2009.08.13. 18:00
Chile és Argentína: Két eltérő fejlődési út V. rész: katonai kormányzat Argentínában is
Történetünket anno ott hagytuk abba, hogy a két ország összehasonlítása kapcsán megnéztük, hogy Chilében milyen eredményekre vezetett a szabadpiaci gazdaságpolitika, és mekkora szerepe volt ebben a Pinochet-rezsimnek. Argentína története hasonló fordulatot vett 1976. március 24-én, a hadsereg itt is átvette a hatalmat. Bár a helyzet hasonlatos a chileihez, de itt gyökeresen más körülmények között került erre sor. Egyrészt, a katonaság itt nem a regnáló politikai erőkkel szembenálló ellenzéket testesítette meg. Isabel Perón kormányzatával nem az volt a probléma, hogy olyan politikai nézetrendszert képviselne, amely a hadsereg számára elfogadhatatlan (mint Allende Chilében), hanem a fő probléma az volt vele, hogy nem volt képes fenntartani a rendet az országban. Ez azt jelentette, hogy már a 60-as évek végétől kezdve viszonylag rendszeres volt a különböző szélsőbal szervezetek részéről az, hogy terrorcselekményeket követtek el kormányzati intézmények, illetve alkalmazottak/tisztségviselők ellen. A 70-es évek peronista kormányzata sem volt képes ezt megfékezni, annak ellenére, hogy elvben a peronizmus is sok baloldali elemet tartalmazott, ugyanis az 1973-as Ezeiza repülőtéren megesett mészárlás kettészakította a mozgalmat egy jobb, és egy baloldali részre. Mivel Perón a jobboldaliak mellé állt, a baloldal szélsőséges elemei önállósodtak. Perón halála után (harmadik) felesége, Isabel Perón lett az elnök, de gyengekezű vezető volt, a peronisták jelentős része nem is fogadta el legitim vezetőnek. Végső soron tehát egy általános politikai válsághelyzetben vették át a katonák a hatalmat, hogy a helyzetet stabilizálják.
A másik fontos különbség, hogy Argentinában a katonai hatalomátvételt megelőzően nem egy majdnem ötven évig tartó demokratikus berendezkedés szakadt meg, az ország II. világháború utáni története ugyanis a polgári, és katonai kormányzatok váltakozásáról szólt. Annak ellenére tehát, hogy a chileihez nagyon hasonló helyzet állt elő, és a katonák nagyon hasonló törekvésekkel álltak elő, (ez volt a Proceso de Reorganización Nacional) az argentin junta hatalomátvételnék körülményei, és okai gyökeresen mások - viszont a kezdeti időszakban a chileihez nagyon hasonló utat jártak be.
A Pinochet-rezsimhez hasonlóan a junta egyik első intézkedéssorozatával az országot destabilizáló szélsőbaloldalt kezdte el felszámolni - és ugyanúgy nem válogattak a módszerekben, mint a chileiek. A korábbi kormányzat prominenseit ugyanakkor nem bántották túlzottan. Isabel Perón háziőrizetbe került, aztán pár év múlva kiengedték Spanyolországba, ma is ott él, pár éve letartóztatták argentin kérésre, mert a vád szerint neki is köze lehetett a katonai hatalomátvétel előtti baloldalellenes tisztogatásokhoz. A baloldal elleni fellépés (spanyolul Guerra Sucia - piszkos háború) kb. harmincezer áldozatot követelt (a chilei tisztogatások majd' ötszörösét). A célpontok elsősorban a szélsőbal szervezetekhez köthető személyek voltak, aztán egyes szakszervezeti aktivisták, és vezetők (akik a folyamatos sztrájkjaikkal a kormányzat szemszögéből szintén aláásták az államrendet), illetve mindenki, akit egy jóakarója besúgott, hogy az előbbi két csoportba tartozik. Vagy csak a rendszer azt gondolta róluk, hogy ki kell vonni őket a forgalomból. Rengeteg embert megkínoztak, a nagy többségüket pedig elkábítva az Atlanti-óceánba dobták, így a holttestük sem került elő, ezért szokás harmincezer áldozatról, és eltűntről beszélni.
