1521, az első oszmán támadás

Szülejmán trónra lépésének hírével követet küldött az alig tizenöt éves magyar királyhoz, II. Lajoshoz. A követ mellett azonban a trónváltozás alkalmából kitört ázsiai lázongásokról szóló hírek is megérkezetek Budára, így ott megpróbáltak kitérni az egyre keményebb békefeltételek elfogadása elől. Feltartóztatták a szultán küldöttét, s az európai hatalmakhoz fordultak segítségért. Mire azonban 1521-ben a segélykérő követek célba értek Szülejmán hada már úton volt Magyarországra.

Ez volt az ifjú szultán első önálló hadjárata, s ez körülmény az a oszmán hadvezetés megosztottságával párosulva sok tétovázást és számos baklövést okozott, ám a magyarok szinte teljes tétlensége miatt a hadjárat végül mégis eredményesen zárult. Sikerült elfoglalni a déli magyar végvárvonal két kulcsfontosságú erősségét. Szabácsot és a híres Nándorfehérvárt (Belgrádot) is, így az oszmánok hídfőállásokhoz jutottak a legjelentősebb déli határfolyón, a Száván.  

 – írta a pápának az új helyzetet összegezve II. Lajos.

Arra azonban már szemernyi reménye sem lehetett a királynak, hogy saját erejéből szerezze vissza a két erősséget. Az 1521-ben ugyanis világosan kiderült, hogy a Hunyadi Mátyás halála után kialakított hadszervezet nemhogy támadásra nem volt alkalmas, de most még veszélyhelyzetben  is csődöt mondott. Elsőként a hírszerzés vallott kudarcot, azután rendkívül lassan gyülekeztek a magyar csapatok. Mire II. Lajos személyesen is táborba szállt már a szultán is Nándorfehérvár alatt állt, s nyilvánvaló volt, hogy szükség esetén az oszmán hadsereg a vár alól hamarabb fog eljutni bármely gyülekező helyre az országból, mint péládul a Horvátországból vagy Erdélyből érkező magyar seregtestek.

Nándorfehérvár a 16. században forrás: Wikipedia

Így a vár a oszmán-magyar háborúk történetében egyedülállóan hosszú, két hónapig tartó ostrom után 1521. augusztus 29-én úgy került az oszmánok kezére, hogy semmiféle külső segítséget nem kapott. A nehezen összegyűlt magyar sereg még a szultán távozása után sem tudta a helyzetet a maga javára fordítani, mert a táborban járvány tört ki, mire a katonák nagy része félelmében hazavonult.

A következő években a katonából szerzetessé, majd főpappá lett Tomori Pál kalocsai érsek ugyan megkísérelte újjászervezni a védelmet, és ért is el kisebb helyi sikereket, de a magyar határvédelem helyzetének reménytelensége olyannyira nyilvánvaló vált, hogy az egyik határvidéki oszmán parancsnok 1524-ben már ezt írta a szultánnak:

„A magas trónus előtt ne legyen titok, hogy az átkozott Magyarországnak nincs olyan helyzete és ereje, amit bármi módon figyelembe és tekintetbe kellene vennie.”

A szultáni hadjárat megindul

Az Oszmán Birodalom azonban 1522-ben előbb a johannita lovagrend rhodoszi támaszpontját támadta meg, s 179 napos szívós ostrom után végül el is foglalta. Ezután Szülejmán évekig nem indított jelentősebb hadi vállalkozást, ám 1525-ben a hosszú tétlenség miatt lázongó fővárosi janicsárok már ismét hadakozásra sarkallták. Ekkor került szóba újra a Magyarország elleni hadjárat terve.

Ezúttal a II. Lajos udvarában ideje korán értesültek az oszmánok támadó szándékáról, mert 1525 végén egy hatalmi intrikákba bonyolódott szerb főúr átszökött a magyarokhoz, mégsem tudtak gyorsabban felkészülni, mint korábban. A fejlemények láttán a pápa Budára küldött követe Antonio Giovanni da Burgio igen pesszimistán vélekedett az esélyekről:  

„meg kell vallanom, és őszentsége legyen elkészülve rá, hogy ez az ország nem képes magát megvédeni, hanem ki van szolgáltatva az ellenség kegyelmének, és úgy fog kikerülni a háborúból, ahogyan az ellenségnek tetszik. Mert el lehet-e képzelni, hogy Magyarország háborút viselhessen a török egész hatalma ellen, mikor a magyar király és az urak még arról sem tudnak gondoskodni, hogy a végeken szolgáló katonaság megkapja zsoldját? Őfelsége a király olyan súlyos anyagi helyzetben van, hogy gyakran még konyhája költségeit sem tudja fedezni, az urak viszálykodnak, a nemesség pártokra bomlott, de még ha mind összetartanának is, mit tehetnének a török ellen, mikor a legegyszerűbb hadifelszerelésük sincsen meg? Azt megtehetik, hogy egyszer megütközzenek, de akkor vereséget is fognak szenvedni”.

Hasonlóképpen vélekedhetett a határvédelem parancsnoka, Tomori Pál is, aki feltétel nélkül a békekötés híve volt, s az 1520 óta őrizetben tartott szultáni követet igyekezett felhasználni e célból. A magyar kormányzat már 1524-ben is tett hasonló kísérletet, s közvetítők útján is békét kért, de a próbálkozások mindkét esetben sikertelenek voltak.

