Ahmed Ibn Fadlan tizedik századi arab utazó-író, aki 921-922-ben a Volga mentén élő bolgárokhoz tartó követség tagja volt. Erről az „Utazás a Volgához” című munkájában számolt be. Műve az egyik legfontosabb forrásunk a svéd származású volgai ruszok és tágabb értelemben a vikingek történetének kutatásában. Furcsa, hogy a legrészletesebb egykorú leírások a vikingekről világuk pereméről származnak. Az arab források oly kiválóan tájékoztatnak bennünket az úton lévő skandinávok mindennapi életéről, ruházatáról, szokásairól, magatartásáról, temetkezési rítusairól és hadviselési módszereiről, hogy általuk a viking terjeszkedés a kor egyik legelevenebb élményévé válik.
Ibn Fadlan egy diplomáciai missziónak volt a tagja, melyet egy civilizált ország - az Abbászida-kalifátus - udvara küldött az északi barbárokhoz. Az udvar Muktadir kalifáé volt, a diplomáciai misszió Bagdadból Perzsián és Buharán át, a volgai bolgárok országába utazott. A kalifa küldöttségének közel egy esztendejébe (921. június 21-től 922. május 12-ig) tellett, amíg elértek rendeltetési helyükre, a volgai bolgárok országába. A közvetlen útvonal Bagdadból a Volgához a Kaukázuson és Kazárián át vezet. Hogy ez utóbbit 
elkerüljék, óriási kerülőt kellett tenniük a „Kazár-tenger”, a Kaszpi-tenger keleti partja körül. A grandiózus expedíció hivatalos ürügye a bolgár király meghívólevele volt, aki arra kérte a kalifát, küldjön vallási instruktorokat, hogy az iszlám vallásra térítse a népét, és építsen neki erődöt, ami képessé teszi őt arra, hogy szembe tudjon szállni hűbérurával, a kazárok királyával. A meghívás - amit minden bizonnyal előzetes diplomáciai kapcsolat készített elő - alkalmat teremtett arra is, hogy a Korán tanításának a hirdetésével és temérdek ezüst dirhem szétosztásával biztosítsák azoknak a különböző türk törzseknek a jóindulatát, amelyek azokat a területeket lakják, ahol a missziónak át kell haladnia. Ahmed Ibn Fadlan könyvében részletesen beszámol arról, hogy mit látott a türkök, a kazárok, a bolgárok, a baskírok, - és ami számunkra a legfontosabb - a ruszok országaiban, leírja ezeknek különböző vallásait, uralkodóik történetét, viselkedésüket különböző körülmények között. A követség 309. év száfár hónapjának 11.-ik napján, csütörtökön indult el Bagdadból, a kalifátus fővárosából, ez az európai időszámítás szerint 921. június 21-én történt. A karaván 922. május 12-én érkezett meg a Volga-menti bolgár fővárosba, Bulgarba. Norman Davies „Európa története” című munkájából úgy értesülhetünk, hogy Ibn Fadlannak üzleti ügyei is akadtak Bulgarban, prémeket akart venni ezüst dirhemjein. Talán éppen attól a skandináv kereskedőcsoporttól, amelyről első benyomásait a szemtanú hitelességével vetette papírra:
„Láttam a ruszokat, amint kereskedő útjukról megérkeztek, és lehorgonyoztak az Atul (Volga) folyón. Sosem találkoztam tökéletesebb fizikumú emberekkel, magasak, akár a datolyapálma, és vörösek.”
Ibn Fadlannak a Bulgarban partra szálló varég kereskedőkről lejegyzett sorai teljes egészében alátámasztják a viking jelenlét régészeti bizonyítékait. Nézzük ezeket az összefüggéseket a teljesség igénye nélkül:
„Távoli országukból megérkezve hajójukat az Atul folyón horgonyozzák le -az Atul széles folyó-, a ruszok nagy faházakat építenek a partjára.” A varég átutazó kereskedők többsége mindössze annyi időt töltött a faházakban, amennyi idő alatt a tengerjáró hajókról átrakták a folyókon történő közlekedésre alkalmasabb kisebb vízi járművekre az árukat. Ezek a helyi mesteremberek által készített kenuszerű alkotmányok nagyon kevés vizet szorítottak ki, így a viking kereskedők képesek voltak dél és kelet felé hajózni a folyók, mocsarak és patakok szövevényes hálózatán keresztül a jelentős kereskedelmi útvonalak felé.