 |
| A piszkos háborúban eltűntek fényképei egy poszteren |
Mivel a Pinochet-rezsimmel kapcsolatos posztok nagy port vertek fel, szükségét érzem itt a további összehasonlításnak. Tegye fel az a kezét, aki tudja az argentin junta vezetőinek a nevét (eddig a posztban nem hangzottak el, és puskázni nem ér! :). Feltételezem, jóval kevesebb ilyen ember van, mint ahány embernek Pinochet neve mond valamit - pedig az argentinok sem voltak jobbak nála (legalábbis az ellenzékkel való leszámolás kapcsán). Ez is azt mutatja, hogy Pinochetből a szovjet propaganda kreált antikrisztus-szerű figurát: az argentin diktatúra semmivel sem volt jobb, mint a chilei, legalább annyira volt baloldalellenes, de nem egy kommunista kormányzat megbuktatásával jutottak hatalomra, Isabel Perónból nem nagyon lehetett kommunista mártírt faragni, ráadásul nem is halt bele a hatalomátvételbe. Mielőtt bárki beszól, hogy már megint mentegetem, ismét meg kell jegyeznem, hogy az ellenzék likvidálása szerintem sem elfogadható - ezt leszámítva (merthogy az ellenzék kikapcsolására léteznek ennél sokkal szofisztikáltabb, és emberéletet nem követelő módszerek), a katonai kormányzatok azon törekvése, hogy a baloldali ellenzéket (vagy Chile esetében a kormányzatot) kizárják a politikai elitből, az nagyon is érthető: Kuba példáján lehetett látni, hogy az hova vezet, ha a kommunisták megszerzik a hatalmat, és be is rendezkednek - a katonák vélhetően úgy gondolták, hogy a baloldali terrorral szemben megengedhető annak megelőzéseként a baloldaliak lemészárlása.
 |
| A junta három hosszabb ideig regnáló vezetője: Jorge Rafael Videla, |
 |
| Leopoldo Galtieri, |
 |
| és Reynaldo Bignone |
De miért is volt ilyen viharos a helyzet Argentinában? A korábbi posztokban már szó volt róla, hogy a peronizmus gazdasági értelemben milyen tévútra vezette az országot. Ezzel párhuzamosan azonban a II. világháború utáni időszak egy példátlan fejlődési, és modernizálódási időszakot hozott világszerte, így a gazdaságilag rosszul menedzselt országok is komoly társadalmi fejlődésen mentek keresztül, kiszélesedett az értelmiség, stb. Az argentinok látták azt, hogy az országuk hanyatlik (a századforduló környékén az argentin egy főre jutó GDP még az első tízben volt a világon), látták azt, hogy az alapvetően kétosztatú politikai elit képtelen előremutató megoldást kitalálni, így természetszerűleg a szélsőséges politikai elképzelések egyre inkább teret nyertek - igaz, ez nem a pártok szintjén történt. A szélsőségre pedig a szélsőség volt a válasz, a társadalom különböző szegmensei egyre inkább radikalizálódtak. A lakosság elsősorban az életkörülményeinek a javítását várta el (mint ahogy mindenhol), és mivel itt a peronizmus már megfertőzte az értelmiség jelentős részét, ezt elsősorban az állam hathatós közreműködésével. Az argentin gazdaság azonban nem volt abban az állapotban, hogy erre építeni lehessen. Vagyis, a társadalmi problémák gyökere (mint általában) a gazdaság helyzetében gyökeredzett. A probléma elsősorban az volt (mint ahogy Chilében is), hogy az állam az elmúlt évtizedekben folyamatosan belenyúlt a piaci folyamatokba, vagyis kvázi gondoskodó államként kívánt működni - ezzel azonban rendszerint (mint ahogy máshol is) leginkább csak kárt okozott. Perón visszatérése után, hogy a magas infláció megélhetésre gyakorolt hatását mérsékeljék, szabályozták a munkabéreket is, illetve az alapvető fogyasztási cikkek árát elkezdték államilag szabályozni. Ezzel elsősorban a társadalmi békét kívánták helyreállítani, vagyis nem gazdaságpolitikai megfontolásokból tették mindezt - igaz, a peronizmus a szocialista eszmékhez hasonlóan eleve egy fenntarthatatlan gazdaságpolitikai vonalat képviselt. Bár ez az egész működhetett is volna, de sajnálatos módon az olajárrobbanás alaposan beleköpött Perónék levesébe, begyűrűzött ugyanis, mint a szocialista blokkba (erről nem lehetetlen, hogy fognak majd posztok megjelenni, éppen ezért most nem mennék bele komolyabban - amúgy is akad pár közgazdász szerző a blogon, én meg informatikus vagyok). Bár Argentina olajból önnellátó volt, de a világpiacon elsősorban mezőgazdasági termékekkel és nyersanyagokkal volt jelen, az olajárrobbanás következtében azonban kinyílt az olló ezen termékek, és az iparcikkek között, ez pedig drasztikusan rontotta az állam külkereskedelmi mérlegét, és a költségvetés egyensúlyát is. Perón ráadásul meghalt 74-ben (a folyamatosan romló gazdasági helyzetet így nem varrták a nyakába, pedig megérdemelte volna, hogy még lássa megbukni az elképzeléseit), az ország kormányzása pedig a feleségére maradt - az adott politikai helyetet fentebb már fejtegettem, de nyilvánvaló módon koherens gazdaságpolitikai lépéseknek sem kedvezett az eszkalálódó helyzet: a kormányzat hol kényszerből befagyasztotta a béreket, hol megemelte azokat, hogy a tömegeknek kedvezzen. A katonai hatalomátvétel után ezt a helyzetet kellett tehát menedzselni valahogyan.
