Az új helyzet komoly dilemma elé állította a magyar vezéreket: dönteni kellett, hogy csatát vállajanak-e a rendelkezésre álló, Szülejmán hadához képest viszonylag csekély erőkkel, vagy az úton lévő erősítésekben reménykedve igyekezzenek halogatni a harcot. Gondjukat csak tetézte, hogy gyakorlatilag nem volt igazi főparancsnoka a hadseregnek. Mivel intézményesített tisztképzés akkoriban még nem létezett sehol Európában, az elmúlt békés évtizedeknek köszönhetően alig akadt a szóba jöhető magyar főurak között, aki vezetett volna már jelentősebb haderőt, komolyabb csatát pedig egyáltalán senki sem vívott még közülük. Tudván, hogy a döntő összecsapás most elkerülhetetlen lesz, tapasztalt emberre kívánták bízni a vezetést, ezért felkérték a posztra Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg hadvezérét, Niklaus zu Salm-Reifferscheid grófot, és a szintén Ferdinánd zsoldjában álló horvát főúrat, Frangepán Kristófot. Salm egészségügyi okokra hivatkozva elhárította az ajánlatot, Frangepán viszont még nem érkezett meg a táborba.

Szapolyai János 1540 körül

Ám nem akadt már egyetlen erősség sem ami hosszabb ideig feltartóztatta volna az oszmánokat, akiknek portyázói már oly közel voltak a határvédő csapatokhoz, hogy a magyarok kénytelenek lettek volna állandó harc közben hátrálni előlük. Számolni kellett azzal is, hogy a külföldi zsoldoskat csak három hónapra tudták felfogadni a pápai segélyből, így azok szolgálata szeptember közepen lejárt volna. Ráadásul az uralkodó személye annyira népszerűtlen volt, a sereg harci morálja pedig olyannyira ingatag, hogy az összpontosításhoz szükséges – de akár a főváros, Buda feladását is okozó – visszavonulás különösebb ellenséges beavatkozás nélkül is a nehezen összegyűlt had felbomlásához vezethetett volna. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy az utolsó haditanácson az óvatos Tomori – bár összességében 300.000 főre becsülte az ellenséges sereget, a sajátját pedig csupán 20.000 emberre – mégis a harc mellett voksolt. A táborban is harc hívei voltak többségben, akik a csatározásokban elért kisebb sikerekre és az oszmánok belgrádi és rhodoszi súlyos veszteségeire hivatkozva zajosan követelték a csatát, s megfélelmlítették a vezéreket. A csatát követelők fanatikus lelkesedést látva Perényi Ferenc váradi püspök keserűen azt mondta a tanácsnak

„a napot, melyen a csata lezjalik, ha már egyszer így tetszett, a Krisztus vallásáért Tomori Pál fráter vezetésével elesett húszezer magyar vértanúnak kell majd szentelni.”

A haditanács végül hosszú vita után a harc vállalása mellett döntött.

