Dalmácia a XI. század végére ismét két különböző (sőt rövid ideig három) kultúrkör vonzáskörébe került. Rövid távon azonban a horvát állam felemelkedésével a dalmát városok elkezdtek egyre jobban visszaintegrálódni a hátországba. Bár latin jellegük még mindig megmaradt, sőt, erősödött is a XI. század közepén, mivel a Pápa nyomására az egész horvát királyságban a latin liturgiát tette a király kötelezővé, de a megszaporodó forrásokban egyre nagyobb számban jelennek meg a szláv személynevek is. A városok mögötti területeken grófságok, hercegségek alakultak, amelyek hol szimbiózisban, hol konfliktusban álltak a városokkal. Velence hódítása ezt az egyre szorosabbá váló kapcsolatot törte szét, de XI. századi uralmát egy új erő kezdte veszélyeztetni: a Magyar Királyság.
 

Petar Kresimir szobra

A magyar uralkodócsalád hatalomra kerülése inkább a szerencsének volt köszönhető: Petar Kresimir Trpmirovics halála után Dmitar Zvonimir Szvetoszlavics lett a király, aki a Trpmirovics család másik ágából származott. (Stjepan Držislav király Svetoslav nevű fiának volt a leszármazottja, miközben a királyi trón ugyane király Kresimir nevű fiára szállt, annak ellenére, hogy Svetoslav volt az idősebb). Eredetileg Szlavónia bánja volt, de mivel elődjének nem született fia, ő volt a legideálisabb jelölt, és királlyá is koronázták. Neki lett a felesége I. Szent László testvére, Ilona, így a horvát és a magyar uralkodócsalád között dinasztikus kapcsolat létesült. Azonban. Dmitar (Demeter) fia, Radovan még apja halála előtt meghalt, és így neki sem volt fiúutóda. Halála után a Trpmirovics II. Stjepan-t (István) választották királynak (ez mondjuk egy érdekes kérdés, hogy miért nem ő lett Petar Kresimir halála után a király), de ő már öreg és beteg volt, két év múlva meghalt, és ezzel kihalt a horvát uralkodódinasztia. Ilona viszont még mindig életben volt, és mint Dmitar Zvonimir felesége, főleg Szlavóniában (amelyet a Szvetoszlavics család Svetoslav veresége után egyébként is magyar segítséggel szerzett meg magának még a XI. század elején) komoly befolyással bírt. Ő bátyja, László királyságát támogatta, és nem kevés horvát nemes is őt látta volna szívesen a trónon. Lászó 1091-ben, Stjepan halála után azonnal lépett, és elfoglalta a kontinentális Horvátország nagy részét. De hogy a történet ne legyen ennyire egyszerű, beavatkozott a konfliktusba Bizánc is, akik bár katonailag nem tudtak közbelépni, de a rájuk jellemző pragmatista módon a Kelet - Európát éppen uraló kunokat bírták rá a magyarok elleni támadásra, így László távozni kényszerült az országból, mielőtt ottani uralmát stabilizálhatta volna. A megszerzett területeken mindenesetre külön hercegséget hozott létre, amelynek élére bátyja, Géza kisebbik fiát, Álmost nevezte ki. Ezzel azonban az ország két részre szakadt. A Kulpa folyóig terjedő magyar uralom alatt álló Horvátország mellett ugyanis Knin központtal még megmaradt a déli, Dalmácia egyes részeire is kiterjedő horvát királyság, amelynek élére a magyar király uralmát nem támogató nemesek Petar Sznacsicsot (Szvacsicsnak is írják többfelé) választották királynak. Ő már nem volt rokonságban a Trpmirovicsokkal, jogalapja tehát talán még annyi sem volt, mint Lászlónak. Petar 1093 után még Álmost is képes volt visszaszorítani, és visszaszerezni Szlavónia jelentős részét - a magyar erők a kunokkal szemben voltak lekötve. 1095-ben viszont meghalt László, a kun háború addigra befejeződött, és az új királyt, Kálmánt semmi sem akadályozta abban, hogy befejezze Horvátország meghódítását. 1097-ben Kálmán megindult Petar ellen, és a Gvozd hegyi csatában

