Sziasztok,

A jelentkezési időszak lezárult :) Persze aki jönni akar, még jöhet, ne felejtsétek: Február 5, délután 6 óra a kezdés. A találkozó a Fanyűvő étteremben lesz, a pontos helyszín megtekinthető itt. De aki lusta térképet nézni: úgy lehet oda eljutni, hogy a 3-as metró Dózsa György úti megállójánál kell leszálni, onnan pedig picit visszafele kell gyalogolni a Váci úton, ha visszafelé megyünk, akkor a jobb oldalon. Várunk mindenkit szeretettel. Az asztal(ok) töriblog találkozó névre vannak foglalva.

Emilio Mola, az Északi Hadsereg parancsnoka

1936. szeptember végén, amikor Varela csapatai felmentették az Alcázart, úgy tűnt, hogy a nacionalista csapatok gyors győzelmet fognak aratni a köztársasági erők felett.

Mola tábornok kijelentését, miszerint az októberi 12-i nemzeti ünnepen már a Gran Víán fog kávézni Madridban, mindenki elhitte. Úgy tűnt, hogy a köztársasági kormányzat képtelen az eredményes ellenállás megszervezésére, így a tábornokok lázadása heteken belül eredményekhez vezet. A nacionalisták úgy vélték, hogy Madrid elfoglalása lesz az az esemény, amely végleg pontot tesz a polgárháború végére.

Jose Calvo Sotelo emlékműve

Előző posztunkban bemutattuk a polgárháború előtti viszonyokat, és egy olyan országot, amelynek politikai porondján a helyzet pattanásig feszült volt. A lázadás kirobbantására az ürügy Calvo Sotelo képviselő meggyilkolása lett. 

A tábornokok lázadása 

A spanyol polgárháború kirobbantásának kezdetét általában a tábornokok felkelésével szokták azonosítani. Ez arra utal, hogy a lázadás főszervezői a spanyol hadsereg magasrangú tábornokai voltak. A lázadás legfőbb alakja José Sanjurjo volt, a szervezés nagy részét viszont egy másik tábornok, az Északi Hadsereg későbbi parancsnoka, Emilio Mola végezte el. A felkeléshez megnyerték a korábbi vezérkari főnököt, Francisco Francót is, akit a kormány elmozdított hivatalából, és a Kanári-szigetekre vezényelte.

A tervek szerint a lázadást Spanyol Marokkóban kezdték volna el, majd mintegy 24 órával később, mikor Mola rejtjelezett táviratban kiadja a jelszót a lázadás megkezdésére, valamennyi spanyol laktanya fellázad, az ottani tisztek pedig megkísérlik hatalmukba keríteni az állomáshelyüket, elfoglalni a legfontosabb kommunikációs eszközöket (elsősorban a rádiót), valamint megszállni a stratégiai pontokat, és elfogni a lázadás ellenzőit.

Most, közeledve a blogtalálkozóhoz, meg annyi sok gonosz, csúnya, feszültséggel teli konfliktus, meg történet után egy kis játékra hívjuk kedves blogolvasóinkat. Csak úgy, a szemek gyönyörködtetésére. Tíz képes feladvány áll itt alant a posztban, s várja a fürkésző szemeket. Olyan, a blog egyes témáihoz kapcsolódó helyszínekről, történelmi eseményekről lesz szó, amelyek mindegyike vagy szerepelt megemlítve egy-egy posztban, vagy ajánlva lett link által homályosan, szóval körvonalazódott. A játék ilyen értelemben illeszkedik a 2009. év 'anyagához'. A feladványok összeállítása mégsem felmérő jellegű, ill. nem a figyelmet mérné fel, hanem az igényeket. Azt, hogy mire vágyik blogközönségünk. Abban is segít, hogy ezzel így felelevenedik, hogy miről írtunk már az eltelt két esztendőben, segít a témakeresésében. Ezért kérnénk hozzá kommenteket. Sikere esetére a következő rész be is van tárazva (de tényleg, ha pedig kínos elhallgatás, netán tüntető távollét a válasz), akkor inkább írunk :).

Az alábbiakban Montet következő posztját olvashatjátok Svájc történetéről. Az előző posztban láttuk, hogy a Konföderáció az itáliai háborúk alatt igazi európai nagyhatalommá vált. Azt is láthattuk, azonban, hogy ez a pozíció nem volt nagyon stabil. Meg kell jegyeznem, hogy a kortársak között csak nagyon kevesen látták így, a nagy többség meg volt győződve arról, hogy a Konföderáció csapatainak senki nem tud megálljt parancsolni. Ma már, általános történelmi tapasztalataink birtokában könnyen feltehetjük a kérdést: vajon egy ilyen kis területű, kis népességű és viszonylag szerény erőforrásokkal rendelkező államalakulat meddig tudhat nagyhatalmi helyzetben maradni? A választ tudjuk, de ami ebben a kérdésben a lényeges, hogy a Konföderáció olyan pozícióra tett szert az európai politikában, amely túl nagy volt számára, tehát a bukás kódolva volt. Idő kérdése volt csupán, hogy mikor találja magát szemben egy olyan hatalommal, ami ténylegesen megfelel a nagyhatalom kritériumainak. 1515-ben Franciaország megfelelt ennek, jobban, mint a Konföderáció, és kettőjük párharcában a mindig fontos mellékkörülmények is az előbbinek kedveztek.

