Történetünk kezdete meglehetősen hasonlít a 60 évvel azelőtt történtekhez: a párthus király, I. Oszroész Kr.u. 110-ben az unokaöccsét helyezte az örmény trónra, amire a két birodalom közötti megegyezés alapján csak Rómának volt joga. Látszólag elég nagy ostobaságot cselekdett tehát, mivel a római császár ez időben Marcus Ulpius Nerva Traianus volt, aki a nabateusok elleni és a dák háborúkkal bizonyította, hogy hadvezérnek is elsőrangú. Róma tehát ez időtájt ereje teljében volt, azonban Oszroésznek nem nagyon volt választási lehetősége: a Párthus Birodalom ugyanis éppen két részre szakadt, Oszroész csak a nyugati (Mezopotámiára és nyugat Perzsiára kiterjedő) birodalomrész felett uralkodott, kelet III. Vologaszész uralma alatt állt. Oszroésznek tehát minden lehetséges segítségre és erőforrásra szüksége volt, hogy ellenfelét legyőzze, ezért próbálta az örmény trónt is megszerezni. Persze tehette volna ezt egy kicsit okosabban, mert ezzel a lépéssel nyíltan megsértette a békét, és Róma ezt nem is hagyta válasz nélkül.

Rómában valószínűleg deja vu érzése volt az állam vezetésének, beleértve Traianust is, ugyanis pont ugyanaz a helyzet állt elő, mint 60 évvel azelőtt. Éppen ezért úgy gondolták, a status quo-hoz való visszatérésnek nincs értelme, új rendre van szükség a keleti határok mentén, máskülönben hiába győzik le (esetlegesen) a párthusokat, azok pár évtized múlva ismét támadást provokálhatnak ki. Traianusnak ezért ambíciózus tervei voltak: nem kevesebbet akart, mint Arméniát és Mezopotámiát a birodalomba integrálni, a párthus törzsterületeket elfoglalni, hogy még egyszer ne veszélyeztethessék a békét. Azonnal megkezdődött a felkészülés a hadjáratra, habár a császár csak 113-ban hajózott el keletre. Közben a párthusok megpróbálkoztak a tárgyalásokkal (nem akartak háborút, és az előző konfliktus lezárásaként megtarthatták az arszakidák az örmény trónt, úgyhogy volt ebben ráció), de sikertelenül.

A rómaiak 114-ig több, mint 10 legiót vontak össze keleten. Ez jóval nagyobb erő volt, mint amennyi részt vett az előző háborúban. Az óriási túlerő megtette a hatását: Örményországban alig ütköztek ellenállásba, az év végéig (114) római kézre került a teljes tartomány. A következő évben a császár délnek fordult, miközben megkezdődött Armenia provincia megszervezése. A hadjárat során ez után sem ütköztek komolyabb ellenállásba. 115-ben elfoglalták Nisibist, és Batnaét, a Mezopotámia északi kapuját örző két legfontosabb várost, majd ősszel egészen Babilónig jutottak. Télre a haderő nagy része visszavonult Antiókiáig telelni, csak helyőrségeket hagytak hátra. A következő évben aztán átkeltek a Tigrisen is, elérték Ktésziphónt, az egyik párthus fővárost, és komolyabb ellenállás nélkül bevonultak. A rómaiak közeledésének hírére Oszroész elmenekült. Még ebben az évben elérték a Perzsa öblöt, ahol Traianus elmerengett: ha fiatalabb lenne (elmúlt már 60), útra kelne Indiába, ahogy Nagy Sándor tette. Ez után még ebben az évben elfoglalták Susát, a másik párthus fővárost is. Úgy tűnt, amiért jöttek, megszerezték: Mezopotámia és Arménia a rómaiak fennhatósága alatt volt, már csak néhány erőd állt ellen, mint például Hatra. A császárnak mégis hiányérzete volt, ugyanis egyetlen nyílt csatát sem vívtak a párthusokkal.

117-ben azonban a dolgok rosszra fordultak: felkelések robbantak ki a már meghódított észak Mezopotámiában és az örmények is fellázadtak. Ez a két esemény egymástól függetlenül következett be: a mezopotámiai lázadásban jórészt az ott élő zsidó diaszpórának volt szerepe. A kiváltó okot nem tudni, de valószínűleg a római provinciaszervezés részeként a rómaiak templomokat állítottak fel az isteneiknek, ami az egyistenhívő zsidóknak nem tetszett. Ezt a nemtetszést viszont valószínűleg a rómaiak nem értették, hiszen ugye istenből minél több van, annál jobb.. Mindenesetre a zsidók felkelése tovább terjedt nyugat felé. Fellázadt Júdea, és a nyugati diaszpóra is. Ez bár nem tűnt leküzdhetetlen feladatnak, de erőket vont el keletről. Az örmények lázadása egy másik dologra mutatott rá, jelesül arra, hogy létezik a térségben egy passzív, de harmadik hatalmi tényező, mégpedig a kaukázus ütközőállamai. Ezek az államok addig nagyon szívesen szövetkeztek a rómaiakkal, ameddig a birodalom nem szólt bele a belügyeikbe, és nem szállta meg őket, de amint igen, azonnal szembefordultak vele. Ennek a későbbiekben lesz még jelentősége. A dolgok ilyen szerencsétlen alakulása rossz hatással volt a már idős császár egészségére. Hatra ostroma közben hőgutát kapott, majd szívrohamot is 117 nyarán. Csapatainak irányítását tábornokaira hagyta, majd elindult hazafelé, de Kilikiában meghalt. Utóda unokatestvérének a fia, Publius Aelius Traianus Hadrianus (imádom ezeket a római neveket, szóval röviden Aelius Hadrianus) úgy látta, a további háború nem éri meg az erőfeszítéseket, és visszavonta mezopotámiából a csapatokat, Örményország korábbi státuszát is helyreállította. Ezzel gyakorlatilag az elmúlt évek erőfeszítései semmivé lettek, és ismét helyreállt a status quo.

