Az első részt azzal zártuk, hogy az 1514. évi XXV. tc. megtiltotta a jobbágy költözését (de maga a tilalmi törekvés nem ettől az időponttól ered). Ennek a rendelkezésnek azonban nem volt meg a társadalmi-gazdasági alapja, ezért nem ment át a gyakorlatba. Egyrészt az agrárgazdaság fellendülése szívóhatást fejtett ki a munkaerő iránt, másrészt a telekkatonaság intézménye (mely elválaszthatatlan a jobbágyság intézményétől) a birtokosok katonaállítási kötelmei miatt szintúgy 'haderő' igénnyel jelentkezett. A népesség viszont lényegesen nem gyarapodott. Azaz a jobbágy szabad költözésének lehetősége és tiltása, mindig a birtokosok, azok rétegeinek gazdasági és politikai érdekei s nem a jobbágyság - mint a XIX-XX sz-i parasztság előzménye - társadalmi erejének függvényében változtak. (később a jobbágyfelszabadítás sem lesz az, mindahány jobbágylázadás és felkelés ellenére sem)

De térjünk vissza a tárgyhoz:

Az 1526-1538 közötti éveket Ferdinánd és Szapolyai küzdelme jellemezte, nem csak javakban, hanem 'termelőerőben' is. (huh, csak kimondtam). 1530-ban Szapolyai hívei támogatásaként megadja a költözködési jogot a jobbágyoknak (már ott, ahol az ő befolyása érvényesült). A pártosodással s Buda 1541-es megszállásával, így az ország 'három részre szakadásával' tovább kuszálódtak a birtokrendszer területi megoszlásának addigi kérdései.

A Ferdinánd megkezdte új határvédelmi rendszer kiépítése, annak emberigénye - melyet csak részben töltöttek be kisnemesek, ill. a Balkánról felszoruló már ekként szolgált katonák - megkövetelte a jobbágyok költözésének szabadságát. A telekkatonaság intézménye nyíltmezei csaták hiányában a háttérbe került, a hadviselés megváltozott, a végvárak legkülönfélébb társadalmi elemekből álló katonái váltak a kor hőseivé. Nem kis mértékben volt vonzó a mintegy 20-22 ezres végvári katonaság körébe tartozni, hiszen tagjai uralkodói szolgálatban egyrészt mentesültek a földesúri joghatóság alól, másrészt szintúgy "vérükkel adóztak", azaz mentesültek úgy az állami, mint a földesúri szolgáltatás alól. A vitézebbje később részint meg is nemesült, melynek társadalmi presztizse - függetlenül attól, hogy ez gyakran armális, vagy kuriális nemesként jószerint nem hozott jelentős életminőségi változást - magas volt. Később a dzsentri világig alapját adta egyfajta megkülönböztető önértékelésnek.

Visszaztérve a jobbágyokhoz, szintúgy a szabad költözhetőségüket igényelte a nagybirtokosok birtoknövelési törekvéseinek erősödése, így az allodiális birtokainak munkaerő szükséglete, mely beköltözéseket az úrbéres jobbággyá nem, de házas zsellérré (inquilinus) váló jobbágyok szívesen vállalták, épp a birtokos familiárisai nyújtotta védelem reményében. Maksay Ferenc 4 rétegét határozta meg a nemességnek ezidőtájt.

• az 1000-nél több jobbágyportával rendelkező legnagyobb birtokosok (maga a király, 4 világi, 3 egyházi fő)
• a 300-1000 portát bíró nagybirtokos (akkor éppen 30, köztük 2 egyházi) - eddig a nagybirtokosok
• a közép és nagybirtok határán álló, 100-300 portán gazdálkodó réteg (63 személy, közte 15 egyházi és 5 város)
• a közép és kisbirtokos nemességként definiált, közel 10ezer fős, 100 porta alatt gazdálkodók rétegére.

Nagyobb allodiumokkal az első 3 csoport - kb.100 fő - rendelkezett.

A törvényi rendelkezésekből jól érzékelhetőek a 'párhuzamosan' zajló események, a teljes történeti háttér, az éppen aktuális 'nemzetközi helyzet', amely épp 'fokozódott'.

