig Szlovákia betöltötte azt a mintaállam szerepet, amelyet a Harmadik Birodalom szánt neki, sőt, a német állampolgárok, és főleg az itt dolgozó német szakértők, és hivatalnokok szemében Szlovákia maga volt a paradicsom, a szigorú hadigazdasággal üzemelő Németországhoz képest, Szlovákiában ugyanis még 1944 elején is meg lehetett vásárolni a piacokon a mindennapi élelmiszert, zöldségeket, gyümölcsöket. (Ebben a tekintetben hasonló vonásokat mutatott, mint Magyarország).
Külpolitika, és háború
1939 márciusában a létrejött szlovák államot 26 ország ismerte el. A Pozsonyban működő konzulátusok zöme az új szlovák államban is folytatta a tevékenységét, így Nagy-Britannia, és Franciaország konzuli képviseletet biztosított magának az új szlovák államban. Szlovákiát két szomszédja ismerte el elsőként, Németország, és Magyarország, mindketten a Csehszlovákiával szembeni revizionista törekvések miatt. Szlovákiát elismerte még a három balti állam, Finnország, Svédország, Spanyolország, a Vatikán, Hollandia, Belgium, Románia, Bulgária, és Jugoszlávia. Szlovákiát elismerte még Japán, és olaszország is, valamint a Szovjetunió, azonban az Egyesült Államok elzárkózott a szlovák állam elismerése elől. Az államot elismerők között ott találjuk még Ecuadort, és Costa Ricát, valamit több, a háború során született államot, így Mandzsukuot, a nankingi Kínát, Horvátországot, és a Vichyben székelő francia kormányt.
A szlovák állam külpolitikájában is Németország volt a meghatározó, már korábban is írtuk, hogy a németek számos egyezményt kényszerítettek a szloákokra, a pozsonyi német követség pedig rendre beleszólt az ország életébe, mozgatva a minisztériumokba, gyárakba, és a fontosabb közigazgatási egyégekbe rendelt Berater-eket. 1939 szeptemberében Szlovákia hadüzenet nélkül, a német hadsereggel karöltve megtámadta Lengyelországot, az ország területét pedig az átvonuló német hadsereg rendelkezésére bocsátotta. A szlovák kormány hivatalosan a müncheni egyezmény miatt elvesztett területek visszaszerzésével indokolta az agressziót, amelynek során egyébként a szlovák hadseregnek volt embervesztesége is. A támadás azt eredményezte, hogy valamennyi nyugati hatalom megszakította a diplomáciai kapcsolatát Szlovákiával, így az egyre inkább rá volt utalva Németországra. 1940 novemberében csatlakozott Szlovákia a háromhatalmi egyezményhez.
A tengelyhatalmak másik államával, Olaszországgal, a szlovák diplomácia nem tudott mit kezdeni, ugyanis a Ciano vezette olasz diplomácia legfőbb szövetségese a térségben Magyarország volt, és a magyar törekvéseket támogatta. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a szlovák vezetők többsége Ciano személyéhez kötötte a Szlovákia déli felét elveszejtő, és az ottani szlovákokra nehéz időket hozó bécsi döntést. 1943 augusztusa után Szlovákia a németek kérésére internálta az olasz nagykövetet, (az internálás csak jelképes volt), de nem ismerte el Mussolini saloi Olaszországát.
Németország után legintenzívebb diplomáciai kapcsolatokat, paradox módon azzal a Magyarországgal ápolta a szlovák állam, amely egyszerre volt a háromhatalmi szerződés értelmében az ország szövetségese, és egyszerre volt az ellensége is, hiszen a magyarországi revizionista politika "Mindent vissza!" elve értelmében Szlovákiát a létében fenyegette Magyarország, a szlovák politikusok szerint. A budapesti szlovák, és a pozsonyi magyar nagykövetség rendre a két ország közötti titkosszolgálati pengeváltások színterévé vált, Magyarország például pénzelte azokat a sárosi szlovákokat, akik cserébe többször kinyilvánították a szent istváni koronához történő csatlakozási szándékukat. A két ország hivatalos propagandája is gyanakvással tekintett a másik fére: a szlovákok szerint Magyarország egy régi, a zsidók, és a nagybirtokosok által irányított ország, amely nem elég lojális az új rendhez, míg a magyar fél rendre a pánszlávista veszélyt, és a szlovák állam kommunista vonásait emlegette Szlovákiával kapcsolatban. A két ország sajátos versengését a nácik fölözték le, akik ígéreteket tettek egyik, vagy másik országnak, cserébe a háborúban történő nagyobb szerepvállalásért. A szlovák politikának volt egy kiforratlan törekvése a háború előtti kisantant németbarát formájában történő felélesztésére, amelyhez partnerül Romániát, és Horvátországot kívánta megnyerni. Ennek a kezdeményezésnek azonban éppen Horvátország volt a gyenge pontja, amelynek nem volt olyan mértékű konfliktusa Magyarországgal, mint Romániának, vagy Szlovákának. Végül a terv a németek rosszallásán is megbukott, hiszen ők nem néztek jó szemmel egy ilyenfajta szövetséget.
