Egy tercio szemből... Jelenet az Alatriste kapitány című filmből

1525 és 1643. A paviai és a rocroi csatamezők, spanyolok a franciák ellen. A két elvi (és persze a maga korában gyakorlati) jelentőségű ütközet közötti több mint száz év a spanyol szárazföldi katonai hegemónia időszaka, az a korszak, amit a történettudomány a „hadügyi forradalom” időszakának tekint. A kései középkor és a 18. század közötti periódust pedig a verhetetlennek tekintett spanyol hadsereg, és annak elit egységei, a terciok fémjelezték.

A tercio-rendszer kialakulása – természetesen - nem előzmény nélküli. A Santa Hermandad volt az első próbálkozás egy állandó hadsereg kialakítására az Ibériai-félszigeten, bár ez eredetileg városi milícia volt. 1496 januárjában Katolikus Ferdinánd által kiadott általános hadrendi utasítás alakítja ki a reconquista hadszíntéri tapasztalatai alapján a spanyol gyalogság szervezetét. A gyalogságot ún. „capitania”-kba szervezik, amelyek az adott körülményektől függően 100 illetve 600 embert jelentenek. Ez a szervezeti egység önálló taktikai egységként képes funkcionálni, amennyiben pikások, számszeríjjasok, kerek pajzzsal felszerelt gyalogosok (rodelos) és kezdetleges tűzfegyverekkel ellátott katonák alkották, azaz többféle fegyvernem egységeként vetették be. A ferdinándi szabályozás arra is kitért, hogy egy ilyen capitania tiszti és tiszthelyettesi állománya a következőkből álljon: 1 kapitány, 1 hadnagy, 1 őrmester, 1 borbély (sebész) és egy káplán.

Az itáliai háborúk (1494–1559) korai időszakában a spanyolok és szövetségesei többször is vereséget szenvedtek a zárt hadrendben harcoló svájci pikásokkal megerősített francia seregek ellenében (Fronovo 1495, Ravenna 1512). Az alapvetően a könnyűlovasság túlsúlyával küszködő spanyol seregek fejlődésére így a 15. század végén már a leghíresebb európai gyalogságnak számító svájciak lehettek hatással: ők is nagy zárt tömegekben harcolnak, ők is nagyon kedvelik a pikát, és nekik is vannak kikülönített lövészeik (igaz, ezek a 15. században még számszeríjászok).

El Gran Capitán

A tercio-rendszer kialakítását hagyományosan Gonzalo Fernández de Córdoba, a Gran Capitán nevéhez szokás kötni. Tévesen. Gonzalo Fernández de Córdoba Aguilar grófjának második fiaként született 1453. szeptember 1-jén a Córdoba melletti Montilla városában. Második fiúkét nem nagyon volt más választása, katonai pályára lépett. Először Don Alfonso, IV. Henrik király öccsének kíséretében, majd pedig Kasztíliai Izabella udvarában tevékenykedik.
Katonai zsenialitását először a polgárháborúban veszik észre, később a Santiago rend nagymesterévé feljutott bátyja segíti a karrierjét. Granada ostrománál kitünteti magát, ő lehet az egyike annak a szűk számú kíséretnek, amelyik az elfoglalt városba látogató királynőt kísérte, és egyike lehetett azoknak a tiszteknek, akik előtt a mórok hivatalosan letették a fegyvert. 1495-ben ível fel a karrierje igazán: Nápolyi Ferdinánd megsegítésére ötezer spanyol katona élén Nápolyba küldik a franciák ellen harcolni. Ezekben a háborúkban dolgozza ki a korai veszteségek hatására az egészen a 17. századig használt spanyol hadrendet, amit a híres terciók is használtak.