Előkészületek

A csatát egyenletes terepen kívánták megvívni, ahol érvényesülhet a magyar lovasság lendülete. Különösen a nehézlovasoktól lehetett sokat várni, mert ezek támadásnak a kisebb lovakon ülő, könnyebben páncélozott oszmán lovasság korábban nem nagyon tudott ellenállni. Ezért Tomori visszarendelte csapatait délről, a Krassó patak mocsaraitól a Mohács környékén álló fősereghez. 1526 augusztus 29-én Mohácstól délre a Duna mentén állt csatarendbe a magyar sereg. Az utolsó pillanatban még befutott a horvátországi csapatok jelentős része, így a seregben már 12-13.000 lovas és 12-13.000 gyalogos volt. A katonákat 5000 szekér, 15.000 igásló kísérte, és 500 nehéz “prágai” szakállaspuskát valamint 85 ágyút is vittek magukkal. Ez a csapatösszevonás az egyik legnagyobb volt a középkori Magyarország történetében, Közép-Európa szinte minden népének katonái ott voltak a táborban, így a magyarok mellett horvátok, szerbek, szlovákok, csehek, németek, lengyelek is szép számmal voltak a seregben. Ekkora erő a korabeli Európában bárhol igen tekintélyes erőnek számított volna, de az Oszmánok elsőrangú katonasága még így is legalább háromszoros túlerőben volt vele szemben. A magyarok bal szárnyukkal a Duna mocsaras árterére támaszkodva két harcrendet alakítottak ki, s eléggé széthúzták erőiket nehogy jobbszárnyukon túl nyúljon az oszmánok csatarendje. Az első harcrendben állt két szárnyra tagolódva a gyalogság és a könnyűlovasság zöme, vagy 15-20.000 harcos, és közéjük ékelődve a nehézlovasság kisebb csapatai. A könnyűlovasság és a gyalogság közé állították fel az ágyúkat – már amennyit még időben partra tudtak tenni a dunai hajókról. Ezután következett a második harcrend, melynek közepén az előkelők és csapataik között állt a király, a háta mögött ezer vértessel. Két oldalt könnyebb felszerelésű lovasság kaphatott helyet, míg a harcrend szárnyait kisebb gyalgos csapatok biztosították. A király testi épségének őrzésére, menekítésére még egy kisebb könnyűlovascsapatot is elkülönítettek. A csatarend azt sugallja, hogy elsősorban védekezni kívántak, hiszen támadásra is alkalmas gyalogsággal – például német landsknechtekkel – alig rendelkeztek, s úgy tűnik az eredeti elgondolás szerint inkább az ellentámadásra tartogatták a második harcrendbe állított, ütőképesebb csapataikat. Mindez jól megfelelt volna a főként puskásokból, számszeríjászból és íjászokból álló gyalogság számára is, amely a távolról vívott védekező harcokban volt igazán otthon. Az oszmánok viselkedése azonban mindent megváltoztatott. Bár már három napja folytak az előcsatározások, s Szülejmán is harcra készült augusztus 29-én, a nehéz terepen csapatai csak lassan jutottak a felsorakozott magyar seregig: az élen haladó Ibrahim nagyvezír a 4000 janicsárral és 150 ágyúval megerősített ruméliai hadtesttel csak dél könyékén jutott el a mohácsi síkságot övező fennsík szélére. Bár Ibrahim pasa erői önmagukban is felülmúlták a magyarokét, a nagyvezír úgy döntött, hogy serege fáradt a harchoz, ezért csupán egy 7–10.000 fős könnyűlovas különítmény küldött előre, hogy lesállást foglaljon a magyarok hátában, többi katonájának pedig elrendelte, hogy harcrendben várakozzanak a magyarok jobb szárnyával szemben, miközben a szolgák hozzáláttak a táborveréshez. Az átkaroló hadmozdulatot azonban idejekorán felfedezték.

A csata

Tomori azonban nem akarta megbontani a csatarendet, így a király védelmére rendelt könnyűlovasokat küldte az ellenség kikémlelésére. A csapat harcba szállt a lopakodókkal, de a túlerő végül legyűrte, s ezután a török portyázók csata közben egyaránt támadták a magyarok táborát és a magyar sereg hátát is. Tomori és vezértársai tudták, hogy aznap valószínűleg már nem várható Szülejmán egész serege a csatamezőre, és abban is bízhattak, hogy az oszmánok támadni fognak. Látva azonban az ellenség felvonulásának lassúságát, és talán még a táborveréshez készülődő ruméliai csapatokat is, arra a következtetésre jutottak, hogy nem szabad a csatát elhalasztani, s addig kell kiprovokálniuk a harcot, amíg nem az egész hatalmas ellenséges sereggel állnak szemben. Ezért muszlimok délutáni imája idején – négy óra tájban – a magyarok első harcrendnek jobbszárnya, Batthyány Ferenc horvát bán jórészt horvát katonasága megtámadta az oszmánokat. A roham a ruméliai hadtest centrumában felállított ágyúkig vetette vissza a táborverést biztosító oszmán lovasokat, az ágyúk védelmére emelt torlasz azonban eltérítette a támadást. A magyar könnyűlovasok kitértek az ágyúkat védő janicsárok tűze elől és elkanyarodva rávetették magukat a tüzérség mellett felsorakozott ruméliai lovasságra, több helyen át is törték arcvonalát.