A szlovák állam küldöttségek révén felvette a kapcsolatot a Szovjetunióval is, 1941 júniusa előtt több szlovák politikus is megfordult Moszkvában, sőt a moszkvai követ, Frano Tiso, az állam elnökének rokona volt.
A Vatikán szintén elismerte Szlovákiát, amely katolikus állam lévén, egy katolikus pappal az állam élén kiemelt figyelmet érdemelt a pápai államtól. 1941-ig a viszony kiegyensúlyozottnak volt mondható, bár a Vatikán nem küldött nunciust Pozsonyba, mivel 1939-ben annak beiktatási ünnepségét a szlovák kormány figyelmenkívül hagyta, és nem képviseltette magát. Ettől kezdve a pozsonyi érdekképviseletet Giuseppe Burzio ügyvivő látta el. A szlovák propagandában elharapódzó újpogány, és náci elemek miatt a Vatikán többször is kifejezte rosszallását. 1941-ben a zsidótörvények megszavazása miatt tiltakozott a Szentszék, majd 1942 során többször is követelte a zsidó deportálások leállítását, és elítélte azokat az egyházi személyeket, akik ebben segédkezet nyújtanak a szlovák államnak. 1944-re az egyház támogatását lényegében a szlovák állam elvesztette.
1941 júniusában a Szovjetunió elleni német támadás után Szlovákia a teljes haderejét, mintegy 60 ezer főt, mozgósította, és kiküldte a keleti frontra. A gyengén felszerelt, és rosszul kiképzett hadsereg kiküldésének az volt a célja, hogy a majdani rendezés során a bécsi döntést Németország kompenzálja Szlovákia javára. A szlovák hadsereg 1941 júliusában Lipovec térségében találkozott először komoly ellenállással, ahol több száz fős veszteséget szenvedett. Ezt követően, bár a szlovák egységek harcban maradtak, a kiküldött csapatok létszámát folyamatosan csökkentették, és a frontszolgálat helyett később a frontvonalak mögötti hadtápkötelékekben alkalmazták őket. A szlovák hadseregből többen azonban átszöktek a szovjetekhez, és ott beálltak a szerveződő, Svoboda által vezetett csehszlovák egységbe. 1943 végéig valamennyi szlovák alakulatot hazahívták a frontról. A németek soha nem tekintették a slzovák hadsereget egyenlő félnek, jelentőségét csak a propagandisztikus céljaibanvélték felfedezni, hiszen érdekükben állt, hogy szlávok harcoljanak a német csapatok oldalán. A németek több alkalommal koboztak el szlovák területen szlovák gyáraktól hadifelszerelést, és csak később engedték meg azt is, hogy Szlovákia, mintegy 100 ezer fősre tervezett hadseregéhez, megfelelően modern katonai felszerelést vásároljon, vagy gyártson.
 |
| A szlovák haderő hadmozdulatai a Szovjetunióban |
A szlovák állam bukása, és a szlovák nemzeti felkelés
1943 nyarának végén Olaszországban leváltották Benito Mussolinit, és szeptember 8.-án fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel. A szlovák államot ez annyiban érintette, hogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az állam kiszolgáltatottá vált Németországnak, és sorsát mind inkább a Harmadik Birodaloméhoz kötötte. A szlovák állammal szemben fokozatosan Benes londoni csehszlovák ellenkormányát ismerték el a semleges országok, utoljára 1945 tavaszán Spanyolország, és a Vatikán. A szlovák állam külpolitikai manőverezési lehetősége mind inkább beszűkült. Több szlovák politikai csoport is tervezett badoglionista fordulatot az országban, a szovjet csapatok közeledtével, de ezekből a tervekből végül nem lett semmi. A másik népszerű túlélési gondolat, amely még az állampárton belül is felmerült, az az volt, hogy Szlovákia tagköztársaságként csatlakozik a Szovjetunióhoz. A szlovák állam 1944-től mind inkább a szétesés jeleit mutatta: a hivatalokban burjánzott a korrupció, az állami rendelkezéseket pedig nem hajtották végre. Rendre problémát okozott az, hogy a szlovák kormány teljesen elvesztette a hitelességét, és képtelen volt a hatékony működésre. Hasonló jelek voltak megfigyelhetőek a pártban is, és a Hlinka Gárdában is, Alexander Machnak, a Gárda vezetőjének például többször felrótták, hgoy szégyelli viselni a Gárda egyenruháját. Mindezen folyamatok ahhoz vezettek, hogy kialakult a hadsereg körében is egy jelentős ellenállási mozgalom.
1944. augusztus 29.-én robban ki Besztercebányán a szlovák nemzeti felkelés. A felkelés közvetlen előzménye az volt, hogy megkezdődött az ország fokozatos német megszállása, mivel a front már az országhatárokhoz nagyon közel járt. A felkelők eredeti szándéka szerint a szovjet hadseregnek átjárót biztosítottak volna a Kárpátokon keresztül, de ez végül nem valósul meg, mert Románia átállása miatt.
A felkelés hamar terjedt a szlovák reguláris alakulatok között, ennek nyomán végül 1944 szeptember 5.-én Vojtech Tuka kormánya kénytelen volt lemondani. Helyére Josef Tiso Stefan Tisot nevezte ki miniszterelnöknek, egyben pedig német segítséget kért a felkelés leverésére. A Besztercebánya körüli terep kiváló lehetőséget biztosított az ellenállásra. A Stefan Tiso vezette kormány a hozzá hű alakulatokból megszervezte az ún. Domobranát, , valamint a Hlinka Gárdából alakítottak ún. Készenléti Osztagokat, amelyeknek az volt a célja, hogy a felkelést leverjék. Az okt. 15.-i magyarországi nyilas hatalomátvételt követően a német csapatok nagyobb intenzitással tudtak a felkelés leverésére koncentrálni, így okt. 27-én sikerül bevenniük Besztercebányát is. A felkelést kegyetlenül vérbefojtották, Nemecka (Garamnémetfalva), és Kremnicka (Keremcse) falvaiban többszáz főt mészároltak lea német csapatok. A felkelés egyes gócai azonban kitartottak aszovjet csapatok megérkezéséig.
Már 1944 aug. 30.-án a londoni csehszlovák emigráns kormány bejelenti, hogy a szlovák nemzeti felkelés a csehszlovák hadsereg része, a szövetségesek pedig ejtőernyővel igyekeznek utánpótlást juttatni a felkelők számára. Szeptember 1-én alakul meg a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT), amely ekkor paritásos alapon működött: a vezetők felét a polgári pártok, másik felét a szociáldemokraták, és a kommunista párt adta. Megalakul a négytagú elnökség, és az ún. Megbízottak testülete, előbbi a politikai képviseletet, utóbbi a végrehajtó hatalmat látta el. Utóbbi egyfajta kormányként működött, ahol a megbízottak voltak a miniszterek, érdekes megjegyezni, hogy az így kialakított hivatalok vezetését is párban látták el: egy-egy baloldali (kommunista, vagy szociáldemokrata), és polgári vezető állt a hivatal élén.
Az SZNT több intézkedést is hozott. Betiltották pl. az előző állam müködtetésében szerepet vállaló pártokat, így a HSLS-t, és a Deutsche Parteit-t, de betiltották a Magyar Pártot is. Az SZNT deklarálta Szlovákia csatlakozását Csehszlovákiához. Igen korán, 1944 szeptember 17.-én megtartják a szociáldemokrata, és a kommunista párt egyesülésének kongresszusát is.
A szovjet hadsereg okt. 6.-án lépi át a Duklai-hágón keresztül a szlovák-lengyel határt, ezt követően pedig fokozatosan felszabadítják az ország területét. 1945 január 19.-én elfoglalják Kassát, március 30.-án pedig Komáromot.
Március 14.-én még utoljára megtartják Szlovákia megalakulásának évfordulójára rendezett pozsonyi ünnepséget, majd a pozsonyi kormány elmenekül. Április 4.-én a szovjet csapatok elfoglalták Pozsonyt is.
