Az egyes kérdések (ugyanonnan):

"Az első három kérdés arra irányul, hogy az úrbérrendezést megelőzően a jobbágyok miszerint rótták le kötelezettségüket földesuruknak, volt-e urbáriumuk, vagy szerződés (contractus), esetleg szokás (usus) szerint adóztak-e, egységes urbárium nem lévén. Kiderül ebből, hogy a meglévő urbárium vagy contractus mióta hozattatott be a faluba, ezt megelőzően volt-e korábban egy másik urbárium vagy contractus, netán mindvégig szóbeli megállapodás szabta meg kötelességüket. Általában húsz-harminc évre visszamenőleg tartalmaznak adatot a vallomások, néhány esetben ötven-hatvan évre emlékeznek vissza. Szerencsés esetben, ha fennmaradtak a 17. századból, a 18. század elejéről és közepéről korábbi urbáriumok, szerződések, azokat hozzácsatolták a kilenc kérdőponthoz, nagyszerű forrásbázist szogáltatva a kutatóknak. Sajnos — legalábbis Zala megyéből — nem sok ilyen maradt fenn.

A negyedik kérdőpont alapján arról kellett vallaniuk, hogy milyen haszonvételei és kárai vannak a helységnek, milyen természeti adottságok befolyásolják a parasztközösségek gazdálkodását, életét a jogi viszonyokon túl (nádvágás, faizás, halászat, malom léte vagy nemléte, az utak állapota, piac közelsége stb.).

Az ötödik kérdésre az egy egész telekhez tartozó szántóföld és rét nagyságáról, minőségéről kellett nyilatkozniuk a falubelieknek, valamint arról hány pozsonyi mérő gabonát szoktak vetni egy, ott szokásos holdban; lehet-e a réten sarjút kaszálni. Talán ezt a kérdést kell a legnagyobb forráskritikával szemlélni, ui. minél nagyobb földet vallott be a jobbágy annál nagyobb terhet róhattak ki rá. A pontatlan telek bevallásnak nemcsak a szándékos csúsztatás lehetett az oka, hanem a mértékegységek pontatlan ismerete: „ …egy tagban lévő mind nagyobb, mind kisebb földünket csak egy holdnak tartottuk…” vagy „…azon gazdákat tartottuk egészhelyesnek lenni, ki esztendőnként 30 köböl gabonát vethet.” Ellenben a többi kérdésnél, amely a paraszti szolgáltatásokra vonatkozik, valószínűsíthetően kevésbé kell a szándékos torzítással számolnunk.

A hatodik kérdés a robot mennyiségére, formájára — igás vagy gyalog robot — irányult. Az igás robotot hány ökörrel kellett végezni, a robotra való menetel és visszajövetel ideje beszámított-e a robot idejébe. Ha pénzben váltották meg a robotot, úgy az milyen összeggel volt egyenértékű. (Ez főleg a contractualista jobbágyok számára volt lehetőség.)

A hetedik kérdés a természetbeni és pénzbeli szolgáltatások számbavételére irányult, külön kiemelve az ajándék (culinaria, munera) és a földesúri kilencedadásának kötelezettségét. Itt jegyeznénk meg, hogy elvben az 1351-es törvények előírták a terménykilencedadását, az általunk vizsgált források szerint Zala megyében a legtöbb helyen a parasztok csak az úrbérrendezést követően kénytelenek adni: „Még ezen új urbárium bé nem hozatott, mink a földesuraságnak kilencedet sohasem attunk…” Az árendások, mivel megváltották terheiket, eleve nem adtak, ahol szőlőművelés volt ott a terménykilencedet a hegyvám helyettesíti, de ahol egyik sincs ott sem jelentkezik mindenütt a kilencedelés, amire néhány esetben az szolgálhat magyarázatul, hogy a földesúr megválthatta az egyháztól a tizedet és ő maga szedte be ezt a jobbágytól és külön nem szedett még kilencedet is. Legalábbis számos esetben azt vallják a parasztok, hogy ők maguk sem tudják, hogy az általuk adott dézsma földesúri kilenced, vagy egyházi tized. [...]

A nyolcadik kérdés a puszta jobbágytelek iránt érdeklődött, ami a pusztásodás mértékére és az ezt felszámolandó betelepítések sikerére, a migrációra kitűnő adalékul szolgál.

