2010.05.31. 18:00
A Spanyol Köztársaság bukása
A Spanyol Köztársaság bukása
 |
| A köztársasági lobogó |
1938 nyarán a republikánusok egy grandiózus, mindent eldöntő offenzívával akarták visszavetni a francóista erőket. A köztársasági vezetők egyre világosabban látták, hogy a britek és a franciák háborút elkerülni szándékozó politikája nem csak Ausztria és Csehszlovákia feláldozásához vezet, hanem végső soron a Spanyol Köztársaság is áldozatául fog esni Chamberlain "appeasement"-jének. A köztársaságiak vezetői még hittek abban, hogy a különbéke elérhető, de a bekövetkező események hamar felülírták szándékaikat.
Az ebrói csata
 |
| Az elfoglalt területek 1938 novemberében |
Az ebrói csatát megelőzően Franco és hadserege, a Caudillo parancsára déli irányban támadott tovább, elfoglalandó Valenciát, a Köztársaság déli enklávéjának központját. A tavaszi-nyári támadások azonban, amint azt az előző posztunkban is megírtuk, a köztársaságiak sikeres és eredményes védekezésének köszönhetően nem tudtak kierőszakolni ezen a fronton döntő áttörést. Ezek a hetek és hónapok azonban lehetőséget adtak a köztársasági kormányzat számára, hogy az 1938 telén és tavaszán Teruelnél, valamint Aragóniában szétvert csapatait rendezze, és fegyverrel lássa el. Daladier 1938. jún. 13-án záratja le ismét a francia-spanyol határt, addig azonban egy komolyabb szovjet fegyverszállítmány átjuthatott a határon. A köztársasági vezetés a lehető legtöbb és legjobb felszerelést igyekezett biztosítani a katonáinak, akik ekkor igen vegyes összetételűek voltak már. A hadseregbe behívták az 1925-1941 között sorkötelessé váló összes elérhető, és nélkülözhető embert. A behívottakkal együtt a támadásra kiszemelt haderő elérte a 80 ezer fős létszámot. A kormányzat szinte minden pozícióba kommunista tisztet nevezett ki, biztosítandó a sikereket (legalábbis a kommunisták szerint). A sereg főparancsnoka Modestó lett, a támadást pedig Líster hadtestének kellett lebonyolítania. Nagy hiány volt azonban a megfelelő tüzérségből, az egész hadseregnek alig volt több, mint 150 ágyúja, és a légelhárítással is problémák voltak.
 |
Az ebroi csata térképe (kék: frontvonal az offenzíva előtt, lila: frontvonal 1938 júl. 29.-én, lila: a köztársaságiak területnyeresége) |
Az offenzíva első lépéseit azonban jól megtervezték: a köztársasági haderő történetében most először hoztak létre kommandós alakulatot, amelynek fontos szerep jutott a harcok kezdetén. A katalóniai köztársasági kormányzat területét két folyó zárta közre: nyugaton, nagyjából észak-déli irányban a Segre folyó, amely az Ebróba ömlött, míg délen, nagyjából nyugat-keleti irányban maga az Ebro folyó zárta a köztársasági határokat. A köztársasági haderő a Segre és az Ebro találkozását követő folyószakaszt nézték ki, ahol az Ebro mintegy 35 km-es kanyarulatot ír le. A köztársasági kommandósok hetekig gyakorolták éjszakánként az átkelés manővereit. Július 24-25.-e éjszakáján aztán átkeltek az Ebrón, és a nacionalista őröket ártalmatlanná téve biztosították a köztársasági haderő átkelését. Az átkelést a fegyverszállítmánnyal érkező pontonhidak és csónakok segítették elő.
A csata első napjaiban a köztársaságiak sikert sikerre halmoztak. Az Ebro kanyarulatának északi és déli végén kezdték meg a köztársaságiak az átkelést, harapófogóba zárva és foglyul ejtve a szakaszt védelmező nacionalista erőkből mintegy négyezer embert. A köztársaságiak azonban Gandesa városánál beleütköztek a frontszakasz parancsnoka, Juan Yagüe által odavezényelt tartalék csapatokba.
 |
| Egy köztársasági katona figyeli a nacionalisták tüzérségi tüzét |
Franco, ahogy eddig is, ragaszkodott ahhoz, hogy egy négyzetmétert sem engedhetnek át a köztársaságiaknak, ezért csaknem minden tartalékot ide összpontosított. A légierőnek utasítást adott, hogy a pontonhidakat és hidakat rombolják le, de hatékonyabb volt ennél a nacionalista hadvezetés azon ötlete, hogy a Segre folyó gátjait megnyissák. A Segre vize az Ebróba zúdult, kétméternyi vízszintemelkedést okozva, és elsöpörte a köztársaságiak átkelőpontjait. Noha a köztársaságiak utóbb helyreállították az átkelést, mégis két napig az Ebro két partja között megszakadt az összeköttetés, és az offenzíva lelassult. Gandesánál utóbb súlyosan hiányzott mindaz a tüzérségi felszerelés, amelyet ezen a két napon hoztak volna át a támadás folytatásához. Július 31-re a köztársasági offenzíva végérvényesen lelassult.
