2008.02.26. 12:00
Libanon és Szíria - egy konfliktus története
A volt libanoni miniszterelnök, Rafik Hariri meggyilkolásának, és a szír erők minap bejelentett kivonulásának apropóján a nemzetközi és a magyar sajtó kiemelten foglalkozik Libanonnal. Mi ezzel a rövid történeti áttekintéssel próbálunk segíteni azoknak, akik szeretnék jobban megismerni a libanoni helyzet biztonságpolitikai és történelmi hátterét. Szíria és Libanon története szervesen összefonódik, hiszen 1920-ig területileg egy egységet alkottak. 
Nem egyedi módon ugyan, de a terület felosztása az akkori (nagyhatalmi) politikai erőviszonyok „kedvező” alakításához volt szükséges. Az első világháború utáni közel-keleti rendezések során mandátum néven quasi gyarmatokat hoztak létre. A francia ellenőrzés alá került Szíriát hat területre osztották: Aleppo, Alexandretta, Damaszkusz, Jabal Druze, Alawiya, és Libanon. Utóbbit az arab nacionalizmus elleni védekezés képen – a mai Törökországhoz tartozó Alexandrettával (Iszkenderun) együtt –1920-ban végleg leválasztották Szíriáról. Libanon vallási és etnikai téren rendkívül színes képet mutatott, lakosságának kicsivel több mint fele tartozott akkor különböző keresztény felekezetekhez, és ezt a dominanciát mind ők, mind pedig Franciaország igyekezett megőrizni. A keresztények közül is legtöbben a – már az Oszmán Birodalmon belül is autonómiát élvező – maroniták közé tartoztak, jellemzően Franciaországban jártak egyetemre, és hazatérésük után ők alkották a franciákat támogatók legbiztosabb bázisát, különösen Tripoliban, Bejrútban és Szidónban. A támogatás kölcsönös volt, így 1943-ig közülük kerültek ki az ország gazdaságát kézben tartó vezető családok. A maronitákon kívül meghatározó volt a görög ortodox, a görög katolikus és az örmény felekezet. Azonban a muszlimok sem voltak egységesek, a szunniták száma csak kicsivel haladta meg a siítákét. E mellet igen jelentős számú drúz lakosság is élt ezen a területen, akik a területi rendezések miatt Szíria, Izrael és Libanon területén is meghatározó szerepet töltöttek be (többek között a szíriai és az izraeli hadseregben).
Az ország igazgatásában 1934-re társadalmi konszenzus alakult ki, miszerint az államelnök általában maronita, a miniszterelnök szunnita, a parlament elnöke siíta, a hadsereg parancsnoka drúz, a parlamenti helyeket pedig 6-5 arányban osztják fel keresztények és muszlimok között. Ezt a törékeny egyensúlyt igyekeztek a keresztények megtartani, és a franciákkal való kapcsolatokat erősíteni, a számban egyre növekvő muszlim lakosság pedig saját javára szerette volna megváltoztatni újabb népszámlálásokkal az erőviszonyokat, és mind inkább Szíriával erősíteni a kapcsolatokat. 1943-ban Bishara al-Khuri maronita elnök alatt a kormány olyan alkotmánymódosítást akart keresztülvinni, amely a franciáktól való függetlenedést idézte volna elő. Válaszul a franciák letartóztatták az elnököt és felfüggesztették az alkotmányt. Zavargások törtek ki, ezért Libanon és Szíria az ENSZ-hez fordult. 1946-ra brit, amerikai és arab támogatással végleg kiűzték a franciákat az országból, és Libanon elnyerte a függetlenséget. Látszólagos gazdasági prosperitásnak indult az ország, de a tulajdonképpen részleges és féloldalas fejlődés alatt továbbra is néhány meghatározó család irányította Libanont. A belső feszültségek ezért továbbra sem csökkentek. Tetézte a bonyolult helyzetet, hogy 1948-tól nagy számú palesztin menekült áradt az országba, felborítva ezzel az eddigi arányokat. Ennek elismerésére a vezető réteg nem látszott hajlandónak. További problémát jelentett, hogy az egyes közösségek identitása sokkal inkább kötődött saját felekezeti csoportjaikhoz, mint Libanonhoz, a szunniták inkább érezték – és érzik máig is – magukat arabnak, mint libanoninak. A mindenkori miniszterelnök és államfő igyekezett egyensúlyozni Nyugat-Európa és az arab országok között, és mindkettővel jó kapcsolatokat kialakítani. 1948-tól gyakorlatilag háborúban álltak Izraellel, a palesztinok számára megnyitották a határt, azonban ennél többet nem akartak, és talán nem is tudtak tenni.