Az újonnan érkezett varég kereskedők körében szokásban volt, hogy isteni pártfogást kerestek az üzleti vállalkozásaikhoz. Ibn Fadlan leírása szerint egy kereskedő egy számos apró szoborral körülvett és egy faidolt magában foglaló deszkából készült oszlopsorhoz ment, a figurák előtt leborulva elkezdett imádkozni: „Ó, Uram, távoli partokról jöttem sok-sok lánnyal és sok-sok cobolyprémmel (vagy már amilyen árucikkel kereskedik az illető). Ezt az áldozatot hoztam neked.” Ezután kenyeret, húst, hagymát, tejet és sört helyezett el a szobor előtt, majd így folytatta: „Kérlek küldj hozzám olyan kereskedőt, akinek sok dinárja és dirhemje van, és aki kedvező üzletet köt velem, és nem mond ellent nekem.” Ha minden rendben lezajlott az út hátralévő részében, a kereskedő visszatéréskor juhot és szarvasmarhát áldozott ugyanannál a szentélynél ezekkel a szavakkal: „.Uram akarata volt, hogy eddig szükséget szenvedjek, most rajtam a sor, hogy hálát adjak.” Ezután a hús egy részét szétosztotta a szegények között, majd a maradékot az idol elé fektette, illetve az állatfejeket az oszlopokra tűzte. 1958-ban a Novgorod és a Balti-tenger közötti út felénél lévő Sztaraja Ladogánál ásatásokat folytatók egy kis deszkaépület maradványai közül egy-hosszú faszobrot emeltek ki. A harcos képmására faragott idol előtt egy tűzhely állt, benne különböző állatok, madarak és halak megszenesedett csontjai. A kereskedők talán ezen a helyen könyörögtek az Ibn Fadlan által feljegyzettekhez hasonlóan isteneikhez, és itt mutatták be áldozatukat is.
„Tízen vagy húszan is laknak együtt egy-egy házban, mindenkinek van saját heverője, azon ülve mulattatják magukat a csinos rabszolgalányokkal, akiket azért hoztak magukkal, hogy eladni fölkínálják őket a piacon.” A vikingek a skandináv földön született rabszolgák számát időről-időre az idegenbe vezetett rablóhadjáratok során szerzett hadifoglyokkal egészítették ki. Ezeknek egy részét hazaszállították kényszermunkára, a többieket pedig hajóikra rakták és keleti rabszolgapiacokon bocsátották őket áruba. A rabszolgák fontos árucikkek voltak, a bagdadi Abbászida-kalifátussal folytatott kereskedelemben nagy mennyiségű ezüstre cserélték őket.
Arab utazónk, aki Bagdad fényes fürdőihez volt szokva, nem tudta túltenni magát a varégok tisztálkodási szokásain: „A ruszok Isten legmocskosabb teremtményei nem mosakodnak akkor sem, amikor természetes szükségleteiket elvégezték, és nem mosnak kezet étkezés után sem. Olyanok, akár az elbitangolt szamár. (…) Arcukat és fejüket minden áldott nap megmossák, mindnyájan ugyanazt a vizet használva, amely már szinte elképzelhetetlenül piszkos. Ez pedig így történik. Egy leány minden reggel behoz urának egy nagy mosdótálnyi vizet, amelyben ura megmossa arcát, kezét és haját, utóbbit meg is fésüli a tál felett, azután belefújja az orrát és beleköp a vízbe. Nem lehet olyan piszok rajta, ami bele ne kerülne ebbe a vízbe. Amikor az úr befejezte a tisztálkodást, a leány odaviszi ugyanezt a mosdótálat a szomszédhoz, aki megismétli a műveleteket, míg a mosdótál körbe nem jár az egész házban. Mindnyájan belefújják az orrukat, beleköpnek, belemossák arcukat és hajukat a vízbe.” A személyes tapasztalatokról szóló beszámoló azt a benyomást kelti, hogy a Volga-vidék ruszjai higiéniás szempontból roppant eldurvult társaság volt. Mindent összevetve, ez nem nagyon vonzó kép. Kényes utazónk megvetése a barbárok iránt mélységes volt. Ez azonban csupán tisztátlanságukból eredt, a büntetések kegyetlensége és áldozati szokásaik teljesen hidegen hagyták, így szenvtelen érdeklődéssel és közömbösséggel írja le állatok ünnepélyes feláldozását és egy rusz rabszolgaleány kegyetlen rituális megölését gazdájának a ravatalánál.