 |
| Köztársasági katonák az Ebrónál |
A köztársasági csapatok helyzete ráadásul egyre súlyosabbá vált. Az offenzíva lassulása azt eredményezte, hogy mind jobban ki voltak téve a túlerőben lévő nacionalista tüzérség és légierő csapásainak. Ráadásul az Ebro ezen területén a talaj sziklás volt, ami megnehezítette a lövészárkok és fedezékek ásását. A köztársasági hadvezetés egy része tisztában volt vele, hogy az offenzíva további folytatása teljesen értelmetlen, ám a kommunista propaganda, amely addigra teleszórta a sajtót győzelmekkel, nem fogadhatta el a visszavonulást, így a kormány a köztársasági offenzíva folytatását szorgalmazta, és újabb erősítéseket küldtek át az Ebrón. A köztársasági csapatoknak nem volt rendes utánpótlásuk, akadozott az ivóvíz-ellátás is, ami a 30 fokos hőségben igencsak próbára tette a köztársasági csapatokat. A vízhiányra jellemző, hogy a puskákat a katonák a saját vizeletükkel hűtötték. Augusztus 6-ra a francóista haderő visszafoglalta az északi kiszögellést a köztársaságiaktól, majd megkezdték a köztársaságiak visszaszorítását a front középső szakaszán.
 |
| Dr. Juan Negrín minsizterelnök |
Mindeközben a köztársaság átélt egy újabb kormányválságot, Juan Negrín két minisztere ugyanis lemondott, tiltakozva a SIM és a kommunisták brutális módszerei ellen, és már-már felmerült az is, hogy az államfő, Manuel Azana, Negrín helyett valaki másnak adja a kormányfői posztot, de a kommunisták tömegtüntetései, és az eseményekkel egy időben zajló ebrói ütközet miatt Azana végül is Negrín kormányátalakítási ötletét fogadta el megoldásul a válságra.
Augusztus 31-én Franco deklarálta, hogy a teljes katonai győzelemig fog harcolni, ami a folyamatban lévő londoni tárgyalások leállításával járt együtt, noha maga Negrín és Alba hercege (Franco ottani képviselője) között folytak a megbeszélések.
Az Ebrói Hadsereg augusztus és október között öt nagy nacionalista ellentámadást vert vissza, de rendkívüli áldozatok árán. A köztársasági légierő jelentős veszteségeket szenvedett, és végül mind a politikai, mind pedig a katonai vezetés belátta, hogy a front további tartása értelmetlen. November első hetében elrendelték a visszavonulást, amely november 16-ig elhúzódott. Az ebrói ütközet elvesztése immár nyilvánvalóvá vált. A veszteségek a köztársasági oldalon hihetetlen méreteket öltöttek: mintegy 30 ezer halott és 20 ezer sebesült mellett 20 ezer fogoly is szerepelt a veszteséglistán, amit csak az újabb behívásokkal tudtak ideig-óráig pótolni.
Katalónia elvesztése
 |
| Barcelonában búcsúztatják a Nemzetközi Brigádokat 1938. okt. 28-án |
A köztársaság északi enklávéjának hadereje ekkor nagyjából 250 ezer fő volt, de mindössze 50 harckocsi, kevesebb, mint 100 ágyú, és nagyjából 50 működőképes repülőgép állt rendelkezésükre, nem beszélve arról, hogy az állomány részére csak 40 ezer puskát tudtak biztosítani. A nacionalisták mintegy 340 ezer főt sorakoztattak fel Katalónia ellen, több mint 300 harckocsi, 500 repülőgép, és 1400 ágyú állt rendelkezésükre. (Ezek az adatok Beevor könyvében szerepelnek, a csatáról szóló Wikipedia-oldal egy másik műre hivatkozva például teljesen más számokat adott meg.) A nacionalisták, noha biztosra vették győzelmüket, egyedül a Barcelonában a csapataikra váró esetleges városi harcoktól féltek igazán.
Még tartottak a harcok az Ebrónál, amikor a Nemzetközi Brigádokat október 28-án elbúcsúztatták Barcelonában. A Brigádokba belépni óhajtó külföldiek száma amúgy is folyamatosan csökkent, ám a búcsúztatás mögött politikai szándék húzódott. Negrín miniszterelnök ugyanis a Népszövetségben felajánlotta, hogy visszaküldik a Brigádokat, amennyiben Francóék mögül kihátrálnak az olaszok és a németek. A felajánlás azonban egy héttel a müncheni egyezmény aláírása előtt született meg, így semmi nem lett belőle, mind a németek, mind pedig az olaszok úgy gondolták, hogy nem kell érdemben reagálniuk. Franco egyébként a kivonulás fejében követelte, hogy ismerjék el hadviselő félnek a britek és a franciák.
