sierrahun 2011.08.03. 18:00

Raszputyin 5.

 

Az elhallgatott hatlövetű vallomása

 

Dr. Derrick Pounder. Megfigyeltétek már, hogy minden nagy detektívet Derricknek hívnak? :)

Az előző posztban leírtam, hogy Derrick Pounder professzor a dundee-i egyetemről és Richard Cullen egymástól függetlenül arra a következtetésre jutott, hogy a homlokot ért lövést egy Webley adhatta le. Ilyen fegyverről azonban eddig nem szólt a fáma, legyen az akárki összefoglalója, nyomozása, önigazolása. Mit kell tudni a Webleyről? Elsősorban azt, hogy a brit hadsereg rendszeresített oldalfegyvere volt a XIX. század végétől kezdődően elég sokáig. Az első világháború folyamán több modelljét használták. 1915 tájékán elkezdték a régebbi modelleket a Webley Mk VI-ra lecserélni. Gyakorlatilag minden tiszt oldalán egy ilyen fegyver lógott, továbbá a

Dr. Andrew Cook

tankok személyzete, a légierő és a haditengerészet, valamint a géppuskások is ezt használták. Az MI6-nél úgyszintén ezzel szerelték fel embereiket. Ha Raszputyint egy Webleyvel lőtték fejbe, akkor az azt jelentette, hogy egy angol katona volt jelen a gyilkosságnál, és oltotta ki végső soron a cár tanácsadójának életét. Mi támasztja alá ezt a látszólag vad föltételezést? A harmadik részben csúnyán hülyének nézett Andrew Cook alaposan utánajárt ennek könyvében. Jómaga a külügynél dolgozott, és egyike azon nagyon kevés történészkedőnek, aki bepillantást nyerhetett az MI6 adataiba.

Oswald Rayner. Alacsony sorból küzdötte fel magát tehetsége és szerencséje révén.

Juszupov ekkoriban már majdnem tíz éve szoros barátságban volt Oswald Raynerrel, akit Oxfordban ismert meg. Mindketten rajongtak a nyelvekért, harmadik barátjuk, Eric Hamilton később Salisbury püspöke és a windsori székesegyház főesperese lett. Rayner egyetlen fiának a John Felix Hamilton keresztnévkombinációt választotta ki barátai iránti tiszteletből. Rayner a világháború kezdetén felhagyott az ügyvédkedéssel, és tisztképző tanfolyamra iratkozott be. Hadnagyi rangot kapott, és tolmács lett, mivel mozgalmas fiatalkorában gazdag finn család magántanítójaként folyékonyan megtanult a francia mellé oroszul és svédül is.  1915 januárjában rendelkezési állományba került a Hadügyminisztérium hírszerző irodájának különleges feladati részlegénél, magyarán a titkosszolgálathoz került. A brit titkosszolgálatnak még a létét is tagadta az Egyesült Királyság kormánya 1994-ig, nem csoda, hogy nem igazán szivárgott ki semmi a szervezetről. 1915 vége felé kaphatta Rayner pétervári megbízatását. Munkája részeként táviratokat cenzúrázott, de ez nyilván nem merítette ki feladatköre teljes skáláját.

Természetesen gondosan ápolta barátságát Juszupovval, aki bevitte a pétervári társasági körökbe, úgyhogy a brit titkosszolgálat pétervári irodájának a fiatal Oswald Rayner főhadnagy lett a legjobb összeköttetésekkel rendelkező tagja. William Compton követségi sofőr naplót vezetett pétervári tartózkodásáról, s ebből kiderül, hogy Rayner és John Scale százados kollégája gyakran látogattak el a Juszupov-palotába. A rögzített dátumok szerint az orosz naptárra átszámolva október 13-án, 16-án, 21-én, 22-én, 27-én, november 3-án, 15-én és 19-én is ott voltak. Ez azt jelenti, hogy több látogatást tettek ott, még mielőtt az merénylők összetoborozták volna kis csoportjukat. Nem zárható ki tehát, hogy részt vettek az összeesküvésben annak tervezési szakaszától kezdve, sőt, lehet, hogy az egészet ők sugalmazták Juszupovnak.

Stephen Alley. Két kultúrában is otthonosan mozgott.

John Scale november 11-én Romániába utazott, mert a központi erők ottani előrenyomulása miatt azt a feladatot kapta, hogy a hátramaradó infrastruktúra megsemmisítéséről gondoskodnia kell. Így az utolsó két találkozón nem tudott részt  venni. A harmadik brit, aki szoros kapcsolatot tartott Juszupovval, Stephen Alley százados, az MI6 pétervári irodájának akkori vezetőhelyettese volt. Ő eleve Oroszországban született, tizenöt éves koráig ott is nevelkedett, mert egy orosz kiküldetésen dolgozó angol mérnök fia volt. Anyja szintén Oroszországban született és később telepedett le Angliában. Gyermekkorától fogva ismeretségben volt a Juszupovokkal, mert Moszkvában az egyik palotájukban jött a világra. Scale-t is ő mutatta be Juszupovnak még annak 1913-as oroszországi megbízatása során. Úgy sejtjük, hogy Rayner és Alley volt az a két ismeretlen katona, akiket Puriskevics 1918-as Naplója említ. Vad találgatásnak tűnik? Mégis igaz. Lássuk, mi támasztja ezt alá.

 

License to Kill

 

Sir George Buchanan, az angol érdekek pétervári képviselője.

Puriskevics többször katonaként utal a két ismeretlen emberre, mert gyakorló egyenruhát viselnek, nem pedig díszegyenruhát, tehát nem tisztek. A pétervári brit katonai körökben elterjedt viselet volt az orosz katonai nagykabát, mert saját hasonló ruhadarabjukat alkalmatlannak találták a -30 C fokos hidegek elviselésére. Rayner és Alley mindketten folyékonyan, akcentus nélkül beszéltek oroszul, Alley egyenest anyanyelvi szinten. Futólagos benyomás alapján képtelenség volt őket két született orosztól megkülönböztetni, és úgy tűnik, hogy Puriskevics nem volt a mélyebb összefüggésekbe beavatva, szerencsénkre.

Mellesleg ez némileg alátámasztja a Stopford-féle rendőrségi jelentés tartalmának megbízhatóságát, hiszen eszerint volt olyan nyomozás, melynek iratai nem kerültek be a GARF-be, vagy kivették onnan őket. Én  továbbra is szkeptikus vagyok, mert az, hogy mást nem találtak meg a GARF-ben, pedig létezett, még nem jelenti szükségképpen azt, hogy a Stopford-irat ott volt. Csak lehetséges.


Ha ugyanis tudta volna, kikkel volt dolga, nyilván nem ír róla, ahogy egyetlen más visszaemlékezés sem említi őket... kivéve Sir George Buchanan nagykövet emlékiratait. Ebben ugyanis azt olvashatjuk, hogy II. Miklós cár 1917. január 1-jén azért kérette a nagykövetet, mert a nyomozás során tudomására jutott, hogy "egy bizonyos brit alattvaló", "Juszupov oxfordi egyetemi társa" Raszputyin gyilkosa. Buchanan természetesen tagadott, brit alattvalónak márpedig semmi köze az esethez. A cár megköszönte az információt, melyet "megkönnyebbülve hallott". Ebből az látszik, hogy bár a rendőrség ekkorra már le lett véve az ügyről, azért az Ohrana végezte a munkáját, és bizony fején találta a szöget.