Kálmán a Thúróczy Krónikában

(Karlovac mellett van) megsemmisítő vereséget mért Petar erőire. A király is elesett, így semmi akadálya nem volt annak, hogy Kálmánt horvát királlyá koronázzák Tengerfehérváron (Biograd na Moru), Dalmáciában. Ez 1102-ben történt. Jó kérdés, hogy miért telt el a győzelem és a koronázás között öt év: a horvát történetírás szerint a helyiek ellenállása akadályozta meg ebben, de ennél sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy öccse, Álmos kelt fel ellene, miközben Kálmán Horvátországban járt. Akárhogy is volt, a dalmát városok még Petar Sznacsics legyőzése után sem kerültek az uralma alá, ugyanis formálisan és valamennyire ténylegesen is Velence uralma alá tartoztak. 1107-ben tört ki végül velenceiek és a magyar - normann szövetség közötti háború. Kálmán alaposan megtervezte a háborút, szövetségre lépett a dél itáliai normann állammal, (a felesége révén már egyébként is dinasztikus kapcsolat állt fent a két ország között) akiket főleg Velence tengeri ereje zavart, mivel az Adria túlpartjával nekik is voltak terveik. A háború alapvetően sikeres volt, bár Kálmán katonailag nem tudta elfoglalni a nagyobb városokat. Azonban, Velence katonailag vereséget szenvedett, a városok pedig annak fejében mégis hajlandóak voltak Kálmánhoz pártolni, hogy igen széles körű autonómiát kapnak. Ezzel a dalmát városok is magyar uralom alá kerültek.
De nem túl sokáig. 1111-ben ugyanis a városok fellázadtak, és Velence pártjára álltak. 5 éves háború kezdődött, amely alatt nem sikerült a városokat a magyar királynak visszaszereznie. Kálmán 1116-os halála miatt a háború végül pár év fegyvernyugvással ért véget, és csak a 20-as évek elején folytatódott, végül 1123-ban sikerült Kálmán fiának, II. Istvánnak Dalmáciát visszaszereznie.
Ezen a ponton érdemes a városok helyzetét egy kicsit jobban megvizsgálni. A dalmát városok már a szlávok betelepülése után relatíve független helyzetben találták magukat. Ahhoz gyengék voltak, hogy katonailag ellenálljanak bármilyen komolyabb nyomásnak, de a városok falain belül a városok önkormányzata volt az úr. Ez nem nagyon változott meg horvát uralom alatt sem, a városok autonómiája továbbra is megmaradt, mert a királyoknak fontos volt a városok által fizetett adó. Velence a színre lépésekor szintén nem tudta pusztán katonailag uralma alá hajtani a területet, és egyébként is inkább szövetségesként, mint alávetettként volt szüksége a városokra az Adria feletti kontrollhoz - egy lázadó tartományt uralni nehezebb, mint egy szövetségest. Ez a helyzet a magyar hódítással is megmaradt. A Dalmáciáért versengő magyar király és Velence nem volt képes véglegesen a másik fölé kerekedni, lévén az egyiknek sokkal erősebb hadserege, a másiknak meg sokkal erősebb flottája volt. Ezért, a katonai erejük mellett igyekeztek minnél több jogot adni a városoknak, hogy megnyerjék őket maguknak. A városok számára ez ideális helyzet volt, és ki is használták. Mindig amellé álltak, amelyik fél uralmához több érdekük fűződött. Hiába adott Kálmán jogokat a saját tisztségviselőik, püspökeik bíráik megválasztásához, biztosította a városok autonómiáját a nemességgel szemben, tiltotta meg a beköltözést, ha a városok azt nem engedélyezték, 1111-ben ez is kevés volt, mert városokban állomásozó magyar helyőrségek zavarták a helyieket. A másik oldalon hiába nem szállta meg a városokat Velence, szemben a magyarokkal, a kereskedelmet szabályozó próbálkozásaik nem nyerték meg a helyiek tetszését. Magyarán ez egy három tényezős játszma volt, ahol a magyar és a velencei fél mellett aktív szerepet játszottak a városok is.