 |
| "A fegyveres fiatalság megvédi a kultúrát" |
1938. december 23-án indult el végül a katalóniai offenzíva. Az olaszok és a karlisták 30 km-re északra a Segre és az Ebro összefolyásától átkeltek a Segrén, és megtámadták a köztársasági erőket. Noha az itt védekező csapatok frissek és jól felszereltek voltak, meghátráltak a kivételesen jól küzdő olasz csapatok elől. Az olaszoktól északra szintén támadtak a nacionalisták, (azzal fenyegetve, hogy elvágják Barcelonát a francia határtól), de nem sikerült jelentős területi nyereséget elérniük. 1939. január 3-án végül Yagüe csapatai Ascónál, (amely az ebrói csatában a köztársasági frontvonal közepén feküdt) átkeltek a bal partra, és áttörték a köztársasági állásokat. Az extremadurai fronton indított köztársasági ellenoffenzíva sikeres volt ugyan, nyertek is kisebb területeket, de Franco úgy döntött, hogy nem von el csapatokat a katalán frontról. Január 3-a után aztán csaknem a teljes köztársasági arcvonalon általánossá vált a menekülés. Ennek eredményeképpen január közepén a köztársasági csapatok közül 23 ezren fogságba estek, további ötezer meghalt, 40 ezer pedig megsebesült, és alig 17 ezer puskája maradt a hadseregnek.
 |
| "Téli hadjárat 1938-39. Minden hátvédet a frontokra!" |
A köztársasági vezérkar kétségbeesett kísérlete az ellenállásra totális kudarcba fulladt. Noha a kommunista és a köztársasági propaganda igyekezett az ostromlott Madrid példáját állítani Barcelona elé, a város megvédésének semmilyen realitása nem maradt. Barcelona az utolsó napokban szellemvárossá vált, az élelmiszerboltokat, raktárakat kifosztották, és mindenki, aki csak tudott, menekült a francia határ felé. Mintegy félmilliós tömeg indult el a nacionalisták által nyitva hagyott úton keresztül Franciaországba. Luis Companys, a Generalitat vezetője, (az önálló katalán kormány feje) 1939. január 26-án még körbehajtatott kocsijával a városon, hogy megnézze, mi maradt Barcelonából, azután ő is elindult a határ fele.
Január 25-én a nacionalista csapatok már elfoglalták a Barcelonától délre és nyugatra fekvő dombokat, így az addig bujkáló barcelonai nacionalisták hosszú idő után először mertek mutatkozni. Az első napokban több ezer embert mészároltak le a katonák és a nacionalista civilek, amelyről többek között az olasz katonák számoltak be. Yagüe gyarmati csapatainak Franco szabad rablást engedélyezett Barcelonában. A várost ellepték a katalán nyelv betiltásáról szóló plakátok, és mindenkit felszólítottak, hogy a kasztíliai nyelvet használja. Január 26-án aztán parádé keretében vonultak be a francóista csapatok Barcelonába.
 |
| Az utolsó búcsú Barcelonában a menekülés előtt |
A menekülők egyre inkább feltorlódtak a lezárt francia határon. A nacionalista foglyokat, így pl. Teruel parancsnokát, Rey d'Harcourtot és Teruel püspökét kivégezték. A francia sajtóban a szélsőjobboldali és a baloldali lapok valóságos háborút vívtak, hogy megnyissák a francia határt a menekülők előtt. Franco elutasította azt a francia javaslatot, amely egy semleges zónát jelölt volna ki Spanyolországon belül, így január 27-én végül megnyílt a francia határ, de csak a civilek és a sebesült katonák előtt.
 |
| Fasiszták ünneplik Barcelonában a város elfoglalását |
A katonai ellenállás Barcelona összeomlása után lényegében megszűnt, a hátramaradt köztársasági csapatok alig tudták lassítani a nacionalista haderő előretörését, noha egy-egy epizódszerep még jutott a védekező republikánusoknak. Február első hetében aztán a republikánus katonák, akiknek nem volt vesztenivalójuk, már inkább arra koncentráltak, hogy a francia határon keresztül verekedjék magukat, ezért február 5-én a franciák a Néphadsereg maradványai előtt is megnyitotta a határokat. 1939. február 1-én a Cortes még összegyűlt a katalóniai Figuerasban, de végül febr. 6-án Azana, Negrín és Companys is Franciaországba menekült. Február 10-én Franco csapatai a francia-spanyol határ teljes hosszán átvették az ellenőrzést, leszedték a köztársasági zászlókat, és ezzel befejezték Katalónia meghódítását.
A kommunisták végnapjai
 |
| Menekülő köztársaságiak várnak a határ megnyitására |
A köztársasági kormány, miután Franciaországba menekült, egy rövid kormányülést követően Alicantéba repült, a Nemzetközi Brigádok korábbi főhadiszállására. Ez azonban csak Negrínt és szűk körét jelentette, ugyanis nem tartott vele sem az államelnök, Azana, sem pedig a Cortes elnöke, Martínez Barrio. A totális kudarcot jól jelezte az, hogy 1939. február 27-én Nagy-Britannia és Franciaország elismerte Franco kormányát, Azana pedig ugyanaznap lemondott az elnöki posztjáról. (Az utóda Martínez Barrio lett volna, de ő nem tért vissza Spanyolországba). Mind a britek, mind pedig a franciák ugyanis úgy vélték, hogy a köztársaság győzelmére immáron semmi esély nincs, és számukra a politikai prioritás ekkor már az volt, hogy biztosítsák Franco semlegességét, és hogy a német és olasz fegyveresek kivonuljanak Spanyolországból, hogy ne fenyegesse Franciaországot kétfrontos háború.