Az események 1526-ban szinte pontosan az öt évvel korábbi forgatókönyv szerint zajlottak. Míg Szülejmán szultán már április 23-án elindult Isztanbulból a fővárosi zsoldossereggel – II. Lajos a következő napra hívta össze az országgyűlést, hogy a honvédelem ügyében intézkedjék. Az előző évek zűrzavarai után az uralkodónak és a főuraknak végre sikerült helyreállítani a kormányzat tekintélyét, s papíron megnövelték a hadkötelesek létszámát is.

II. Lajos forrás: Wikipedia

A szorongatott helyzetbe lévő magyar kormány természetesen az európai keresztény hatalmaktól is segítséget kért. Hiába küldött azonban II. Lajos segélykérő követeket a külföldi udvarokba, Európa jelentősebb országai 1526 tavaszán éppen V. Károly túlhatalmának letörésével voltak elfoglalva, s így sem a Habsburgok, sem ellenfeleik nem tudtak érdemben támogatni Magyarországot.

Egyedül a pápa nyújtott hathatós anyagi segítséget a magyar hadsereg felszereléséhez és külföldi zsoldosok felfogadásához. Az osztrák főherceg, Ferdinánd is támogatta volna sógorát, de saját erőforrásaiból csupán a horvát határszakasz védelmének átvállalása tellett. A potenciálisan fenyegetett Németországban is meghallgatásra találtak a magyar kérések, de a speyeri birodalmi gyűlés csak három nappal a csata előtt, augusztus 26-án egyezett bele, hogy 4000 fős segélycsapatot küldjön II. Lajos királynak. VIII. Henrik angol király is küldött némi segélyt Magyarországnak, de ez a pénz végül csak 1527-ben érkezett meg. Így Magyarország lényegében egyedül volt kénytelen megvívni élet-halál harcát az Oszmán Birodalommal.

A szultán május 19-én érkezett a bulgáriai Plovdivba ahol az anatóliai katonaság, május 29-én pedig Szófiába, ahol Rumélia – a birodalom európai felének – csapatai csatlakoztak hozzá. Mialatt a szultán június 9-én bevonult a szerbiai Nisbe, megérkezett Budára a pápa engedélye, hogy a védelmehez igénybe vehessék az egyházi kincseket, mire II. Lajos király elrendelte a magyar csapatok gyülekezését július 2-ára Tolnára.
Amikor július elején a szultáni sereg a nagy belgrádi hadimustra után átkelt a Száván, Lajos király legalább azt szerette volna megakadályozni, hogy az ellenség békésen átjusson a következő jelentősebb folyón, a Dráván is. Ezért Báthori István nádor (a király helyettese) vezetésével a déli országrész katonaságát a folyóhoz rendelte, a nemesség azonban – arra hivatkozva, hogy a király sem szállt még táborba – nem volt hajlandó csatlakozni a nádorhoz.

A király azonban még a saját 1000 fős bandériumát sem tudta időben kiállítani. A rendkívüli hadiadó beszedése lassan haladt, a hadakozás céljára átengedett egyházi kincsekből pedig az idő rövidsége miatt nem tudtak pénzt veretni, egyedül a pápa által küldött segélypénzek érkeztek meg időben. A déli határ védelmét irányító Tomori érsek katonái azonban így is közel egy éve nem kaptak fizetést, s szabályosan éheztek. Ráadásul az érsek azért is tétlenségre volt kárhoztatva, mert átgondolatlan parancsok megfosztották a korábban neki alárendelt haderő  egy részétől.

„Nem uralkodik itt már más, – írta a tehetetlenség láttán Tomori a királynak – bocsásson meg a szóért, csak a [az oszmán] császár, hogy pusztítaná el az Isten. […] Szent György vértanú ünnepén indult hadba Konstantinápolyból a császár felséged ellen; szinte minden héten írtam levelet felségednek, de felséged és az urak még a lovak lábát sem patkoltatták meg”

Hiába volt a kétségbeesett sürgetés. Az oszmánok már egy hete ostromolták a magyarok akkori legjelentősebb erősségét, a Duna mentén fekvő Péterváradot, amikor a király 2500 gyalgossal, 1000 nehéz és 200 könnyű lovassal július 20-án végre elindult Budáról. Augusztus 14-én a támadó hadsereg Eszéknél élérte a Drávát, s hozzálátott a hídveréshez. Ekkorra a pápai pénzen felfogadott 4000 cseh, német és lengyel gyalogos zsoldossal, és a király csehországi híveinek egy-két ezer fős csapatával együtt II. Lajos serege is meghaladta már a 12.000 főt. Mivel a folyóvizek védelmére vonatkozó parancsokat a nemesség eddig rendre szabotálta, a király kétségbeesett lépésre szánta el magát.

„Látom én – szólt Lajos a nemesekhez –, hogy ki-ki saját mentségét és üdvét az én fejemre hárítja a magáréról. […] Nehogy tehát legyen valaki, aki saját tunyaságára bennem legcsekélyebb mentségeit is talál, és hogy ne lehessen nekem bármit is felróni, holnap a nagy Isten segítségével személyesen megyek veletek oda, ahová mások nélkülem menni vonakodnak.”

Augusztus 14-én a magyar sereg végre elindult dél felé, ám az oszmán hadak ezúttal is megelőzték. Öt nap múlva már állt a Dráva hídja, s augusztus 23-ára Szulejmán serege befejezte az átkelést a folyón.

Térkép a királyi és a szultáni hadak felvonulásáról