Régi igazság, hogy egy posztnak csak akkor van igazán értelme, ha

 

1. érdekel mást is a téma az íróján kívül,

2. és valamiféle aktualitása van a dolognak.

 

A Szudán történelméről szóló posztsorozat a második kitételnek mindenképpen megfelel: 2011. január 9-én lesz ugyanis a népszavazás Dél-Szudán függetlenségéről, aminek apropóján a nemzetközi és a magyar sajtó kiemelten foglalkozik, vagy foglalkozni fog ezzel a térséggel. Mi ezzel a „rövid” történeti áttekintéssel próbálunk segíteni azoknak, akik szeretnék jobban megismerni a szudáni helyzet biztonságpolitikai és történelmi hátterét. Vigyázat, eléggé távolról fogunk nekifutni, bár erre van elfogadható kifogásunk...

 

 

A Nílus völgye a múltban mindig is természetes ökológiai folyosót, útvonalat jelentett Afrika központi területeitől észak felé. Bár a Nílus vízhozam-változásai sok egykori település nyomait eltüntethették, a terület - a folyamparti zóna és az ehhez közvetlenül kapcsolódó vidék - az írott források szerint alapvető emberi életteret jelentettek a történelem folyamán és - a régészeti adatok tanúsága szerint - már a történelem előtti időkben is. Az időszámításunk előtti 5. évezredben délről, feltehetően a mai Dél-Szudán területéről érkező törzsek települtek be a Nílus-völgyének 3. és 5. vízesése (katarakta) közötti területre. A neolitikum „forradalma” hamar elérte a térséget, és virágzó, állattartásra alapuló civilizáció jött létre. A korai szudáni államkezdeményeket nagyjából az egyiptomi Óbirodalom kialakulásával egy időben (i.e. III. évezred eleje) felváltotta az ún. Kerma Királyság - az egyiptomi források által Nehszet-nek nevezett térséget ma Núbiaként ismerjük.

 

Kerma az esetenként előforduló kisebb-nagyobb háborúk mellett Egyiptom egyik legfontosabb kereskedelmi partnere lett. Kerma királyai irányították a Belső-Afrikából a Földközi-tenger felé irányuló luxuscikkek: elefántcsont, különleges fafajták, állatbőrök, drágakövek, fűszer- és gyógynövények kereskedelmét.

 

Kerma virágkorának végül az Újbirodalom fáraói vetettek végett, akik i. e. 1550–től fokozatosan meghódították Núbia északi részét, egészen az 5. katarakta vidékéig. Bár Észak-Núbia Egyiptomhoz csak lazán kapcsolódott, a déli részt pedig alig-alig érte el az egyiptomi befolyás, a virágzó kereskedelem az északi kultúra térhódításával járt együtt: egyiptomi kereskedők, kézművesek telepedtek le nagy számban, magukkal hozva a nyelvet és a vallást. Lassacskán az óegyiptomi vált a közigazgatás és a kultúra nyelvévé, és egyiptomi isteneket imádtak az újonnan, északi mintára épült templomokban.

 

Az Újbirodalom bukása után a helyi elit vett kezébe az irányítást. A hatalmi űrben apró törzsi fejedelemségek egész sora jött létre, amelyek közül  i. e. 8. században Napata városa emelkedett ki. Napata uralkodói egyesítették a Nílus-völgyének déli részét, és egyiptomi mintára szervezett erős, központi hatalmat hoztak létre. Az észak-dél irányú kereskedelemnek köszönhetően Napata egyre fontosabb tényezővé vált a térségben, és amikor az ún. harmadik átmeneti kor zűrzavarai végzetesen meggyengítették Egyiptomot, Kashta, Napata uralkodója és utódai elérkezettnek látták az időt, hogy magukhoz ragadják Egyiptom kormányzását. Az i. e. 760 körül történt invázió után mintegy száz évig núbiai fáraók uralkodtak Egyiptom felett (Kushita Birodalom). Az észak–déli irányban több mint 1600 km kiterjedésű birodalom a gazdasági és kulturális fellendülés kora volt Núbia számára. A Nílus mentén minden jelentősebb városban kő- és agyagtégla templomok, királyi paloták és nagy kereskedelmi raktárak épültek. Az egyiptomi kultúrájú núbiai papság hieroglif feliratokban örökítette meg az uralkodók tetteit, ugyanakkor az egyiptomi és núbiai formák, hagyományok ötvözéséből lassan új, saját művészeti nyelv született.

 

Az utolsó núbiai eredetű fáraó, Tantamani végül elkövetett egy óriási hibát: összerúgta a port a kora legerősebb hatalmával, Asszíriával. Az asszír támogatásnak köszönhetően I. Pszammetik vezetésével újra egyiptomiak vették a kezükbe az irányítást északon, míg Núbiában megmaradt az egykori núbiai fáraói dinasztia uralma.

