Történetünket ott hagytuk abba, hogy Róma eléggé elpáholta az aktuális perzsa nagykirályt, Narsehet. Narseh halála után fia, II. Hormizd lett a nagykirály, de csak hét évig uralkodott, 309-ben meghalt. Halála után érdekes események következtek. Volt neki három fia, amelyek közül a legidősebbet ugyan megkoronázták, de csak pár napig uralkodott, mielőtt felkoncolták. Mivel a nemesség nem akart bajlódni a másik kettővel, az egyiket megvakították, a másikat pedig börtönbe vetették (később kiszabadult valahogy, és a rómaikhoz menekült), és megkoronázták a Hormizd terhes feleségének a hasában levő magzatot. Na ő lett végül a király utóda, II. Sápur néven. Római fülekben ez a név nem csengett túl jól..

Nagy Constantinus családfája, és dinasztiájának császárai


A kissrác nyilvánvaló módon még olyan két évtizedig nem tudott sok borsot törni a rómaiak orra alá, ami nagyban elősegítette, hogy a Galerius által összehozott béke tartós maradjon. De természetesen a név kötelez, így amint felnőtt, dédapja nyomdokaira lépett. Közben Róma újabb felvirágzása a végéhez közeledett. Diocletianus stabilizálta a hanyatló birodalmat, majd némi polgárháború után Nagy Constantinus tovább emelte annak fényét.
A következő kulcsdátumunk kr. u. 337. Ebben az évben meghalt a nagy császár, és ugyanekkor üzent hadat II Sápur a birodalomnak. 40 év után ismét véget ért egy békés időszak. A nemzetközi helyzet közben megint megváltozott, most Rómának kezdett leáldozni. A birodalom európai területeire egyre nagyobb nyomás nehezedett, és bár Constantinus lényegében megszüntette a tetrarchiát, és ismét egyeduralkodó lett, a birodalom egységét is egyre nehezebb volt megőrizni. Halála után három fia (Flavius Julius Constantinus, Flavius Julius Constans, és Flavius Claudius Constantinus) némi fegyveresekkel megtámogatott családi vita után felosztotta a birodalmat egymás között. A mi szemszögünkből most az elsőként említett az érdekes, Flavius Julius Constantinus, mert ő kapta a keleti birodalomrészt.
A háború a szokásos forgatóköny szerint kezdődött: a perzsák betörtek Örményországba, és Mezopotámia rómaiak által birtokolt részébe. Amíg az előbbi fronton komoly sikereket értek el, és Örményország a kezükre került, addig a másikon nem voltak ilyen sikeresek. Beleütköztek ugyanis a római védelmi vonalat alkotó erődökbe (kellett azért pár száz év, amíg ez valakinek ott az eszébe jutott, hogy nem hátrányos ha van), és nem sikerült egyiket sem tartósan elfoglalnia. A háborúskodás első szakaszában 353-ig számtalan kisebb sikert aratott nyílt ütközetekben, de a fontosabb erődöket, mint pl. Nisibis, Amida, vagy Singara nem tudta elfoglalni, és megsemmisítő vereséget sem tudott a rómaiakra mérni. Singaránál ráadásul megverték az ostromló hadseregét is. A perzsa fölény vitathatatlan volt, de ez is kevés volt a sikerhez. 353-ban nomád xioniták támadtak az országára, öt évig ez kötötte le. Galerius hódításai tehát nagyon is fontosnak bizonyultak, a perzsák nem tudtak az előretolt védelmi vonallal mit kezdeni.

Hitehagyott Julianus hadjárata a perzsák ellen


358-ban a háború újrakezdődött. Sápur legyőzte, és seregébe sorozta a nomádokat, és újra a rómaiak ellen vonult. Most már valamivel sikeresebb volt, 359-ban elfoglalta Amidát, majd 360-ban Singarát. 361-ben meghalt II. Constantinus, aki ez idő tájt már egyeduralkodó volt a birodalomban, így Róma csak meglehetősen lassan tudott reagálni a keleti vereségekre. Constantinus utóda Flavius Claudius Iulianus lett, Constantinus unokaöccse. Az új császár eléggé érdekes figura volt, ugyanis ő maga megtagadta a