1956-ban a szuezi válság alatt semleges álláspontra helyezkedett az ország, de a lakosság arab részének többsége Egyiptom mellett, a keresztények pedig nyugat mellett foglaltak állást, ami már-már polgárháborúval fenyegetett.
A bonyolult helyzet „megoldására” amerikai tengerészgyalogosok szálltak partra.
Az USA az Eisenhower-doktrína óta egyébként is fokozott szerepvállalásra készült a térségben, hatalmas összegekkel támogatták a libanoni hadsereg fejlesztését. A feszültséget csak tovább növelte, hogy következetes semlegességi politikáját folytatva az ország nem volt hajlandó csatlakozni az Egyesült Arab Köztársasághoz. Többek között ezek eredményeképpen éles muszlim-keresztény konfliktus alakult ki Libanonban, súlyos tüntetések, felkelések és kormányok váltották egymást. A mindenkori hatalmi helyzetre tulajdonképpen – az élesedő hidegháború következtében – egyre inkább az Egyesült Államok és a Szovjetúnió versengése gyakorolta a legnagyobb hatást. A 60-as és 70-es éveket sikerült átvészelnie az országnak gazdaságilag és politikailag, kimaradtak a ’67-es majd a ’73-as háborúból, 1967-után azonban a libanoni kormány eredménytelenül próbálta megfékezni a dél-libanoni palesztin gerillákat, akik támadni kezdték Izraelt, amire válaszul 1968-ban Izrael a határokon átcsapó katonai akciókat indított.
Az események csúcspontjaként az athéni reptéren rálőttek egy izraeli utasszállító gépre, amire válaszul két nappal később Izrael támadást intézett a bejrúti reptér ellen, amelynek során 13 utasszállító gépet romboltak le. A rend fenntartására képtelen libanoni katonaság és a palesztin erők összecsapásai is folytatódtak. 
A palesztinok a libanoni kormányt kikerülve vették kezükbe saját ügyeiket, és szabadon támadtak Izrael ellen. Bejrút utcáin a libanoni hadseregtől teljesen függetlenül csaptak össze palesztin gerillák és a szélsőjobboldali falangista keresztény milíciák… Az 1977-es „Fekete Szeptembernek” nevezett jordániai események következtében még több palesztin menekült jut Libanonba, ezzel végletesen megváltozott az ország etnikai összetétele.
Az arányeltolódás a muszlimok javára kérdésessé tette az 1934-es paktum értelmét és betarthatóságát. Az állandóan beavatkozó külhatalmak és a növekvő belső feszültség következtében a kormány kezéből kicsúszott a hatalom, különböző csoportok fegyverezték fel magukat, milíciákat alkottak és harcoltak egymás ellen. A libanoni hadseregből a muszlim sorkatonák átálltak az ún. Nemzeti Mozgalomhoz, amelyet Dzsumblat drúz vezető irányított, és egy arab ország létrehozásán fáradoztak. 1976 során a harcokban a Nemzeti Mozgalomnak sikerült az ország területének 80%-át ellenőrzése alá vonni, ezért az elnök kénytelen volt kihirdetni egy új alkotmányos dokumentumot, amelynek értelmében a muszlimok és a keresztények ugyanannyi képviselői hellyel rendelkeznének, és egyenlőséget biztosított volna minden felekezetnek. A legfontosabb módosítás azonban az a kifejezés, amely szerint Libanon arab ország, szemben az eddigi „arab jellegű” kifejezéssel. A Nemzeti Mozgalom azonban kevésnek ítélte a módosítást, és bár Asszad szíriai elnök szorgalmazta, Dzsumblat nem fogadta el a dokumentumot. Ebben a helyzetben Szíria azonban nem engedhette meg magának, hogy kimaradjon a konfliktusból. A nemzetközi közösség legnagyobb megdöbbenésére viszont, ezúttal a keresztények oldalán lépett be a harcokba a palesztin erők ellen, maga mögött tudva az Arab Liga támogatását is. Miért történhetett ez? Szíria tudta, hogy ha túlságosan átrendeződnek az erőviszonyok, abba a nagyhatalmak is bele fognak avatkozni, ami viszont kedvezőtlen hatással lehet Szíria hatalmi súlyára a térségben. Az érintett nagyhatalmak, hogy saját terheiket csökkentsék, egy sajátos háttéralku következtében Szíriára osztották a rendteremtő szerepét, így sok arab ország és a világ megrökönyödésére tétlenül szemlélték a katonai beavatkozást.