1547. év novemberében a nagyszombati (Trnava) országgyűlés XXVI. tc-e elvben visszaadta a jobbágyok szabad költözési jogát, a XXVII.tc. pedig definiálta mikor és hová költözhetnek. Érdemes elolvasni, minek nézett elibé az, ki elszánta magát. Először 15 napig győzködhette ura, s ha ez idő alatt nem 'vehette rá', hogy maradjon, akkor megeskette, hogy az "elköltözésre semmi magángyülölség, vagy bármely más ok" nem inditotta, s az ura "nem nyomorgatta" (bizonyára párszor hamisan, mert miért is akarna elköltözni, ha amúgy itt elégedett volt), ezután "elégtételt" kellett adjon amivel bárkinek is tartozott, ezután az elhagyni készült házat újítsa fel, zárjon le mindenkivel minden peres ügyét - ne feledjük, az úriszék maga a földesúr volt, az eljárás időtartamára és az ítéletre volt némi ráhatása - (s ügyeljen arra, hogy ilyen ne keletkezzék újabb a költözési hír hallatán), végül tegye le a "földbért" (azaz fizesse meg a következő évre a járandóságát, mint ha itt maradt volna), és már mehet is.

A kérdéskör harmadik törvényeként a XXVIII. tc. szerint "az elvitt jobbágy dijának nevezett büntetésbe (40 Ft) és ezenfelül kétszáz forint birságba" esett az, aki a jobbágyot erőszakosan elvitte. Sőt a birtokát zálogba vették a bírság fejében, nem bizták a végkifejletet a 'jobbágyszerző' fizetési hajlandóságára. (nem lett volna törvény ha nem lettek volna ilyen 'foglalások', meg 'összejátszások'.)

Nagy volt tehát minden épkézláb munkaerő után a kereslet a birtokosi oldalon. Ez érthető is, a török 1541-ben bevette Budát, a visszafoglalására tett 1542. évi kisérlet kudarcba fulladt, az ország közepe meghódolt, a portyák és a felvonulások a népesség területi eloszlását még ha nem is rendezték át véglegesen eddigre, de 'tartósan fennálló jelentős kockázatot' jelentettek. A váradi béke (1538) még friss, ki ide állt, ki oda, a táborok kialakultak,  ezt a folyamatot birtokadományozások sora kísérte. Hatása már jelentkezik, a Ferdinánd-hű nemesek vitézségért, hűségért szerzett új birtokai gyakran épp egy pechesebb harcostárs halálával üresedtek meg (szálltak vissza a Koronára), vagy rossz helyen feküdtek, épp Ferdinánd országába, az új birtokbavételt (hiteleshelyi beiktatást) a jobbágyok lehet nem várták meg.

Közepében voltunk mindennek.

A XXIX (29). tc. a szökevény jobbágyot vissza nem adót ill. a költözni akarót erőszakkal visszatartót is hasonlóan bünteti. S volt még egy a XXX.(30) tc., a "jobbágyok átköltöztetésében hiven el nem járó alispánok és szolgabirák büntetéséről"

A jogi keretek tehát nyitottak voltak. Elmehetett, ha el tudott, de ha már elment, akkor a törvény elvben megvédte a költözőt, sokszor áttelepülőt. Minden törvény annyit ér, amennyiben érvényt lehet neki szerezni. Így kell értelmezni azt, hogy ugyancsak 'visszadta' a szabad költözködés jogát az 1550. évi XXXIV.(34) tc. sőt még az 1556. évi tc. XXVII (27) tc is. (ez mutatja milyen érvényt tudtak szerezni a korábbi 'visszaadásoknak').

Az országban dúló állapotokról, a török fenyegetettség árnyékában a birtokosok közti ellentétekről, befolyásérvényesítő képességekről sok mindent elárul az, hogy az 1548. évi országgyűlésen újabb 11 tc. foglalkozik a jobbágy-kérdéssel.

A XXXII. (32) tc. a következő országgyűlésig (úgy is mondhatnánk meg nem határozható ideig) felfüggesztette a költözésük lehetőségét, azzal, hogy "az igazság, tisztesség és türhetőség határain tul nem szabad őket megadóztatni, sanyargatni vagy javaiktól megfosztani". Jól érződik a törvény szövegén az előző évi rendelethez képest a visszatáncolás: "A mi pedig a jobbágyok költözését illeti, ámbár az ország rendei és karai azok költözését az utóbbi nagyszombati országgyülésen bizonyos módozatok mellett és föltételek alatt szabaddá tették; mindazonáltal, mivel tudva van, hogy a jobbágyok már ez alatt a rövid idő alatt is nagy engedetlenséget tanusitottak uraik iránt s föllázadtak.." szóval mégsem akarom (annyira).