Kételkednek az olvasók, hogy a brit titkosszolgálat egy szövetséges nagyhatalom területén annak felhatalmazása nélkül követne el gyilkosságokat? Cook utánaásott Stephen Alley működésének, aki az inkompetens és érdektelen Hoare helyére irodavezetővé lett kinevezve 1917-ben. A bolsevik hatalomátvétel után, de a breszt-litovszki békét megelőzően nagy vita folyt a Központi Bizottságban. Trockij és követői nem akarták aláírni a békét a németekkel, mert további forradalmak kitörésére számítottak a Német Császárság és a Monarchia területén, míg Lenin és köre viszont aláírta volna. Alley, a halála után előkerült iratai tanúsága szerint minden erejét bevetve próbálta meggyőzni a Központi Bizottságot, hogy tartsanak ki. Nem volt esélytelen, mert a tizenöt tag számbeli többsége nem akart az aláírás mellett szavazni. Hogy az 1918. február 23-i szavazás kedvező kimenetelét biztosítsák, London elhatározta, hogy Lenin egyik kevésbé ismert támaszát el kell tenni láb alól, akinek így nem állna módjában az igen mellett voksolni. Alley szavai szerint:

"Kaptam egy táviratot, miszerint likvidálnom kell Sztálint. Mivel azonban éppen velük tárgyaltam, ez egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, mert egyben magamat is likvidálnom kellett volna.

Amikor visszatértem Londonba... közölték velem, hogy valakit kineveztek a helyemre, ez a valaki pedig E. T. Boyce volt, az egyik beosztottam Oroszországban. Úgy gondoltam, hogy hirtelen felmentésem oka az volt, hogy nem öltem meg Sztálint, aki mint a történelem tanúsítja, a bolsevik Oroszország vezetője lett."

 A brit titkosszolgálat hazai terepen ugyanúgy alkalmazta ezeket a módszereket. 1920-ban a parlament alsóházában elismerések hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy Lloyd George kormánya gyilkosságra és "közvetlen cselekvésre" hatalmazta fel a titkosszolgálatot, így próbálva megőrizni a helyzet feletti uralmat az 1916 húsvétján kirobbant ír felkelés utáni helyzetben.

Samuel Hoare említi, hogy Puriskevics beszélt neki a merénylet előkészületeiről, de ő nem adott annak hitelt, azt gondolta, valamilyen közvélekedésről tudósít, nem konkrét összeesküvésről. Ez jól mutatja, hogy Hoare rossz munkát végzett, mint a pétervári hírszerzőiroda vezetője. Leváltása ekkor már valószínűleg elhatározott tény volt, mindössze az idejét tolták 1917 februárjára. Emiatt nem tudott róla, milyen terveket sző az MI6 Raszputyin megölésére; a londoni központ őt megkerülve helyettesén, Alleyn keresztül koordinálta a műveletet.


Cook idézi Stephen Dorrilt, a titkosszolgálatok működésével foglalkozó történészt annak MI6: Fifty Years of Special Operations (Az MI6 különleges műveleteinek ötven éve) c. könyvéből. Ebben Dorril leszögezi, hogy a hasonló műveletekkel kapcsolatban elterjedt megoldás volt egy harmadik fél bevonása, a szolgálatok tevékenységének leplezése érdekében. Ez valószínűleg megadja a helyes perspektívát Juszupov merénylői köre és az MI6 viszonyát illetően. Puriskevics szavai tanúsága szerint nem volt tisztában, hogy Juszupov kikkel áll kapcsolatban, és valószínűleg egyedül Dimitrij Pavlovics lehetett ebbe beavatva.

Samuel Hoare. Pályája csúcsán később külügyminiszter lett.

 

 

Ami a történelemkönyvekből kimaradt

 

Miből gondoljuk, hogy az Egyesült Királyságnak érdeke volt Raszputyin megöletése? Nem inkább a cár hatalmának stabilizálása lett volna a célja? Hiszen a cár minden törekvésével háborúban tartotta Oroszországot, Raszputyin pedig a rendszer egyik támasza volt. Igen ám, csakhogy jelek sokasága arra vall, hogy éppen ebben a témában változás készült, és nem is akármilyen. Ennek megértéséhez először a berlini Wilhelmsstraße kulisszái mögé kell benéznünk egy pillanatra. Ebben Stefan T. Possony és Lenin: The Compulsive Revolutionary (Lenin, a kényszerforradalmár) c. könyve lesz segítségünkre.

A német külügyben Oroszországgal kapcsolatban két nézet viaskodott egymással. Az egyik szerint Oroszországot méltányos ajánlatokkal különbékére kell bírni. Ennek követői rábírták Vaszilicskova grófnőt, hogy temérdek levelet írjon haza a cárnak, melyekben a békekötést szorgalmazta és hangsúlyozta, hogy a Monarchiában és Németországban senki nem viseltetik ellenszenvvel Oroszország iránt. A másik elképzelés ezzel szemben Oroszországot a teljes káoszba akarta taszítani. Ez a csoport nagyon szkeptikus volt a cári rezsimmel kötendő különbéke tanácsosságát illetően. Érvelésük szerint nem lett volna elegendő mindössze ijesztgetni a Romanovok elleni forradalommal, vagy akár megdönteni a dinasztiát önmagában. Ragaszkodtak hozzá, hogy az orosz államot teljes egészében semmisítsék meg, olyan forradalmat, vagy puccsot robbantsanak ki, mely szétszakítja a ország kohézióját. Lenin marxista idézeteket gyűjtött számukra, amivel igazolta, hogy a burzsoá államot le kell rombolni a proletariátus forradalma számára.

A háború kitörése után először a "forradalmárok" határozták meg a tennivalókat. Arthur Zimmermann külügyi államtitkárhelyettes 1914. november 27-én egy terjedelmes memorandumban fejtegette, miért integráns része ez a német stratégiának. A Német Császárság és a Monarchia titkosszolgálatain keresztül orosz és más nemzetiségű forradalmárokat kezdett pénzelni, mint amilyen Kesküla, Zinovjev, Radek, Litvinov, Krupszkaja, Lenin és mások voltak. Fegyvereket és felszerelést juttattak be Oroszországba, valamint nyomtatott propagandaanyagot. A balti németekkel, lettekkel, finnekkel kerestek kapcsolatokat. Szorgalmazták a cári rendszerrel szembenálló, szétforgácsolt frakciók összefogását, elősegítették a hálózatok építését, sztrájkhullámok szervezését tervezték meg. 1914. december 7-én Gisbert von Romberg berni német nagykövet a forradalmárokkal való találkozásakor megkérdeztetett, hogy amennyiben Oroszország a felfordulás miatt béketárgyalásokra kényszerülne, a német állam vajon el fogja-e árulni a forradalmárokat, vagy kitart mellettük. Romberg megerősítette, hogy a német állam továbbra is támogatni fogja őket. Ennek fejében persze a forradalmároknak messzemenő területi engedményeket kellett tenniük a jövőbeni Oroszország területének rovására. Lenin egy alkalommal Ukrajna és általában a nemzetiségek önállóságának jogosságát is elismerte.

 

Fiat Pax

 

Csakhogy 1916-ban a verduni sokk miatt változott a központi hatalmak elképzelése. Most már egy mielőbbi különbéke megkötése állt érdekükben. A forradalmi pénzcsapok elzárultak és megkezdődött annak erőteljes kommunikálása, hogy II. Miklós csak úgy mentheti meg trónját, ha békét köt. Ámde a  hírszerzés információi szerint II. Miklóst ekkoriban az a meggyőződés kerítette hatalmába, hogy a nem kedvező kimenetelű háború lezárulása után a forradalom óhatatlanul ki fog törni, ezért a békéről hallani sem akart. Nem véletlenül, ugyanis ezt az Oroszországot a háborúban tartani akaró antant partnerek döngicsélték a fülébe. "Egek, micsoda ostobaság!" - panaszkodott II. Vilmos a dologgal kapcsolatban egy 1916. márciusi széljegyzetében. "És ezért emberek ezreinek kell odavesznie." Két és fél év múlva jómaga került ugyanebbe a helyzetbe, és ugyanúgy nem tudott megbirkózni vele, mint kárhoztatott unokatestvére. 1916. június 4-én megindult a Bruszilov-offenzíva, július 1-jén pedig a somme-i csata. Ezek következtében három hónap alatt a központi hatalmak egymillió, az antant kétmillió katonája veszett oda. Augusztus 7-én II. Vilmos azt üzente, hogy a különbéke lenne a legjobb megoldás, mikor a Bruszilov-offenzíva által okozott károk világossá lettek, és a verduni kudarc miatt a német hadvezetés éléről leváltották Falkenhaynt.