1500-ban Nápolyban egy fennmaradt jelentés szerint 3042 gyalogos katona harcolt 23 capitaniába szervezve (azaz átlagosan 130 katona egy egységben), valamint 300 gyalogos katona teljes páncélban (man-at-arms) 3 kompániába szervezve, és 300 jinétes (könnyűlovas) szintén 3 kompániában. A gyalogság nagy rész 4 méter körül lándzsákkal volt felszerelve, a lőfegyverek aránya (ebbe beleértve a számszeríjat és a tűzfegyverek is) 27% körül mozgott.
Miután a háború elején beleszaladtak a spanyolok jó néhány kisebb-nagyobb vereségbe, Córdoba átalakítást végzett a ferdinándi rendszeren: a kisebb taktikai egységeket egy nagyobb egységbe szervezi – ez lesz a a 12-16 capitaniából álló coronelía (ezred), ami élén a Coronel (ezredes) áll. 1509-ben az Orán elleni hadjáratban 3 coronelia vesz részt, 1900-2700 emberrel. Átlagosan itt 170 katona alkotott egy capitania-t. A coronelia megszervezésévél El Gran Capitán egy olyan könnyebben irányítható, rugalmasabb és gyorsabban reagáló rendszert tudott kialakítani, amely lényegében a tercio alapjául szolgált.

El Gran Capitánt 1500-ban visszahívják, megkapja az "El Gran Capítán" előnevet, és Santángelo hercegének címét. Az újra fellángoló háború során 1503. áprilisában Cerignolánál tönkreveri a Nemours hercege vezette francia seregeket. 1507-ben kinevezik Nápoly kormányzójának. A fennmaradt források szerint azonban kissé túlságosan elszaladt vele a ló, és túlságosan komolyan vette a "király képe Nápolyban" szerepet. 1515-ben a túl nagy hatalomra szert tett Gran Capitánt visszahívták Spanyolországba, ahol visszavonultan halt meg 1515-ben.

Gonzalo Fernandez de Córdobát tekintik az egyik első modern értelemben vett hadvezérnek. Megreformálta a spanyol hadszervezetet: a zárt négyszögben harcoló, tűzfegyverekkel megerősített terciók egészen Rocroi-ig veretlen maradtak (gyakorlatilag). Egyes hadtörténeti szakkönyvek hadvezetési módszereit tekintve Wellington hercegéhez hasonlítják...

A fejlődés következő lépcsőfokának 1535-ös évet szokták említeni a kutatók, amikor is az Itáliában állomásozó spanyol seregeket három nagyobb egységbe sorolták: ezek lettek a Tercio de Lombardi, a Tercio de Nápoles és a Tercio de Sicilia – és ezzel az adminisztratív intézkedéssel létrejöttek a terciok.

A tercio és állománya

1534 és 1536 között kialakítják a terciok vezetőségi rendszerét is, ami valahogy így néz ki:

• Maestre de Campo (tábormester) – a tercio vezetője, egy személyben az első számú kompánia kapitánya is, 8 személyi testőrrel
• El sargento mayor (törzsőrmester) – a második a rangban, egyszemélyben a második számú kompánia kapitánya, lényegében a taktikai elemkért felelős tiszt
• Fiscal militar (hadbiztos) – a pénzügyekért felelős tiszt, 3 közvetlen alárendettel
• Barrachel de campana (MP) – a tábori rendőrség vezetője, 6 közvetlen alárendelttel
• Capellán mayor (tábori papok vezetője) – 2 pap alárendelttel
• Furiel mayor – hadtáp-ellátásért felelős tiszt
• cirujano mayor – orvosok vezetője
• tambor mayor – azt hiszem, ez magától értetődő...

Egy terciónak az előírások szerint 29 fős tisztiállománya volt.
Egy tercio elméletben 3000 embert foglal magában, az alábbi felosztásokkal (1535 körül) : egy kompániában 300 ember – egy tercio 8 kompánia lándzsást és 2 kompánia tűzfegyverrel ellátott katonát számlál.

Egy kompánia vezetői állománya a következőkből állt:

• 1 capitán (kapitány) és hadsegéde
• 1 alférez (zászlós)
• 1 sargento (őrmester)
• 1 abanderado (altiszt)
• 3 zenész
• 1 tisztviselő (adminisztrátorféle)
• 1 pap v. szerzetes
• 1 borbély

azaz 11 személy.