Továbbmegy, külön cikkelybe XLII (42) tc.foglalja, hogy  - "milyen okból szabad a jobbágynak ura fekvőjószágairól elköltöznie?" (röviden: Nem elég akarni, vármegye által választott esküdt nemesek ítélik meg azt, hogy "a jelen törvény sora ellenére gyötörné és nyomorgatná" az ő ura. Viszont a fentebb említett esetek (visszatartás, erővel elvitel, stb.) esetén a büntetés már kisebb (! csak 100 Ft), és semmi zálog.

Szembetűnő, hogy itt már a korábbi tartozásokért (és okozott károkért) nem a jobbágy, hanem az új földesúr köteles helytállani. A XLV.(45) tc. nyitva hagyta az útat visszafelé, mindenféle következmény nélkül (a kifizetett károkat, tartozást persze meg kell fizetnie)

A jobbágyterhek enyhítését mutatja az 1548. XXIV. (24) tc. "mert szegények nagyon el vannak nyomva." Szintúgy az 1548. XXXVII. (37) tc. a nemeseknek megtiltotta, hogy jobbágyaikat évi 52 napnál több robotra kényszerítsék.

Hiába azonban az 1548/1550/1156-os törvények (a 1556. évi XXVII-XXXIII tc-ek elvben végleg feloldották), a vármegyei szabályrendeletek vagy teljesen ltiltották, vagy olyan egyéb feltételeket szabtak, ami mellett az általános jogalkotás elvei a gyakorlatban nem érvényesülhettek.

Ne a jobbágy és füldesura viszonyában szemléljük a folyamatot, hanem a két birtokos küzdelmeként a munakerőhöz jutásért - feudális terepen. Ami hol kartellt ölt a városok elszívó hatása ellen, hol erős marketinget alkalmaz a jobbágy irányában (adókedvezmények ill. a hiányzó jobbágy helyébe telepített új jobbágy kedvezőbb feltételeket tudott elérni.) A verseny itt nem a munkaerő megnyerésében, hanem az egymás közti versenyben, úgymond a keresleti oldalon az opciók megszerzésében tapasztaltó.

Az 1550. évi újabb megengedő 'hangulat' egy üres államkincstár problémáinak szemüvegén nézendő. Az uralkodónak megajánlott segély ténye, a kirovott adóhoz képest kevesebb befolyt adóról tudosító (firtató) XXII-XXXII. tc-ek velejárója a jobbágy szabadabbá tétele (ha van ilyen).

 Milyen jól mutatja, hogy sem az 1557-es, sem az 1559-es, sem az 1563-as nem foglalkozik jobbágyköltözéssel. Adókkal igen, meg peres eljárásokkal, ahogy béke idején szokásos. S hogy ritkulnak az elötte évente-kétévente tartott gyűlések! (persze a török 1557-1565 között nem jött, nem kell az azévi hadiadókat megszavaztatni)

Az 1566-oson újra megigérik a rendek, hogy "Az ország karai és rendei ő felségének emez ép oly kegyes, mint tisztéhez méltó intelmeért, Ő szent felsége iránt igen nagy és hálás köszönettel vannak; és ahhoz képest mindenki arra fog törekedni, hogy az ő alatta állónak felettébb való megterhelése és elnyomása miatt lelkiismeretét terhelve ne érezze." (XXVI.tc), aztán megint hosszú szünet.

Látnunk kell, hogy ez a 'jobbágyság' nem homogén réteg. A mezővárosok lakóitól a subinquilinusig (házzal sem rendelkező zsellér - belőlük lesz majd a XIX sz-ra a béres, később, 1848 után, ill. a század másofik felére a napszámos). Társadalmi helyzetük is változni tudott akár egyéni kezdeményezés, és szerencse hatására - ki lehetett váltani magát a tehetősebbeknek, be lehetett állni végvári katonának, majd hajdúnak, szabad királyi városba lehetett beköltözni (polgárjog elnyerése nélkül), el lehetett szökni Erdélybe, török földre - de a balsors is sokuk nemzedékének életét képes volt megváltoztatni. 

 A jobbágyság egyes csoportjai a XV-XVI. században:

• mezővárosok polgárai (inkább polgári életet él, mint jobbágy) Akár kézműves, akár kereskedő, élvezi a közösség tagjaként annak privilégiumaiból származó előnyök egy részét.(pl. ha a városnak vásártartási, harmincadszedési joga van)
• gazdagparasztok, bérlők (7-8 %) , a 15 éves háború arányukat csökkentette, nem okvetlen elhalálozásukkal, hanem javaik elvesztésével. Különösen azok voltak kedvező helyzetben, akik állattenyésztést vagy szőlőművelést folytattak, béreltek, vagy irtásföldeket műveltek. (részint azért, mert őket nem terményhányad kötelme, hanem előre meghatározott bormennyiség ill. annak megváltása terhelte, az ún. hegyvám) A XV. századtól kimutathatóan egyre több bérmunkást (cseléd, napszámos,részesarató) alkalmaz, ezek egy része vele lakik a portáján (belső telek).
• nagybirtokon gazdálkodó telkes jobbágyok. Helyzetük meglehetősen kötött, és az előző, bérelt földön gazdálkodó módosabb gazdákhoz képest nehezebb volt. Az agrárkonjunktúra okán a földesúr egyrészt növelte a terményadót, másrészt egyre többféle terményre kezdték szedni azt. A robotterhek is emelkedtek, Az allódiumok növekedése miatt növelkedett azok munkaigénye, így a jobbágyok robotterhei, különösen a XVI. sz. második felében.A ténylegesen teljesített napok száma a törvényi 52-nek akár többszöröse is lehetett. Gondoljunk bele. Mikor 'vették igénybe'? Szántáskor, vetéskor, kaszáláskor, aratáskor, fuvarozáskor, szüret idején. A kaszálás és fuvarozás időbeosztással jól szervezhető, a szántás is, még talán a vetés is, bár ott se lehet késlekedni, meg elhúzni (cuppogó sár). Az aratás és a szüret viszont időben koncentráltan jelentkezik, megnézheti magát az a tábla, amit heti 1 nappal aratnak (Péter-Páltól mondjuk 8 héten át heti 1 nap :) Vagy a szüret, ott, ha eljön az idő egyszerre kell nekiállni, előbb a földesúrén, aztán sietni rá ne rohassza a közben támadt eső a fürtre a szemeket a saját tőkéjén. Persze aki szőlőt művelt, akár extraneusként, akár jómódú de mégis jobbágy státuszban lévő helybéliként, többnyire nem maga művelte, hanem zsellérekkel, vagy (mező)városban lakó, de idénymunkából élő plebeiusokkal műveltette. Ők többnyire az előző csoportba tartoznak.
• zsellérek 'Elterjedésük' elsősorban a hódoltsági területekre és az azzal határos vármegyékre jellemző (ez okozza, hogy miért lesz annyi zsellér az Alföldön a XIX században, bázisát adva a későbbi agrármozgalmaknak) A védettebb területeken arányuk jóval kisebb. Országos átlagban durván 25-30 %. Maga az, hogy zsellér nem jelentett okvetlen nincstelenséget. Számosan voltak, akik még jobbágytelek hiányában is több anyagi javakkal rendelkezett, mint más vidékek jobbágyai, különösen, ha a már fent említett irtásföldön, szőlőhegyen gazdálkodott, vagy alkalma nyílott földet bérelni.

1568. évi drinápolyi békét követő negyedszázados béke (a tizenőtéves háborúig) fellendülést, virágkort teremtett, ugyanakkor a lakosság száma a török hadjáratoknak köszönhetően a XVI. században lényegében stagnált. Pálffy Géza szerint 1500 körüli 3,3 M-ról 1600 körüli 3,5 M -ra növekedett (106,0606%), ami 4 generációt figyelembe véve generációnkénti 1,5 %-os növekedés, azazz 100 családnak (200 személy) születik 203 gyermeke. Most ne tekintsünk, csak közelre, Csehországban ugyanez a mutató 121 %, Lengyelországban 136 %. A háborúval, járványokkla terhes Itáliában is 124%, Franciaországban 119 %. A viszonylag 'békés 'Anglia 176 %.

A társadalom már ekkor nem csak birtokosokra (ill. birtoktalan, de javarészt független nemesekre) és feudális függésben élő jobbágyokra (ill. ez alól kivettekre) oszlott, nagy számban éltek ún. mezőgazdasági cselédek úgy birtokosok, mint a jobbágyok háztartásában.