Albert Thomas, aki rossz beszólásaival majdnem elvesztette hazájának a Nagy Háborút.

Diszkrét megkeresésekre került sor; az Oroszországba eljutó hírek szerint a németek hajlandóak lettek volna garantálni a cár trónját egy forradalom ellen. Ezekre a szirénhangokra nagyban megnövekedett fogékonyság a  Bruszilov-offenzíva miatt. Ez ugyan hivatalosan nagy siker volt, de másfél millió orosz halálát okozta, amit a sokkolta a közvéleményt. Ehhez hozzájárult még a francia hadianyagellátási miniszter, Albert Thomas katasztrofális látogatása is. Thomas egy Németország legyőzését óhajtó szocialista miniszter volt, az első szocialista miniszterek egyike. Otthonában közmegelégedésre végezte feladatát, éppen ezért a krónikus lőszer- és fegyverhiánnyal küzdő Oroszországba is elküldték a kormányzat hatékonyságát növelni. Thomas alapvetően csak  lelkesedést akart önteni a csüggedő orosz parlamenti ellenzékiekbe a háború folytatásához, de ennek folyamán ígéreteket tett arra vonatkozóan, hogy segítséget nyújtanak nekik a háború utáni reformok kiküzdéséhez, vagy akár egy forradalom esetén is. Ezt meghallva a cár agya eldurrant. A francia kabinet egyik tagja az ő hazájában kinyilvánította, hogy kvázi trónja ellensége. Emellett Thomas a következő, nyers minősítéseket tette:

"Oroszország igencsak gazdag ország lehet, és rendkívüli módon bízhat az erejében, hogy megengedi magának egy olyan kormányzás luxusát, mint az Önöké, hisz a miniszterelnök egy kutyaütő, a hadügyminiszter pedig maga a katasztrófa."

 A "mondja meg őszintén, Uram, mi az amit a leginkább hiányol Oroszországban?" kérdésre pedig azt a választ adta:

"...hogy mit hiányolok? A kormányuk autokráciáját, mert, engedje meg, elnök Úr, hogy megjegyezzem: Oroszországnak morálisan igencsak erősnek kell lennie, hogy ilyen nehéz időkben is elviselje ezt az egész államban uralkodó csendes anarchiát és álszentséget."

Amúgy is neuralgikus pont volt az antanttal való kapcsolatokban, hogy a nyugati szövetségesek rendszerellenes megnyilvánulásokat tesznek. Ők ugyanis kétségbeesetten erőlködtek, hogy a csapnivaló hatékonysággal működő orosz kormányzatot képessé tegyék a háborús kihívások kezelésére. Emiatt Sir George Buchanan nagykövetet a cár már úgy utálta, mint liba a tápszert, mert le nem szállt volna róla a javaslataival. Ezek mindahányszor azt célozták, hogy a cár "működjön együtt Oroszország népeivel", meg adjon nagyobb hatalmat és felelősséget a kormány miniszterei kezébe. A helyzetet jellemzi a Cook által idézett 1916. október 3-án kelt brit titkosszolgálati jelentés.

SZIGORÚAN BIZALMAS

MEGBÍZHATÓ FORRÁSBÓL SZÁRMAZÓ INFORMÁCIÓK

Svájcban különböző körökben azt beszélik, hogy Oroszország és Németország nem hivatalos tárgyalásokat folytat. Erről lehetetlen bizonyítékot szerezni, de azt mondják, hogy a nem hivatalos tárgyalásokat Cecília királyi hercegnő és az orosz cárné között Ratajev, az orosz titkosrendőrség vezetője közvetítésével Svájcban folytatják. Ezt megerősíteni látszik Bethmann Hollweg (sic) legutóbbi beszéde is. Udvarias hangnemben beszélt Oroszországról, és megerősítette, hogy Németország nem akar beleavatkozni az orosz belpolitikába, és egy szót sem szólt Lengyelországról, ami arra utal, hogy Németország nyitva akarja hagyni ezt a kérdést, hogy később megegyezhessen erről Oroszországgal. Különös vehemenciával beszél azonban Angliáról és arról, hogy szerinte Anglia kihasználja szövetségeseit a maga céljaira. Ami arra enged következtetni, hogy ha ezek a különtárgyalások valóban folynak, igen angolellenes alapúak. Bethmann szavai: "nem avatkozunk be" kontrasztot képeznek az orosz reakciós pártok által hangoztatottakkal, miszerint a szövetségesek bizony be akarnak avatkozni az orosz belügyekbe.

Ezek a történések járultak hozzá, hogy a cár korábbi elkötelezettségével szemben nagyobb affinitással kezdett viszonyulni a béke kérdéséhez. A cár, mint azonban tudjuk, döntésképtelen politikus volt, ezért a békekötés ügyét a belpolitikai dagonyában ki is kellett küzdeni.

 

Oroszország belpolitikai kavalkádja 1916-ban

 

Raszputyin egész gondolatvilága aköré épült, hogy a cári rezsim felett Damoklész kardjaként lebeg valamilyen tragédia, és azt az ő dolga elhárítani. Ez a kitörölhetetlen meggyőződés, miszerint ő előrelátja a bekövetkező tragédiát, és azt köteles megakadályozni, vitte a politikába. Tíz éven keresztül ellenezte a háborúkat, mert azokat pontosan annak a cári trónra leselkedő veszélynek gondolta, melytől óvnia kell az országot. Emellett vallási megfontolásokat is említett, ha szükséges volt, az élet védelme, az ölés tilalma, stb. Anna Virubova  azt állítja könyvében, hogy Raszputyin kezdetben ellenezte a háborút, de később felsorakozott a konszenzus mögé, és arra biztatta a cárt, hogy most már mindenáron harcolja végig a háborút. Nem tudom ebből mi igaz. Talán szó szerint igaz, elvégre ki tud egész életében következetes lenni? Raszputyinnak a háború elején szüksége volt erre az ideológiai kanyarra, hogy visszaküzdje magát a cári párnál a pikszisbe. Talán csak azért hangoztatta, hogy megtévesszen egyes embereket, talán félt annak következményeitől, ha nem sorakozik fel látszólag emögött a lelke mélyén értelmetlennek tűnő háború mögött. Talán egyáltalán nem igaz.

A jelek azonban arra utalnak, hogy Raszputyin egy olyan politikai klikk központi alakja volt, amely a háborúból való kiugrást készítette elő. Oroszország politikai életét több szempont szerint is feloszthatjuk. Szemben álltak egyszer a béke kimódolásának hívei a háború folytatásának híveivel, másodszor pedig a cári, autokratikus hatalomgyakorlás fenntartásának hívei a demokratizálás híveivel. Egyik tábor sem volt egységes elgondolásaiban, mert ezek mind csak eszközök voltak az egymástól teljesen eltérő politikai víziók megvalósításának szolgálatában. Raszputyint utálták a Dumában koncentrálódó "progresszív", demokratizáló, a kormány hatalmát a cár hatalmának rovására erősítő elképzelés hívei, bár ő nem sokat törődött a politikával a Duma szintjén. Utálták a háború folytatásának hívei is.

A rendszer támaszai: a bal alsó sarokban Anna Virubova, Raszputyin két oldalán az uralkodói pár. Hátul Stürmer, Protopopov és Szuhomlinov.