 |
| José Alfredo Martínez de Hoz |
Elképzelés mindjárt kettő is akadt, és az argentin junta sikertelenségét végső soron ez okozta (nem árulok el ezzel nagy titkot valószínűleg). Felmerült megoldásként a szabadpiaci gazdaságpolitika (amelyet szokás "neoliberálisnak" nevezni, holott ez nem új találmány, hiszen a piacra alapozni valójában természetes dolog kellene hogy legyen, hiszen a piacnál jobb szabályzót eleddig senki nem talált), de ezzel szemben a juntán belül voltak követői a peronizmusnak is. Ezen túlmenően a junta sokkal kevésbé akart szabad kezet adni a közgazdászoknak, mint Pinochet Chilében, de a junta vezetőjének, Jorge Rafael Videlának sem sikerült olyan egyszemélyi uralmat kiépítenie, mint Pinochetnek, a juntán belül több erőközpont is létezett - a politikai ellentétek a vezetésen belül tehát nem szűntek meg. A gazdaságpolitika vezetése José Alfredo Martínez de Hoz kezébe került, aki maga is ellentmondásos figura volt. Bár alapvetően ő is piacpárti volt, de inkább a nagybirtokos elitet képviselte (ő maga is közéjük tartozott), akik a 30-as évekig fontos politikai szerepet játszó konzervatívok hátországát adták, nem chicagoi fiú volt tehát.
Megindult egyfajta szabadpiaci átalakulás az országban, de a kormányzat nem mert, vagy akart olyan kiadásokhoz nyúlni, amelyeknek a megvágása szükséges lett volna ahhoz, hogy a költségvetési egyensúly helyreálljon. Egyrészt a junta hallani sem akart arról, hogy az egyébként is magas katonai kiadásokat csökkentsék. Másrészt a szociális kiadásokhoz sem mertek nyúlni, mert az egyébként is instabil belpolitikai helyzetben attól tartottak, hogy ez a tüntetések, tiltakozások kiújulásához vezetne - a katonák egy része pedig nem is pártolta a szabadpiaci gazdaságpolitikát. Itt jön elő tehát a lényeges különbség, amely a két ország alapvető fejlődési különbségeit okozta. Chilében következetesen végig tudták vinni a szabadpiaci átalakulást, az ottani kormányzat bevállalta a kockázatokat, az argentinok nem. A szabadpiaci átalakításoknak (vámcsökkentés - amely egyébként nagy sokkot okozott az addig a nemzetközi versenytől védett hazai iparnak), illetve a kormányzat egyéb intézkedéseinek (bérek befagyasztása, amelynek következtében a reálbérek harmadával csökkentek - de valamelyest csökkentek tőle a költségvetés terhei, illetve az erős peso politika, amely látszólag stabillá tette a peso-t) következtében ugyanakkor megnyíltak az ország előtt a nyugati hitelpiacok. Ezt a kormányzat azonnal ki is használta, és hiteleket vett fel, hogy a működését finanszírozza (illetve hogy a korrupt kormánytagok ellopják egy részét). A felemás átalakítások tehát nem jártak sikerrel, csak növelték a gazdasági életben tapasztalható káoszt, ismét kiderült, hogy félig megcsinálni valamit nem lehet. A hitelfelvételek miatt viszont gyors ütemben adósodott el az ország. Videla 1981. március 29-én lemondott, utóda Roberto Viola, majd 1981. december 22-től Leopoldo Galtieri lett. Mivel a junta továbbra sem mert gyökeres gazdaságpolitikai fordulatot végrehajtani, (amelyek nyilvánvalóan az adott helyzetben további ideiglenes életszínvonal romlást okozhattak volna) más módszerekkel próbálták a hatalmukat fenntartani - ez azt is jelentette, hogy a katonák itt nem fogják megoldani a gazdaság problémáit. Galtieri "elnöksége" alatt robbant ki a Falklandi háború, amit most itt nem részleteznénk, de ami a rendszer bukását okozta végül. Valószínűleg az volt a junta célja, hogy egy győzelem a legitimitásukat növelné, de csúnyán elszámították magukat. Galtierit Reynaldo Bignone követte, aki 1983 végére helyreállította a polgári uralmat, őt Raúl Alfonsín követte az elnöki székben, immár választott elnökként.