 |
 |
A Gnyezdovótól keletre található fenyőerdőben körülbelül 4500 sírhalom található, ezek egyike, a 13-as számú temetkezési halom, egy viking törzsfő és egy fiatal asszony hajós-hamvasztásos sírja, különösen nagymértékben hasonlít az Ibn Fadlan által Bulgarban megfigyelt és leírt varég temetéshez: „Mondták nekem, hogy a főnökök halálakor a hamvasztás csak a legkisebb része a temetési szertartásnak, ezért nagyon érdekelt, hogy többet is megtudjak erről a kérdésről. Egy napon azt hallottam, hogy egyik vezérük meghalt. (…) Ha azonban gazdag férfi temetésére készülnek, akkor vagyonát, javait három részre osztják: egy részét kapja a család, egy másikból elkészítik a síri ruházatot, a harmadik rész árán pedig nabibot (valószínűleg skandináv típusú sör) készítenek, melyet aznap isznak meg, amikor a halott rabszolganőjét megölik és gazdájával együtt elégetik.” Ibn Fadlan szerint a rabnő önként vállalkozott arra, hogy gazdája menyasszonya legyen a halálában, és vele együtt hamvasszák el: azzal, hogy együtt temették el a gazdájával, nem csupán társadalmilag emelkedik, de még örök szabadságot is nyer. Időközben a gyászolók a törzsfő hajóját egy hatalmas máglyára emelték és egy ravatalt helyeztek a hajóba, amelyre ráfektették a halott törzsfőt és a rituálisan meggyilkolt rabszolgalányt. Végül következett a hajó meggyújtása: „A tűz hamarosan elharapózott a farakáson, azután a hajón, belekapott a sátorba, a férfiba és a nőbe és mindent elemésztett.” Ibn Fadlan megjegyzéseiből kitűnik, hogy a Volga-mentén kereskedő varégok általában megőrizték svéd szokásaikat és szertartásaikat a temetkezésre és a vallási áldozatra vonatkozólag. Másfelől viszont idegen vonásokat is felszedtek, erre példa az asszonyaik ékszerrel való elhalmozása:
„A nők mellükön kicsiny tokot viselnek vasból, ezüstből, rézből vagy aranyból - nagysága és anyaga férjük vagyoni helyzetétől függ. A tokocskához gyűrű kapcsolja hozzá a hölgy kését, amelyet szintén a nyakában visel. Nyaka körül arany- és ezüstkarikákat hord, ha egy férfinak sikerül 10.000 dirhemet összegyűjtenie, csináltat a feleségének egy aranykarikát, amikor már 20.000 dirhemje van, a nő két aranykarikát kap, így minden megszerzett 10.000 dirhem után a feleségnek aranykarika jár. Gyakran sok ilyen karika ékesíti a nő nyakát. Legfinomabb díszük az agyagból készült zöld üveggyöngy. Bármilyen messzire elmennek azért, hogy ilyen gyöngyöket szerezzenek, egy szemet egy dirhemért vesznek, és láncba fűzik feleségük számára.” Ibn Fadlan beszámolójából arra következtethetünk, hogy a varég kereskedők vélhetően családostul, csoportosan utaztak inkább, mintsem magányosan, erre utal a kereskedelmi útvonalak mentén található női sírok nagy száma is. A régészet igazolta az arab diplomata varég női késekre vonatkozó állítását is, a viking kori női sírokban a kés pengéje gyakran a halott mellén található. E forrásrészletből is az derül ki, hogy a dirhem a rang és a társadalmi megbecsültség szimbóluma volt. A viking korban, amikor a vikingek ellenőrizték a Baltikum-Dnyeper-útvonalat, a dirhem Európa egész északi felén elfogadott fizetőeszközzé vált. A dirhem 2,97 g súlyú ezüstpénz volt, s egytized dinárt (vagyis aranypénzt) ért. Számos dirhem-kincsleletet találtak Oroszország európai részén, Ukrajnában, Fehéroroszországban, a Baltikumban, Svédországban és Lengyelország északi vidékein. Közülük a legnagyobb 50.000 pénzdarabból állt. Tulajdonosaik ilyen-olyan bizonytalan időkben elásták, s aztán régészek vagy kincsvadászok bukkantak rájuk. Nagy pontossággal datálhatók, mégpedig a leletegyüttes legfrissebb pénzérméje alapján. Az arab ezüst kelet-európai importja a 10. század végén már akadozott, s a 11. század elején meg is szűnt.