A legelől haladók már az oszmán táborba is betörtek, ahonnan a menekülők ekkor már a szultán felé futottak. A siker kiaknázására ekkor a második harcrendet is bevetették a küzdelembe, megkezdődött a ruméliai hadtest bekerítése, s a hamarosan jobbszárny gyalogsága is elérte az ágyúkat. Nemsokára kiderült azonban, hogy a magyar vezérek elkéstek a támadással, mert az erőltetett menetben közeledő Szülejmán szultán egész hada megjelent a harcmezőn. A szétbontakozó oszmán sereg centrumában a szokásoknak megfelelően a szultán állt a fővárosi zsoldoscsapatokkal, a jobbszárnyon pedig az anatóliai katonaság vonult fel. A magyarok balszárnya ugyan kitartott az új helyzetben, de a második harcrend páncélosai végül felhagytak a ruméliaiak elleni támadásokkal. Zömük valószínűleg pedig az anatóliai hadtestet támadta, másik részük pedig a szultán kíséretével szállt szembe.,

Ám szultán kíséretében lévő janicsárok sortüzei végül meghátrálásra késztették a magyarokat, bár Kemálpasazáde oszmán történetíró szerint

„három Ahrimán [ördögi] termetű részeg páncélos, kezükben fénylő lándzsával, áttörte az elébük álló sorokat … ijesztő módon termett a kalifaság egének napja [a szultán] előtt”

A testőrök azonban végeztek velük. A kudarcot vallott támadás után egyre többen kezdtek menekülni a harcból, s a magyar sereg maradéka is két részre szakadt. A lovasság zöme csatlakozott a bal szárnyhoz, a jobb szárny gyalogsága pedig végül teljesen bekerítve harcolt tovább, s állítólag mind egy szálig elhullott a küzdelemben. A bal szárnyon tömörült magyar erők még egyszer támadást indítottak az anatóliai hadtest ellen, de ez a kétségbeesett kísérlet már nem hozhatott sikert, az oszmánok túlereje fokozatosan a Duna árterének mocsaraiba szorította a magyarokat.

A mohácsi csata ábrázolása egy török miniatúrán

A legalább háromszoros túlerővel szemben küzdő magyar seregből 4-5000 lovas veszett oda, a gyalogságból viszont alig 2000 fő maradt életben. Állítólag 1500-2000 ember esett török fogságba, akiket a győztesek a csata után módszeresen kivégeztek – valószínűleg az ő tömegsírba hányt tetemeikre bukkantak rá a régészek az emlékpark területén. Kettő kivételével elesett az összes seregvezér, hat főpap és sok-sok világi főúr. II. Lajos király eltűnt a harc forgatagából, s csak később kiderült, hogy menekülés közben Csele falu közelében valami ingoványos helyen sebesült lova cserben hagyta, s szerencsétlen módon vízbe fulladt. Magyarország kormányzatát lefejezte ez a vereség.

A csata után

A szultán akadálytalanul vonult be Budára, s csak azért nem tette vazallus tartománnyá a meghódított országot, mert nem volt aki meghódoljon előtte. Távozása után ugyan királlyá választották az erdélyi vajdát, Szapolyai Jánost, de az ő uralmát II. Lajos sógóra, Ferdinánd ausztriai főherceg párthívei nem ismerték el. Az Oszmán Birodalom hatalmának kiszolgáltatott országban kezdetét vette a trónviszály. Magyarország százötven évre széthullott: a nyugati és északi peremvidéken a magyar királyi címet viselő ausztriai Habsburgok uralkodtak, a fővárost, Budát 1541. augusztus 29-én végleg megszállták az oszmánok, a legkeletibb tartomány, Erdély pedig az oszmánok vazallus állama lett. A muszlim hódítók kiűzéséig az egymást követő háborúk szinte elnéptelenítették az országot, az egykor virágzó belső területeken elpusztították a kultúrát. Messze ható következményei miatt a nemzet emlékezete a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményeként, az országot ért balszerencsés események kezdeteként tartja számon a mohácsi csatát.

/szerző: B. Szabó János/