A szír hadsereg által elfoglalt területeken, többek között a Beqaa-völgyben és Észak-Libanonban, a keresztény milíciák szabad kezet kaphattak a palesztínok ellen. Az országban három meghatározó politikai tényező maradt, a Falangista Párt (keresztény, Izrael támogatását élvezte, a háttérben szíriai jóváhagyással ), a Haladó Szocialista Párt (muszlim, drúz) és a szíriai megszálló haderő (az Arab Liga támogatásával). Bejrútot az ún. Zöld vonal mentén ketté osztották, Kelet-Bejrút keresztény, Nyugat pedig muszlim lett. A rendezési kísérlet azonban totális káoszhoz vezetett. Miközben a Nemzeti Mozgalom harcolt a libanoni kormány ellen, a libanoni nemzeti hadsereg harcolt a szíriai hadsereg ellen, Izrael és a palesztinok Libanon területén, Libanontól függetlenül vívták harcukat. Rabin elnök a cél érdekében támogatta a keresztény pártokat, találkozott Pierre Dzsemájellel, a Falangista párt későbbi kegyetlen vezetője, Basír Dzsemájel apjával. Ez a támogatás a Likud 1977-es győzelmével még inkább erősödött, felmerült ugyanis az izraeli vezetőségben, hogy ha a felekezeti erőviszonyok megfelelő átalakításával, Libanonban keresztény többségű vezetés jönne létre, akkor ezzel az országgal sokkal könnyebb lenne különbékét kötni, mint a többi arab országgal. 1978-ban Izrael megszállta a Litani folyótól délre eső területeket és létrehozták Dél-Libanonban a Libanoni Szabad Államot.
Céljuk az volt, hogy innen csapásokat mérve a palesztin erőkre, majd a meggyengített PFSZ-el tárgyaljanak a békéről. 1982-től a „Békét Galileának” hadművelet megkezdésével a libanoni polgárháború közepette folyt az ötödik arab-izraeli háború. Ugyanakkor ennek következményeképp újabb katonai és politikai tényezők is megjelentek Libanonban: a Szíria és Irán támogatását élvező Hezbollah és az iráni támogatású Forradalmi Gárda.
Időközben 1977-ben a muszlim oldal nagy veszteséget könyvelhetett el, amikor meggyilkolták a Nemzeti Mozgalom vezetőjét, Dzsumblatot, ugyanis fia, Valid sokkal gyengébb kezű vezetőnek bizonyult. A háború sajátos logikája azonban csak bonyolította a helyzetet. Minél tovább tartott a háború, annál megosztottabbak lettek a különböző frakciók önmagukon belül is, és egyre kisebb darabokra forgácsolódtak szét a hatalmi centrumok. Izraelben Basír Dzsemajel köztársasági elnökké választását támogatták, azonban miután ez megtörtént, Dzsemajel felmondta az együttműködést Izraellel, és követelte az idegen haderők kivonását Libanonból. Izrael tehát nem érte el célját, nem sikerült különbékét kötni Libanonnal, és a palesztin erőket sem gyengítették meg olyan mértékben, hogy tárgyalóasztalhoz ülhettek volna, libanoni tevékenysége azonban nagy nemzetközi felháborodást váltott ki, és most először súlyosan megosztotta az izraeli közvéleményt is.