Jómaga szívós munkával erősítgette pozícióit, ha lehetősége nyílt rá, telerakta a kormányt olyan emberekkel, akik az ő kegyének, ajánlásának, közbenjárásának köszönhették pozíciójukat és ezért, vagy meggyőződésből, de kiszolgálták elképzeléseit. Ezek közé sorolható Borisz Vlagyimirovics Stürmer, Alekszandr Protopopov, Belickij rendőrfőnök, Ratajev, az Ohrana főnöke, Dimitrij Rubinstein bankár, Ivan Fjodorovics Manaszevics-Manujlov újságíró, Ignatyij Porfirevics Manusz befektető (ez utóbbi három zsidó). Bizonyos megfontolások, ítéletek szerint Suvajev hadügyminiszter is ide tartozott, mert noha antantbarát volt, a cárt engedelmesen kiszolgálta. Korábban Goremikin és Alekszej Kvosztov is beleszámított a brancsba, de eddigre már távozniuk kellett, mert megpróbálták Raszputyint elmozdítani, vagy szervezkedtek ellene. A szinódus részéről Karl Szabler és Szkvorcov támogatták Raszputyint. Szintén a körébe tartoztak a közbotrányoktól övezett Mihail Andronyikov herceg, az alvilági kapcsolatokkal rendelkező kétes egzisztencia és Vlagyimir Alekszandrovics Szuhomlinov tábornok, vezérkari főnök, később hadügyminiszter, akit 1915 júniusában felmenttetik a sorozatos vereségek miatt, és mert hadfelszerelési hiányosságokkal küzdött a hadsereg. Szuhomlinovot 1916 márciusában perbe fogták hatalommal való visszaélés és árulás vádjával, miután több közeli munkatársát elítélték a németek számára folytatott kémkedésért (Sz. Mjaszojedov, A. Altschuller, V. Dumbadze, és mások).

Szergej Dimitrijevics Szazanov, az antantbarát külügyminiszter 1916 júliusában szintén óriási hibát vétett; Lengyelország jövendő autonómiájáról tett nyilatkozatai miatt le lett váltva. Tárcáját a március óta hatalmon lévő Borisz Stürmer miniszterelnök vette át, ugyanakkor az ő belügyi tárcáját július 7-én Alekszander Alekszejevics Kvosztov, az addigi igazságügyminiszter kapta meg (ő egyébként az első posztban emlegetett Alekszej Nyikolajevics Kvosztov nagybátyja volt). Kvosztov megjelölt bankjegyek segítségével lebuktatta Stürmer korrupt és bizalmas munkatársát, Ivan Fjodorovics Manaszevics-Manujlovot. Hamarosan letartóztatták, és a németekkel való kollaboráció pluszvádjával bíróság elé vitték ügyét. Öreg motoros volt a legkülönbözőbb fajta titkosszolgálati műveletek terén, és a politikai harcban, és a németek gyakran használták Oroszországon belüli sajtóközlemények leadása céljára. Stürmer Raszputyin tevékenységének támogatásával bízta meg. Stürmer telefonon a következőket mondta Kvosztovnak: "Ön kellemetlen híreket közölt velem Manujlov letartóztatásáról; most rajtam a sor, hogy kínos hírekkel lepjem meg: Ön többé nem belügyminiszter." És valóban nem volt az, mert szeptember 16-án Protopopovot nevezték ki helyére. Ekkorra tehát a miniszterelnöki, a külügyminiszteri és a belügyminiszteri pozíció a békepárt hívei kezébe került. Raszputyin közbenjárására Manujlov és Szuhomlinov pereit felfüggesztették.

Ezenfelül a cárné maga is német származású és a béke híve volt (II. Vilmost viszont ki nem állhatta). Előbbit sehogy sem tudta lemosni magáról, a kritikus időkben egyszerűen "a német nő"-ként emlegették, mint valaha Marie Antoinette-et (na jó, őt osztrák nőnek, de értjük a párhuzamot, ugye). 1915-ben például levelet hozott a posta Ernő Lajos hesseni nagyhercegtől, a bátyjától. Erről a cárné a következőket írta Miklósnak:

"1915. április 17. Aleksz[andra] Nyikolajnak

Hosszú kedves levelet kaptam Ernitől. [...] Nagyon szeretné, ha lenne megoldás erre a dilemmára. Valakinek hidat kéne létesítenie a párbeszédhez. Az a gondolata támadt, hogy magánúton elküldi egy bizalmasát Stockholmba, aki ott találkozna egy általad küldött emberrel. [...] Én azonnal válaszoltam neki [...] és elküldtem egy urat a levéllel [...] jobb ha nem várakoztatjuk - és bár békét remélünk, erre még nem jött el az idő. - El akartam rendezni mindent, mielőtt visszajössz, mert tudom, hogy ez neked nem tetszett volna."

Ennek a kapcsolatfelvételnek a mintájára Protopopov tehát 1916 júliusában még

Max Warburg, zsidó bankár és üzletember. A második világháborút koncentrációs táborban töltötte. A hét testvér utolsójaként emigrált.

mint a Duma elnökhelyettese Stockholmba látogatott. A semleges Svédországban találkozott a német követség kijelölt ügyvivőjével, Max Warburggal, és egy megkötendő béke feltételeiről cseréltek eszmét. Warburg és hat testvére igen befolyásos család voltak. Hamburgban és New Yorkban folytattak banki tevékenységet, Max Warburg egyik testvérének apósa nem más volt, mint Jacob Schiff, a wall street-i pénzpiac legfőbb szereplője, akinek politikát befolyásoló tevékenységéről Maotai kolléga már írt az orosz-japán háború kapcsán. A Warburgoknak üzleteik és gyáraik voltak, ügynökeik bonyolították 1915-ben a román gabonavásárlási ügyleteket, melyek hozzájárultak, hogy a román kormány akkor még semleges maradt és nem lépett be a háborúba. Manaszevics-Manujlov a háború előtt Párizsban, az Ohrana ottani kirendeltségének dolgozva különböző ügyekben együttműködött Warburggal.

Nemcsak a liberális, szociáldemokrata és egyéb irányzatú orosz parlamenti ellenzék, hanem a monarchisták is jól látták, hogy az ország az összeomlás felé közeledik. Pétervárra való visszatérése után Protopopov kihallgatást kért a cártól, előadta a Warburg által mondottakat, és javaslatot tett, hogy Oroszország kezdje meg a béketárgyalásokat. A cár elutasította, mivelhogy becsületszavát adta az antant képviselőinek, és az orosz cár nem szegi meg a szavát...

 

A trón meginog

 

A sorozatos minisztercserék jellemezte kormányzati káoszba süllyedő országban 1916 végére az egész közélet szervezkedésbe fogott. Világosan érzeték, hogy időzített bombán ülnek, a probléma azonban az volt, hogy a cár trónját kellett volna elvenni, akit úgy általában szerettek. Kifejezetten kedvelték, csak éppen azt nem értették, miért nem tesz semmit a zűrzavar ellen, miért hagyja összedőlni az országot. Akit utáltak, az az általában német árulónak tekintett cárné volt, aki távirányítással próbálta kormányozni az országot. Tudván, hogy férje befolyásolható jellem, tonnaszámra küldte leveleit a mogiljevi főhadiszálláson ülő Miklósnak, amik tele voltak kedvenc miniszterei, Raszputyin és saját agyalmányaival. Intézkedéseik nem lettek volna önmagukban véve olyan rosszak, mert általában jobbítani, segíteni akartak. De laikus módra, ad hoc hozták meg őket és általában kiderült, hogy hiába orvosolják az ország egyfajta problémáját drasztikusan, ha ugyanakkor két másikat teremtenek, mivel feldúlják az addig úgy-ahogy működő rendszert. Miklós nulla ellenállást tanúsítva általában jóváhagyta ezeket.