Julianus Apostata az ő solidusán

kereszténységet és pogány maradt, a birodalom régi fényének a helyreállítását is a régi vallás visszaállításával képzelte el. Az ilyen bolondok, akik spontán és gyors folyamatokkal szembe mennek, általában nem futnak be komoly karriert, de Julianus tehetséges ember volt. Sápur újabb fenyegető előrenyomulására válaszul hozzálátott egy komoly perzsák elleni hadjárat megszervezéséhez. Komoly erőket vont össze Antiókiában, amiről a perzsák is értesültek, mert Sápur békét ajánlott - Julianus válasza erre az volt, hogy nemsoká találkozni fognak, nem kell üzengetnie.. Az előrenyomuló rómaiak hamar visszaszerezték az elveszett területeiket. Julianus a seregével Ktésziphón ellen vonult, egy másik római sereg pedig Örményországot próbálta felszabadítani. Ktésziphón mellett a túlerőben levő, és főként lovasokkal felálló perzsa haderőt is megverték (nem is kicsit, a rómaiak alig vesztettek embert), de az örmény területek felszabadítására küldött serege nem jött meg, és anélkül nem tudta megostromolni a megerősített várost. Ráadásul Sápur újabb erőket vezényelt a térségbe, és seregei aktívan alkalmazták a felperzselt föld taktikát, így Julianus a visszavonulás mellett döntött, és elindult észak felé, hogy egyesüljön a másik hadsereggel. Sápur ekkor ismét békét ajánlott, mégpedig további területeket, de Julianus nem fogadta el, még nagyobb dicsőséget akart magának: a parthicus melléknevet, és a Nagy Sándorrá válást. Így törvényszerűen bekövetkezett a 'sokat akar a szarka, de nem bírja a farka' eset. A perzsák lovasságukkal folyamatosan zaklatták a visszavonuló rómaiakat, és egy ilyen rajtaütés során Julianus még a páncélját sem felvéve vetette bele magát az ütközetbe, és kapott sebet, amibe pár nap múlva belehalt. Az mondjuk egy érdekes kérdés, hogy kitől is kapta a sebet, mert feltételezések szerint nem perzsa fegyvertől, hanem valamelyik keresztény testőrétől, de ez tulajdonképpen mellékes. Utódának Flavius Iovianust választották meg helyben, a császári testőrség parancsnokát. Ő már kevésbé volt jó katona, és az amúgy is alacsony morállal rendelkező sereg a vezetése alatt egyre kilátástalanabb helyzetbe került a rajtaütések miatt. Nem látván más kiutat, béketárgyalásokat kezdeményezett Sápurral, és feladta Galerius összes hódítását, a határ visszakerült az Eufrátesz mentére. Emellett Örményországot is feladta, amely így a perzsák kezébe került.

A status quo a háború után


Julianus hadjárata amilyen jól indult, olyan katasztrofálisan végződött.
Most Róma vesztette el azt a pufferzónát, amely a levantei és kis - ázsiai területeit védte, és tekintve, hogy ekkor a birodalom fővárosa már Constantinopolis volt, stratégiailag ők kerültek nehéz helyzetbe, ugyanis a megszerzett területekről mindkét térséget könnyen lehetett veszélyeztetni. Bizonyos értelemben visszaállt a status quo, bár az inga most a perzsák irányába lengett ki egy kicsit Örményország miatt. És, mint látni fogjuk, ezek a kilengések egyre nagyobbak lesznek.
 

Jovianus császár

Jovianus a következő évben elhalálozott gyanús körülmények között (374-et írtak akkor), Sápur öt évvel élte túl. A következő évek mind a perzsáknak, mind a rómaiaknak nehéznek bizonyultak, mert egyre komolyabb barbár támadások érték mindkét birodalmat, így a harcok szüneteltek. Római részről erő nem volt a visszavágásra, majd 395-ben a birodalom végleg kettészakadt 476-ig, perzsa részről meg keletre kellett koncentrálniuk. Sápur fia, III. Sápur az új helyzetre reagálva 384-ben barátsági szerződést kötött a rómaiakkal, és ebben felosztották Örményországot: a kisebb, nyugati része római vazallus lett, a nagyobb, keleti pedig perzsa. A század legvégére kialakult az új status quo, amely a későbbi időszak háborúinak a kiindulópontja lesz, de azt már az újkorban Bizáncnak elnevezett birodalom fogja vívni a Szasszanidákkal.

 

A kaukázus térsége Örményország felosztása után

 

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr88607127

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zsoltko · http://www.parameter.sk/users/zsocsesz 2008.10.19. 18:50:42

Bocs, de egy off topic kérdésem volna. Lehetséges évszázadok szerint is rákeresni a posztokra?

Tor Salqvist 2009.07.15. 01:30:27

Nagy Konstantinnak nem két Constantinus nevű fia volt, hanem egy Constantius (N nélkül) és egy ConstantiNus (N-nel). Nomeg egy Constans, de azt jól írtátok...

A 361-ben meghalt az N nélküli, II. Constantius!

Amúgy gratula a bloghoz, vagy 10 rómás-bizáncos bejegyzést elolvastam, nagyon informatív és részletes mindegyik írás. Nemegyszer több benne az információ, mint a könyvekben!
süti beállítások módosítása