a Spanyol Köztársaság zászlaja

A spanyol polgárháború a középiskolai tankönyvekben alig több, mint egy lábjegyzet, és a második világháborúról szóló számos népszerűsítő kiadvány is csak annyit jegyez meg róla, hogy Franco csapatai végül legyőzték a Spanyol Köztársaságot. Egy időben pedig itthon nagy kultusza volt a köztársasági gondolatnak, vagy a Nemzetközi Brigádoknak, amelyek a munkásmozgalmak nemzetközi elkötelezettségét jelképezték. Tény, hogy a spanyol polgárháború valóban helyszíne volt az új típusú harcmodornak és az új fegyverek kipróbálásának, de kár lenne ezt a történeti eseményt, a maga bonyolultságával és összetettségével, mindössze egy mondattal elintézni. Jelen posztunkban arra vállalkozunk, hogy az eseményekről részletes, ám korántsem teljes képet nyújtsunk a polgárháborúról azok számára, akik kevésbé ismerik a spanyol történelemnek ezt a fontos pillanatát.

Sziasztok Töriblog olvasók közössége,

Azoknak, akik esetlegesen nem olvasták volna az alábbi posztot, még egyszer meghirdetjük a dolgot: Blogunk két éves lesz februárban, így szerveznénk egy találkozót Február 5-re (pénteki nap), ahol olvasók, szerzők, érdeklődők, társblogok szerzői, stb. találkoznának, beszélgetnének, innának, ennének - a program alapvetően kötetlen, a téma pedig nagyjából adott, de nem ragaszkodunk ahhoz szigorúan, hogy csak a történelemről essék szó. 8) Ehhez mérnénk fel az igényeket, mert e szerint próbálnánk helyszínt találni - mégpedig valahol Budapesten, lehetőleg a Nagykörúton belül. Azt hiszem felesleges tovább szaporítani a szót, a lényeg az, hogy jelentkezz, majd pedig gyere el. :) Aki nem jön, ahhoz az Apeh fog bekopogni.

Miután az első két sztyeppei népekkel foglalkozó poszt meglehetősen népszerű lett, és a folytatást is követeli a nép, szükségesnek érzem azt, hogy szülessen egy poszt arról is, hogy mi is az a sztyeppe, és a Föld mely részeiről is beszélünk. Szóval ez inkább egy földrajzi poszt lesz, legalábbis részben.
A sztyeppe alapvetően egy adott éghajlati és biogeográfiai (ezt életföldrajzinak fordítanám leginkább) sajátosságokkal rendelkező övezet, de földrajzilag meglehetősen különböző régiók összessége. Leginkább úgy lehetne egységesen megfogni a dolgot, hogy a sztyeppe az a terület, ahol a száraz kontinentális éghajlat miatt nincsenek erdőségek, csak a gyepszinten van növényzet. Ezen a téren is vannak eltérések persze, amiben egységes mindez, hogy a növénytermesztés az újkor előtti színvonalon a sztyeppeövezetben nem igazán volt lehetséges (vannak kivételek persze, de nagy általánosságban igaz ez), így az ott élők leginkább legeltető állattenyésztéssel foglalkoztak. Történeti szemszögből vizsgálva persze a sztyeppe nem csak egy földrajzi fogalom. A sztyeppeövezet ugyanis mindig hatással volt a vele szomszédos területeken élők életére - leginkább azért, mert a mostoha körülmények miatt a sztyeppeövezet lakossága hajlamos volt túlnépesedni, és az ilyesmi nem szokott jó hatással lenni a szomszédos területekre sem.

Vízkereszt előtt egy napjainkban egyre inkább kiteljesedő spanyol népszokás történetét tekintjük át, mely olyannyira alanyává lett a média világának, hogy élő adásban közvetítik Vízkereszt előestéjén, azaz 5-én este a nagy spanyol adók, ill. azok a városi televíziók, amelyek 'saját hatáskörben', ill. szervezésben tartanak Cabalgata-t. Helyi idő szerint többnyire 18:30-kor kezdődik (ekkor vonulnak pl. Madridban a Nuevos Ministeriostól a Plaza de Cibelesre. Aki tudja fogni, annak a TVE-1 a madridi, a La1 a tarragonai rendezvényt közvetíti, a TVE Internacional pedig átveszi a madridit (minden évben máshonnan), aki nem, annak marad a Youtube egy kis nézelődésre.

Kedves olvasóink!

Először is boldog új évet szeretnénk kívánni minden kedves olvasónknak!