A kazárok a szomszédság, majd együttélés folyamán bizonyos kulturális hatást gyakoroltak a skandinávokra, akik minden kegyetlen módjuk ellenére egy bizonyos naiv hajlandóságot mutattak arra, hogy tanuljanak azoktól a népektől, amelyekkel érintkezésbe kerültek. Ennek a befolyásnak a mértékét jelzi, hogy a korai Rusz urai átvették a kazár kettős uralkodási rendszert (ahogy a magyarok is). Ezt arab forrásunk is megerősíti, Ibn Fadlan beszámol arról, hogy a rusz kagánnak van egy generálisa, aki a hadsereget vezeti és képviseli őt a nép előtt: „A királynak van egy helyettese, aki a seregeket vezeti a csatában, megverekszik a király ellenségeivel, és az alattvalók számára kihallgatást tart.” A hadsereg parancsnokságának ilyen átruházása ismeretlen volt az északi skandináv és germán törzsek között, ahol a királynak kellett a legkiválóbb katonának lennie. A ruszok nyilvánvalóan utánozták a kazár kettős uralkodási rendszert. Ez nem is valószínűtlen, hiszen a kazárok voltak a leggazdagabbak és kulturálisan a legmagasabb fokon álló nemzet, amellyel a ruszok hódításaik korai szakaszában területi érintkezésbe kerültek. És ez az érintkezés meglehetősen intenzív lehetett, mert Itilben volt a varég kereskedőknek egy kolóniája és Kijevben is volt a kazár zsidóknak egy közössége.
A fentiek alapján kiderül, hogy Ibn Fadlan szellemes elbeszélése a rusz király életmódjának és szokásainak leírásával zárul, a hárem megjelenése, a már kezdődő asszimiláció, az idegen türk illetve szláv vonások meghonosodásának jele. Ibn Fadlan félelmetes hírű ruszjai sem kerülhették el az elszigetelt kisebbségben lévő népcsoportok sorsát: a varégok fokozatosan elvesztették identitásukat, mint külön nép, és a skandináv hagyomány lassan beleolvadt az orosz történelembe.
Végül szót kell ejtenünk Ahmed Ibn Fadlan arab író, tudós, utazó jelentőségéről. Arról, hogy a történettudomány és a régészet milyen nagyra becsüli személyét már a cikk korábbi részeiben megemlékeztünk. Karakteres egyénisége azonban a 21. századi mesélőket is megihlette: életének elkészült a hollywoodi adaptációja, „A 13. harcos” című film, melyben Antonio Banderas mint „művelt, felvilágosult arab költő követként kerül a messzi észak barbár néphez, a normannok közé…”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Rasz 2009.08.06. 19:30:52
ger1982 2009.08.06. 21:48:42
bloggerman77 2009.08.06. 23:34:40
Pl. a rabszolgakereskedők tesztelték a lányokat a leendő vevő orra előtt, hogy bemutassák milyen jó az árú.
Vagy hogy a temetési résznél a törzs összes magas rangú férfija végigment a feláldozandó rabszolgalányon, azzal a szöveggel, hogy "Add át uradnad az üdvözletem a másvilágon"
És hogy az "önkéntes" lányt a végén úgy kellett beráncigálni a halottasházba, ahol egy öregasszony szúrta le.
Továbbá a temetés leirásánál kimarad, hogy a halotti ünnepség előkészitése elég sok ideig tartott, és előtte fagyasztották a hullát egy füldalatti ideiglenes sírkamrában, mert Fadlán elborzadva látta, hogy a többhetes hulla nem indult oszlásnak, ellenben megfeketedett.
Kentaur67 2009.08.07. 03:10:23
Nem tudok sokat a tortenelemrol, igy lehet, nem helyes, amit irok, de velemenyem szerint a frankoknal a palotagrof szerepe teljesen hasonlo volt, mint a kettos kiralysagban a hadvezere. Pipin is ilyen posztoit toltott be, mig meg nem dontotte a Merovingokat, hogy letrehozza a Karoling hazat, amely aztan Carlomant is adta Europanak. (Vagy Carloman adta Europat a vilagnak, de ez mar messze jar a poszt temajatol.)
Olaf.Pifpaf 2009.08.07. 10:26:51
Ibn Fadlan leírásának legnagyobb jelentősége egyébként az, hogy viszonylag objektíven adott elég átfogó képet a skandinávok szokásairól, külsejéről, stb., míg a kor többi leírása csúnyán elfogult volt: ld. például Brémai Ádám, aki bár a dánok között élt hosszú ideig, nem tudta levetkőzni az erős ellenszenvét a pogány skandinávok iránt.
Persze jelentős különbségek voltak a dánok, norvégok, és svédek között, már csak a rájuk ható népek/kultúrák különbözőségei miatt is.
Ja, és jó a poszt :-)
Rasz 2009.08.14. 20:19:48
Tor Salqvist 2009.09.14. 19:02:13
A bolgárok miért nem a cártól, Nagy Simeontól kértek segítséget az arabok helyett? Ő ekkoriban még Bizáncnál is hatalmasabb volt. A muszlim hit felvételének szándéka fricska akart lenni Bizánc felé?
kommentek