Mármost a cárnét nem lehetett sem lemondatni, eltávolítani a hatalomból, hiszen formálisan semmilyen hatalma sem volt. Kolostorba mégsem zárhatták a cár atyuska hites feleségét. Egyáltalán nem tudták, hogyan lépjenek fel ellene, anélkül, hogy felségsértőnek ne érezték volna magukat a cári család ügyeibe való avatkozásért. A bénultság azonban az embertelen körülmények között tengődő katonák lázadásával fenyegetett, ha nem tesznek valamit sürgősen. Különféle elképzelések forogtak közkézen. Ezek egyike Dimitrij Pavlovicsot kívánta a trónra ültetni. Dimitrij Pavlovics az egyik legangolbarátabb Romanov volt, és II. Miklós egy időben csaknem fiaként szerette őt. Ha Alekszej nem születik meg, akkor Dimitrij Pavlovics lett volna a trón első számú várományosa. A nagyherceg azonban a megoldást lojalitási okokból nem fogadta el, vagyis nem volt hajlandó II. Miklós akarata ellenére trónra lépni. Hiába, ő is szerette a cárt.

Alekszander Ivanovics Gucskov, a Duma prominens képviselője, az Oktobristák vezéralakja, a háborús gazdasági tanács elnöke volt. Sejtette, hogy egy alulról jövő forradalom következményei katasztrofálisak lehetnek Oroszország számára, ezért palotaforradalmat akart megszervezni, mely az országot az autokratív kormányzás irányából az alkotmányos monarchia felé mozdította volna. Meggyőződése szerint csak a cár fia javára történő lemondása hozhatott volna stabilitást, Mihail Alekszandrovics, a cár testvére régenssége alatt. Magasrangú tiszteket és befolyásos politikusokat szervezett be, de a szervezkedés túl lassan haladt.

Egy harmadik elképzelés (nyilvánvalóan egy jól behatárolható kör elképzelése) szerint II. Miklós fia, Alekszej javára lemondott volna a trónról, de őt régensként a cárné segíti az uralkodásban. Mivel sem Alekszej, sem Alekszandra cárné nem tett senkinek semmilyen ígéretet, így lehetővé vált volna a békekötés Németországgal és a borzalmas háborúból való kilépés. Csakhogy az arisztokrácia, a tisztviselői és a tiszti kar nem lett volna képes elviselni a gondolatot, hogy "elárulják az országot és a németek karjaiba vetik magukat".

II. Miklós trónról való lemondásának, lemondatásának szándéka összecseng Stopford irományával, mely a The Russian Diary of an Englishman c. könyvben jelent meg és a Grigorij Raszputyin meggyilkolásának igaz és hiteles története, melyet 1917. június 6-án beszélt el nekem a tettes címet viseli. Ebben Juszupov azt mondja, hogy Raszputyin kifejezetten állította, hogy a cárné január 10-én régensnek akarja kinevezni magát. (Mellesleg e verzió szerint sem Dimitrij Pavlovics, sem Puriskevics nem látta a palotában Raszputyint - ki is ölte meg tehát?)

Lazovert visszaemlékezése a következőket mondja:

"Raszputyin és klikkjének históriája jól ismert. Élelem és fegyverek nélkül küldték a hadsereget a lövészárkokba, magukra hagyták a katonákat, hogy lemészárolják őket, elárulták Romániát és megtévesztették a szövetségeseket, és majdhogynem tálcán nyújtották át Oroszországot a németeknek szőröstül-bőröstül. Raszputyinnak, az Ausztriai Zöld Kéz titkos tagjának teljesen hatalmában volt az udvar. A cár nem is uralkodott, Hamlet módjára kallódott, egyetlen vágya a lemondás és ettől a fertelmes színjátéktól való menekvés volt."

Nem tudom, mi a frászkarika az Ausztriai Zöld Kéz, leginkább egy szabadkőműves páholyra emlékeztet a neve. Az a gyanúm, hogy valami badarság, mert létezésének semmilyen jelét nem találom. Viszont itt is az szerepel, hogy a cár lemond.

Cook megismertet egy negyedik verzióval. Baron von Hochen Esten a Monarchia külszolgálatában tevékenykedett a háború alatt. A húszas években, már mint németországi német beszélt Alekszej Rajvid berlini szovjet konzullal a nagy háború eseményeiről, erről Rajvid hátrahagyott naplójából tudunk. Megemlíti, hogy csoportja Oroszországban tevékenykedett 1916 közepe táján. Feladatuk volt a németbarát politikát folytatni kívánó körök instruálása, illetve, ha szükséges, puccs szervezése.

„Elmondása szerint a két udvar közötti kapcsolat a háború alatt sem szünetelt; nem hivatalos és illegális csatornákon folytatódott, az udvarhoz közeli elemek közvetítésével. A küldetés fő célja az volt, hogy kihasználják a nehéz orosz belpolitikai helyzetet, és figyelmeztessék az orosz udvar befolyásos tagjait, hogy Oroszországot csak úgy menthetik meg a közelgő forradalomtól, ha az ország kilép a németek ellen viselt háborúból, és belső reformokat hajtanak végre. Arra is megbízatása volt, hogy szükség esetén másokkal együttműködve készítsen elő puccsot II. Miklós hatalmának megdöntésére. Megérkezése után az alábbi három személlyel találkozott, akik Alekszandra cárnével együtt a különbéke kidolgozásán dolgoztak: Stürmer, Beleckij rendőrfőnök és a szinódus egyik vezetője, Vaszilij Mihajlovics Szkvorcov. Ez a csoport más német ügynökökkel együtt igyekezett meggyőzni Raszputyint, hogy ő és a cárné álljanak a Németországgal különbékét követelő mozgalom élére. Mivel Miklós ellenezte, hogy különbékét kössenek Németországgal (és ezt azzal magyarázta, hogy nemesemberként nem szegheti meg a szövetségeseknek adott szavát), meg kell győzni, hogy december 6-án (védőszentjének neve napján) mondjon le a trónról fia, Alekszej javára. Így lehetővé válna, hogy Alekszandra cárné régensként különbékét kössön, mivel sem ő, sem a cárevics nem tett ilyen ígéretet a szövetségeseknek. A terv azt is tartalmazta, hogy a régens kiáltványt ad ki, miszerint Oroszország nehéz belső helyzete megkövetelte a békekötést, és az országban belső reformokra van szükség. A kiáltvány állítólag azt is tartalmazta volna, hogy „földet kell adni a népnek”. Von Hochen Esten állítása szerint részt vett a kiáltvány fogalmazásában Raszputyin is, aki szorgalmazta a különbékét, és teljes mértékben egyetértett a szlogennel, miszerint földet kell adni a népnek.”

 

C. közbelép

 

1916. szeptember 16-án jelentették be Protopopov belügyminiszteri kinevezését. A brit titkosszolgálat figyelmét nem kerülték el a fejlemények. Ennek főnöke ekkoriban Mansfield Smith-Cumming volt, s szokása szerint egy zöld tintával írt C-vel szignálta a jelentéseket, melyeket elolvasott - ez később a védjegyévé vált. Fleming ezt is beleépítette a sztorijaiba, ezért hívják James Bond főnökét M.-nek, a kutatási részleg főnökét meg Q.-nak. Cumming információi alapján Buchanan egy cári audiencián közvetlenül rákérdezhetett:

"...Igaz-e, hogy Protopopov egy német ügynökkel Stockholmban történt megbeszélése során a német ügynök kijelentette, hogy ha Oroszország békét köt Németországgal, Németország kivonul Lengyelországból, és nem emelne kifogást az ellen, ha Oroszország elfoglalná Konstantinápolyt...?"

Szeptember 28-án Lloyd George, ez idő tájt a hadügyminiszteri posztot betöltő politikus memorandumot küldött Asquith miniszterelnöknek.

"A legutóbbi változásokkal lényegesen megerősödtek a németbarát erők. Barátaink egyenként tűnnek el, és jelenleg az orosz közigazgatásban nincs egyetlen befolyásos ember sem, akiről elmondható lenne, hogy országunk iránt pozitívan elfogult."