A katonai kormányzat mérlege tehát minden tekintetben negatív volt: a jogsértések, a 30 ezer áldozat mellett gazdaságpolitikailag sem csináltak semmi értékelhetőt, a polgári kormányzat csak komoly államadósságot örökölt tőlük. A kérdés már csak az volt, hogy az a politikai elit, amely az elmúlt néhány évtizedben az ország káosz közelébe taszítására volt csak képes, most tudni fog-e ennél lényegesen jobban teljesíteni. A következő (és utolsó) részben ezt nézzük meg.
 |
| Bignone átadja a hatalmat Raúl Alfonsínnak 1983-ban |
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: A "második Kuba" felemelkedése és bukása - 1. rész 2011.02.08. 10:34:41
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
ger1982 2009.08.13. 20:51:19
mig8 (törölt) 2009.08.14. 18:45:53
Jó kérdés persze, hogy mi a megfelelő politikai akarat? Az eltökéltség még önmagában kevés, hisz pl észak korea is eléggé eltökélt, noha véleményem szerint hagynak némi kívánnivalót maguk mögött.
Szóval kellenek olyan célok is, amely mögé fel tudnak többen is sorakozni. Ami sok ember érdeke, hogy megvalósuljon. A diktatúrák is azért szoktak megbukni, mert elfogy mögülük a támogatás.
A katonaság módszerein meg nincs mit csodálkozni. Ők a problémákra katonai megoldást fognak adni, amely módszere sokszor, hát... hm... kegyetlen.
Attus Germanicus · http://attus.hu 2009.08.17. 14:52:41
hami · http://toriblog.blog.hu 2009.08.17. 19:17:47
mig8 (törölt) 2009.08.17. 21:52:33
Na ja. De tedd hozzá, hogy pár éve volt Pinochet kiadatási pere. Azért nem keveset lendített ez is az ismertségén.
aztán végül kiadták. Na, akkor is elég sokat szerepelt a bulvárlapokban. Ez talán még többet számított mint holmi szovjet propaganda.
lécci 2012.03.21. 09:19:15
S lássuk most mi a helyzet Argentínában:
index.hu/gazdasag/vilag/2012/03/21/argentina/
részlet:
<A korlátozásokkal a kormány többek között ennek a dollárkiáramlásnak próbálhatott véget vetni. Közgazdászok szerint azonban a recept nem éri el a kívánt hatást: legjobb esetben is csak arra jó, hogy azok a vállalatok, amik amúgy is exportálnának, keressenek egy kis pluszpénzt azzal, hogy eladják a külföldi megrendeléseiket importőröknek, akik így bemutathatják az exportszámlákat a kormánynak.
„Egyáltalán nem növeli az exportot” – mondta Martin Redrado, az argentin jegybank volt elnöke egy interjúban. „Ez csak egy jó üzlet az exportőröknek, akik megvámolják az importőröket, mondjuk 8-10 százalékos haszonnal azért, hogy együtt mehessenek a kereskedelmi minisztériumba bemutatni a számlákat, és azok importálhassák azokat a termékeket, amikre szükségük van”.>
lécci 2012.10.02. 10:19:54
www.portfolio.hu/vallalatok/ez_az_eredmenye_ha_egy_orszag_mindenkivel_osszerugja_a_port.173442.html
kommentek