Josef Tiso előbb Holicsba, majd az ausztriai Kremsmünsterbe menekült. A szlovák állam sajátos, torz gondolkodását tükrözi, hogy 1945 május legelején Tiso üdvözlő táviratot küldött Dönitznek, kancellári kinevezése alkalmából, és biztosította őt Szlovákia hűségéről.
 |
| A nemzeti felkelés emlékműve |
Népbírósági ítéletek, háború utáni megítélés
1946 decemberében kezdődött meg Csehszlovákiában a háborús bűnösök népbírósági pere. A népbíróság Josef Tisot halálra ítélte, ítélete körül azonban fellángoltak a viták: egyfelől a Vatikán tiltakozott az ellen, hogy egy katolikus papot kivégezzenek, másfelől egyes szlovák politikusok sem értettek egyet az ítélettel. Ennek ellenére az április 15.-én meghozott ítéletet 18.-án végrehajtották. Josef Tiso megítélése vegyes maradt a halála után is, a marxista irodalom olyan képet igyekezett festeni róla, mintha Tiso Hitler lakája lett volna. Nehéz tagadni, vagy szépíteni Tiso szerepét például a zsidóüldözésekben, ahol az államelnök nyilatkozataiban többször is támogatta a zsidókkal szemben foganatosított intézkedéseket. A deportálásokban játszott szerepét árnyalja, de nem menti, az a tény, hogy nem tudott arról, hogy Lengyelországban megsemmisítő táborokba viszik a szlovákiai zsidókat, ugyanakkor sejtése lehetett róla, mivel a szlovák hadsereg ukrajnai benyomulása alkalmából értesül az Einsatzgruppék tevékenységéről. Több munka is kiemeli azt, hogy a zisdók számára az 1942-es események után Szlovákia mégis egyfajta menedékké vált, különösen akkor, amikor elkezdődött a nyilasterror Magyarországon. Életútjában sokszor kiemelik azt is, hogy elnöksége alatt nem írt alá halálos ítéletet.
Vojtech Tukát a népbíróság szintén bűnösnek találta, és halálra ítélte. A halálának körülményei azonban tisztázatlanok, egyes vélemények szerint a kivégzés előtt váratlanul elhunyt, mások szerint viszont kivégezték. Az ő megítélése egységesebb, mint Tisoé, hiszen politikai pályafutásában nyíltan a HSLS radikális szárnyát képviselte. Ő fogalmazta meg a trencsényteplicei pontokat, és tevékeny szerepet vállalt a zsidótörvények politikai megvalósításában is. Személye körül ráadásul ott leng az a gyakran csak közvetve kimondott érv, hogy Tuka nem is volt igazi szlovák, hiszen pocsékul beszélte a szlovák nyelvet, és bizonyíthatóan együtt működött magyar irredenta, és revizionista szervezetekkel.
Alexander Machot, a Hlinka Gárda vezetőjét a népbíróság harminc évi fegyházra ítélte. Az ítélet körül máig sok kérdőjel van, egyesek szerint Mach a szónoki tehetségével győzte meg a bírákat, mások szerint viszont a kapcsolatai segítették ahhoz, hogy ne akasszák fel. Mindenesetre tény, hogy miután Tisonak felolvasták az ítéletet, kivezették, és előhozták Machot a kórházból, neki pedig külön olvasták föl az ítéletet. Mindez történt annak ellenére, hogy Mach szintén a párt radikális irányvonalát erősítette, az általa vezetett Hlinka Gárda pedig élen járt azokban az atrocitásokban, amelyek a rendszert jellemezték.
Ferdinand Durcanskyt, aki külügyminiszter volt, és az állam késői szakaszában 1944-45-ben a HSLS radikális ifjúságának volt a vezetője, szintén halálra ítélték, de ekkor nem volt a csehszlovák hatóságok kezében. 1948-ban a csehszlovák hatóságok elrabolták, és hazaszállították Csehslzovákiába, de végül nem végezték ki.
Esterházy Jánost, a magyar kisebbségi párt vezetőjét, távollétében szintén halálra ítélik 1947 szeptember 16.-án. 1949-ben a szovjet hatóságok kiadják csehszlovákiának, miután előzőleg Szibériában raboskodott, végül elnöki kegyelemben részesült, előbb életfogytiglanra, majd 1955-ben 25 évre változtatták a börtönbüntetését, de a szabadulását már nem érte meg, 1957 március 8.-án hunyt el. A sors szomorú iróniája, hogy bár letartóztatta őt a Gestapo, és a nyilasok is, mégis a csehszlovák állam egyik börtönében hunyt el, elítéltként. Személye megosztja a vele foglalkozó szakembereket is: érdemei között mindenekelőtt a következetes kisebbségvédelmet, (mind a szlovákiai magyar, mind a magyarországi szlovák kisebbség kapcsán) említik, és persze azt, hogy egyetlen képviselőként nem szavazta meg a zsidótörvényeket. Vele szemben azonban felhozzák német-, tengelybarát, és az árjásítást pártoló nyilatkozatait, utóbbi kapcsán kiemelve azt is, hogy az árjásítás kapcsán követelte a magyarság megfelelő részvételének biztosítását a zsidó vagyon felosztásában. Felhozták ellene azt is, hogy bizonyíthatóan a magyar titkosszolgálatoknak dolgozott, így időnként ügynöknek, vagy kémnek is tartják. Érdemtelenül jutott osztályrészül neki ugyanaz a sors, mint az első Szlovák Köztársaság fasiszta vezetőinek.
A szlovák fasiszta állam körül mind Magyarországon, mind Szlovákiában talán kevesebb vita van, mint a Horthy-féle Magyarország kapcsán. A jelenkori szlovák állam nem tekinti előzményének az 1939-ben megalakult Szlovák Köztársaságot, sőt, augusztus 29.-e hivatalos állami ünnep Szlovákiában. A magyarországi megítélése a szlovák államnak mondhatni egyöntetű: a szlovák államot úgy emlegetik a közbeszédben, mint a Hitler iránti végletes lojalitás mintaképét, a szervilizmus országát, ahol fejpénzt fizettek a zsidók deportálásáért, szemben Magyarországgal, a "vonakodó csatlóssal". Hozzátéve azt is, hogy a magyarokat kollektív háborús bűnösökként tartották számon, szemben a szlovákokkal, holott a magyarországi holokauszt később kezdődött.
Szlovákia a magyarországi közbeszédben akkor kerül előtérbe, amikor a két világháború közötti, és a háború alatti Magyarország lehetőségeit taglalják. Ezen a vonalon kívánunk mi is elindulni, lássuk tehát a két állam közös vonásait:
Mind Magyarország, mind Szlovákia érdekelt volt abban, hogy Németország segítségével érje el legfontosabb külpolitikai céljait. Magyarország számára Hitler a revíziót, Szlovákia számára az önálló állami létet kínálta. Mindkét ország elfogadta azt az alkut, amelyet Németország kínált neki. A továbbiakban ezért mindkét ország érdekelt volt egymással szemben, és ezt úgy próbálták meg "rendezni", hogy minél inkább igyekeztek a németek kedvében járni. Mindkét országban erőteljes volt a "keresztény kurzus", és mindkét országban a radikális, szélsőjobboldali elemek bírálták a keresztény gondolatot, igyekeztek újpogány jelképekkel operálni. Mindkét ország a másikat a saját területén élő kisebbségekkel zsarolta.
Lássuk a legfontosabb különbségeket:
Szlovákia esetén nem beszélhetünk semmilyen jogfolytonosságról. A szlovák állam nem jogutódja a Tiso-féle államalakulatnak, sőt a szlovák nemzeti felkelés ünnepnap. Bár a felkelést leverték, a felkelés intézkedéseit a csehszlovák emigráns kormány érvényesnek fogadja el. Ezzel szemben Magyarországon nincs ilyesfajta cezúra, a mai napig is skizofrén állapotok uralkodnak a "király nélküli királyság" megítélése kapcsán, a nagyobb évfordulók megünneplésétől kezdve egészen a rendszert teljesen sötétként lefestő írásokig. A szlovák nemzeti felkelésről szokás Magyarországon lekicsinylően beszélni, holott ez súlyos tévedés: Magyarországgal szemben Szlovákiában a hadsereg részvételével érdemi, és tartós ellenállás bontakozott ki, szemben Magyarországgal, ahol a hadsereg németbarátsága kerékkötője volt bármilyen kiugrási kísérletnek, és nem volt érdemi fegyveres ellenállás sem. Szlovákiában a nemzeti felkelés kimondta a Csehszlovákiába történő visszatérést, Magyarországon azonban a folyamatosság fennmaradt. Míg Magyarország vesztes államként kötötte meg az 1947-es párizsi békeszerződést, és állandó megszállás, valamint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság irányítása jellemezte a békeszerződésig az országot, addig Szlovákia, Csehszlovákia részeként, győztesként fejezte be a háborút, minden háborús bűnnel a fasiszta szlovák rezsimet terhelve. Bár voltak elképzelések az új Csehszlovákia berendezkedéséről, például föderatív formában, mégis a Benes vezette prágai kormány nem tanult a korábbi hibáiból, és ugyanazt a centralista prágai kormányzást képviselte, mint a harmincas években, így az autonóm Szlovákia megvalósítása még váratott magára.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
mig8 (törölt) 2009.01.07. 22:20:01
Azaz mennyire volt kiforrott a gondolat, mennyire lehet ennek a lehetőségéről beszélni?
Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2009.01.09. 23:42:45
Paleszmurt 2009.01.10. 20:24:02
Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2009.01.18. 09:24:49
fransancisco 2009.10.04. 13:22:57
szóval árnyaltabb a kép
kommentek