Háborús memoárjának első kötetében a következőket írja:

"Oroszország számára [...] 1916 őszén [...] minden jel arra mutatott, hogy az orosz hadsereg összeomlik, és kénytelenek lesznek különbékét kötni Németországgal. A (németbarát) svéd király ennek hallatán megjegyezte a stockholmi brit nagykövetnek, hogy két hónapon belül megkötik az orosz-német különbékét! Sir George Buchanan [...] október 17-én kelt Sir Charles Beresfordnak szóló magánlevelében említette, hogy felerősödtek a különbékéről szóló híresztelések, amelyet Stürmer hivatalosan tagadott, és jelentésében arról számolt be, hogy hivatalos körökben megerősödött a németbarát érzelem.

Lloyd George-nak személyes színezetű problémája is volt Raszputyin klikkjével. Lord Kitchenerrel együtt Oroszországba igyekezett 1916 júliusában, hogy a megrokkanással fenyegető birodalom problémáiról értekezzenek a cárral.  Különösen bökte a szemüket, hogy az Murmanszk-Pétervár között épülő vasút, mely az északi kikötőbe érkező utánpótlást szállította volna, az istennek sem akart elkészülni. Asquith miniszterelnök azonban az utolsó pillanatban Lloyd George-ot kérte fel az ír helyzet konszolidálására, így Kitchener hadügyminiszter egymaga indult útnak. Szinte közvetlenül az elindulás után hajója német aknára futott, a legénységéből valami húsz fő menekült meg a fulladástól, Kitchener nem volt közöttük. Lloyd George-nak, az új hadügyminiszternek innentől fogva meggyőződésévé vált, hogy Raszputyin klikkje játszotta át a hajó indulásának információját a németeknek, mert Kitchener az általuk támogatott közlekedési minisztert akarta számonkérni a nem működő logisztika miatt. Ez egyébként alaptalan feltételezés volt, nem ismerünk olyan információt, mely ezt alátámasztaná.

Asquith szervezési inkompetenciája következtében 1916. december 7-én (orosz naptár szerint november 24-én) Lloyd George az Egyesült Királyság miniszterelnöke lett. A britek reménye szerint ha Raszputyin nem lett volna a képben, akkor a cár ráhagyta volna a kormányzás kérdését a Dumára, mely jóval kompetensebben látta volna a feladatot, mint II. Miklós. Bizonyíthatatlan, de Lloyd George valószínűleg zöld lámpát adott az MI6-nek Raszputyin likvidálására.

  

Raszputyin öröksége

 

Raszputyin halála önkívületbe kergette az amúgy is hosszú-hosszú ideje nagy idegi megterheltség alatt élő cárnét. Elvesztette leghűbb politikai támaszát, lelki egyensúlyának őrét, kisfia egészségének letéteményesét. Megbénult a cárt mozgató reakciós erőközpont. Protopopov megpróbált Raszputyin helyébe lépni, még a miszticizmus iránt is érdeklődni kezdett, de ez már inkább csak kikezeletlen szifilisze okozta nagyzási hóbort volt.

Stürmer leváltása után a cár kinevezte Trepovot, akit reményei szerint a Duma nem kezel majd olyan ellenségesen, és rajta keresztül feloszlathatja, téli pihenőre küldheti a képviselőket, akik a néhai Raszputyin véleménye szerint csak együtt veszélyesek, külön-külön nem. Az ország azt várta, hogy most jön el a katarzis, mikor a cár atyuska kiszabadul a démon igájából - de a cár csak elesettebb és elveszettebb lett Raszputyin nélkül. Semmiféle megoldást nem tudott adni az ország bajaira. Három hónappal Raszputyin halála után a nép elvesztette a türelmét, kitört a forradalom, és a cár lemondani kényszerült. Gucskov felülről vezérelt forradalmi számításait a februári forradalom keresztülhúzta. Március 2-án, mint az Állami Duma Ideiglenes Kormányának képviselője, átvette II. Miklós lemondásának szövegét, és Pétervárra vitte.

Raszputyin holttestét szűk körben zajló ceremónián temették el a Carszkoje Szelo közelében levő kápolnában, melyet Anna Virubova finanszírozott, ki tudja miből. A bolsevikok októberi hatalomátvétele után Raszputyin holttestét a cári palota körül állomásozó légvédelmi üteg katonái exhumálták, egy közeli erdőbe szállították, és elégették. Mindenféle mendemonda a levágott falloszáról hamis. A maradványokat jelöletlen helyen újra elhantolták.

 

Utózöngék, magyarázkodások

 

Az összeesküvők közül elsőként Puriskevics sorsa teljesedett be. Őt a cári megtorlás teljesen békén hagyta. 1917-ben erejét vesztő mozgalma romjain egy új pártot akart gründolni, mely az állami káosz elleni küzdelemben egyesítette volna a különböző frakciókat. Nem járt értékelhető sikerrel. A bolsevik hatalomátvétel után csatlakozott a fehérek harcához. 1920-ban immár a vörösök elől való visszavonulás közben tífuszt kapott, és meghalt.

Szuhotyinnak sem lett bántódása a merényletben való részvétel miatt. Sorsa meglehetősen kétséges. Cook szerint 1939-ben, eszerint viszont 1926-ban halt meg Párizsban. Én utóbbinak adok több hitelt, a 26-os verziót másoktól is olvastam. Szuhotyin beteg ember volt már ekkoriban, Varsón átutazva is rosszul lett, Párizsba már valószínűleg csak meghalni érkezett meg. Cook azt írja, a bolsevikok tíz év kényszermunkára ítélték. Visszaemlékezést nem hagyott maga után.

Stanislaus de Lazovert Wus, a lengyel származású doktor szintén Párizsban kötött ki a bolsevik puccs után. Rövid visszaemlékezését Cook előásta az irattárból, és értékes összetevője lett a Raszputyin-gyilkosságot körülvevő misztikum eloszlatásának. Fia tanúsága szerint 1934-ben, halálos ágyán megesküdött, hogy nem tett mérget Raszputyinnak sem ételébe, sem italába. Ez kétes értékű információ, mert fiának nyilvánvalóan érdeke fűződött hozzá, hogy apját ne méregkeverőként tartsa számon a társadalom. Ha igaz, akkor ez megerősíti Kosszorotov boncolási jegyzőkönyvét, mely nem talált mérgezésre utaló nyomot.

Dimitrij Pavlovics a gyilkosságot követően házi őrizetben ült, amit legnagyobb dühére a cárné rendelt el, akinek nem volt joga ehhez (kizárólag a cárnak lett volna joga, de egy évszázaddal korábban I. Pált azért fojtották meg tisztek, mert az a híresztelés járta, hogy politikai nézeteltéréseik miatt le akarja tartóztatni a trónörököst - azóta sem volt ilyesmire példa). Mikor II. Miklós megbizonyosodott, hogy a Romanov család több szálon is érintve van a gyilkosságban, leállíttatta a nyomozást. Dimitrij Pavlovicsot, fiaként szeretett személyes kedvencét egy eldugott frontra száműzte - s ezzel megmentette a bolsevikoktól. Azok hatalomra kerülésekor ugyanis emigrálni tudott. Az emigrációban a Romanovok maradékának legtekintélyesebbje volt, egy esetleges restauráció esetén az elsőszámú cárjelölt. Éppen ezért vehemensen tagadta, hogy Raszputyin meggyilkolásához köze lett volna. A bibliára esküdött, hogy nem tapad a kezéhez Raszputyin vére, ami persze szó szerint igaz lehetett, de hát az összeesküvés részeseként korántsem volt ártatlan.