Alférez egy korabeli ábrázoláson

A kompániát tovább osztották az ún. „escudra” –kba, ami 25 embert jelent, vezetője a „cabo”. Nem hivatalosan ezek is szét bonthatók az ún. „las camaradas” –okra, ami általában fél tucat ember egysége. Ezeknek a tagjai általában egy helyen aludtak, együtt étkeztek, szabályos bajtársi közösséget alkottak, a korabeli vezetők ezt a legkisebb egységet tartották az egész tercio lelkének, hiszen az itteni összetartásból eredeztették az esprit de corps-t, azaz az igazi együttműködést.

1560 körül már elválnak egymástól a különböző terciok. A németalföldre vezényelt egységek esetében 10 kompánia lándzsás és 2 kompánia puskás alkot egy terciot, kompániánként 250 emberrel. Az itáliában maradt egységek esetén megmaradt a régi rendszer.

Elméletben egy teljesen felszerelt tercio a flandriai seregből így kellet volna hogy kinézzen:

• 159 fő – tisztek és egyéb személyzet (5,2 %)
• 1110 fő – corselet (gyakorlatilag tetőtől talpig páncélozott lándzsás)
• 1080 fő – lándzsás (könnyű fegyverzetű)
• 448 fő – arcabusier nevű tűzfegyverrel ellátott gyalogos (arcabuceros) – magyarosan arkabúz
• 230 fő – muskétás (értelemszerű)

Pikások és lövészek aránya 0,31

Az itáliai terció pedig: 137/1080/400/1220/190 ugyanebben a sorrendben – itt az arány már 0.95, azaz majdnem ugyanannyi lövész mint pikás.

Ezekhez a számokhoz még hozzá kell csapni az ún. "soldados particular"-okat, azaz a nemesi rangú önkénteseket. Őket általában vagy tisztként, vagy tiszt mellé osztották be, illetve az ún. „soldados reformados"-okat, akik szintén önkéntesek voltak, zsoldot a terciotól kaptak, de gyakorlatilag parancs nélkül, egyedi katonaként harcoltak (erre jó példa Alatriste kapitány a könyvekben és a filmben....)

Ez persze csak az elmélet, gyakorlatban a háborúzások, szökések stb. soha nem tették lehetővé, hogy ilyen létszám a rendelkezésre álljon. Általában 10 kompánia maximum 2000 emberrel volt a realitás. Geoffrey Parker kutatásai szerint (a Flandriában bevetett terciok vizsgálata alapján) a kitűnő kiképzés és a bajtársias közösség miatt a veszteségek magasan az átlag alatt voltak. A hivatalos veszteséglisták alapján egy tercio átlagosan 1,6 % veszteséget volt kénytelen havonta elkönyvelni, a korban szokásos 7%-kal szemben. Ennek az 1,6 %-nak a fele volt dezertőr vagy más, nem ütközet közbeni veszteség, a francia és németalföldi 75%-kal szemben.

Harcmodor és taktika

A tercio csatarendben

A spanyol gyalogság harcmodora leginkább a lövészek és a pikások arányával jellemezhető. A lövészeket úgy képzelték el, mint egy mozgatható várbástya a várfal (pikások sora) sarkán. Ezt a spanyolok ingujjnak, las mangas-nak hívták. Egyrészt a mangasban található lőfegyveresek különálló egységként könnyen tudtak operálni, szabadon mozogni, a csata függvényében az őket védő pikásoktól eltávolodni, másrészt ők is védték a pikásokat és a rohamozó lovas, vagy gyalogos egységeket már távolról ritkíthatták, vagy szükség esetén a pikások védelmébe menekülhettek és onnan tüzelhettek.
Csikány Tamás, A harmincéves háború című könyvében azt írja, hogy ezt a felállást Sancho de Londono nevű tiszt találta ki. Ennek utána kellett néznem, mert kicsit furcsa volt az infó, így minden tiszteletem mellett ki kell javítanom a kollégát: nem Londono találta fel, hanem ő írta le először részletesen a terciok hadrendjét. Sancho de Londono a Vasherceggel (Alba hercege) Németalföldre távozott Lombardiai Terció tábormestere, a Santiago rend lovagja volt, 1568-ban adott ki egy könyvet "Libro del arte militar" címmel, amit kinyomtattak még egyszer egy gyűjteményben "Breve recopilación de los tratados de Don Sancho...y de otros autores granes acerca de lo que se usa agora en el arte militar" címmel, és ebben szerepel a híres leírás.