A tizenötéves háború (1591-1606) fordulatot hozott, egyrészt lényegében elpusztította ami megmaradt a török megjelenése után a középső és keleti vármegyékből. Az ottani mezővárosok a környező földeket, gazdasági alapjukat vesztvén hanyatlásnak indultak.

Elterjedt a piackényszer. Amit a nemes nem tudott eladni, azt a jobbágynak meg kellett venni. Azaz robotjával megtermelte, majd megvehette azt, ami az egész termés rosszabb vége volt :) Emellett létezett a kényszerpiac is, azaz a terményt a jobbágy az urának kellett eladja (aki lefölözte a kereskedelmi hasznot, vagy eladta egyből, learbitrálva azt). Vagyis a birtokosnak egyszerre volt put és call opciója, opciós díj nélkül :). Ráadásul a kötési ár sem volt előre meghatározva.

Ilyen piaci 'lehetőségek' mellett előtérbe került a terményadó. A kocsma, mészárszék és a malom tartósan földesúri jog maradt. A növekvő terhek miatt több jobbágylázadás volt a században pl. 1631 Császár Péter vezetésével Heves vármegyében. Mindezt jól szemlélteti az 1569. évi XVIII.(18) tc. 1574. évi XXXVI.(36) tc. (ebben van hivatkozás Ulászló dekrétumára, tehát a dolog onna létező!) és 1603. évi XIV.(14) tc..

Az 1608 évi tv szerint a megye joga eldönteni a költözést (tekintve a vármegyegyűlések érdekérvényesítési mechanizmusát, ez a tiltással volt egyenlő).

Ez az országgyűlés - a 15 éves háború után az első s II. Mátyás életében is - amúgy is jelentős belpolitikai változásokat hozott az udvar és a rendek viszonyában. A rendiség megerősödött. Azt, hogy a Bocskai szabadságharc és a 15 éves háború egyes következményei a bécsi ill. a zsitvatoroki békét követően is fentálltak, jól mutatja, hogy még 1613-ban és majd 5 évvel később is törvénybe foglaltan követeli vissza az oda 'szökött jobbágyokat'.

Az 1613. évi XXXVI. (36) tc. szól véghelyekről, mezővárosokról "(a melyek nem tudni, hogy minő kiváltság szine alatt merészlék a szökött parasztokat maguknál visszatartani) a decrétumban megszabott büntetés alatt, a korábbi fekvőjószágokra visszabocsátani és visszaadni" tartoznak. Azt, hogy vszeg mégsem adták ki őket, mutatja az 1618. évi XLVIII. (48) tc. - 'megújítják'.

A XVII. században értékeléséhez figyelemmel kell lennünk arra, hogy a magyarország népességét a hódoltság végére 4-4,5 M főre teszik. Ezt egybevetve a Pálffy Géza által a XVI. század végén becsült 3,5 M fős lakossággal ugyancsak 4 generációval számolva 4-7 % népességi növekedést mutat, ami már megfelel a környező országok előző században tapasztalt szintjének, összességében a növekedést az időszakra 128,6 %-ban feltételezve. Mindamellett ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy az 1660-as évek háborús viszonyai, az 1653-1656, 1660-1666, és 1676-1678 közötti pestisjárványok jelentős népességszám veszteségeket okoztak.

A XVII. századra a jobbágyok általában két jogi kategóriára különültek. Az 'örökösen kötelezett' (colonus perpetuae obligationis) és a 'szabad költözésű' (colonus liberae migrationis) jobbágy. Ennek az elkülönülésnek, a szabad költözési joggal rendelkező réteg megerősödéséhez jelentősen hozzájárult az a helyzet, hogy a törökvilág folytonos harci cselekményei lehetővé tettek egy belső migrációt, amely körülmények között a földesúr és a vármegye nem tudta kikényszeríteni a helyben maradást. ( a török által nem 'látogatott' vármegyékben ezek szerepe kisebb volt, de mind írtam, itt a zsellér is kevesebb volt). Később a szabad költözők közül kerültek ki a taksások, azok, akik szolgáltatási terheiket egészben vagy részben pénzzel megválthatták. E jog lehetősége miatt is az örökös jobbágyoktól általában több robotot követelhettek uraik. Az örökös is elköltözhetett, de ehhez a földesúr engedélye szükségeltetett, míg a taksásnak elég volt előre bejelenteni.