Ez mindjárt el is vezet ahhoz, hogy miért kellett a későbbi visszaemlékezésekbe olyan részeket beiktatni, melyek szerint Dimitrij Pavlovics éppen Pétervárt átszelő éjszakai autóúton volt Raszputyin ruházatát elégetendő, mikor a sztareccel ténylegesen végeztek. Magyarázatot nyújt arra is, miért írja Puriskevics, hogy Dimitrij Pavlovics el akarta engedni Raszputyint a mérgezési kísérlet kudarcát követően. Trónaspirációjába nem fért bele, hogy úgy maradjon meg a köztudatban, mint egy hűvös ridegséggel kifundált és brutális kegyetlenséggel kivitelezett bűntett mögött álló hatalommániás nagyherceg. Éppen ezért az emigrációban megszakította a kapcsolatot régi barátjával, Feliksszel. Ennek közvetlen kiváltóoka Juszupov 1927-ben kiadott Lost Splendour-ja volt, amiben Juszupov elismeri, mi több, magáénak követeli Raszputyin meggyilkolását és tettestársként szerepelteti többek közt Dimitrij Pavlovicsot. Ettől fogva nem beszéltek többet egymással.

Ez a kép készült róla az 1920-as években. Tagjai soványak, arca beteges, kezében cigaretta. Legalább harminc évvel néz ki öregebbnek a valódi koránál.

Személyes élete szerencsétlen volt, brit tisztként szolgált, megházasodott, de egészségügyi problémái egész életében elkísérték. Nem igazán tudható, hogy mibe halt bele 1941-ben. Veseelégtelenségről, meg svájci gyógykezelésekről lehet olvasni, ami egy ötvenéves arisztokratától, az egykori orosz olimpiai csapatban részt vevő sportembertől azért meglepő. Valószínűnek tartom, hogy valamilyen nem reklámozott életviteli kilengés ásta alá az egészségét. Nagy nőcsábász volt, lehetséges, hogy a férfinem is vonzotta, ez nemibetegségre utalna. Elképzelhető, hogy a vállaira zuhanó felelősség miatt ivott, vagy drogokat szedett. Mindenesetre tény, hogy a huszas években, a harmincat betöltve már baromi rosszul nézett ki.

Oswald Rayner Juszupov herceggel volt annak letartóztatásakor, és úgyszintén mellette volt, mikor az angol uralkodó egy a Fekete-tengerre küldött hajóval 1920-ban Koreiznél kimentette Oroszországból a még életben levő Romanovokkal együtt. Rayner 1918-ig Péterváron maradt, s ez év júliusában az ő tiszte volt Londonban a király előtt jelenteni, hogy II. Miklóst és családját a bolsevikok kivégezték. 1922-ben egy brit kereskedelmi misszó keretében visszatért a Szovjetunió területére, megismerkedett későbbi feleségével, Tatyjánával, akit hazavitt az Egyesült Királyságba. Három gyermekük született. 1927-ben barátja, Juszupov könyvének megírásánál bábáskodott. Hivatalosan mint fordító működött közre, de hogy miért kellett volna fordító az oxfordi tanulmányokat végzett, nyelvek iránt rajongó Feliksz Juszupovnak, az így önmagában nem világos. Rayner neve azonban ugyanakkora betűkkel jelent meg, mint magáé a szerzőé, és ez nem annyira fordítási hozzájárulásra utal, mint inkább társszerzőségre. Valószínű, hogy a húszas évekre akut pénzzavarba kerülő herceg Rayner és az MI6 segítségével/hozzájárulásával írta meg a könyvét. Ez érthetővé teszi, miért szerepel benne oly sok enyhe mérgezésre utaló pontos tünet, melyet Raszputyin felmutat, miközben kettesben madeirájukat iszogatják, holott... de nem kezdem újra a litániát.

Rayner a második világháború alatt újra titkosszolgálati feladatokat kapott, de ezúttal Kanadában és Spanyolországban. 1947-ben elvette korábbi titkárnőjét feleségül (már '40-ben elvált első feleségétől) és 1961-ben rákban meghalt. Élete végéig mint ügyvédet tartotta számon magát, ami azért érdekes, mert William Compton, egykori követségi sofőr családját levadászva Cook arról nyert értesülést, hogy az öreg Compton egész életében a hivatalostól eltérő verziót hangoztatott Raszputyin haláláról, melyet amúgy családja sosem hitt el neki. Szerinte egy brit ügyvéd volt Raszputyin gyilkosa, méghozzá a földije. Compton Birmingham környékéről, Kempseyből származott, mindössze tíz mérföldre Rayner születési és nevelkedési lakhelyétől.

Cook a Rayner-családot is becserkészte, és Rayner unokatestvérének leszármazottai azt a legendát mesélték el neki, miszerint Rayner családi körben nem csak hogy beismerte a gyilkosság helyszínén való jelenlétét, de egy golyót is mutatott, melyet állítólag onnan hozott el, és később gyűrűbe foglalta. Rayner szolgálati revolvere, minő meglepetés, egy 0,455-ös Webley volt.

Stephen Alley Sztálinnal kapcsolatos kudarca és leváltása után újabb oroszországi feladatot kapott, és újabb fiaskót könyvelt el valahol északon. Ezután visszahívták. Később átigazolt az MI5 kötelékébe, és a második világháború végéig ott is maradt. 93 éves korában hunyt el, örökösei pedig megóvták bőröndjét, melyben több évtizedes titkossszolgálati karrierje emlékeit őrizte.

Végül pedig nézzük Juszupov további életét. A merénylet másnapján a Krímbe indult, de a pályaudvaron letartóztatták. Két napi kihallgatás után együtt ült házi őrizetben Dimitrij Pavloviccsal, miközben Péterváron a cári rezsim hattyúdalát énekelte. Végül vidéki kúriájára száműzte a cári ukáz, egyéb bántódása nem esett. Emigrálása után aki megismerkedett vele, mind nagyon csendes, visszahúzódó, rendkívül udvarias úriemberként ismerte. Úgy tűnik házassága mellett további férfiviszonyokat folytatott, köztük egy olasz, azt hiszem, pármai herceggel. A család a húszas években már pénzszűkében élt, a harmincas években pedig majdnem csődbe ment. 1927-ben Rayneren keresztül, 1935-ben pedig egy másik titkosszolgán keresztül mentette meg az Intelligence Service.

Az MGM filmet forgatott Raszputyinról, melyben a meghalt történelmi személyiségeket saját nevükön, a még élőket fantázianeveken szerepeltették. A történet szerint Irina hercegnőt (a filmben Natasa volt a neve) Raszputyin megrontotta, és efölötti felháborodásában a hercegné 1935-ben beperelte az MGM-et. A pert megnyerte, a hollywoodi társaság dollármilliókat volt kénytelen leperkálni jóhíre megsértése miatt, s ez akkoriban bődületes összeg volt. A pert megelőzően, a pénzügyileg padlóra került Juszupovéknál megjelent John Scale, még mindig az MI6-nél dolgozó pétervári ismerős egyik akkori beosztottja. Vélhetőleg ezen az úton kaptak segítséget a talpraálláshoz.

Utolsó gondolatként még megemlítem a Párizsi Le Matin folyóiratban megjelent egyik cikksorozatot, mely Juszupovval foglalkozott. Az egyik cikkben megjelentették a Puriskevics-féle Napló részletét. Ezt most nem fordítom le, a fönti linken olvasható, a töriblog előző bejegyzéseiben bőségesen taglalom. A másodikban (ugyanazon link) Juszupov a következőket írta a Le Matin-nek.

Ezek az oldalak egy tendenciózus jellemtől származnak. Sok pontatlanságot tartalmaznak, melyek végső soron a Puriskevics és köztem levő barátságot teljesen megszakították. ... [Raszputyin] Halála egész Oroszország számára óriási jelentőséggel bírt. A honszeretet olyan kicsúcsosodását érte el ebben a pillanatban, hogy ha a cár közvetlen környezetében levők, illetve a hadsereg és a közigazgatás potentátjai azt kihasználták volna, Oroszország megmenekülhetett volna attól a borzalmas sorstól, mely végül maga alá gyűrte.