Spanyol-e a spanyol?

Bár a terciok esetében általában spanyol katonákról beszélünk, ezt messze nem volt igaz a szó szerinti értelmezésben. Az ún. itáliai terciok nagy része itáliai, a spanyol sorozású terciok pedig szinte kizárólag spanyol katonákból állnak. Egyéb nemzetiségek magukban a terciokban csak elenyésző számban voltak jelen.
Kialakításukkor (az 1530-as években) főként spanyolokból állt, az itálai terciókat kezdték el először feltölteni itáliaiakkal (nápolyiakkal, lombardokkal). A német és vallon zsoldosok az esetek nagy részében külön, német mintára szervezett "regimentekben" harcoltak, nagyon ritka eset volt, hogy terciokba tették volna át őket. Speciális eset volt az ún. vallon gyalogság, amelyet - érdemeik elismerése végett - 1617-ben alakítják át regimentből terciová, ez lesz a Vallon Tercio. A 17. század végére a német és a svájci csapatokat is tercióvá alakítják át.

Egy tercio vonulás közben

A tényleges nemzetiségi arányokról nem maradt fent forrás, csak pár számadatot a komplett hadseregről: 1572-ben Alba hercege összesen 52 ezer katonával rendelkezik, ebből 19500 vallon, 24400 német, és mindössze 9100 spanyol. 1607-ben egy 45 ezres sereg 14 ezer vallon, 16800 német, 3700 itáliai, 2400 ír, 1500 burgundi és 6500 spanyol katonát számlál. Ezek persze csak a gyalogos katonák száma. A felsorolt katonákból tercio rendben az itáliaiak nagy része, illetve a spanyolok harcolnak, 1607-ben pedig az írek egy része is. Azaz egy egész seregnek mindössze 12-17%-a spanyol, és nagyjából 20, max. 25%, ami tercio hadrendben harcol. Az utóbbi arány már elég magasnak számít.

Zárásképpen

A terciok alapvetően azért lehettek sikeresek, mert egy olyan állandó hadsereg képviselői voltak, amelyek a korabeli Európában máshol még nem léteztek ekkora méretben és ilyen szervezeti formában. A spanyolok újítása volt az is, hogy e feladatra kiképző táborokat állítottak fel és gyakorlatilag beleverték a katonákba az automatikus mozgást és cselekvést.
A folyamatos és részletes kiképzés, az állandó drill olyan könnyen manőverező, de mégis erős és nagy tűzerejű gyalogságot hozott létre, amely elméletileg verhetetlennek bizonyult. Azért elméletileg, mert az általunk tárgyalt időszakban bár szenvedtek vereséget a terciok, de minden ilyen csata után zárt hadrendben, dobszó mellett tudták elhagyni a csatateret. Márpedig a továbbra is ütőképes ellenség a csatatér közelében erősen relativizálja a győzelem mértékét...

Rocroi volt az csata 1643-ban, ahol első ízben mértek tényleges vereséget a terciokra. Enghien hercege, a későbbi „Nagy Condé” nem hagyta a spanyol gyalogságot elvonulni a csatatérről, és a domboldalon felállított ágyúkkal szétlövette a magát megadni nem akakró, zárt hadrendű gyalogságot. De Rocroi is inkább elvi jelentőségű csata volt, mert Mercy herceg alig fél évvel később Tüttlingennél (Bajorország) megverte Enghient, és ezzel időt nyert. A spanyolok sikeresen megtartották Spanyol-Burgundiát, és a francia rajnai hadsereg lekötésével az extremadurai és a kasztíliai hadtestek szépen visszafoglalták Katalónia legnagyobb részét.

De a terciok fénykora mégis véget ért, bár egészen a 18. századi élt az elnevezés...

Búcsúzóul a rocroi csata az Alatriste kapitány című filmben. A tercio hadviselés legtökéletesebb ábrázolása, amit filmen valaha láttam: