A szerbek korai története közös a horvátokéval. Források szerint a bizánci birodalom hívta és telepítette le őket a birodalom területén, nagyjából így kerültek a Balkánra. Hogy pontosan hogyan, az a kora középkorból származó kevés forrás miatt nehezen visszakövethető. Amit tudunk, az az, hogy a szerb törzseket a mai Közép Dalmáciától Koszovóig terjedő területen találjuk a VII. századtól, ahol hat független központ alakult meg:

1. Rascia/Raška
2. Bosnia/Bosna (ez nem terjedt ki a mai Bosznia teljes területére)
3. Zachumlie/Zahumlje
4. Trebounia/Travunija
5. Pagania/Paganija
6. Duklja/Zeta

Bizánc és Bulgária relatív közelsége miatt a szerbek nem tudtak államot alapítani szemben a horvátokkal, ráadásul Bosznia és a dalmáciai zsupánságok a Horvát Királyság fennhatósága alá kerültek, és a nyugati keresztény rítus terjedt itt el. A továbbiakban a szerb törzsterületek tehát Raska és Duklja területére szorultak vissza, amely a mai Montenegro és Délnyugat-Szerbia területe (ez utóbbit hívják Szandzsáknak). Az első Bolgár Cárság bukása után e két zsupánság is bizánci fennhatóság alá került, és maradt a 12. század végéig, azonban viszonylag független tudott maradni, és a helyi uralkodók többször próbáltak elszakadni is. Közben megfigyelhető a szerb törzsterület keletre húzódása Montenegro és Szandzsák hegyeiből. Ez egy eléggé kevéssé ismert folyamat, valószínűleg a mai közép Szerbia latin/román és albán lakosságának északra illetve délre vándorlásával is összefügg, illetve valószínűleg ezeknek a nem szláv nyelvű csoportoknak a nyelvi asszimilációjával. Ugyanis, Szerbia mai központi területei: Belgrád környéke és Nis a 10. és a korai 11. században még bolgár fennhatóság alatt álltak, a szerb területek ekkor még ettől délnyugatra helyezkedtek el. A 12. század végén a Nemanjić család szerezte meg a nagyzsupáni címet (akik egyébként az Árpád házzal is rokonságba kerültek), és többek között magyar segítséggel is próbáltak Bizánctól elszakadni, de ez csak Bizánc végleges meggyengülése (Konstantinápoly keresztesek általi 1204-es elfoglalása) után sikerült. Szerbia első királyát, Stefan Nemanja-t 1217-ben koronázta királlyá III. Honorius pápa, és a király öccse, Szent Száva 1219-ben elérte, hogy a szerb orthodox egyház önálló státuszt kapjon.

A szerb állam ezután a kezdvező balkáni körülményeket kihasználva (nem volt erős balkáni hatalom) terjeszkedni kezdett, legnagyobb kiterjedését az 1350-es években érte el Stefan Dusan cár uralkodása alatt.

A fénykor nem tartott sokáig, 1371-ben a Marica folyó melletti csatában a Balkánon nemrég megjelenő oszmánok nagyon súlyos vereséget mértek egy éjszakai rajtaütés során az este lerészegedett szerb lovagokra. A szerb - oszmán háború 1389-ig tartott, amikor az általunk első rigómezei csatának ismert ütközetben elesett a szerb cár; a csata következményeképpen a szerb állam felbomlott. A közhiedelemmel ellentétben az első rigómezei ütközet nem volt egyértelmű szerb vereség, nagy véráldozatok után mindkét fél visszavonult. Azonban az oszmánoknak voltak tartalékaik, a szerbeknek viszont nem, ráadásul a cár is meghalt, és az ország anarchikus állapotokba süllyedt. Ezt már könnyen ki tudták használni a törökök és pár év alatt az összes feudális urat leverték, külön-külön.
A szerbeket ideiglenesen csak az 1402-es anakari csata mentette meg, ahol az oszmán állam nagy vereséget szenvedett Timur Lenktől, és nagyjából ugyanabba az állapotba került, mint a szerb állam 1389 után. Djuardj Branković (magyarul Brankovics György - a rigómezei csata szerb "árulójának" a fia) újra tudta kreálni magyar segítséggel a szerb államot, de ez már csak árnyéka volt önmagának. Ekkor került a központ északra, Smederovoba (magyarul Szendrő - nem összetévesztendő a Borsod megyei Szendrővel). Ennek a szerb államnak a fennállása 1459-ig tartott, amikor az oszmmánok bevették Szendrőt. Ezután a szerbek oszmmán uralom alá kerültek egészen az 1800-as évek végéig.

E rövid történetnek két érdekes eleme van. Az egyik a szerb törzsterület mozgása. Ez tulajdonképpen a horvátok kapcsán is megfigyelhető, de ott nem annyira szembetűnő, mert ott a központ az eredetileg is horvátok lakta területen belül mozgott (Tengerfehérvártól Zágrábig). A szerb központ viszont olyan területekre került át, ahol korábban, a korábbi korszakok forrásai alapján nem szerbek éltek. A közép balkán 6-13. század közötti etnikai viszonyai elég homályosak, a szláv térhódítás valószínűleg nem volt azonnali, a megmaradt városok és bizonyos térségek nem szláv lakossága bizonyosan megmaradt. Korábban a románokkal foglalkozó postban már volt szó arról, hogy a nyelvi átmenet a horvátok és a szerbek között folyamatos, minden szomszéd falu érti a másikat, de ez megszakad a szerb - bolgár nyelvhatáron (pontosabban ma már nem, mivel később kialakult ott is egy átmeneti nyelvjárás). A szerb törzsterület mozgása tehát valószínűleg etnikai változásokkal, népmozgásokkal is együtt járt. Az biztos, hogy erre az időre tehető a románok megjelenése a Dunától északra, és az albánok első említése is a mai Albánia területén. Csak spekulálni tudok források ismeretének a híján, de valószínűleg e három népcsoporttal kapcsolatos folyamatok összefüggnek. Több, különböző folyamat is lejátszódhatott: az egyik, a bolgár-bizánci harcok megszűnése és az így létrejött egységes birodalom által nyújtott előnyök miatt a helyi lakosság száma növekedésnek indult, a hegyvidéki térségek túlnépesedtek. Ennek következtében húzódhattak a szerbek keletre, a vlachok északra, az albánok meg délnyugatra, kevésbé túlnépesedett területekre. A másik a bizánci homogenizáció, amely során tudatosan törekedtek a dél balkáni szláv lakosság elgörögösítésére, ugyanakkor az Észak-Balkánon ugyanez a homogenizáció meg fordítva zajlott, ez valószínűleg természetes folyamatként, és következményeképpen lecsökkent a latin és görög népesség aránya a birodalom ezen részén. Valószínűleg e folyamatok eredőjeként változtak meg a Közép-Balkán etnikai és uralmi viszonyai és nyílt meg a tér a szerbek előtt. Szláv lakosság természetesen élhetett korábban is a Morava völgyében és a mai Kelet-Szerbiában, de ők inkább a bulgáriai szlávokkal lehettek nyelvileg kapcsolatban, de az is lehet hogy jelentős volt a vlachok részaránya, a maradékuk még mindig megtalálható a térség eldugottabb részein.