1123 után a helyzet stabilizálódott. A városok magyar uralom alatt maradtak, Velence 80 évig nem próbálkozott. Azonban az n+1-edik felvirágzását a Komnenosz család uralma alatt élő Bizánc igen. Mánuel császár (uralkodott 1143-1180 között), akinek az édesanyja, Piroska Szent László lánya volt, maga is igyekezett beavatkozni a magyar belügyekbe, és a Magyar Királyságot függő királysággá tenni. Ennek érdekében vitte az udvarába II. Géza legkisebb fiát, Bélát (sőt, eredetileg utódjává akarta tenni, mert nem volt fiú utóda, de aztán végül született fia). És ha már királyi rokona ott volt, III. Istvántól (1162-1172) követelte, hogy Béla számára adja át Horvátországot és Dalmáciát. István jó magyarhoz hűen megtagadta a kérést, a vitát tehát erőszakos úton kívánták a felek rendezni. Az annak rendje és módja szerint megvívott zimonyi csatában (1167 július 8.) Bizánc elsöprő győzelmet aratott, a követelt területekről István lemondani kényszerült. Dalmácia, Bosznia és Horvátország tehát nagyjából 550 év után ismét a Római Birodalom uralma alá került. (Közben, 1165-ben Velence megszerezte Zárát, de a város 1183-ban fellázadt, és a magyar király fennhatóságát fogadta el. Zára tehát kihagyta a bizánci uralmat.) Mánuel 1180-ban bekövetkezett halála viszont csak rövid intermezzová tette a bizánci uralmat: a közben magyar királlyá lett Béla (harmadik a sorban) a császár halála után visszafoglalta a horvát és dalmát területeket. De közben újabb (igaz, nem túl erős) hatalmi központ jött létre Boszniában, és a boszniai bánok is elkezdtek idővel beleszólni a térség életébe.
1204-ben Bizánc végleg kiesett azon hatalmak köréből, akik szerették volna Dalmáciát megszerezni: a keresztesek elfoglalták a várost, és ezzel a császárság maga is megszűnt bő hatvan évre. A Konstantinápolyt elfoglaló negyedik keresztes hadjáratot azonban pont Velence szállította és biztatta bizonyos célpontok elfoglalására, és nem feledkeztek meg Dalmáciáról se: 1204-ben velük foglaltatták el ismét Zárát, amely ekkor a partvidék legfontosabb városa volt. A város ez után már jobbjára velencei uralom alatt maradt, és a "magyar" Dalmácia központja ekkor átkerült Splitbe, ill. a környékére. Ezzel együtt Dalmácia déli végén Ragusa elkezdett önállósodni, a szerb, epheszoszi, albán és magyar területek között levő város jelentős kereskedelmi befolyásra tett szert a Balkánon, és sikerrel akadályozta meg, hogy Velence meghódítsa.
1241-ben a tatárjárás során IV. Béla egészen Dalmáciáig volt kénytelen menekülni. A királlyal ekkor nem túl jó viszonyban levő Split nem engedte be a menekülő királyi családot a városba, ezért a szomszéd rivális városba, Trogirba (Trau) menekültek, majd innen tovább, a szemben levő Ciovo szigetére, majd még biztonságosabb helyre, a róla elnevezett Király szigetre. Az események következményeképpen a következő években Split és Trogir hosszas küzdelembe kezdett, de aztán lenyugodtak a kedélyek. A tatárjárás pusztításai miatt az ország katonailag eléggé meggyengült, de Velence ekkor nem próbálkozott további terjeszkedéssel, tehát a vele kialakult status quo ismét hosszabb időre fennmaradt. Velence birtokolta a szigetek nagy részét, és Zárát, miközben a hátország, és a közép dalmát városok magyar uralom alatt maradtak.
 