 

 

Meroé városa korábban is fontos központ volt egy több központú királyságban. Meroé a Kr. e. 270 körül vált királyi temetkezési hellyé egy új dinasztia valószínűleg erőszakos hatalomátvétele után, ez a korszakhatár a Napata kor és a Meroéi (Meroitikus) kor között. Az új központ után ma a kutatók meroitikus korszakként említik ezt az időszakot. Az északi területen újabb fellendülés következett be: Meroé királyai élénk kereskedelmi kapcsolatban álltak Egyiptom éppen aktuális hódítóival, eközben lassan „levetették” az egykori egyiptomi kulturális befolyást. Az i. e. 2. században a hieroglif írásból egy egyszerűsített betűírást hoztak létre, amelyeken megörökítették az uralkodóik tetteit. Az i. sz. 4. környékén azonban, ahogy a mai Etiópia és Eritrea területén található Akszúmi Királyság lassacskán átvette helyét az afrikai-vörös-tengeri kereskedelemben, Meroé hanyatlásank indult. A királyságot erősen gyengítette továbbá az afrikai belső területekről ékező állattartó nomád törzsek inváziója is, amelyek megszállták Dél-Núbiát.

 

Meroé Királyságának romjain új államok alakultak: Nobatia északon Farasz fővárossal, a központi királyság Makuria volt, Dongola központtal, és Alwa, a régi Meroé déli területein, Szoba városával. Ezeket a részben afrikai nomád-eredetű államokat – hasonlóan a térség korábbi államaihoz – északról érte erős kulturális hatás: a fennmaradt feliratok és források szerint az arisztokrácia bizánci mintára szervezett volt, annak részben megfelelő elnevezésekkel. A másik, még fontosabb kulturális „importáru” a kereszténység volt...

A fennmaradt hagyomány szerint még az ásványvízfüggő Theodóra császárné küldte az első térítőket délre 540 körül. A núbiaiak a kopt monofizita liturgiát vették át, és ezzel együtt elismerték az alexandriai pátriárka felsőbbségét a núbiai egyház felett. A núbiai keresztény királyságok túlélték az évszázadok Egyiptomot sokszor elpusztító viharait. A katonai és kulturális prosperitásuk csúcsa a 9. és 10. századra tehető.

 

 

 

639-ben 'Amr ibn al-'As vezetésével arab seregek rohanták le Egyiptomot. Alig egy évtized alatt konszolidálták hatalmukat, és az iszlám továbbterjeszkedett – nyugat felé. Núbia gyakorlatilag 5 évszázadon keresztül kimaradt az erőszakos iszlamizációból, cserében élénk kereskedelmi tevékenységet folytattak velük – mint már oly sokszor az történelemben...

 

A helyzet azonban mégsem volt ennyire fényes. Az egyiptomi kalifák ha katonai hadjáratokat nem is vezettek dél felé (volt elég gondjuk északon...), de megnehezült a kapcsolattartás az alexandriai pátriárkával, ritkán fordult csak elő, hogy kopt papok délre utaztak és a núbiai papok Egyiptomban tanultak. Ennek eredményeképpen a núbiai kopt egyház elszigetelődött a keresztény világ többi részétől. A muszlim kereskedők, betelepülők északon lassacskán elterjesztették az igaz hitet, amely igazán csak a 14. századtól kezdett tért hódítani, miután (máig ismeretlen okból) alig pár évtized alatt előbb Muqurra, majd Alwa állam is összeomlott. Észak egyre erőteljesebb egyiptomi befolyás alá került (ugye ismerős folyamat...). Lassacskán a térség elnevezése is megváltozott: az egyiptomi birodalom Núbiáját („az arany földje”), Bizánc Aithiopiáját felváltotta az arab Bilad-al-sudan, azaz a „Feketék földje”...

 

 

Szudán korai történelme jól mutatja, hogy ez a terület soha nem volt kulturálisan egységes. A városiasodott északi területek mindig is észak felé fordultak, a virágzásukat elősegítő kulturális, vallási, és kereskedelmi kapcsolatok Egyiptom aktuális uralkodóihoz kötötték őket – kisebb-nagyobb függőség keretében. A déli, szavannás területeken a nomád-félnomád társadalmak többé-kevésbé érintetlenül vészelték át az évszázadokat. A dél-szudániak kereskedelmi tevékenysége Belső-Afrika, valamint a Vörös-tenger felé orientálta a térséget, emaitt az északi hatások itt mindig kisebb arányban érvényesültek.

 

Mohamed Ali pasa, a modern Egyiptom atyja

Charles G. „Chinese” Gordon tábornok, mint oszmán pasa, Szudán főkormányzója

A Mahdi sírja ma Omdurmanban, az egykori mahdista fővárosban. A síremlék ma már üres, mert Kitchener utasítására a Mahdi csontjait a Nílusba szórták, válaszul arra, hogy Gordon levágott fejét hónapokig hurcolták magukkal a mahdista seregek.