A kilencedik kérdés talán az egyik, a jobbágyság társadalomtörténete szempontjából legizgalmasabb problémára, az örökös jobbágyság kérdésére nyújthat releváns adatokat, tudniillik arra kérdez rá, hogy örökös vagy szabadmenetelű jobbágyok lakják-e a községet"

Az összeírás menetét így írja Szederkényi Heves vármegyénél: "Az összeirás a következő módon volt teljesitendő: nem köblös, hanem hold számra jelöltessék a telek. A hol több közbirtokos van, külön-külön jegyeztessék azok neve után a jobbágy, zsellér, vagy bárki ott tartózkodó s annak anyanyelve. A kuriális ház és az ott levő zsellérek nem vétettek jegyzékbe. A több helyen birtokos földesur, mindenütt feljegyzendő és egy jegyzékbe külön is feltüntetendő volt. A telek a következő minőség szerint iratott körül: termékeny talaju, elég legelője van vagy silányabb; a szőlő a bor minősége szerint; megjelölendő volt a malom közelsége, a bornak és egyéb terménynek közeli piacza, az értékesités könnyüsége. A vármegyei közgyülés, ezen elvek szerint történt összeirás után, következő megyei urbéri rendezést ajánlott a királyi biztosnak. Legyen négy osztály; az első osztályu jobbágytelkek 14, a második 16, a harmadik 18, a negyedik 20 holdból álljanak. A rétek, a mint kaszálni lehet, 4-6-8 szekeres terület szerint osztályoztassanak. A vármegye ezen terv szerint a területén levő 144 községet négy osztályba sorozta, hét község kivételével [...], hol csupán nemesek laktak és birták a földeket, akképen ott urbéri szolgáltatások nem teljesitettek. A királyi biztos a vármegye ezen tervezetét nem fogadta el; hosszasabb érintkezés után végre a helytartótanács a következő osztályozást állapitott meg: az elsőben 26, a másodikban 28, a harmadikban 30, a negyedik osztályban 32 hold számolandó, 8, 10, 12 szekér szénásterületű rétekkel."

Mint az a hivatkozott tanulmányokból kitűnik, mind Zala, mind Heves vármegye esetében (s a többiekénél is)  a felmérést követően a Kormányzótanács állapította meg a megye által javasolt úrbéri rendezési javaslat után a terheket. Az egyes településeket a vármegye sorolta be, de az egyes osztályok terheit a központi kormányzat állapította meg, figyelembe véve a lakosságszámot és a központi bevételek igényét (emlékezzünk, hasonló történt az 1729-es országgyűlés után, s ezen kívül többször is, amikor megegyezni nem tudván helytartótanácsi leirattal rótták ki a megyére eső adót. A kormányzat be akarta vonni az adóalapba a külső telek mellé a belső telket is, ami ellen a rendek - később is, mint látjuk- erősen ellenálltak.) Országgyűlési elfogadás (rendi beleegyezés) hiányában egyszerűen rendeletileg nem az egyes portára határozták meg az adót - amihez kellett volna a rendi jóváhagyás - hanem a vármegyére rótták ki egyben egy összeget, ossza fel maga a területén lévő porták között. A terhek meghatározását követte a földek kimérése, újból kimérték a belső telkek melletti külső telkeket.

Eredetileg az ún. jobbágytelek (fundus) volt az adóegység alapja. Aszerint, hogy mekkora külső telek tartozott hozzá, volt 1/2-ed, 1/4-ed, 1/8-ad telkes jobbágy. A gazdálkodás eltérő eredményességéből, valamint az eltérő művelési ágak eltérő hozadékából eredő, évszázadok során erősen differenciálódó, egyenőtlen vagyoni helyzetű adókötelezettek nyilvántartására 1698-től (1696: pozsonyi tanácskozás, 1698: bécsi tanácskozás) új számítási alap vétetett fel, a dika. Ez olyan vagyonegység volt , amely kifejezte egy-egy adóalany tényleges vagyoni helyzetét - adófizető képességét. Így a bevezetésekor, a XVIII. század elején 1 dikának számított minden 10. életét betöltött személy, vagy 2 igás ló, 2 fejőstehén, 12 sertés, 12 kassai köböl búza, 16 köböl liszt, 6 urna bor, 30 forint jövedelem.

Az úrbéri rendezéssel egyidőben 1772-től 'adóreform' is történt új dika-szabályozást bevezetve (semmi 'évvége', nyár közepén, június 30-al), mely a hadi és a házi (vármegyei) adók kivetésére szolgálőan a dikák (rovások) új megállapításánál a jobbágy tehetősége számbavétele mellett bevonta a dikába (azaz az elszámolási egységbe) a belső telket, azt amin a jobbágy háza állt (a külső telken gazdálkodott, a háztáji termelés akkor tényleg ház-táji volt).

A következő részben a jobbágytelkek típusait tekintjük át (de tényleg).