Blogunk kétéves lesz 2010. február 4-én, és ezt azzal szeretnénk megünnepelni, hogy megrendeznénk az I. TöriBlogtalálkozót, mégpedig február 5-én (merthogy az lesz péntek), mondjuk olyan este 6-tól. A program az kötetlen csevej, és némi evés-ivás, esetleges alkoholfogyasztás lenne. Erre meghívnánk minden kedves olvasónkat természetesen. Ehhez viszont szeretnénk felmérni az igényt, hogy körülbelül hány emberre számíthatunk, és ennek tükrében keresnénk egy megfelelő helyet - valahol Budapest középső részében. Szóval, aki jönni szeretne, kommenteljen bátran. :) Indítok egy listát az első kommentben.

Lenin és Sztálin Gorkiban 1922-ben

Egy témával, a kommunista szombatok témájával már foglalkoztunk blogunk keretében azokból a 'lenini eszmékből', amelyek az 1920-as évek nagy keleti átalakulásának történetébe illeszkednek, s amelyek itt vannak velünk, kisérnek minket (kisérték apáinkat), ha más nem, a szóhasználat időtálló örökségeként, ahogy sok más szólás, szállóige (költői kép) is a történelem évszázadaiból ránk hagyományozódott. Mert hát mégsem múlt el az a 45 év se nyomtalanul (mégha kisebb is a hatása, mint a török hódoltság éveinek).

Az úzok az oguz törzsszövetség tagjai voltak. Ez így valószínűleg nem túl sok információ az átlagolvasó számára, hacsak nem maga is sztyeppei nép rajongó (én egyébként nem vagyok az, csak érdekelt a téma hajdanán. Bizánc szerintem sokkal izgalmasabb, vagy éppen az ókor :). Nos, anélkül, hogy komolyabban elkezdenék regélni egy olyan témában, amelyhez én sem értek tökéletesen, a történetünk kezdetén a türk birodalom létrejöttének idejében vagyunk. A türkök a 6-8. század között hoztak létre egy nomád birodalmat Belső- és Közép-Ázsiában, és egyébként Bizánc szövetségesei voltak egyes, a Szasszanida Perzsia ellen viselt háborúik idején. Az oguzok ennek a türk birodalomnak az északkeleti vidékén, a mai Északnyugat-Mongóliában éltek. Bár a türkök többször leverték őket, mégis viszonylag függetlenül tették a dolgukat, majd a türk birodalom hanyatlásakor délnyugat felé vándoroltak, és így érkeztek meg a besenyők, és más népek szomszédságába.

II. Ulászló magyar király

Kevesen tudják, hogy Mátyás halála után, alig három évtizeddel Mohács, és mintegy ötven évvel Buda elfoglalása előtt, felmerült az ország több részre szakítása.

A király nélküli ország

Bár Mátyás közelgő halálára számos jel utalt, és mint az előző posztunkban megírtuk, néhányan bazíroztak is a király közeli halálára, az mégis felkészületlenül érte az országot. Mátyás ugyanis nem a köznemességre támaszkodva erősítette meg saját hatalmát, hanem a különböző bárók, és hatalmi csoportosulások közötti egyensúly megteremtésében jeleskedett. Királyként általában egyik bárói ligát egy másikkal igyekezett ellensúlyozni, halálával azonban a király kiegyensúlyozó szerepe megszűnt. Az ország főméltóságai közül a nádori cím betöltetlen volt Szapolyai Imre 1487. szeptember 12-én bekövetkezett halála óta. A nádori méltóság azért volt fontos a rendek számára, mivel az 1486. évi törvényekben szinte második királyi szerepkört kapott, az ő feladata lett volna összehívni a királyválasztó országgyűlést, ő szavazhatott ott először, és mind az igazságügyi, mind pedig a hadszervezeti kérdésekben a szava közvetlenül a királyé után következett. Mivel nádora nem volt az országnak, ezért szerepét, ahogy Mátyás utolsó éveiben is, Nagylucsei Orbán kincstartó látta el. Nagylucsei a király halálakor Bécsben tartózkodott, akár csak az erdélyi vajda, Báthori István is, azonban a kancellár, Filipec János Morvaországban tartózkodott.

A Moncada laktanya barakkjai (jobbra) és az Igazságügyi Palota (balra) Nagyításhoz katt a képre

Mindazok számára, akik megélték az 1989 előtti társadalmi rendszert, a Moncada ostroma ismerősen hangzik. Nemcsak a vasfüggöny mögött élők, hanem a meghatározó nyugati értelmiségi rétegek is úgy tekintettek a Moncada laktanya körüli történésekre, mint egy „igazságos forradalom” előfutárára, amely a sors fintora révén ugyan elbukott, de bukásával is a szakállas, hegyekben, a kifosztás ellen harcoló bátor forradalmár mítoszához járult hozzá. Nem kisebb személyek foglalkoztak vele, mint Robert Merle, vagy Gabriel García Márquez. Az 1968-as párizsi egyetemi lázadások résztvevői Che Guevarrat, Fidel Castrot tekintették a haladás modern bajnokainak, és számukra a Moncada ostroma volt a haladó szellemiség első megnyilvánulása Kubában.