Libanonban tehát 1985-re az izraeli és a palesztin tényező mindinkább csökkent, Szíria viszont annál befolyásosabb maradt. A polgárháborút lezáró első komoly békekötési kísérletre 1989-ben került sor az Arab Liga támogatásával a szaúd-arábiai Taifában. A javasolt új alkotmány még több hatalmat biztosított a muszlimoknak, azonban Aoun elnök nem fogadta el, mivel az Szíria libanoni jelenlétének szentesítését tartalmazta. 1990-ben azonban, amikor mindenki Szaddam Husszeinnel volt elfoglalva, a szíriai haderő kihasználva a helyzetet, bombázni kezdte Libanont, és Aoun csapatait megadásra kényszerítette. Aoun elnök Franciaországba menekült, és a szíriai hadsereg a libanonival együtt átvette az irányítást az ország felett. Megkezdődtek (volna) a lefegyverzések: a PFSZ nem volt hajlandó eleget tenni a felszólításnak, ugyanis szerintük az ő problémájuk Izraellel nem Libanon belügye, hanem nemzetközi probléma, így mintegy hatezer milicista maradt felfegyverezve. Baalbekben tovább tartotta magát az Iráni Forradalmi Gárda, csakúgy, mint a Hezbollah a Beqaa-völgyben és Dél-Libanonban, ugyanitt az izraeli támogatású Libanoni Szabad Állam is fennmaradt, valamint Arafat Fatah-
csoportja sem volt hajlandó lefegyverkezni, ugyanis ők nem milíciának, hanem ellenállási mozgalomnak tekintették magulat. Az ENSZ 425-ös határozatát az izraeli csapatok kivonásáról a Libanoni Szabad Államban sem vették tudomásul.(Az izraeli csapatokat Ehud Barak miniszterelnöksége idején, 2000. júniusában vonták ki az országból).
1991. május 22-én Damaszkuszban Libanon és Szíria a taifai egyezmény alapján kötnek barátsági és együttműködési szerződést, amely kiterjedt a gazdasági, katonai és biztonsági ügyekre is. Dél-Libanont kivéve béke lett az országban, azonban ez szentesítette a szíriai hadsereg jelenlétét Libanonban. A megegyezés utolsó bekezdése szerint Libanon arab ország, az arab országokhoz kötődik. Szíriával privilégizált kapcsolatot tart fenn, közös múlt és testvériség alapján, érdekeiket mindenkor egyeztetik, a libanoni belpolitika semmivel nem kockáztathatja Szíria biztonsági érdekeit. Abszurd módon a paktum még azt is kimondta, hogy a megszálló Szíria mindent megtesz Libanon biztonságáért és függetlenségéért. Szír csapatok vetettek tehát véget a polgárháborúnak 1990-ben, de az akkor kötött megállapodás szerint a hadseregnek fokozatosan ki kellett volna vonulnia Libanonból, és bár történtek csapatkivonások, 14 ezer katona még az országban állomásozik.
A lassan három éve meggyilkolt volt libanoni elnök, Hariri egy évvel a merénylet előtt mondott le a kormányfői tisztről, amit tizenkét éven át töltött be. A polgárháború utáni újjáépítést vezénylő milliárdos üzletember Damaszkusz libanoni politikája ellen tiltakozva vált meg posztjától, miután az ellenzékkel együtt maga is a szír hadsereg kivonását kezdte követelni. Pontosan két héttel Rafik Hariri, korábbi miniszterelnök február 14-ei meggyilkolása után, lemondott a Szíria-barát libanoni kormány. A bejrúti kabinet az utcai tüntetések nyomására döntött a visszalépés mellett. Több értékelés szerint a következő kormány már nem engedheti meg magának, hogy minden fenntartás nélkül támogassa az országot 30 éve megszállva tartó, 17 ezresre taksált szíriai csapatokat. Bassár el-Aszad szír kormányfő pár éve bejelentette, hogy libanoni kérésre a szír csapatok fokozatosan elhagyják a megszállt állam területét. Azt, hogy a helyzet hogyan fog változni a továbbiakban, egyelőre senki sem tudja megjósolni....
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
SchA · http://katpol.blog.hu 2008.02.26. 13:10:15
- miért Dzsumballatnak írjátok Dzsumblat nevét?
- miért hagytátok abba a sztorit 2005-nél?
Kaif · http://toriblog.blog.hu 2008.02.26. 13:46:34
2. Elsősorban azért, mert eredeti változatában ez a cikk 2005-ben készült, a folytatást majd ide fogom megírni, második részként. Szvsz már így is kicsit hosszú lett egy bejegyzésnek:) Remélem még a héten felkerül a következő része is.
kommentek