Február 16-án Negrín egy megbeszélést tartott a Néphadsereg vezetőivel, ahol az ellenállás folytatását hangsúlyozta, de a katonai vezetők ezzel nem értettek egyet. Noha a Köztársaságnak még mintegy 500 ezer fős hadserege volt, a nacionalisták számbeli fölényben voltak, továbbá mind tüzérségi, mind pedig légi fölényt élveztek, annak ellenére, hogy a köztársaság még épen maradt déli enklávéja kevésbé szenvedte el a harcokat. Az utánpótlás azonban már nagyon nehezen volt megoldható. Negrín mérgében valamennyi főtisztet árulónak bélyegezte.
A kommunisták mindeközben egyre kevésbé voltak népszerűek a hadsereg körében. Stratégiájuk teljes kudarcot eredményezett, noha a végső ellenállásra buzdítottak ők is. Az, hogy a katonai kérdéseket és az utánpótlást alárendelték a kommunista politika és presztízs szempontjainak, csak növelte az ellenérzést velük kapcsolatban. A SIM (a spanyol köztársasági titkosszolgálat) kegyetlenségeiről kiszivárgó hírek is jelentősen megtépázták a kommunisták hírnevét. A tisztek nagy része, akik a központosítás és a hierarchia bevezetése miatt csatlakoztak a kommunistákhoz, eddigre már kiábrándult.
 |
| Segismundo Casado ezredes rádióbeszédet tart |
A tisztek ellenállásának központi alakjává Segismundo Casado ezredes vált, aki a Központi Hadseregnek volt a parancsnoka. (Ez a Madrid körüli haderőt jelentette). Jó kapcsolatokat ápolt Azanával, nyíltan fellépett a kommunisták ellen, és az anarchisták is bíztak benne. Casado azt javasolta, hogy a köztársaság alakulatai vonuljanak vissza, építsenek ki védelmet a cartagenai tengerészeti bázis körül, és amennyi embert csak képesek, hajózzanak be, hogy elhagyják Spanyolországot. Casado is azok közé tartozott azonban, akik azt gondolták, hogy a béke legfőbb akadályát a kommunisták jelentik, és a nacionalisták csak miattuk nem kötnek békét a köztársaságiakkal.
 |
| Az elfoglalt területek 1939 februárjában |
A Negrínnel és a kommunistákkal szembeni ellenállás február folyamán felerősödött, az anarchisták, az UGT és egyes liberális politikusok, valamint a Julián Besteiro vezette szocialisták mellett csatlakozott hozzá José Miaja tábornok és Largo Caballero is. 1939. március 2-án Negrín eldai villájába hívatta Casadót, majd közölte vele, hogy előléptetik tábornokká, és leváltják a Központi Hadsereg éléről, helyére pedig Modestó került volna. (Más változtatásokat is bejelentett, amely gyakorlatilag a kommunista tisztekre bízta volna a hadsereget, sőt, a köztársasági kikötőket is.) Casado ezt ellenezte, majd Valenciába ment, és értesítette híveit. Március 4-én, mikor kiszivárgott, hogy Francisco Galánt nevezik ki a cartagenai erők élére, a tengerészek és a szárazföldi egységek fellázadtak. A cartagenai nacionalisták riadóztatták Francóék flottáját, amely csaknem sikerrel foglalta el Cartagenát, de az utolsó pillanatokban ezt a köztársasági hadiflotta megakadályozta. (Az akció után azonban kihajózott Cartagenából, és Franciaországba távozott, ott a legénység menedéket kért, a hajókat pedig később visszaszolgáltatták Francóéknak). Március 5-én Madridban Casado vezetésével megalakult a Nemzeti Védelmi Bizottság, és átvették a parancsnokságot. A kommunista tiszteket másnap letartóztatták, azonban ez az akció nem volt mindenütt sikeres.
 |
| Menekültek Gironánál |
A kommunista tisztek, Modestó, Líster, valamint La Pasionaria Eldában, Negrín villájában gyülekeztek, és végül úgy döntöttek, hogy távoznak Spanyolországból. Március 7-én repülőgépre ültek, és elhagyták az országot. Ugyanaznap azonban Luís Barcelo, az I. hadtest kommunista parancsnoka a II. és III. hadtestet a maga hatásköre alá vonva Madrid ellen indult. A köztársaság utolsó heteiben még egy véres konfliktusra is sor került a kommunisták és ellenfeleik között. Eleinte a kommunista csapatok túlerőben voltak, a városi harcok közepette elfoglalták Casadóék főhadiszállását is, és agyonlőtték az ott tartózkodó tiszteket, de a Nemzeti Védelmi Tanács tagjai máshonnan irányították a harcokat, sőt erősítést kaptak Cipriano Mera IV. hadtestétől. Barcelo nem kapott pártutasításokat, sőt semmilyen utasításokat, mert a felettesei mind elhagyták Spanyolországot, így nem volt kiért küzdenie. Március 10-én tűzszünet jött létre, Barcelót és kommunista tiszttársait pedig kivégezték, ezzel véget vetve az utolsó polgárháborún belüli polgárháborúnak Spanyolországban. A kommunistáknak azonban részben jól jött Casado lázadása: a bukás teljes felelősségét utóbb ugyanis rá és társaira hárították, árulónak bélyegezve őket, amiért a végső ellenállás előtt hátba döfték a kormányt.
A polgárháború vége
 |
| Adolfo Prada ezredes (bal oldalt) átadja Madridot Franco katonáinak |
Miaja és Casado már március 7-én felajánlotta a megadást Franconak, aki azonban csak a teljes és feltétel nélküli megadást fogadta el. Casadóval gyakorlatilag senki nem tárgyalt, sem a britek, sem a franciák, és nem tekintette őt partnernek Franco sem. Az az illúzió, hogy csak a kommunisták akadályai a különbékének, hamar szertefoszlott. Franco egyre képtelenebb feltételeket támasztott a megadás időbeli pontjaira nézve (légierő átadása, különböző területek átadása stb.). Végül, mikor a megadási tárgyalások kiszivárogtak, a köztársasági haderő csaknem magától felbomlott. A katonák otthagyták a frontot, vagy maguktól bejelentették a megadást. A nacionalista hadsereg akadálytalanul foglalta el a maradék területeket, a köztársasági katonákat stadionokba, vagy szögesdróttal elzárt területekre terelték. Sokan próbáltak különböző vízi járműveken elmenekülni Spanyolországból, de a köztársasági flotta ekkor már Franciaországban volt, így számos öngyilkosság történt az utolsó napokban a rakpartokon, miután nem maradt számottevő hely a hajókon. 1939. március 31-én Franco serege egész Spanyolországot ellenőrzése alá vonta, április 1-én pedig Franco bejelentette a polgárháború végét. A fronton gyakran filmekbe illő jelenetek játszódtak le, mikor a két szembenálló tábor végre beszélni kezdett egymással, vagy megkínálták cigarettával a másik felet, ám ezek a pillanatok nagyon rövid ideig tartottak.
Az "új rend" Spanyolországa
Bár néhányan még a vereség után is reménykedtek benne, Franco nem sok kétséget hagyott afelől, hogy hogyan kívánja rendezni az új Spanyolország viszonyát a köztársaságiakkal. Az új rezsim elképesztő brutalitátssal, válogatás nélkül fellépett azok ellen, akik szimpatizáltak a Köztársasággal, de azok ellen is, akik egyszerűen csak semlegesek maradtak. Franco világában ugyanis nem lehetett valaki semleges.
 |
| "Spanyolország megérkezett" |
A polgárháborús győzelem után Spanyolországban Franco lett a korlátlan úr, de kormánya már egyensúlyozást tükrözött, hiszen a falangisták, a karlisták és a monarchisták is kaptak tárcákat Franco kormányában, igaz, a legfontosabb minisztériumok élére Franco hűséges emberei kerültek, pl. sógora, Serrano Suner. Kezdetben az elfoglalt területeken bizottságok jelentették a közigazgatást, amelyek többnyire a helyi birtokosokból, a helyi papból, csendőrparancsnokból és egy falangista pártfunkcionáriusból állt. A kormánynak és a közigazgatás tagjainak hűségesküt kellett tenniük, hogy feltétlen támogatói lesznek a Caudillonak és Spanyolországának. Megszületett egy munka törvénykönyve, amely azonban voltaképpen semmilyen érdemi jogot nem biztosított a szakszervezeteknek, és jelentős visszalépés volt a korábbiakhoz képest. Katalónia autonómiáját eltörölték, a kasztíliai spanyol lett a hivatalos nyelv minden téren, a többi nyelvet nem tűrték meg a hivatalokban. Bevezették a cenzúrát (néha már-már megmosolyogtató volt a tiltott szavak listája, benne az orosz salátával, de abban az időben ezt komolyan vették). Törvényt hoztak arról, hogy mindazokat felelősségre kell vonni, akik 1934. október 1-je, és 1936. július 18-a (a lázadás kirobbanásának napja) között felforgató tevékenységet folytattak, valamint szemben álltak a "Nacionalista Mozgalommal". Érvénytelenítették a Köztársaság területén kötött polgári házasságokat, és bevezették újra a kötelező egyházi házasságot.
 |
| Elöl a feszület, a háttérben a falangista párt szimbóluma |
Az egyház egyébként a rendszer teljes és kritikátlan támogatójának bizonyult. A már említett kötelező egyházi házasságon túl, eltörölték a válást és az abortuszt is, továbbá Spanyolország területén a katolikus egyházon kívül gyakorlatilag más vallást nem engedélyeztek. A papság gyakran a polgári közigazgatásban is fontos szerepet töltött be, és a papok adott munkakörökhöz erkölcsi bizonyítványt állíthattak ki. Az oktatásban az egyház jelentős teret nyert, (az egyetemeket leszámítva, amelyeket viszont a falangisták vezettek), a köztársaságpárti tanárokat és értelmiségieket vagy száműzték, vagy kivégezték. Az osztálytermekben kötelező elem volt a feszület és a Madonna-kép. A miséken a polgárháború után a lakosságnak a kilencven százalékánál is nagyobb része vett részt, mert a templomlátogatás elmaradása feljelentést, vagy egyéb hátrányokat válthatott ki. Az egyház egyébként a falangista párttal több kérdésben is összeütközött, (például az egyetemi oktatást a párt kapta meg), mert a falangistákra kevésbé volt jellemző a fanatikus katolicizmus, és gyakran a vallással össze nem egyeztethető kultuszokat akartak beiktatni a mindennapi életbe. Franco ezeket az ellentéteket kihasználta, akárcsak az alfonziánus monarchisták, a karlisták, és a falangisták egymás közötti rivalizálását az általuk elképzel jövőbeli Spanyolország kapcsán. Az egyház egyébként belefolyt a cenzúrába is: a filmek, színházi darabok, mozifilmek, könyvek, stb. csak előzetes cenzúra után jelenhettek meg, amelyben egyházi személyek is részt vettek. Spanyolországban az öltözködés kapcsán is rendszabályokat fogalmaztak meg, sokszor a falangisták fiatal nőket kaptak el, mert túl kihívóan öltöztek, vagy férfiakat vertek meg, mert nem viseltek zakót.
A nők társadalmi szerepe egyébként megváltozott: a köztársasági időkhöz képest a nők elvesztették a munkalehetőségeket, alig pár álláslehetőséget biztosított nekik a rendszer. A nők feladata a házimunka és a gyermekszülés maradt, de megengedett, és egyéb szórakozási lehetőség híján népszerű időtöltésnek bizonyult a különféle segélyezési egyletekben való részvétel.
 |
| A francóisták ünneplik a győzelmüket |
A munkabéreket az 1935-ös szinten rögzítették (az árak persze a háború utániak voltak), tiltakozni természetesen nem lehetett. Spanyolország számára egyébként is megterhelő volt az Olaszország és Németország felé fizetett kölcsön törlesztése (az olaszoknak 1967-ig 5 milliárd lírát fizettek vissza, a németeknek pedig összesen 400 millió birodalmi márkát). A második világháború idején a mezőgazdasági termékek a német államadósság fejében kifelé mentek Spanyolországból, miközben egyes spanyol vidékeken éhínség dúlt. A törlesztés másik módja koncessziók formájában valósult meg: a német vállalatok számára pl. wolfram-bányákra biztosított koncessziót a spanyol állam. Az állam számára emellett a burjánzó korrupció jelentett óriási tehertételt, amely végigkísérte a francóista állam egész történetét. A háborús károk óriási tehertételt jelentettek hosszú évekig, falvak százai elpusztultak, a gépjárművek kétharmada, a vasúti járművek fele elpusztult.
 |
| Heinrich Himmler Reichsfürer, valamint Luis Orgaz tábornok, Katalónia megbízott vezetője egy barcelonai szemlekörúton |
Franco eleinte a tengelyhatalmak semleges, de aktív támogatója volt, a Baleár-szigeteken megmaradt az olasz légitámaszpont, elküldte a Kék Hadosztályt a Szovjetunió ellen, és nyersanyagokkal segítette őket. A háború fordulásával azonban mindinkább elzárkózott az együttműködés elől, és bejelentette teljes semlegességét, és lezárta pl. a német hajók előtt a spanyol kikötőket. A normandiai partraszállás után sokáig úgy nézett ki, hogy Spanyolországot is megszálljak a szövetségesek. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok is megszakította a kapcsolatait Francóval, és az ország az ENSZ-ben sem képviseltethette magát. A megszállás végül elmaradt, és a hidegháború felerősödésével Spanyolország fontossá vált az USA számára, előbb kereskedni kezdett vele, majd hitelt is nyújtott Francóéknak, amit a köztársasági emigránsok érthető módon zokon vettek.
A köztársaságiak sorsa, és az ellenállás
Amint azt fentebb írtam, a köztársasági, és a nacionalista katonák a polgárháború végének első pár napjában még barátkoztak egymással, azonban a rendszer hamarosan a megtorlás politikáját érvényesítette velük szemben. A megtorlás brutális volt és kegyetlen, a köztársaságiakkal kapcsolatba kerülők semmilyen kegyelmet nem kaptak. A kivégzettek száma 1943-ig nagyjából 200 ezer fő lehetett, a bűnösök listája pedig egymillió fős. A köztársasági csapatokat 1939 tavaszán büntetőtáborokba zárták, majd kényszermunkára ítélték őket. José Antonio Primo de Rivera, a Falange alapítója halálának évfordulóján 256 foglyot végeztek ki jelképes bosszúként Barcelonában. Az ítéleteket azonnal végrehajtották, fellebbezésnek értelemszerűen helye nem volt. A büntetőtáborok része volt az átnevelés, a foglyoknak nacionalista köszöntéseket kellett gyakorolniuk egész nap, nacionalista énekeket énekelniük, aki pedig nem volt elég gyors, vagy szorgalmas, azt kivégezték. Bevezették a kötelező gyónást, ahol a papok a gyónási titkot megszegve a polgárháborús személyek szerepére voltak kíváncsiak, és azt továbbították a nacionalista börtöntiszteknek. A miselátogatás értelemszerűen kötelező volt a büntetőtáborokban is. A foglyokkal egyébként erődítményeket, vasutat, és egyéb infrastrukturális beruházásokat végeztettek, a kenyérfejadag napi 30-40 gramm volt, a fizetés, a levonások után, heti két peseta.
 |
| Koncentrációs tábor a köztársaságiak részére Franciaországban |
A Franciaországba jutott köztársaságiaknak kezdetben hasonló sors jutott. A francia határőrség eleinte szögesdróttal kerített körül területeket, és oda terelte be a spanyolokat, de az asszonyokat elkülönítették. Összesen 6-8 koncentrációs táborba összpontosították a köztársasági menekülteket, ahol eleinte nem voltak latrinák, sem folyóvíz, és az élelmezés sem volt megoldott. A Pireneusokhoz közeli táborokban, ahol eleinte nem volt fedett hely sem, az emberek egyszerűen halálra fagytak, így azokat fel kellett számolnia a francia hatóságoknak. Sok köztársaságival, így pl. Antonio Machadoval, a híres spanyol költővel betegség végzett, mivel a franciák nem biztosítottak semmilyen felszerelést, sem gyógyszereket az alapvető egészségügyi ellátáshoz. Azok a köztársaságiak, akik megjárták a német koncentrációs táborokat is, utóbb nem egyszer azt mondták, hogy a francia körülmények még azoknál is rosszabbak voltak. A francia sajtóban pedig a jobb- és baloldal között éles vita zajlott arról, hogy be kell-e fogadni a menekülteket. Végül mintegy 70 ezer ember visszatért Spanyolországba, vállalva a kivégzést, vagy a börtönt. Franciaországon kívül azonban más országok alig segítettek a spanyol menekülteken, Belgium befogadott 2-3 ezer gyereket, Mexikó felajánlotta, hogy ötvenezer embert befogad, de pl. Casado ezredest és híveit kiutasították.
 |
| Franciaországi koncentrációs tábor a köztársaságiaknak |
A helyzet a második világháború közeledtével változott meg, 1939 szeptemberében a Néphadsereg veteránjait az Idegenlégióba sorozták be, mintegy ötezer főt. További tízezer fő pedig a francia hadseregben harcolt, mintegy ötvenezer fő pedig munkaszolgálatot látott el. A világháború alatt terveztek egy Miaja és Rojo vezette spanyol hadtestet is, de a terv végül nem valósult meg. A spanyoloknak egyébként sem volt sok választásuk, hiszen a Gestapo nem nézte jó szemmel a megszállás után a jelenlétüket Franciaországban, és többnyire kiszolgáltatták őket Spanyolországnak. Mintegy harmincezren kerültek koncentrációs táborba. Largo Caballero, aki miniszterelnök volt, Párizsban halt meg, kórházban, miután az orienburgi koncentrációs táborban töltött idő aláásta egészségét. A harmincezer spanyolnak mintegy harmada Mauthausenbe került. Luis Companyst, a Generalität és Katalónia egykori vezetőjét, valamint Juan Peiro (CNT), és Julián Zugazagiota (PSOE) minisztereket kiadták Spanyolországnak, ahol kivégezték őket. Ebből kifolyólag a spanyolok nagy számban vettek részt a francia ellenállásban is, ahol igen komoly szerepet játszottak.
 |
| "Vasúti dolgozók! Bojkottáljatok minden kereskedelmet a fasiszta Spanyolországgal!" |
Spanyolországban az ellenállás az 1960-as évekig volt aktív, de pontos számokat a megfelelő dokumentumok híján nehéz mondani. A csendőrség olykor szándékosan felnagyította a számokat, máskor viszont éppen lekicsinyelte az ellenállást, pl. más bűncselekmények közé sorolta be. Az ellenállás a csúcspontját 1944-47 között érte el, amikor is a németeket kiűzték Franciaországból, így az ottani spanyol csoportok aktívan tudták már segíteni a Franco ellen lázadókat. A gerillák egy része a rendszer üldözötteiből állt, egy részük azonban egykori polgárháborús veteránokból, akik olykor sikeres akciókat tudtak lebonyolítani. A hivatalos adatok szerint 1.866 támadás történt 1960-ig a hatóságok ellen, és 566 esetben történt szabotázs. 2.173 gerilla esett el, 420 sebesült meg, 2.346 fogságba esett, 550 megadta magát, és 19.430 személyt tartóztattak le bűnpártolás vádjával. A hatóságok részéről 307 halott, és 372 sebesült volt a veszteséglistán.
 |
| "Parasztasszony! A te munkád a földeken erősíti a harcolók lelkesedését!" |
A köztársasági vezetők lényegében pártokra oszlottak szét a bukás után. Negrín időben biztosította magának a lelépéshez szükséges feltételeket: villát bérelt magának, majd mintegy ötvenmilliónyi állampapírt, ékszert és aranyat gyűjtött össze a Vita nevű jachton, és azt elküldte Mexikóba. Szerencsétlenségére ott Prieto, aki jóban volt a mexikói kormánnyal a Köztársasági Spanyolok Segélyező Bizottsága számára lefoglalta a szállítmányt. A kommunistáknak is megvolt a maga szervezete, de az 1944-es partraszállás után úgy látták, eljött az ő idejük, és megalapították a Nemzeti Uniót, ahová elvárták a többi pártot is, ám azok a Demokratikus Erők Nemzeti Szövetsége nevű formációban tömörültek. A kommunisták nem létező szervezetek valóságos hadát hozták létre, hogy a gyanútlan külföldi szemlélő számára úgy tűnjön, hogy az igazi tömegtámogatás mögöttük van, és célként egy új rekonkvisztát tűztek ki maguk elé. A kommunisták egy hadjárat keretében akarták visszafoglalni Spanyolországot. Valle de Arán térségében 1944. október 3-án indították el az akciót. A kommunista párt közleménye szerint 15 ezer ember indult el, de valójában alig háromezer támadta meg a nacionalista területeket. A támadók többsége azonban nem veterán, hanem sebtiben felkészített fiatal volt, alig értékelhető harci tapasztalattal. A háromezer emberből hivatalosan tizenkét dandárt csináltak, és így keltek át a spanyol határon. Október 17-én további hat "dandár" csatlakozott a támadókhoz. A velük szemben felsorakozó mintegy ötvenezer fős csendőrség és hadsereg azonban október 27-ig csaknem az utolsó szálig megsemmisítette a támadó alakulatokat.
Az utolsó komolyabb gerillacsapatot 1960. január 3-án számolták fel Gerona közelében. Francisco Sabato Llopar csapatát bekerítették, és noha még sikerült kitörnie, két nappal később végül elérte a végzete, és agyonlőtték. Az 1960-as évektől már az egymással vitatkozó emigráns köztársasági frakciók mellett egy teljesen másfajta ellenállás kezdett kibontakozni, melyben meghatározó szerep jutott az ETA-nak.
A spanyol polgárháborúról szóló sorozatunk ezzel a poszttal véget ért.
23 komment
Címkék: spanyolország köztársaság franciák katalónia prieto kommunisták fasiszták milícia szocialisták mussolini nacionalisták franco spanyolok ebro spanyol köztársaság negrín falangisták daladier
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Árpádka 2010.05.31. 18:37:20
Az ETA gyökerei tehát a polgárháborúra vezethetők vissza? Bár szerintem ott a nacionalizmusnak is nagy szerepe van a lenninizmus mellet .
Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.05.31. 18:44:16
Köszi.
Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.05.31. 18:46:33
Árpádka 2010.05.31. 18:57:52
Egyébként ott még volt a 80-as évek környékén egy puccs is amit János Károly felépése akadályozott meg nem ?
Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.05.31. 19:02:31
Igen, volt egy puccskísérlet, amit a király akadályozott meg, ha nem tévedek, akkor 1981 febr. 23-24.-én
Árpádka 2010.05.31. 19:10:27
Monarch (törölt) 2010.05.31. 19:18:46
Monarch (törölt) 2010.05.31. 19:23:47
hami · http://toriblog.blog.hu 2010.05.31. 20:13:52
Minorkavidor 2010.05.31. 20:27:23
traianus 2010.06.01. 16:41:56
Tetszett a sorozat, csak gratulálni tudok.
sztalaktit 2010.06.01. 16:52:30
Tamáshida · http://www.youtube.com/watch?v=x_SBwVB83WU&feature=related 2010.06.01. 17:06:14
Ianitorum Regalium Magister · http://regnihungariae.blog.hu/ 2010.06.01. 18:41:46
Ez pontosan mit takar? Ez a csapat a '30-as évek végétől harcolt vagy később alakult? Elég fura belegondolni,hogy egy gerillacsapat 20 éven keresztül küzd...Vagy csak rosszul értelmeztem.
Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.06.01. 23:00:39
Nem, egyhuzamban a gerillák ritkán húztak ki egy évtizednél többet. Ha jól tudom olyan gerillacsapat nem is volt, amelyik 1939-től 1960-ig folyamatosan harcolt volna. :)
Én fogalmaztam kicsit félreérthetően.
Titus Pullo Urbino 2010.06.04. 09:11:58
A poszt jó volt, gratula!
SchA · http://katpol.blog.hu 2010.06.04. 22:25:53
Egy kérdés és egy észrevétel
- a köztársaságiaknak milyen légvédelmi eszközeik voltak a háború végső szakaszában? A logikus az lenne, hogy ekkorra már eleget összegyűjtöttek a modernebb szovjet légelhárító eszközökből. Ennek ellenére hatásos légvédelmet nem tudtak produkálni.
- "A vízhiányra jellemző, hogy a puskákat a katonák a saját vizeletükkel hűtötték."
Itt a puska ugye géppuska akart lenni?
Nge Swazili Mbeko 2010.06.05. 20:19:29
NAR 2010.06.06. 19:14:57
Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.06.07. 12:42:35
A puska valószínűleg géppuska akart lenni, köszi a megjegyzést. A megjegyzés egyébként megint csak Beevortól származik, de azt már nem tudom kideríteni, hogy a fordító, vagy a szerző nézte-e el.
A légvédelemről sok információm nincs, úgy tudom, hogy az ebroi ütközetben 76 mm-es légelhárító lövegeket használtak, de Beevor pl. azt írja ezekről, hogy a hozzájuk mellékelt lőszerek nagy része selejtes volt.
összegyűjteni egyébként nem tudták őket, mert a nacionalisták aragóniai offenzívája során tetemes mennyiségű tüzérségi felszerelés került a birtokukba, amit a köztársaságiak soha többet nem tudtak pótolni. Ezek között Beevor szerint elég sok légvédelmi eszköz is volt, pontos számokat azonban nem közöl.
kommentek