Ugyanakkor a rigómezei csatáig a szerb állam központja még mindig délen volt található, csak a vereség, és a szerbek északra menekülése után került a központ Szendrőre, majd már oszmán uralom alatt lett Belgrád a szerb központ. A szerb állam bukása után további népmozgások történtek a térségben, de ezek már nem csak Szerbia területét érintették: az oszmán uralom elől a szerb népesség északra menekült, Magyarország déli területeire, ahol a 16. századra már megváltoztak az etnikai viszonyok, illetve Bosznia és Horvátország területére. A további oszmán hódítással ezek a területek végleg szerb lakosságúak lettek egészen a Balaton-Maros vonalig. Az újabb változás a török kiűzésével és a Rákóczi szabadságharccal következett be magyar területen, amely folyamatok viszont a szerb lakosság pusztulásával jártak. A felkelés leverése után viszont a Habsburgok a megbízhatatlan magyarok helyett szerbeket telepítettek a déli határvidékre, ekkor alakult ki az ottani szerb tömb. E betelepülésnek a másik oldalon, dél Szerbiában szintén komoly hatása volt, az itteni szerb többség ekkor tűnt el (források szerint a szerbek északra vándorlása kiürítette ezeket a területeket). Eközben a boszniai szerb tömb megmaradt, azt kevéssé érintették a harcok. Fontos viszont azt is meg kell jegyezni, hogy a források nem csak szerb, hanem velük együtt jelentős vlach népességmozgásról is beszámolnak mind Magyarország, mind Bosznia esetén, ami a közép balkáni románok mainál jóval magasabb arányára utal.

A másik érdekes elem a szerb-oszmán és a magyar-oszmán harcok közötti párhuzam. Kísérteties a hasonlóság. A kezdeti török támadások utáni ellentámadási kísérletek, amelyek egy nagy vereséggel zárulnak le (maricai csata 1371, ill. második rigómezei csata 1448), a sorsfordító ütközet, ahol elesik a király (első rigómezei ütközet 1389, ill. Mohács 1526), a kettő között néhány fontos győzelem (Pločniki csata 1386, vagy Nándorfehérvár 1456), a döntő vereség után függőségi viszonyba kerülés (Szerbia magyar, Magyarország Habsburg), a feudális urak közötti megosztottság, stb. Lényegében mindkét állam nagyon hasonló módon bukott el.

A szerbek a 20. századot megelőzően a horvátokhoz hasonlóan külön kormányzott területeken éltek, így a 19. századi szerb törekvések ugyanúgy arra irányultak, hogy a szerb területeket egyesítsék. A horvátokhoz hasonlóan ugyanis a szerbeknek is több különböző tájegységen élő, és kulturálisan viszonylag különböző csoportjai alakultak ki:

- A Habsburg uralom alatt élő szerbek: ezen belül is több csoportjuk volt. A legfontosabb és a legnagyobb csoportot a határőrvidék szerb lakossága alkotta, egy részük később a magyar, másik a horvát-szlavón területek közigazgatása alá lett beolvasztva a határőrvidék beintegrálása után. de emellett jelentős szerb diaszpóra élt a Magyarországon, a Duna mentén. A határőrvidék szerbsége a kiegyezésig kiváltságos helyzetben volt, és emiatt mindig hű maradt a Habsburgokhoz. A kiegyezést viszont jogaik csorbításaként élték meg. Jugoszlávia létrejötte után a horvát Krajina és a Vajdaság szerb lakossága gyökeresen más helyzetben került: a horvátországiak kisebbségbe kerültek, a vajdaságiak viszont többségbe.

- Később került Habsburg uralom alá a boszniai szerbség, amely a tartomány északi és keleti részén alkottak többséget az itteni szerbek viszont semennyire se kötődtek a Habsburg uralomhoz.

- Központi Szerbia: a Dunától közvetlenül délre levő terület az ottomán uralom alatt lett a szerbek központi területe, és ekkor lett Belgrád is ennek a centruma. Innen indultak ki a szerb függetlenségi törekvések, és ez a térség vált először függetlenné.

- Dél-Szerbia: az oszmán korszakban végbemenő etnikai változások, főleg a szerbek északra menekülése miatt a térségben (amely a szerb állam korábbi központja volt) az albánok kerültek többségbe. Ez a régió csak az első balkáni háború után került Szerbiához

- Szandzsák, a korábbi Rashka, lakosságának jelentős része muszlim szláv, akiket korábban szerbeknek, ma már inkább bosnyákoknak szokás tartani.