Ez a pár sor nagyjából megmagyaráz két dolgot. Elsősorban azt, hogy Juszupov Lost Splendourja miért láttatja a herceget egy kis hősnek. Védekeznie kellett Puriskevics Naplójával szemben, mely tapintatot félretéve enyhén szólva nem előnyös oldaláról mutatta be. Ezért 1918-ban az orosz kiadás idején összevesznek, a barátságuk, ha volt olyan egyáltalán e két teljesen eltérő jellemű ember közt, megszakad. Valószínűleg amúgy is inkább a közös élmények miatti bajtársiasságról volt szó, mint valódi barátságról. 1923-ban a Napló megjelenik franciául is, amire Juszupov nem bírja tovább és saját, az MI6-szel egyeztetett könyvében válaszol. Ennek következtében viszont elveszti Dimitrij Pavlovics barátságát.

Puriskevics már nincs az élők sorában ekkorra, és az 1935-ös MGM-per, melyben megállapítást nyer, hogy Natasa hercegnőben felismerhető Irina, és hogy a férje követi el a gyilkosságot, gyakorlatilag kanonizálta Juszupov állításait. Oswald Rayner, aki a jelek szerint úgyszintén elismerésre áhítozott, de soha nem adatott meg neki, valószínűleg fogcsikorgatva volt kénytelen erre gondolni. Ám mit sem tehetett az ügyben. Az MI6 szerepéről értelemszerűen tilos volt megnyilvánulnia.

Másodsorban érthetővé teszi, hogy Raszputyin megölése Puriskevicsnél és Juszupovnál miért kap misztikus körítést, mintha a kénes tüzet köpő öregördögöt magát győzték volna le. A valóságnak megfelelő verzió, miszerint segédkezet nyújtottak egy idegen hatalom titkosszolgálatának, hogy elrabolja, kínvallassa, és hidegvérrel kivégezze az orosz cár egyik tanácsadóját, nem lett volna kellően népszerű. Raszputyinról muszáj volt kimutatni, hogy démoni hatalma volt, meg túlélte a túlélhetetlent, és ráadásul az ország romba döntésén mesterkedett, mert csak így lehetett igazolni, hogy miért szenvedett olyan sebesüléseket, amiket a leállított nyomozás addigra már kiderített. Az, hogy öten lelövik a fegyvertelen, tőrbecsalt, tökrészeg és félig agyonvert muzsikot, nem olyan sztori volt, amivel azokban a lovagiasságra jóval többet adó időkben elő lehetett volna állni, és amikor még időszerű volt, elősegített volna egy hazafias rendszerváltást.

Természetesen, amit itt az előbb a kínvallatásról írtam, bizonyíthatatlan. Bizonyítani mindössze annyit lehet, hogy Raszputyint politikai okokból ölték meg, és hogy jelen volt a brit titkosszolgálat két embere. De az a tény, hogy Raszputyin heréit szabályosan péppé zúzták, azt sugallja, hogy nem keveset kellett kiállnia, mielőtt megölték.

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr823050747

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sierrahun 2011.08.04. 10:41:37

A posztot nem az Ohrana hekkelte meg, hanem olyan hosszú lett, hogy az utolsó bekezdés felét egyszerűen levágta a rendszer. Sajnos nem tudom visszahozni. Valami olyasmit írtam, hogy "És hát mi mást akarhattak megtudni, mint a németbarát párt terveit és a rendelkezésükre állók listáját. Most pedig, miután irományom hosszúságban már vetekszik a Háború és Békével, végre leírom, hogy VÉGE."

Amenhotep 2011.08.04. 10:47:35

Jó sorozat, lassan egy könyvet is kiadhatsz róla, annyira részletes és bő terjedelmű :) Egyébként ez az angol "részvétel" több mint biztos a dologban. Több helyen is olvastam erről.

Gróf Úr 2011.08.04. 20:17:30

Zseniális volt, köszönet érte!

Minorkavidor 2011.08.05. 16:51:49

Szia, Sierrahun!

A posztsorozat 5. részét vártam a legjobban és pontossan erre számítottam.
A német külügyér esetében nyugadtan elhagyhadtad volna az idézőjelet a forradalmár kifejezés estében.
Sebastaian Haffner A német Birodalom hét főbűne az első világháborúban c.műve 5. főbűnként emlegeti Oroszorság bolsevizálását (91-108.-o.)
Ő is használa a forradalom, forradalmár kifejezést. Mint írja a németek már a világháború kitörése előtt 2 évtizeddel forradalomra készültek, politikai forradalomra, Angliát akarták kiütni az első helyről. Haffner szerint végül azért döntöttek Oroszország bolsevizálása mellett, mert ettől a vezérkar sokkal többet várt, mint az egyszerű különbékétől, amit már 1916-ban köthetett volna az Stürner-kormánnyal. Idézi Brockdorf-Rantzau grófot: "az utolsó órában biztosítsuk magunknak a győzelmet".
Ebben a játszmában mind Lenin, mind a német vezérkar cinkelt lapokkal játszott, mindketten az ördögöt akarták befogni szekerükbe saját céljaik elérése érdekében, hogy aztán fizetség nélkül távozzanak. Lenin nyert, a németek vesztettek. A németeknek 26 millió márkájukba került Oroszorság bolsevizálása.
A németek azért kényszerültek erre a veszélyes üzletre a bolsevikokkal- akik nemcsak politikai, hanem társadalmi-szociális forradalmat is akartak- mert hibásan számították a Schlieffen-terv hatását. Anglia ui. minden előzetes várakozásuk ellénére teljesítette szövetséges kötelezettségeit és belépett a világháborúba, így a németek egyszerre 3 nagyhatalom ellen kényszerültek harcra.
Raszputyin meg azért kellett megölni, hogy Oroszországot benntartsák a háborúban, legalább addig amíg az USA ténylegesen is hadbalép.

bz249 2011.08.05. 17:01:08

Grat, nagyon komoly munka.

Fradista Utazó · https://rajnaikozepkor.blog.hu/ 2011.08.06. 16:43:19

Mostanra sikerült végigrágnom magam rajta. Gondolom, volt benne némi munkád, köszönjük!

Monarch (törölt) 2011.08.22. 00:37:56

Gratula, csak most olvastam el, de az egész sorozat nagyon jó lett! Emelem kalapom.

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2011.09.01. 13:27:53

Szép munka, de remélem vége a nyárnak a történelem is újra elkezd történni, lesznek új posztok-e ? :-)

2011.09.09. 23:18:55

Az angol titkosszolgálat úgy tűnik sosem rettent vissza a célzott likvidálásoktól. Hivatalosan sosem ismerik el ezeket. (Legfeljebb olyan esetben mint Heydrich)
Ez a történet is lassan 100 éves.

Syolos 2011.10.06. 20:45:07

Két hónap is eltelt már az utolsó postolás óta. Elfogyott a lendület? Kár lenne érte :(

aeidennis 2011.11.14. 16:45:01

@Fradista Utazó: Kár ezért a blogért :(

(...hogy 13 szerző 3 hónap alatt egyetlen bejegyzésre sem ér rá...?)

sierrahun 2011.11.15. 09:03:46

A devizahitel-válság begyűrűzött. Részemről legföljebb pénzért tudnék írni, hogy valamilyen más tevékenységtől időt tudjak elvonni.

Cymantrene 2011.11.22. 22:31:56

@sierrahun: Sajnálom, remélem, jönnek még jobb idők. A blogot azért nem felejtem el.

Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2011.11.27. 21:15:25

@aeidennis:

Annyiban azért pontosítanék, hogy az a 13 szerző az utolsó évben inkább 4-5 volt.

Én a magam részéről semmiképpen nem adtam még fel a blogot, egyszerűen az életem alakult úgy, hogy az elmúlt hónapokban nem tudtam írni. Viszont reményeim szerint ezt a csendet hamarosan meg fogom tudni törni. :)

aeidennis 2011.12.01. 22:54:25

@DSI Builder: Mindenképpen szurkolok nektek és örülök, hogy végre megtörtétek a csendet!

Bicepsz Elek 2013.12.17. 03:05:59

@csi: Eszerint Sztalin megsem volt paranoias csak jol ismerte a "jatszmakat"!!
süti beállítások módosítása