Az egész eseménysort átgondolva egy nagyon érdekes esettel állunk szemben: a rómaiak totális győzelmet (?) arattak, ráadásul meg se verte őket senki a győzelem kivívása után, és hirtelen feladták a teljes hódításukat. Mi lehetett ennek az oka? Az első kérdés a totális győzelem maga: tényleg teljes győzelmet arattak? A válasz erre az, hogy nem. Az éppen polgárháborúzó párthus állam egyik felét sikerült uralmuk alá hajtaniuk, de úgy, hogy az ellenség nem csapott össze velük. Nyilvánvaló, hogy a nyomasztó római fölénnyel szemben esélye se volt, de Oszroészt országa nagy részének elvesztése sem érdekelte, nem áldozta fel a hadseregét egy kockázatos és nehezen megnyerhető ütközetben. Jól döntött, hiszen a rómaiak kivonulása után helyre tudta állítani az uralmát. Vagyis Róma messze volt a teljes győzelemtől, és nem csak azért, mert az ellenfél hadereje megmaradt, hanem mert hódításaik csak a Párthus Birodalom (igaz legfejlettebb és leggazdagabb) nyugati tartományait érintették. A teljes hódításhoz viszont az iráni felföldet is meg kellett volna hódítani, ami már korántsem biztos, hogy sikerült volna: a terep ugyanis nem nekik kedvezett. Ami érdekes, az az, hogy ez igazából fel sem merült, a Zagroszon (ami az iráni felföldet választja el Mezopotámiától) nem is keltek át. Pedig anélkül, hogy a párthusok tényleges törzsterületeit alávetik, nem tudták volna megdönteni az államukat. Önmagában a mezopotámiai területeik elvesztése korántsem érintette annyira súlyosan a párthusokat.

A gondok másik része a meghódított térség megtartásával volt kapcsolatos. Mezopotámiának megvolt a maga gazdasági jelentősége, de kereskedelmi kapcsolatai elsősorban keleti és délkeleti irányba voltak erősek. Ez azt jelenti, hogy római szemmel nézve nem nagyon lehetett bekapcsolni a térséget a mediterrán gazdaságba, mivel a főbb római kereskedelmi útvonalaktól messze volt. A régió legfontosabb adottsága, az élelmiszertermelő potenciál Róma számára nem volt kiaknázható, mert szárazföldön nem lehet nagy tömegű gabonát szállítani. Az indiai kereskedelembe meg egy kis Perzsa öböl végén levő kijárat még kevés volt, ehhez meg kellett volna törni a párthusok uralmát Iránban és Ománban is. Az meg lényegében mindegy volt, hogy Antiókia vagy Ktésziphón az a város, ahová az indiai áruk befutnak, a közvetítő lánc nem rövidült volna. Vagyis Mezopotámiát elfoglalni egyszerűen gazdaságilag nem érte meg. És emellett még ott van az a dolog, hogy a hódításokat meg is kellett volna védeni, a tartományban meglehetősen sok legiót kellett volna állomásoztatni. Ez több, mint ezer kilométerrel megnyújtotta volna a védendő határt (gyakorlatilag két irányból kellett volna védekezni, kelet felől a párthusokkal szemben, dél felől az addig párthusokkal szövetséges arab törzsekkel szemben), ráadásul az utánpótlási vonal is Antiókiáig húzódott volna, mivel az volt a legközelebbi földközi tengeri kikötő. Lényeg a lényeg, igen nagy ráfordításokkal csak minimális hasznot hajthatott volna a hódítás, Hadrianus ezért döntött úgy, hogy feladja a területet. Örményországgal kapcsolatban a helyzet nagyon hasonló volt, az ütközőállam státusza tökéletesen megfelelt, nem volt értelme a birodalomba integrálni, gazdasági jelentősége nem volt túl nagy, a hegyes örmény területeken egy lázadást leverni meg nagyon nem volt egyszerű dolog.

Akkor mire volt jó az egész? Habár a párthusok uralmát nem törte meg, és érdemi területnövekedéssel se járt, egy dolgot azért bebizonyított Traianus hadjárata: azt, hogy Párthia nem egyenrangú ellenfele Rómának. (Egyesek a párthus állam hanyatlását is hajlamosak Traianus hadjárataihoz kapcsolni, de ennek véleményem szerint nem a háborús vereség volt a kiváltó oka, hanem az állam belső instabilitása, a királyi hatalom meggyengülése.) Na és persze lehet szép térképeket kreálni annak bemutatására, hogy milyen nagy is volt a Római Birodalom egyik legnagyobb császára alatt. Bár e post fényében tudjuk, ez a térkép azért nem tükrözi a teljes valóságot. Traianust azért kövessük meg. Még ha a párthus háborút sikertelennek is tartjuk, ne felejtsük el, hogy másfelé is eredményesen növelte a birodalom területét. Nem véletlen, hogy a későbbi császárokat kinevezésük után a felicior Augusto, melior Traiano mondással üdvözölték, ami annyit jelent, 'légy szerencsésebb, mint Augustus, és dicsőségesebb, mint Traianus'.