A hódoltsági területeken megakadt a jobbágyi alávetés, viszont itt a török állam- és birtokrendszer rakott elviselhetettlen terheket a túlélő, el nem menekültek vállára. Erdélyben a nemzet szembenállása némiképp javított a parasztság helyzetén, a székelyek javarészének is sikerült az alávetést elkerülni, az leginkább a királyi Mo-on érvényesülhetettt.A XVII. sz. mélypontot jelentett, megszilárdította a személyi fügőséget, ellenőrizhetetlenné tette a szolgáltatásokat, megerősítette a birtokosok előjogait. Egységes rendszert a törvényi szabályozás mégsem teremtett, a változások épp a törvények ellenére jutottak érvényre.

A török kiűzése utáni népességmozgások, a munkaerő igény javította a parasztság helyzetét, segítette jogi és társadalmi helyzetének kedvezőbbre fordulását. Emellett jelen volt az országban viszonylag kisszámú szabad gazdálkodó elem - székely, hajdú, jász, kun (ill. akik az általuk lakott területen laktak, mert a kiváltságnak területi hatálya volt. Persze csak úgy beköltözni nem lehetett, de a jászok és a kunok lakta területek - a hódoltság végével - szinte központi területen fekszenek, a XVIII. sz. első felében egyik leginkább kívánt célterülete volt a betelepüléseknek) Az ország népességének 93-95 % foglalkozott ekkor mezőgazdasággal, s kb ugyanennyi élt ebből jobbágyi sorban.

A költözés szabadságának megléte így e jelentős tömegek számára sorsuk jobbra fordításának záloga volt, akár volt rá joguk, akár nem.

A XVIII. század elei törvényi szabályozás, a betelepülőknek adott kedvezmények tovább javítottak a kontraktusokon. A szökési kedvet ez is növelte. Egy északi vármegyéből az Alföldre leköltözött jobbágy új kondícióval szerződhetett. (ez is ismerős a ma oly gyakran alkalmazott, szolgáltatók által elénk tett kétéves hűségnyilatkozatok szembeni ellenérzéseinkből) Ugyanakkor az 1715. évi CI. (101) tc. igyekezett gátat vetni a tömeges 'szökéseknek'. E szabályozás szerint a jobbágy a földesúr útlevele nélkül nem hagyhatja el a megyét, ennek hiányában tettleg feltartóztathatták. Így zömében ismét 'röghöz kötötté' vált a jobbágy. Ugyanakkor a betelepülőknek szóló adókedvezmények (mely a szabad költözés tilalmával akkor csak az országba külföldről betelepülőket érinthette volna, olyan vonzerő volt, ami elérése céljából így is tömegesen vállalták az átszökéseket, új identitással. A 'kiáramlás' a kiköltözők részéről olyan erős volt, hogy 1723. évi LXII.(62) tc. kifejezetten megtiltotta a több vármegyében birtokosaknak, hogy jobbágyaikat átköltöztessék. Azaz a hódoltságot békében átvészelő vármegyékben élő jobbágyok megnövekedett népességét ilyen szabályozással tartották vissza, mert olyan nagy fokú volt a 'természetes' elszármazás.

A betelepülések végével az adókedvezmények hatására megerősödő jobbágyokkal szemben a XVIII. sz harmadára a földesurak fokozták a terheket, újra beállt a korábbi állapot, szükségessé vált a terhek felügyelete, egységes mederben tartása. A kiépült központi kormányzat törekvései is ez irányba hatottak. Mária Terézia úrbéri rendelete idején (1767) gyakorlattá vált, hogy a 32 év óta egy helyben lakó parasztot örökösnek tekintették. Varga János a szabad költözők arányát 1760-ra 35-40 %-ra teszi, ekkorra mércévé vált a szabadmenetelűek közé tartozás.

Mária Terézia közigazgatása új alapokra helyezte az úrbéri viszonyt. A következő részben ezt tekintjük át, a jobbágytelkek fajtáit, mi az ami a török kiűzését követően 'beállt' rendszer alapját képezte, s amely - bármennyire is elérte optimális állapotát - maga volt a további gazdasági fejlődés gátja.

Ajánlás:

A jogszabályok lapozgatásához: www.1000ev.hu

Pállfy Géza: A tizenhatodik század története

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.