Nagy Lajos egy romantikus képen

A 14. század elejére a még magyar uralom alatt levő dalmát városok felett is lazulni kezdett a király fennhatósága. A Károly Róbertet aktívan támogató Szubics családé volt ugyanis a hátországuk, és ez eléggé kiélezte a horvát és szlavón báni címet ekkor gyakran birtokló család és a városok viszonyát. 1327-ben Split, 1328-ban a másik püspöki székhely, Nin (Nona) is Velence mellé állt. Előtte szabályos háborút vívott a Szubics család és a városok. Ezzel gyakorlatilag Dalmácia kikerült a magyar király (ekkor: Károly Róbert) fennhatósága alól. 1346-ban viszont Zárának lett elege a velenceiekből, fellázadt, és segítségért fordult Nagy Lajoshoz. Ő jött is, de nem tudta a várost megmenteni és megszerezni. Mivel ez után elsősorban a nápolyi királyság trónutódlási kérdéseibe próbált beleszólni, úgyhogy a két ország konfliktusa függőben maradt. Az újabb háború 1356-ban tört ki, és teljes magyar sikerrel végződött: nagyjából az összes fontosabb várost sikerült elfoglalnia Lajosnak, vagy átálltak maguktól. 1358-ra helyreállt a magyar uralom Dalmácia felett, de a békekötés után Velence kereskedelmi bojkotott hirdetett a városokkal szemben. Ekkor derült ki, hogy a dalmát városok Velencétől elszakítva gazdaságilag már nem életképesek. A bojkott egészen 1381-ig tartott, ezt az időszakot az összes város megsínylette. 1377-ben újabb háború robbant ki, amikor a Velence által támogatott Tvrtko-t Bosznia királyává választották. Velence nem tudott ugyan komolyabb pozíciókat szerezni, de a magyar főerők nem Dalmáciában voltak, hanem Velencét készültek megostromolni. Ez a dalmát partvidéket védtelenné tette, amelyet Velence támadni is próbált, és egyedül csak Genova 1379 május 7-ei pulai tengeri győzelme akadályozta meg, hogy városokat szerezzenek meg. Dalmácia viszont képtelen volt megvédeni magát, ugyanis nem tudtak hajókat kiállítani. Ennek ellenére a terület magyar uralom alatt maradt.
Lajos 1382-es halála után a dalmát térség Tvrtko bosnyák király fennhatósága alá került, 1391-es haláláig. A Lajos utódaként királlyá koronázott Zsigmondnak meg kellett küzdenie először a megerősödött mágnásokkal, majd a déli határoknál megjelenő oszmán törökökkel. Bár Dalmácia 1391-től visszakerült az uralma alá, de ez a helyieknek nem sok jót jelentett: Zsigmondnak pénzre volt szüksége, a megemelt adók a gazdasági visszaeséssel együtt nem tették népszerűvé Zsigmond uralmát. 1401-ben a dalmát városok felajánlották az átállásukat Velencének, (a királyt éppen egyes főnemesek ejtették fogságba) de mindenki meglepetésére a velenceiek nemet mondtak.
1402-ben új játékos jelent meg a színen: Anjou Nápolyi László, aki még (Kis) Károlytól örökölte meg a magyar trónigényt. Az Adrián felhajózó nápolyi flottát a városok örömmel fogadták, és sorra álltak át. Hosszú háborúskodás kezdődött, 1409-től Velence is beszállt a küzdelembe, mivel László ekkor 100 ezer dukátért eladta Dalmáciát a velenceieknek. Látta ugyanis, hogy nem tudja megtartani, és magyar királlyá sem fogják koronázni túl nagy eséllyel. Velencei részről már csak Zsigmonddal kellett elismertetni az üzletet, aki végül képtelen volt a városokat visszaszerezni. 1420-ra teljes Dalmácia Velence uralma alá került, és a magyar korszak véget ért: soha többé nem került a terület vissza a magyar királyok uralma alá.

folytatjuk

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.